SZÉPIRODALOM

74

— Kételkedsz, miért?
Egyedül voltak Afrikában, ahová rajtuk kívül senki nem ment. Burjánzó természet takarta a várost a Tanganyika-tó partján, ahol mindenki számára ismeretlen rejtekhelyük volt. Az általuk karbantartott hegyoldali villa hatalmas teraszán nézték a felhőtlen égen kigyulladó csillagokat. Két nyugágyon pihenve Carnavon az asszony ujjait simogatta.
A távoli uvirai alföldön egy vihar hangtalan villámait látták. Az esős évszakban voltak.
— Nem tudom neked megmagyarázni — válaszolt Carnavon. — Annyi minden ismeretlen közbejátszhat. Egy állat és egy ember: két különböző lény.
— Persze, ez igaz, vannak különbségek, de ma már jól tudjuk, hogy gondolataik is vannak. Gondolkodnak, másképp, mint mi, de gondolkodnak. Megértjük ezeket a gondolatokat. Még a madarak is gondolkodnak, tudod jól!
— Tudom hát, és nem ez a probléma foglalkoztat.
— Mondd meg, hogy mi? — Alma próbálta kutatni arcát, de csak körvonalát vette ki a gyenge csillagfényben.
— Képzeljük el, hogy önmagadat látod, mintha tükörbe néznél. Gondolod, hogy az alteregód ugyanolyan képességgel, tehetséggel és gondolatvilággal rendelkezik majd, mint te? Ebben az esetben hasonló ízlése lesz, és ha találkozunk, belém szeret majd, mint te?
— Hogyan képzelheted ezt?! — Meglepődött, és botrányosnak találta a gondolatot.
— Mindenre kell gondolni. Önmagadat látni minden nap. Látni Almából kettőt vagy Carnavonból kettőt és később hármat! Kezdetben, mikor a gyerekek még fiatalok, könnyű a megkülönböztetés. De, amikor felnőttek, úgy negyven felé, milyen különbség lesz a 45 éves Carnavon 2 és a 200 éves Carnavon között? Képzeld el, amikor mindenki több példányban egymás mellett él! És ha lemásoljuk Davidot? David 2 a fiam kis testvére lesz? És Alma 2 az ikertestvéred néhány évtized különbséggel? Fizikailag épp olyan lesz, mint te, tehát látszólag az ikertestvéred, de a jelleme, a gondolatai a te kiegészítőd lesznek? És fel kell tenni a kérdést, hogy valóban úgy szeretik majd az asszonyok és családok ezeket az újszülötteket, mint saját gyermekeiket?
Házuk körül az elvadult növényzetben eltűnő és az idő által lerombolt városban nyüzsgött az élet. Kora éjszaka kezdődött a vadászat, és szellemüket kinyitva hallották maguk körül a számtalan egymást keresztező gondolatot. Be kellett zárniuk belső hallásukat, hogy hallgatni tudják az afrikai éj látszólagos csendjét. Alma a Dél Keresztjét nézte, Carnavon pedig az alföldön a távoli vihart.
Egy denevér cikázott körülöttük, és egy szúnyog énekelt a fülükbe.
— Amit mondasz, az igaz, és bennem is félelmet kelt — a nő monoton hangja mintha aláhúzná kételkedő gondolatait. — Ha igazad van…
— Tudod jól, hogy igazam van.
— Mit csináljunk?
— Nem tudom, és attól félek, hogy ez mindnyájunk problémája, nem csak a miénk.
— Ugye a többiek véleményére is kíváncsiak vagyunk?
— Természetesen. Mindenkinek joga van tudni és választani. Az életünkről van szó.
— Ha egy kisgyerekkel foglalkozom, az a tied lesz. Nem akarom, hogy lemásoljanak!
— Én sem. Komolyan akarsz egy másik gyermeket?
— Igen.
— És ha hagyjuk a természet munkáját? — tette fel a kérdést Carnavon. — A lakosság lassú növekedését a mi ritmusunk szerint. Mint most te, aki egy bébit kívánsz?
— A kérdés az, hogy nem tudjuk, mennyi ideig élünk. Van még tíz vagy száz év? Képtelenség tudni, semmire nem tudunk utalni. És ha együtt halunk meg?
— Mire gondolsz? — Carnavon elengedte a kezét, és figyelmét arca világos foltjára összpontosította.
— Majdnem egy időben voltunk betegek. Emlékezz vissza a lázra! Ettől a perctől kezdve számunkra minden megváltozott. Ma már tudjuk, hogy a telomerek nem rövidülnek körülbelül 45 éves kortól kezdve. Van egy titokzatos javító mechanizmus, ami néhány óra alatt csoportosítja az ADN-töredékeket. A születés pillanatától normálisan öregszünk 45 éves korig. Ezért tűnünk mindnyájan 40-45 évesnek? Az öregedés megtorpan, de meddig tart ez a kivételes helyzet? Képtelenség tudni, és mi semmit nem tudunk.
— Feltételezed, hogy ez a helyzet nem tart sokáig?
— Nem tudom. Mindent feltételezhetünk, minden meg van engedve, semmi nem lehetetlen. Bizonytalanságban vagyunk.
— És ha Kurihara propozícióját fogadjuk el? — Carnavon hátradőlt a helyén, Alma ujjait simogatva, és tekintetét a távoli uvirai fennsíkra szegezte. A vihar már eltűnt, miközben nyugaton egy vörös, felpuffadt hold kúszott a Montagnes Noires fölé.
— Majdnem telihold — suttogta a nő.
A Föld örök társa felemelkedve az égen oválisból gömbölyűvé vált, és vörösségét krétaszín váltotta fel. Sápadt fénye visszatükröződött a tó vizében.
— És miért nem egyszerre mind a kettő? — válaszolt Alma rövid hallgatás után.
— A kettő? A gépek és a másolás?
— Igen.
— Ha ez lehetséges… — tétovázott Carnavon.
— Gondolom, hogy igen.
— Szörnyetegek vagyunk? — Carnavon gondolata olyan váratlan volt, hogy Alma felriadt, mintha megütötte volna.
— Mit mondasz?
— Többé nem vagyunk olyanok, mint a régi emberiség. Az eltűnt emberiség. Alapvetően különbözünk tőlük.
— Ezt mindenki tudja. Valószínűleg ezért keres még mindig Lily, ha ennek lehet nevezni a régi rádióműsorok, filmek és videók hallgatását.
— Folytatja még mindig? — kérdezte Carnavon meglepődve.
— Igen, mert ő az egyedüli, aki nem ismeri az előző életet. De miért tételezed fel, hogy szörnyek vagyunk?
— Nem tételezem fel, csak kérdezem. Képességeink egy huszadik századbeli lény szemében minket a szörnyek kategóriájába sorolnának. Nem gondolod?
Nem válaszolt, csak megszorította a kezét. Carnavon a csillagokkal teleszórt eget nézte. A Dél Keresztje és több más csillag ékszerként csillogott, és Alma érezte, hogy gondolatai az ismeretlen égitestek felé menekültek.
— Róluk álmodsz? — kérdezte halkan. Suttogta a szavakat, és a férfi felfogta gondolatait. A hold a Tanganyikában csodálta önmagát, és körülöttük az éj zajai takarták a suttogást.
— Igen, mindig erről álmodtam.
— És egyedül Lilyvel lépett kapcsolatba a csillagokból érkező látogató, és senki nem tudja, miért vele, s azóta senki mással. Reméljük, hogy egy szép napon téged is meglátogat.

75

Az eltűnt múlt volt a rögeszméje. Néhány éve már együtt élt Geordie-val, amikor Lily észrevette, hogy alig van szüksége alvásra. Éjszakánként egy-két óra elegendő volt számára, a többi időben régi filmeket és televíziós műsorokat nézett. Még gyerekei nevelése és munkája mellett is maradt ideje folytatni a keresést.

Geordie, bár nem értette, miért bámulja Lily ennyire a múltat, segített neki: szállította a felvételeket. Diego Walraf és Thaw feltétel nélkül csodálták Lily megszállottságát, és készségesen válaszoltak kérdéseire.

— Miért akarja részleteiben ismerni a múltunkat? — kérdezte egyszer Diego Walraf. Lily egy hatalmas képernyő előtt ült, egy tüntetést nézett, amely néhány perc alatt véres összecsapássá fajult.

— Tudja jól, hogy nagyon fiatal voltam akkor. Nem ismertem sem a történelmet, sem a napi eseményeket. És amióta találkoztam az éjjeli látogatóval, szeretném megérteni, miért tűnt el mindenki. Miért voltunk egy sikertelen kísérlet?

— És azt hiszi, hogy az események nézésével megtalálja a választ?

— Pontosan. Nézek, hallgatok, olvasok. Régi újságokat, hetilapokat, folyóiratokat, könyveket.

— És ennyi idő után még mindig nem találta meg a választ?

— Már mondtam, hogy igen — felelte Lily. — Egész létünk hazugságokra épült. A tévedés alapja a különböző népek voltak. Az emberiség a kezdetektől képtelen volt békében együtt élni. Nemcsak a természettel vagy az állatokkal küzdöttek, hanem egymással is. Az állatoknál sokkal veszélyesebbek voltak.

Lily biztos volt benne, hogy kezében van a teremtés sikertelenségének kulcsa — az, amiről a látogató beszélt. Shannon, Judith és Alma sok választ találtak kérdéseire.

Minden a félelemből indult ki — az emberek közötti kapcsolatok kialakításának képtelenségéből. Az ismeretlentől való félelem természetfelettivé vált: istenekké, akiket ajándékokkal kellett megvásárolni. A vallások a félelemből és a környezet félreértéséből születtek. Később szervezetekké alakultak, és a hatalom eszközeivé váltak.

Különböző nyelvek fejlődtek ki, és ezek egyre jobban elszigetelték az embereket. A vallások a hatalom szolgálatába álltak, azok kezébe kerültek, akik fellengzős címeket adva maguknak megszemélyesítették a hatalmat.

A filozófusok is erősítették az ellentéteket: egymásnak ellentmondó igazságokat és hazugságokat hirdettek. A politikai rendszerek a népek leigázására vagy egyes osztályok érdekében működtek, és minden rendszer, uralkodó, nemzet és vallás meg volt győződve arról, hogy az igazság az ő oldalukon áll.

A fejlődés végső szakaszában az értelmiségi osztály, amely az emberi szellem csúcsának tartotta magát, kiárusította a humanizmust, a testvériséget és a felebaráti szeretetet. Alapvető hazugságokká váltak. Épp ebben a korszakban vált az emberi élet teljesen értéktelenné. Az isteni kegyelem nevében öltek egy pillantásért, egy félreértett szóért. A középkor politikai és vallási hatóságainak kínzásai napirenden voltak.

Még a bűnözés fogalma is megváltozott. Már nem az egyén volt bűnös, hanem a társadalom. Mindenki szelleme összezavarodott. Fiatalok mészároltak le más fiatalokat, teljesen érthetetlen indokkal. Látszólag normális emberek öltek iskolásokat, majd öngyilkosságot követtek el, vagy a rendőrség lőtte le őket.

Egyedül a tudomány haladt villámgyorsan tovább. A 19. században még harmóniában fejlődött a kultúrával, de a 20. század elején elváltak útjaik. A technika felgyorsult, a kultúra lelassult, mintha elfáradt volna. A kultúra dekadenssé és a többség számára érthetetlenné vált. Áru lett belőle, akárcsak a technikai eszközökből.

A vallásos tömegek, az isteni akarattá nyilvánított érthetetlen szövegek és a civilizációt teremtő tudósok között egyre nőtt a szakadék. Az emberiség nagy része még mindig középkori szellemi szinten élt, miközben kezébe kapta a technika csodáit: televíziót, mobiltelefont, informatikát.

Megvalósult az azonnali kapcsolat — egy bomba Manilában reggel hatkor, fél óra múlva az egész világ tudott róla. De az emberek többsége nem tudta feldolgozni ezt az új életformát. A tudomány civilizációja ellentétben állt a százados hitekkel.

Ugyanakkor az obskurantizmus is univerzálissá vált. A nyelvek továbbra is akadályt jelentettek. Minden nemzet büszke volt saját történelmére, és meg volt róla győződve, hogy jobb, mint a szomszédjai. A közös élet zátonyra futott, mert mindenki a saját érdekeit képviselte — a kollektív érdekről csak beszéltek.

Lily a politikai rendszereket tanulmányozva észrevette, hogy mindenki a demokráciáról beszélt. A diktatúrákban is népszavazással választották a vezetőket — ez legitimációként szolgált. Hogy nem volt valódi választási lehetőség, az nem számított: a rendszer demokratikusnak tűnt.

A demokrácia ellenségeinek bélyegezték az ellenzéket. Még a többpártrendszerekben is hosszú ideig hatalmon maradtak a képviselők, és elszakadtak a valóságtól. A polgárok csak négy-öt évente vettek részt az állami életben, amikor a jelöltek megújították ígéreteiket.

A demokrácia csak gyenge fény volt. Soha nem valósult meg igazán, mert megvalósíthatatlan volt. Ellentétes az emberi természettel.

Elég volt néhány évnyi kutatás, hogy Lily megértse: az évezredes fejlődés sem volt elég a kezdeti tévedések kijavítására.

— Sok különbség volt már a kezdetekkor — mondta, és Diego Walraf nem lepődött meg.

— A nemzetek keletkezése és a nyelvkülönbségek megakadályozták az egyesülést.

— Pontosan.

— Végül az egyetlen összeolvadás csak az Egyesült Államokban valósult meg?

Lily alig észrevehetően tétovázott, majd bólintott.

— Ott különböző fajok és nemzetek éltek, akik anyanyelvük mellett egy közös nyelvet, az angolt használták. De úgy gondolom, már túl késő volt.

— Így gondolom én is. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy külső beavatkozásra volt szükség.

— És mi megszülettünk, ha nem tévedek. Képességeink biztosították az újrakezdés lehetőségét. Ezért kerestem a választ évek óta.

— Igen. Tudni akartam, miért. Mivel fiatal voltam, a múltból csak néhány határozatlan emlékem van. Még szüleim arca is elhalványult bennem. De nemcsak a történelem érdekel. Látni akarom filmjeiket, hallgatni a zenéjüket, olvasni a regényeiket. Úgy érzem, rajtam kívül senki nem veszi észre, hogy ma már nincs köztünk zeneszerző vagy író. Nincs saját művészetünk.

— Ez igaz — mondta Diego meglepetten. Soha nem gondolt erre.

— Nincs több művész, vallás, politika és politikus. Csak Nemes tette fel a legfontosabb kérdést: ki a vezető, ki a felelős?

— Tudom jól. Vele nem volt más lehetőség — bólintott Diego. A találkozás emléke Nemessel még mindig élénken élt benne.

— Ő volt a második teremtés egyetlen tévedése. Valami nem működött benne. Jelenléte mindannyiunkra veszélyes volt.

Beszélgetésüket Lily egyik lánya szakította félbe.

— Egyedül jöttél? Hol van a bátyád? — kérdezte szigorúan, bár jól tudta, hogy a lány magányos sétái nem veszélyesek, amíg nem kalandozik el a teljesen elhagyott területekre.

76

Majdnem egy időben valósult meg a klónozás és a robotizálás. Közel egy évre volt szükség, hogy az első, embert teljesen helyettesíteni képes gépember megszülessen a Szilícium-völgy egyik üzemében. Mindenki egyetértett Kuriharaval abban, hogy fel kell szabadítani a nőket, hogy idejüket ne kizárólag a gyermeknevelés töltse ki.

Az új gépemberek, akiket Kurihara műszaki brigádja tervezett, több szempontból is rendkívüliek voltak. Olyan program működtette őket, amely saját intelligenciájuk segítségével fejlődött: önmagukat fejlesztették, új ismereteket szereztek. Emellett nem emberi formájuk volt. A géptesteket egy különleges, a női bőrhöz hasonló anyag borította — az anyák lágyságát idéző, selymes tapintású borítás. A nagy kockaformájú gépek hangtalanul siklottak, nemcsak az óvodák tükörsima parkettáján, hanem a kertekben is. Karjaik minden irányba mozogtak, ujjaik szelíd határozottsággal érintették a gyermekeket.

Élő szóval szóltak hozzájuk, és hatéves kortól alapvető ismeretekre tanították őket.

Bár egész életüket a gyermekekkel töltötték, ezek a gépemberek fegyvert is viseltek — hogy megvédjék őket a vadonból előmerészkedő állatoktól. A kocka tetején elhelyezett kamerák minden irányba figyeltek, és köztük rejtőzött egy lézerfegyver. Soha nem tévesztettek célt, képesek voltak egyszerre több támadót is megsemmisíteni. Az évek során a háziállatok elvadultak, a vadon élő állatok pedig elszaporodtak — ezek jelentették az egyetlen valós fenyegetést. A gépemberekkel a gyermekek valóban biztonságban voltak.

Ezzel egy időben Carnavon, David és a többi biológus megegyezett abban, hogy a másolt embriók a terhességi időt mesterséges méhekben töltik majd. Carnavon azonban ragaszkodott hozzá, hogy a természetes gyermekeket nők hordják ki. A másolóintézetet Dél-Európában, Portugália atlanti partvidékén hozták létre.

Miközben az embriók fejlődtek a robotorvosok felügyelete alatt, a gépemberek száma rohamosan nőtt, hogy ellássák az óvodák, a földművelés és az alapvető szükségleteket biztosító üzemek fenntartását.

Egyetlen év alatt ezer gyermeket másoltak le. Születésük után biológiai szüleik fogadták örökbe őket. Ezek a gyermekek szüleik neve után kettes sorszámot kaptak. Minden Carnavon elképzelése szerint történt. De nem volt Carnavon 2, sem Alma 2, sem Judith 2. Viszont volt David 2 — Carnavon elsőszülöttje, akit maga mellett akart látni: élő példáját annak, amit létrehoztak.

77

Az önálló gépemberek megjelenésével Stockwell mezőgazdasági tevékenysége elvesztette amatőr jellegét. Spanyolországban végtelenbe nyúló olívaültetvényei voltak, Franciaországban pedig több ezer holdnyi búza- és kukoricaföldje.

A repülés lett Stockwell látható violon d’Ingres-e. Régi vadászpilótaként a repülés iránti szenvedélye megmaradt — annak ellenére, hogy képes volt levitálni és azonnal helyet változtatni. A gépemberek segítségével megtisztította a málagai repülőteret, így két jó állapotban lévő kifutópályát és egy felújított hangárt is használni tudott. Carnavon segítségével — aki maga is pilóta volt — néhány év alatt helyreállítottak két repülőgépet: egy légcsavarosat, valamint a spanyol légierő egyik kétmotoros, sugárhajtású gépét.

Shannon nem kedvelte ezeket a gépeket.

— És ha valami baleset történik? — kérdezte, amikor meglátta az egyik gépet a kifutópályán.

— Tudod jól, hogy semmi sem történhet velem — mosolygott Stockwell. — Nincs szükségem ejtőernyőre. Egyszerűen elhagyom a zuhanó gépet, és kész!

Shannonnal ellentétben Lilyt lenyűgözte a repülés. Csak alig-alig maradtak emlékei róla — régi tévéadások és filmek alapján. Érdekes volt számára egy valódi repülőgépet látni, és a kék égen figyelni a siklását. Megértette Stockwell rajongását: repülőgépen utazni más volt, mint az ismerős, hangtalan helyváltoztatás. Az érzés is különbözött. A motor zaja, a kabin sajátos szaga, a gép fizikai határai — ellentétben a képességeikkel — elbűvölték.

Carnavon is megértette barátját. Repülőgépet vezetni olyan hatalmi érzést adott, amit a levitáció nem tudott pótolni. Egy idő után rájöttek, hogy számukra a levitáció természetessé vált, míg a géppel való repülés továbbra is titokzatos és ünnepélyes maradt. Ha nagyon magasra emelkedtek, oxigénre volt szükségük, de általában — Európa vagy a Földközi-tenger fölött — semmi egyébre, mivel rádiókapcsolatuk sem volt. Csak hallgatták a motorok énekét, és nézték a természet borította kontinenst.

A falvakat majdnem teljesen ellepte a növényzet. Fentről az utak és vasútvonalak kígyózó vonalként látszottak. A nagyvárosok még álltak, dacoltak az idő és a természet támadásaival. A kő és a beton ellenállt. A gépek hatótávolsága azonban nem volt végtelen. Nem volt más repülőtér, ahol feltankolhattak volna az út folytatásához.

Egy júliusi kora délután a Pireneusok felett repült, amikor Shannon gondolatban kapcsolatba lépett vele. Napközben sosem hívta — semmi sem volt olyan sürgős, és szükség esetén egy pillanat alatt mellette lehetett.

„Szükségem van rád” — hallotta asszonya hangját.

„Repülök. Nem tudok azonnal leszállni. Kell még egy jó félóra. Ha most elhagyom a gépet, tudod jól, hogy lezuhan…” — válaszolta, és miközben nagy ívben fordult Malaga felé, feltette a kérdést:

„Nélkülözhetetlen vagyok?”

„Igen” — jött a válasz. — „Shannon 2 problémát okoz.”

„Miről van szó?”

„Majd meglátod. Siess.” — Ezzel megszakította a kapcsolatot.

Stockwell nem tudta elképzelni, mi lehet olyan sürgős Shannon 2-t illetően. Egy kis hezitálás után felesége beleegyezett, hogy lemásolják önmagát. Kislányként szerette volna látni magát, mert nem talált családi képeket. A régi filmeket és fényképeket annyira tönkretette az idő, hogy használhatatlanná váltak. A Bébé Shannon 2 olyan édes volt, mint a világ minden kisbabája.

Amikor hazaért, nem ismerte meg feleségét. Shannon és Lily arca könnyekben fürdött.

— Mi történt? — kérdezte, miközben a két nő között meglátta Shannon 2 kiságyát. A kisgyerek sírdogált, karjaival hadonászott, mintha valami ellen küzdene.

— Lázas, hasmenése van, mindent kihány — magyarázta Lily, amikor látta, hogy Shannon képtelen megszólalni.

— Beteg? — kérdezte Stockwell hitetlenkedve.

— Igen, beteg.

— De nincs betegség! Senki sem beteg!

— Ő igen — csuklott fel Shannon. — A lányom beteg!

— Carnavon majd megvizsgálja. Vannak orvosi ismeretei — mondta Stockwell, és mielőtt karjába vette volna a kisbabát, Lilyhez fordult: — Tudod, hol van most?

— Valószínűleg Kaliforniában.

— Ha szerencsénk van… — mondta, majd karjában a gyermekkel eltűnt a két nő oldalán, hogy nem sokkal később Alma és Carnavon ablakai előtt bukkanjanak fel.

78

— Semmi orvosságunk nincs — mormolta Carnavon. — Soha senki nem beteg — hajolt a lázas kis test fölé. — Ez hasmenés, persze, de mi az oka? Fogalmam sincs. Keresni kell a könyvekben. De ha nem tévedek, volt régen egy, a kisgyerekekre végzetes rotavírus.

— Meghal? — kérdezte Shannon kiszáradt szemekkel.

— Nem tudom. Meglehet. Pillanatnyilag semmi mást nem tudunk tenni, mint megakadályozni a kiszáradást. Itatni kell — tanácsolta Carnavon.

— Vizet adni?

— Igen.

— Valóban nincs semmi orvosság? — kérdezte Alma.

— Nincs. Tudod jól, hogy semmi orvosságunk nincs! Soha, senki nem beteg! A kezdetekkor bizonyára voltak készletek. Keresni fogok, és majd meglátjuk, mit lehet tenni. Egyelőre nincs más lehetőség, mint itatni... és reménykedni.

— Ezt senki nem képzelte el — olvadtak össze Alma gondolatai Carnavonéval.

— Nem. Senki. Egy tévedés volt. Borzalmas tévedés — ismerte be Carnavon.

Mások is meghaltak, nem csak Shannon kislánya. Az első ezer újszülött negyven százaléka az első öt hónapban megbetegedett és meghalt.

Megdöbbentek, amikor megértették, hogy a betegségek léteztek körülöttük, annak ellenére, hogy régóta eltűntek a kollektív emlékezetből. Ezek a kórokozók annál nagyobb erővel tértek vissza, mivel hosszú időn át nem találtak gazdaszervezetre. Légcsőhurut, szamárköhögés, tüdőgyulladás, diftéria, gyermekbénulás, agyhártyagyulladás támadták meg a védtelen kisbabákat. Később, akik túlélték, megkapták a skarlátot, rubeolát, bárányhimlőt, mumpszot vagy agyvelőgyulladást.

Carnavon, David és a többi élettani ismeretekkel rendelkező ember orvossá vált. Néhány hét alatt felismerték a betegségeket, és tudták, hogy a változás előtt az oltások védelmet nyújtottak ellenük.

Egy időben mindannyian keresték, hol volt a hiba? Miért betegedtek meg a lemásolt gyerekek, és miért nem örökölték szüleik immunitását? Soha, egyetlen normál úton született gyermek nem betegedett meg — akárcsak a szülők!

Oltásokat és gyógyszereket kellett előállítani. A régi gyógyszergyárak eltűntek, ahogy sok más iparág is. Nem volt többé autó, repülő, motor, fegyver, és ezer más termék gyártása is megszűnt, mert a képességeik és csekély létszámuk miatt nem volt rájuk szükség.

Nem volt temető, sem kórház, mert senki nem halt meg. A halál ismeretlen volt. A természet eltemette a temetőket: a régi sírköveket benőtték a fák, gazok, bokrok, és velük együtt feledésbe merültek a múlt ősök emlékei is.

Hirtelen megoldhatatlannak tűnő problémákkal kellett szembenézniük. Az első ezer lemásolt gyermek negyven százaléka halt meg a betegségek miatt — de időközben újabb ezer gyermek született! Most már tudták, hogy egészségük törékeny marad, amíg nem találják meg a választ: miért?

Pillanatnyilag minden biológiai kutatás megszűnt, mert mindenki a gyógyítás lehetőségeit kereste. A régi gyógyszerek leírásait megtalálni éppoly nehéz volt, mint a laboratóriumok maradványait. Carnavon mellett senki nem tudta, hogyan kell gyógyszert gyártani, és honnan lehet beszerezni az ehhez szükséges vegyi anyagokat.

A lakosság egyharmada kutatott könyvekben és digitális adatbázisokban a gyártás titkai és lehetőségei után. Egy régi német gyógyszergyár romjai között sikerült létrehozniuk egy laboratóriumot és egy gyártóegységet.

Minden erőfeszítésük ellenére két év kellett ahhoz, hogy előállítsák az első szérumokat és néhány alapvető gyógyszert a beteg gyerekek számára. Ez idő alatt jelentősen csökkent a létszámuk, de végül sikerült lelassítani, majd csökkenteni az elhalálozási arányt.

— Folytatni akarják a másolást? — kérdezte Kurihara, akinek ellentétben velük, soha nem volt problémája az automatákkal.

— Szó sincs róla — válaszolt David, miközben apjára nézett, aki egy biccentéssel helyeselte.

„Amíg nem tudjuk, miért nem örökölték a szüleik immunitását, mindent leállítunk. Könnyen lehet, hogy más is hiányzik.”

Nem tudhatta, mennyire igaza volt.

79

Stockwell második másolt gyermekével játszott, amikor Kurihara telepatikus úton megjegyezte:

— Furcsának találom, hogy nem hallom a fiát.

A spanyol ház kertjében voltak, cél nélkül beszélgettek mindenről, amikor a gépemberek atyja ezzel a megjegyzéssel kizökkentette Stockwellt.

— Mit akar mondani?

— Csak azt, hogy nem hallom! Még soha nem vette észre? Normálisan születésük óta halljuk a kisbabák összefüggéstelen gondolatait. Jack 2-t viszont nem hallom. Persze halljuk gőgicsélni, sírni, nevetni, de nem a gondolatait!

Stockwell a közel egyéves kisfiát nézte, és megpróbált — hiába — kapcsolatba lépni az elméjével. Ő sem hallott semmit, és képtelen volt elérni a fiú tudatát.

— Igaza van — ismerte be végül. — Bevallom, soha nem figyeltem rá, és gondolom, Shannon sem.

— Mit gondol?

— Nem tudom… — mondta zavartan, nem is próbálta leplezni a gondolatait.

— Gondolja, hogy...? — Kurihara mondata félbeszakadt; maga a gondolat is elviselhetetlen volt.

„Beszélni kell Carnavonnal, és meg kell nézni máshol is” — fejezte be tétovázva.

Carnavon a haifai gyermekkórházban fogadta őket, ahol több mint száz orvos, ápoló és specializált gépember próbálta meggyógyítani a beteg gyermekeket.

— Egy pillanat — köszöntötte őket, majd eltűnt, hogy visszatérjen néhány perc múlva. — Délutáni látogatásotok meglepő — mondta, de azonnal elhallgatott, amikor felfogta aggodalmas gondolataikat.

— Azt mondják, hogy John 2 nem gondolkodik?

— Nem, nem gondoljuk, hogy ostoba lenne, csak azt, hogy nem tudunk szellemi kapcsolatot teremteni vele. Pont olyan, mint mi voltunk azelőtt. Meggyőződhet róla — válaszolta Kurihara.

Carnavon minden erőfeszítése ellenére sem tudott kapcsolatba lépni a kisfiúval.

— Igazatok van — mondta végül, és elkomorult. — Beszélnünk kell a többi szülővel.

Nem kellett sok idő, hogy észrevegyék: egyetlen másolt gyermek sem képes gondolatátvitelre.

A másolás sikertelen volt — ezt a következtetést kellett levonniuk a betegségek és a mentális kapcsolódás hiánya után. Sem David, sem Carnavon, sem más orvos vagy biológus nem talált magyarázatot. A biológiai munka, az átültetés, minden tökéletesnek tűnt. A mesterséges méhek, amelyek az anyákat helyettesítették, hibátlanul működtek. Semmit sem lehetett Kuriharának vagy technikusainak a szemére hányni.

Egyelőre nem akadtak magyarázatra, és nem tudták, hogy évszázadokkal később is képtelenek lesznek választ adni a kérdésre. Akkor még nem voltak biztosak benne, hogy a másolt gyermekek valóban olyanok-e, mint a rég eltűnt emberek. Évekig reménykedtek, hogy egyszer majd ezek a gyerekek is belázasodnak, mint ők annak idején. Csak hosszú idő múltán vált világossá, hogy soha nem lesznek a megmagyarázhatatlan láz áldozatai.

A természetes úton fogant gyermekek a szüleik adottságaival születtek. A fiúk és lányok örökölték a képességeiket, ellentétben a másoltakkal, akik semmit sem örököltek! Fizikailag tökéletes másai voltak az eredetieknek. A természetes gyermekek a két szülő keverékeként születtek, örökölve mindkettejük jegyeit. A másolatok viszont egyetlen személy ismétlései voltak: olyanok, mint Stockwell születése pillanatában, ötévesen, tízévesen, majd felnőttként. Ugyanez volt igaz mindenki másra is: fizikailag pontos másolatok, de minden másban különböztek.

Megbetegedtek, és a sebeik nem gyógyultak be néhány óra alatt. Napok, hetek kellettek, míg egy törés begyógyult. Emlékezőképességük hiányos volt. Képtelenek voltak mindent megjegyezni vagy könnyen megtanulni, és ugyanazokkal a megértési nehézségekkel küzdöttek, mint az eltűnt emberiség.

A klónok semmit nem örököltek. Képtelenek voltak levitációra, gondolatátvitelre vagy azonnali helyváltoztatásra. Emberek voltak. Reménytelenül emberek.

80

Nem fogták fel azonnal a nehézségeket. Az első években, amikor még nem értették, hogy a klónok lényegesen különböznek tőlük, abban reménykedtek, hogy az idő múlásával a problémák megoldódnak – vagy maguktól, vagy a kutatási eredményeknek köszönhetően.

Ebben a reményben folytatták öt éven keresztül létszámuk mesterséges növelését. A látható eredmény az volt, hogy közel négyezer fővel szaporodtak. Négyezer klón, ahol egyenlőtlen arányban voltak a különböző nemek. A gyermekhalálozás következményeként sokkal több fiú volt, mint lány.

Amikor végre biztosak voltak abban, hogy a klónok nem örökölték képességeiket, ez általános katasztrófát jelentett számukra. Újra kellett szervezniük egész életüket. Több ezer gyermek számára iskolára volt szükség. Technikailag képesek voltak újakat építeni vagy kijavítani a régieket, de ezek a gyerekek képtelenek voltak az azonnali helyváltoztatásra, miközben a világ különböző részein éltek szüleikkel.

Régóta senki sem élt a városokban. A helyváltoztatás képessége lehetővé tette, hogy ott éljenek, ahol csak akartak – egymástól távol, különböző földrészeken. Csak a munkahelyükön találkoztak.

Tudva, hogy a gyerekekre 16–20 évnyi iskolai képzés vár, központosították az oktatást Kaliforniában, az UCCLA felújított épületeiben. Az éghajlat miatt választották ezt a helyet, ami sokkal kedvezőbb volt, mint Európa vagy Amerika keleti partja.

Kurihara és csapata gyártotta Corine Horvath és Thaw kvantum számítógépéit, mert csak az alsóbb osztályokban – az elemi iskolákban – tanítottak emberek. Ők adták át az alapokat: írást, olvasást és számolást. Tízéves kortól kezdve Kurihara gépemberei vették át a tanítást, kvantumszámítógépek segítségével.

A legtöbb biológus – Carnavon, Alma, David és a többiek – Geordie irányítása alatt a programokat készítették. Mindenki tudta már, hogy a lemásolt gyerekek semmit sem örököltek tőlük, csak egyetlen bizonytalanság maradt: az öregedés kérdése. Várni kellett 45–50 évet, hogy megtudják, öregednek-e vagy sem.

De ez még messze volt.

Mielőtt felnőttek volna, a jövőjükről is gondoskodni kellett. Valójában nem sok idejük maradt arra, hogy emberek számára emberi környezetet teremtsenek. Időnként átvillant rajtuk a gondolat, hogy a klón gyerekek hozzájuk képest alacsonyabb rendűek – akárcsak az eltűnt emberiség volt egykor.

Ennek a szónak – „alsóbbrendű” – azonban nem ugyanaz volt a jelentése, mint a múltban, amikor politikai rendszerek és ideológiák használták, hogy megkülönböztessenek, elítéljenek vagy kiirtsanak másokat. Most ezek az „alsóbbrendű” emberek miattuk léteztek. Ők teremtették őket mesterségesen, és minden felelősség rájuk hárult. Szaporodni akartak, hogy könnyebb legyen az életük, ehelyett elképzelhetetlen problémákat hoztak létre – nemcsak önmaguknak, hanem saját kreációjuknak is.

Carnavon és azok, akik körülötte egy bizonyos világ-adminisztrációt formáltak – ők kezelték a lakosság statisztikáit, szervezték a földművelést, az energiaellátást és az élelmezést – megrémültek. Megrémültek az általuk idézett, váratlan helyzettől.

Szerencsére léteztek a gépemberek. Óriásira fejlesztették gyártásukat, hogy a klónok életéhez szükséges alapokat lefektessék. Biztosítani kellett a közlekedést és minden kapcsolatot olyan lények között, akik csak élőszóval tudták gondolataikat kicserélni, és közlekedési eszközök segítségével tudtak helyet változtatni.

Ez nemcsak fizikai és anyagi kérdés volt, hanem pszichológiai is. Teljesen ismeretlen probléma.

A változás: évszázadok óta senki sem halt meg! Még a halál gondolata is eltűnt. Kitörölték a szótárukból. Nem volt halott szülő vagy rokon. Még Lily sem emlékezett fiatalon elveszített szüleire.

A klónokkal újra együtt jártak a halállal. Ezekre a fiatalokra úgy kellett gondolniuk, mint törékeny lényekre. Egy temető létesítésével központosították a halált. Akárcsak a régi, második világháború utáni amerikai temetőkben, egy néhány fával tarkított, csupasz területen katonás rendben, egyenes sorokban várták az utolsó ítéletet a sírok. Nem volt kereszt, mert a vallások már nem léteztek, de egy táblán ott állt a név és az eltávozás dátuma.

81

Az egyik melegházban, ahol dolgoztak, Carnavonnal beszélgetve törölgette kezét Stockwell.
— Az ember másolás teljes csőd — ismerte el.
— Nem olyanok, mint mi — hagyta helyben Carnavon.
— Csak külsőleg. Tudom. Mindenki tudja. De semmit nem lehet visszacsinálni, ugye?
— Most már lehetetlen — ismerte be Carnavon. — Sokan vannak, több ezren.
— Így van. És a jövőre is gondolni kell, amikor felnőttek lesznek!
— Éppen a jövőről akarok beszélni. A közlekedés! Hogyan fognak közlekedni?
— Együtt, egy városban kell élniük — mondta Stockwell, miközben Carnavon előrehajolva egy paradicsomfürtöt szemlélt.
— Egyre nehezebbek lesznek a problémák — hagyta helyben Stockwell. — Mit gondol a repülésről?
— Földrészek közötti utazásra gondol?
— Igen. Különben arra ítéljük őket, hogy egy városban éljenek. Újra kell fejleszteni a légi közlekedést.

Jack a barátját nézte, és válaszát nem várva a kijárat felé indult.
— Hiányzik a repülés? — kérdezte Carnavon.
— Magának nem?
— Nekem is. Tudom jól, hogy ez egy szenvedély.

Kint tavaszi napsütésben fürdött a völgy, és távolabb a Földközi-tenger visszatükrözte a fényt.
— Szenvedély vagy sem, tizenöt vagy húsz év múlva közlekedniük kell. Könnyebb a légi út, mint felszabadítani az utakat vagy a vasutat. Arról nem is beszélve, hogy az utak és a vasút nem jók semmire — nincsenek városok. Hosszú távon csak repülőt lehet használni, és helikoptert a reptér és a város között. Nem látok más lehetőséget.
— Sajnos, valóban nincs más. — Carnavon nem tudott barátjának ellentmondani.

— Magukhoz megyünk? — kérdezte.
— Igen, egy kávéra, ha úgy akarja — felelte Stockwell.

Házuk nem volt messze, rejtőzött a fák között.
— Otthon van Shannon?
— Egyedül vagyok, nyugodtan beszélgethetünk. Tudja jól, hogy nem szereti a repülést.

Csészéjükben gőzölgött a kávé, annyira forró volt a víz.
— Mindent megszervezni… körülbelül húsz év áll rendelkezésünkre.

Nehezen tudták elképzelni a jövőt. Rengeteg munkára volt szükség, hogy az emberiség régi helyzetét valamennyire visszaállítsák.

— Ha jól meggondoljuk, visszafelé mentünk — állapította meg Stockwell.
— Így van, sajnos. Kellemes éghajlat alatt kell letelepíteni őket, ahol folytathatják tanulmányaikat, és dolgozhatnak. Később, amikor már szaporodni fognak, talán a segítségünk nélkül is élhetnek.
— Gondolja? — Stockwell nehezen tudta a messzi jövőben elképzelni életüket.
— Remélem. Pillanatnyilag viszont a gépekkel és a repterekkel kell foglalkoznunk.
— Csak néhány hely kell! — A repülés gondolata, és hogy ezzel foglalkozhatnak, felvidította Stockwellt.
— Segíteni fog?
— Természetesen! Még nem felejtettem el, hogy régi pilóta vagyok én is.

82

Abban az időben még nem képzeltem el a ránk váró nehézségeket, amelyek egy második civilizáció megalkotásával járnak. A régi civilizáció szinte élethű mása volt az, amit akaratunk ellenére elveszítettünk. Ma már tudom, mennyi erőfeszítés szükséges egy mesterséges, a múltból előhívott társadalom életben tartásához.

Egyedül voltam Afrikában, mint mindig, amikor Alma nem jött velem. Kolweziben, egy kis tó elvadult partján időztem. Valaha park övezte, én pedig gyakran pihentem egy fapadon, miközben néztem a fűben hancúrozó kutyáimat. A fát ette a szú, az eső, a nap, a hangyák és az idő pusztította, én pedig minden tizenöt-húsz évben kijavítottam.

Egyedül voltam, csupán Csip-csip társaságában. Kis verebem, aki még északon, Kabalóban fogadott örökbe. Érkezésem után csodával határos módon mindig megtalált. Ilyen távolságból nem tudom, hogyan érzékelte, hol vagyok. Hogyan küzdötte le a távolságot köztem és szülővidéke között, ahol a törzse lakott? Fogalmam sincs. Primitív gondolatain kívül semmit sem ismertem belőle. Azt tudom, hogy baráti érzelmei voltak irántam. Azt sem tudom, vajon ő volt-e az az első Csip-csip, akit évszázadokkal ezelőtt ismertem meg Kabalóban, vagy csak egy leszármazottja? De ha csak egyike volt az utódainak, hogyan ismert fel, miért szeretett, és hogyan talált meg? Minden képességünk ellenére annyi misztérium vesz körül bennünket.

Azt hittük, húsz év elég lesz az új emberiség mesterséges létrehozásához. Ki mert volna arra gondolni, hogy évszázadokra lesz szükség, hogy megteremtsük számukra a megfelelő környezetet?

Rengeteg munkába került, hogy egy működő várost építsünk számukra. Az informatika és a robotizáció fejlődése nélkül képtelenek lettünk volna létrehozni az Új Világot. Mert mi voltunk az alkotóik, ahogy minket is mások alkottak meg egykor.

Stockwell és én rengeteg robot segítségével helyreállítottunk két repülőteret, két nagy szállítógépet és néhány kisebbet. A többiek Los Angeles egyik negyedét választották, és kijavították a kertes házakat. Mások a tengerpart és a hátország felé vezető utakat tették újra használhatóvá, hogy az általunk művelt narancsfás és egyéb gyümölcstermő földeket ők vegyék át.

A munkálatok jelentős része számunkra is hasznos volt, mert a jóléthez szükséges iparágakat is újraélesztettük. Újjáépítettük a mozdulatlanságra kényszerült emberiség számára a textilipart, és létrehoztuk a majdnem teljesen automatizált konzervgyártást. A klónok nem rendelkeztek olyan mozgási képességekkel, mint mi. Életük megkönnyítése érdekében a legtöbb ipart Kaliforniába összpontosítottuk. Modernizált régi autókat gyártottunk számukra, mivel nem akartuk újraindítani a kőolaj-kitermelést, és sikerült a vízmolekulákból új üzemanyagot előállítanunk.

Az erőfeszítés nem volt hiábavaló. Hosszú ideig céltalanul, letargiában éltünk. Most végre volt valami célunk! Alkotóképességünk megsokszorozódott.

Tizenöt év kellett hozzá, hogy észrevegyük a láthatatlan különbségeket a klónok között. Azt már régóta tudtuk, hogy nem örökölték a képességeinket. Nehezen tanultak, lassan sajátították el az alapismereteket, mint az írás, olvasás, számolás vagy más tudományok. Épp olyan lassan, mint annak idején mi fiatalkorunkban.

A kezdetektől tudtuk azt is, hogy nem voltak immunizálva a betegségek ellen, és gyógyítás nélkül meghaltak. Így kénytelenek voltunk feltételezni, hogy éppolyan korlátozott élettartamuk lesz, mint annak idején nekünk. Mennyi idő áll rendelkezésükre? Nem lehetett tudni. Hetven-nyolcvan évre számítottunk – a régi emberiség közepes életkorára.

Megpróbáltunk mindenre gondolni. Mindent előkészítettünk, ami egy kellemes élethez szükséges, abban a reményben, hogy idővel saját életmódjukat és civilizációjukat is kialakítják.

Egyes fiataloknak nehézségeik voltak a tanulással. A szülők különórákat adtak nekik, és kénytelenek voltunk osztályozni őket. Azok, akik képtelenek voltak továbbtanulni, ipari munkákra kényszerültek. A természetes kiválasztódás és a különböző képességek továbbra is megkülönböztették a klónokat – éppúgy, mint minket gyerekkoromban. Az egyetlen különbség az volt, hogy a múltban a szülők mindent megtettek, hogy gyermekeik értelmiségiek legyenek. Nálunk ez a vágy nem létezett, mert mindenki egy időben volt értelmiségi és kézműves. Minden a pillanatnyi szükségletektől függött.

Különbözött a karakterük. Meglepve vettük észre a növekvő fiatalok nehezen kontrollálható erőszakosságát. Akik a robot tanárokkal dolgoztak, észlelték a fegyelmezetlenség és a korai szexualitás egyidejű fejlődését az agresszióval. Bár a fiúk és lányok külön éltek, mégis több nemi erőszak történt – éppúgy, mint az emberiség utolsó éveiben. Nálunk az erőszak gondolata sem létezett! Nem is létezhetett – egy veszélyben lévő nő bármelyik pillanatban el tudott tűnni.

A szülők egyre nehezebben tudták visszatartani a gyerekeket. Hatalmas különbség volt a klón és a természetes gyermekek között – nemcsak fizikai képességek, hanem viselkedés és jellem tekintetében is. A kisgyermekkor után a klónok egyre jobban irigyelték a természetes gyerekeket. Abnormálisnak tekintették önmagukat. Fizikai hasonlóságuk szüleikhez annál kellemetlenebb volt, hogy szellemi hasonlóság nem létezett.

A szülők és klón gyermekeik között a különbségek miatt egyre nehezebbé vált a kapcsolat. Kezdetben a szülők próbálták kitalálni gyermekeik gondolatait, ami lehetetlen volt. Soha nem tudtak igazán összeforrni velük, úgy mint a természetes gyerekekkel. Nem tudták, mit gondolnak, mindent meg kellett magyarázni, és találgatni kellett a képességeiket. Jelenlétükben mindenki fennhangon beszélt, hogy ne sértődjenek meg, mert a gondolatok csendje számukra ismeretlen és érthetetlen volt.

Olyan társadalomban nevelkedtek, ahol régóta nem volt semmiféle probléma az emberek között. Nem létezett politika, vallás, templom, állami szervezet vagy kötelességek. Mindenki csinált valami hasznosat, és kíváncsiságból változtatta a foglalkozását.

A klónoknál a kamaszkor hozta el a problémákat. Észrevettük, hogy a viselkedésük kísértetiesen hasonlított a régi világ fiataljaiéra. Olyanok voltak, mint mi voltunk egykor. Semmilyen magyarázatot nem találtunk rá, bármennyit is kerestük. Az egyetlen lehetséges magyarázat az volt: a klónok normális emberek voltak. Mint régen mi voltunk. A valóság az, hogy mi voltunk az abnormálisak – ahogy régen már sejtettem.

Hosszú időn át reméltük, hogy egy napon majd belázasodnak, mint mi. Egy vagy kéthetes láz után felébrednek a mi képességeink birtokában. De nem betegedtek meg. Mindenféle más betegségben szenvedtek, de soha nem abban az átváltoztató lázban.

Emberek maradtak. Reménytelenül emberek.

Talán nem is kellett megbetegedniük. Valójában sosem értettük igazán az átváltozás folyamatát. Talán a klónok örökölték a hosszú életet? Évekig kutattuk a különbséget közöttük és közöttünk, hogy megértsük az átváltozás titkát – hiába. Nem maradt más, csak türelmesen figyelni őket.

Negyven éves kortól kerestük az öregedés jeleit: a ráncokat, a haj ritkulását, őszülését, a férfiak domborodó hasát. A nőknél a termékenység vége volt az öregedés vitathatatlan jele, még ha fizikailag nem is látszott változás. Sajnos, negyven-ötven éves korukra szinte minden nő sterillé vált. Ez volt a világos válasz: a klónok nem élnek olyan hosszú ideig, mint mi.

Egy hal ugrott fel a vízből, körülötte gyűrűzött a hullám, majd eltűnt, és a víz felszíne kisimult, megfiatalodott. Csip-csip a nap szívta fűben szemezgetett előttem, ugrándozva, önmagával vitatkozva egy végtelen monológban.

Irigyeltem kis barátomat. Irigyeltem, mert boldog volt – boldognak tűnt –, miközben mi, én és a többiek, elveszítettük lelki nyugalmunkat. A kezdeti lelkesedés eltűnt, és átadta helyét a kételynek. Kételkedtünk cselekedetünk értelmében. És én féltem. Féltem a jövőtől.

83

— Beszélni szeretnék magával!

Walraf fakó tekintete a látogatót mustrálta. A nevét az inge bal zsebére hímezve látta: Fernandez 3. De még mielőtt elolvasta volna, már tudta, hogy a férfi klón, mert nem tudott szellemi kapcsolatba lépni vele.

Kinézett a nyitott ablakon. Odakint ragyogó napsütésben fürdött Kalifornia. Az elkerítetlen kert előtt látta látogatója kocsiját. Láthatóan mexikói vagy dél-amerikai származású volt, hozzá hasonlóan. Harminc év körüli, vékony, izmos férfi, lesimított fekete hajával inkább tűnt tangó- vagy flamenco táncosnak, már ha ezek a foglalkozások még léteztek volna. De ebben sem lehetett teljesen biztos: száz év alatt túl sok minden megváltozott. A klóntársadalom annyira fejlődött, hogy szinte lehetetlenné vált nyomon követni őket.

— Foglaljon helyet — mutatott az irodaasztal előtti székek egyikére.

Diego Walraf otthon volt ebben a házban. Mint sok más barátja, ő is a kaliforniai éghajlatot kedvelte. Háza nem volt messze Alma és Carnavon otthonától. Eléggé távol estek a tengerparti forgalomtól. Az új autópálya, amelyet a régi nyomvonalán építettek, nem messze innen ért véget. Napközben alig járt erre autó, éjszaka pedig szinte soha.

A ház valójában nem szolgált irodaként. Volt benne egy ritkán használt hálószoba, egy üres iroda, ahol semmi sem volt a klónok közelsége miatt, egy használaton kívüli nagy szalon-ebédlő... Csak a kilátás érdekelte: az óceánra néző terasz, ahol órákat töltött hintaszékben, gyönyörködve a sirályok játékában és a tengerbe fulladó naplementében.

A fiatalember leült, és a bútorokat vizsgálgatta, míg várt.

— Mit akar? — törte meg a csendet Walraf.

— Tudja, ki vagyok?

— Természetesen. Fernandez 3. A nevét hordja...

— Az ingemen, mint minden klóné — vágott közbe Fernandez 3.

— És?

Diego Walraf nem szeretett a klónokkal beszélni. Képtelen volt megszokni, hogy meg kell várni a kimondott szavakat, és nincs lehetőség telepatikus kapcsolatra.

A fiatalember tétovázott, mielőtt válaszolt. Mérlegelve nézte Walrafot, majd végül megszólalt.

— Fizikus vagyok, és aktívan részt veszek a Prométheusz-tervben.

— Prométheusz-terv? — ráncolta homlokát Walraf. — Soha nem hallottam róla.

— Tudom. És ez nem meglepő. Nem tudhatnak mindenről.

Tekintete elfordult Walraf arcáról, és a feje fölött a falon egy láthatatlan pontra szegeződött.

— Mi nem szeretjük magukat. Pontosabban: a többiek nem szeretik magukat. Én más vagyok. Kivételesen... szeretem az apámat. Nem az ő hibája, hogy különbözünk. Mindig úgy szeretett, mintha nem lennék más. A többiekből hiányzik a szeretet. Szerintük a mi helyzetünk az önök hibája, és ezt nem bocsátják meg. Lehet, hogy én hibás példány vagyok, és ezért nem gyűlölöm magukat. Sem az anyámat, sem a többi embert. Elfogadom, hogy különbözünk, mert nem hiszem, hogy ezt akarták volna! Tévedek?

— Nem... egyáltalán nem — válaszolta Diego Walraf, és hangja rekedten csengett. Megrendítette, amit hallott: Fernandez 3 olyasmit mondott, amit még senki sem fogalmazott meg korábban!

— Egy pillanat... Az apjáról beszél. Ő is klón volt, vagy...?

Félbeszakította a mondatot, próbálta az arcáról leolvasni a választ.

— Nem! Ő olyan, mint maga. Valahol Kansasban él az emberek között. Huszonnégy éves korom óta nem láttam, amikor befejeztem a tanulmányaimat. Tudom, hogy szeret engem. Rengeteg erőfeszítéssel segített a tanulásban. Százszor, ezerszer magyarázott el valamit, amit nem értettem. Ezt nem felejtem el. Szeretem őt, és nem akarom, hogy meghaljon. Ezért jöttem el, az életem kockáztatásával, hogy beszéljek magával.

Fernandez 3 Walraf szemébe nézett.

— Nem járulhatok hozzá a maguk kiirtásához.

— Kiirtás? Mit akar mondani?

— Nem ismeri a szó jelentését?

— Dehogynem, csak...

— Csak nem használják, mert maguk soha senkit nem öltek meg. Mi — vagyis ők — el akarják pusztítani magukat. Ezt jelenti a "kiirtás".

Felemelte a kezét.

— Várjon, kérem... A Prométheusz-terv a maguk kiirtásának terve. A hatalom átvételének terve.

— De hogyan akarnak bennünket elpusztítani? Maguk az amerikai kontinensen mozdulatlanságra vannak ítélve, míg mi mindenütt szétszórva élünk!

Walraf erőfeszítéssel igyekezett nyugodt maradni, nem vette fel a kapcsolatot senkivel, nem indult a többiekhez.

— A terv a maguk elpusztítását célozza mindenütt a Földön. Ez az eredeti cél, amit Prométheusznak hívunk. Az „Árnyékromboló” az abszolút fegyver. Minden élet eltűnik: ember és állat.

— Bombázás?

— Nem. Rosszul magyarázok. Nincs bombázás, nincs anyagi pusztítás. A házak, gyárak, a föld: minden sértetlen marad. Mi csak az életet semmisítjük meg. Érti? Ez az „Árnyékromboló”.

A dermedt csendet csak egy lassan guruló autó motorzaja törte meg. Fernandez 3 kinézett az üvegajtón, és figyelte, ahogy a kocsi eltűnik a sövénykerítés mögött. Zavartnak tűnt, gépiesen végigsimított a haján.

— Valami baj van? — kérdezte Walraf.

— Nem tudom... Ez a kocsi. Túl lassan ment. Meggondolatlan voltam, hogy a ház előtt parkoltam le.

— Miért? Nincs joga oda menni, ahova akar, és beszélni azzal, akivel akar?

— Ezt nem értheti. Nálunk az élet egészen más. Mit tud egyáltalán a mi életünkről?

— Be kell vallanom, hogy nem sokat. Sem én, sem a barátaim, sem más ismerősöm nem foglalkozik magukkal több száz éve, mióta befejeztük a másolást. Tudjuk, hogy a szaporodásuk — ha mondhatom így — igen eredményes, létszámuk évről évre nő. Több repülőteret építettünk a földrészen. Üzemeket, iskolákat, kórházakat. Évszázadokon keresztül mindent, ami az életükhöz szükséges. Növeltük a búzatermelést, és ha jól tudom, elegendőt szállítunk. Amikor Los Angeles és San Francisco fölött repültünk, láttuk, hogy a városrészeket újjáépítették, az élet nyüzsög, de mi nem keveredünk magukkal. Az első másolatok — az egyenes leszármazottaink — rég eltűntek.

— Tehát nincs kapcsolat köztünk. Én is erre a következtetésre jutottam. Épp ezért nem tudják, hogy hogyan élünk, mit csinálunk, és mit akarunk tenni.

— Ebben igaza van. Hagytuk, hogy éljék az életüket.

— És titkos kutatásaim szerint az életünk borzalmasan hasonlít a régen eltűnt emberi élethez.

— Titkos kutatás? Miről beszél?

— Nálunk tilos tanulmányozni az emberiség történelmét. Pedig nálunk is vannak vallások, politikusok és bűnözők. Ezt nem tudta?

— Nem, természetesen nem!

Walraf odatolta a székét, majd felállt, és az ablakhoz lépett. Az óceánra és az útra nézett. Egy gépkocsi lassan elgurult a ház előtt Los Angeles felé.

— Az előbb ugyanaz az autó ment el, csak az ellenkező irányba. Még mindig nem mondta meg, miért volt meggondolatlan itt hagyni a kocsiját.

— Mert egy ember az én helyzetemben nem köthet ismeretséget... vagy barátságot magukkal.

— Ez tilos?

— Nem ajánlatos.

— Látom, sok mindent nem tudok magukról. A rendőrség?

— Igen.

— Figyelik magukat? Egy titkos vagy politikai rendőrség?

— Egy speciális osztály.

— Ez a név... emlékeket idéz a múltból.

— Mit?

— Maguknak ez nem lényeges — válaszolta Walraf, és nem fejtette ki. — Van ennél fontosabb is. Figyelik magát?

— Igen. Mint mindenkit, aki a terven dolgozik.

— Azt gondolja, hogy a jelenléte kompromittálhatja a jövőjét?

— Fogalmam sincs — vont vállat Fernandez 3, és idegesen harapdálta az ajkait.

— Van még ideje? Vagy haza kell mennie?

— Több nap szabadságon vagyok, azért jöttem most. Meg kell mondanom, nem állandó az ellenőrzés. Nincs elég emberük hozzá.

— Várjon meg itt. Mindjárt visszajövök — mondta Diego, és eltűnt.

Magasan az út fölé emelkedett, és hamar felismerte a város felé guruló autót. Az üres utasülésen jelent meg váratlanul. A sofőr az ijedtségtől felkiáltott, a kormányra rogyott, a szíve megdermedt a rémülettől. A kocsi hirtelen farolva letért az útról. Diegónak alig maradt ideje, hogy újra a magasba emelkedjen, és lássa, amint a jármű bukfencezve szétzúzódik.