SZÉPIRODALOM

93

— Vihar lesz, azt hiszem.

Fernandez 3 a távol sűrűsödő felhőket nézte a Csendes-óceán fölött. A reggeli nap melegítette a hátukat, és Lily szótlanul gondolataiba mélyedt.

— Ne féljen, ha megérkezik, elmegyünk — válaszolt Walraf.

Elkísérte Lilyt, aki a barátjukat akarta meglátogatni. Kora reggel érkeztek, kávé készítése közben, de előbb a folyosón két szomszéddal találkoztak. Szótlanul itták a kávét, majd egy pillanattal később egy elhagyott, távoli, homokos parton találták magukat Dél-Kaliforniában.

— Azért jöttek a rendőrök, mert a zene zavarta az egyik szomszédom álmát. Csak egy figyelmeztetés volt, semmi más. De ne jöjjenek hozzám a jövőben a felügyelet miatt. Lehet, hogy kihallgatják a beszélgetéseimet is. Ha akarják, előre kell megbeszélni a találkozót a városban, valahol, ha ez valóban szükséges. Azoknak az élete, akik a terven dolgoznak, nálunk veszélyben van.

— Tudom jól, és elhiszem.

Körülöttük nyoma sem volt a civilizált világnak, csak az óceán, a hullámok, a szél söpörte homok, a kiszáradt fű és a napégette bokrok.

— Még egyszer meg akartam kérdezni, hogy miért gyűlölnek minket?

Fernandez 3 meglepődött, és kutatva nézte az arcukat.

— Hát nem értik? Mert különböznek tőlünk! Maguk szörnyek, és mi emberek!

— Valóban szörnyek? — Lily előre ismerte a választ, és rosszul érezte magát.

— Valóban. Hogyan magyarázzam meg? — Fernandez 3 körülnézett, mintha ott keresné a választ.

– Ez idő kérdése.

— Idő? — Diego Walraf homlokát ráncolta.

— Igen — ismételte Fernandez 3. — Mi emberek vagyunk, és az idő számunkra végleges. Maguknál, ha egy tízéves gyerek egy matematikai könyvet olvas, mindent megért. Mindent elsajátít! Mi nehézkesen, szakaszonként haladunk, hogy megtanuljunk írni, olvasni, számolni, gondolkozni. Maguk nem sietnek, van idejük. Holnap vagy a jövő évben — semmi különbség. Nem betegednek meg tíz vagy húsz év múlva, amíg mi... Beteg gyerekek és felnőttek vannak. Mi a tartósság tudatában élünk, mi érezzük az időt. Az idő múlását. Fizikai különbség van egy húsz vagy negyvenéves férfi vagy nő között. Az öregedés majdnem láthatatlan, de valódi jelei vannak. Húszéves korban tudjuk, hogy sok szerencsével még ötven év van hátra. Ha nem betegszünk meg vagy nem ér baleset. A szerencse — ha annak hívhatjuk — hogy 60 vagy 70 év van hátra, igen kétes. Kevés férfi vagy nő él 90 évet nálunk. Ha ezt életnek lehet nevezni. Betegségektől elgyengülve. A szív gyengül, a tüdő kifullad, az izmok elpetyhüdnek, a test, az arc ráncosodik, az agy kihagy.

— Látják, ezért sietünk mi. Véges a női nemzőképesség, ötven év körül nem hordják többé az életet. A férfiak valamivel hosszabb ideig, de képességük csökken, nincs erejük az aktusra.

— Mikor fiatalok vagyunk, senki nem gondol az elmúlásra. Elképzeljük, és úgy teszünk, mintha örökké élnénk. De az idő múlásával, a kezdetben láthatatlan elgyengüléssel a halál gondolata társunkká válik, és egyre jobban érezzük, hogy múlandók és törékenyek vagyunk. Több-kevésbé mindenkit kínoz a kérdés: mi van utána?

— A halálról beszél? — kérdezte Lily.

— Igen. A bizonytalanságról. Ez az alapja és a hitek oka. Még a hitetlenek is bevallhatatlanul félnek, és kínozza őket a kérdés, mikor a végzetes pillanat közeledik. Ez a mi helyzetünk — emberi helyzetünk!

— Szörnyek maguk. Nincsenek problémáik. Nem félnek a holnaptól. Idejük van. Nem sietnek. Nekünk jövőnket kell meghódítani. Az időnek három fázisa van. A jelen annyira rövid illúzió, hogy csak egy pillanatig tart. Jövővé változva azonnal múlt lesz belőle. Nem tudom, hogy megértik-e. Maguk, maguk mindig a jelenben vannak. Az idő megtorpant maguknál. Nem öregednek, nem gondolnak az elmúlásra. Nem égetik az életüket, mint egy gyertyát. Várják a szükséges pillanatot, mikor változtatni kell, haladni vagy szemlélődni. Nincs ilyen kiváltságban részünk.

Időközben a távoli sötét felhők piszkos foltként árasztották el az eget. Villámok vagdosták, és az óceán nyugtalankodott.

— Ideje elindulni, ha nem akarunk megázni — hallotta Lily Diego gondolatait, és megfogta társuk karját.

— Menni kell, barátom. Kész?

Mindhárman egyszerre tűntek el, és messze, a keleti parton találták magukat.

— Hol vagyunk? — nyugtalankodott Fernandez 3.

— Floridában. Ismeri? — Távolról felhőkarcolók romjai látszottak.

— Ott az Miami — vagy ami megmaradt — mutatta Diego a látszatvárost.

— Nem, nem ismerem — motyogta Fernandez 3. — Semmit nem ismerek. Mi semmit nem ismerünk, mert képtelenek vagyunk helyet változtatni. Látják, ezért is szörnyek maguk! Az azonnali helyváltoztatás. Nem tudjuk megmagyarázni, hogyan és miért, pedig tudósaink azon fáradoznak, hogy valami magyarázatot találjanak.

— Megnyugtatom, nem érdemes — Lily néhány lépést tett, majd visszajött. — Mi sem tudunk semmit, elhiheti. Semmi magyarázat. Mondhatnánk, bizonyos változások vannak az agyunkban, de nem tudjuk, hogy miért. Így van, így történt egy szép napon.

— Ne beszéljen a minket átváltoztató lázról — figyelmeztette telepatikusan Diego Walraf. — Nem érdemes még jobban megzavarni.

— És ez miért nincs így velünk? — Fernandez 3 egyikükről a másikukra nézett, kezeit széttárva, magyarázatot várva.

— Fogalmunk sincs — válaszolt Lily. — A klónozás sikerült, tudja jól, ha ismerte az apját.

— Fizikailag teljesen olyan vagyok, mint ő. Egy valódi másolat. De nem az agy. Nem ismerem az életét, az emlékeit, az agyunk különbözik. Ezért nincsenek olyan képességeim, mint neki. Örököltem talán tehetségeit, de ez több mint bizonytalan. Ugyanúgy, mint a gyerekeinknél. Egyesek az anyjuktól és apjuktól örökölnek valamit, és a véletlen keveredés egy másféle lényt hoz létre. A fiam, aki meghalt, inkább az anyjára hasonlított, de még túl fiatal volt, hogy ismerjem a képességeit.

— Igen, a klónozás külsőleg tökéletesen sikerült, de belsőleg semmi nem volt. Ezért különböznek tőlünk. Maguk valódi emberek. — Walrafnak kellemetlen volt a klónozásról beszélni, és gratulált önmagának, hogy soha nem adta a génjeit. Képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy önmagával találkozzon.

— Így vagyok én is — hallotta Lily gondolatait.

— Hazavinnének? — kérdezte Fernandez 3 kényszeredett mosollyal.

— Máris menni akar?

— Éhes vagyok — vallotta be. — És itt semmi lehetőség...

— Ne haragudjon, hogy elfelejtettük — és Diego Walraf karjával átfogta a vállát.

— Ugye Kuriharahoz megyünk, Lily? Biztosan megvendégel majd minket.

94

– Ismerik a félelmet?

Fernandez 3 kérdése meglepte őket, és Kurihara letette a pálcikáit. Könnyű vacsorával kínálta őket érkezésük után. Lily és Walraf szokás szerint ügyesen bántak a pálcikákkal, de Fernandez 3 képtelen volt rá. Los Angelesben, ahonnan jött, nem ismerték az ázsiai konyhát, így az evőeszközeit sem. Eddig csak lényegtelen dolgokról beszélgettek, informatikai problémákról.

– Régen, nagyon régen ismertem ezt az érzést. Mindnyájan ismertük – válaszolta Kurihara. – Maga is, Walraf, ha nem tévedek.

– Igen, ismertem a félelmet én is – hagyta helyben Diego.

– Én nem – mondta Lily, majd kis tétovázás után hozzátette: – Ez nem teljesen igaz. Egyszer, már felnőttként, féltem az ismeretlentől… attól, amit nem lehet megmagyarázni.

Diego és Kurihara tudták, mire gondol, de nem szóltak.

– Miért kérdezi?

Kurihara figyelte vendégüket, próbálta kitalálni a gondolatait, de képtelen volt rá. Fernandez 3 elméje végleg zárva volt mindenki előtt.

– Mert én ismerem a félelmet. Mi mindannyian félünk. Megéreztem, mondhatnám, tudtam, hogy maguk csak elméletileg ismerik ezt a szót. Önöknél ez nem aktuális. Nem félnek a haláltól, nem félnek a polgártársaiktól. Nem félnek egymástól.

– De miért fontos, hogy ismerjük-e a félelmet? – kérdezte újra Kurihara.

– Mert ezt a különbséget is meg akartam érteni. Nemcsak a képességeik választják el a társadalmainkat, hanem a félelem is. Ezt szinte lehetetlen megmagyarázni, elmondani valakinek, aki nem ismeri. Olyan ez, mintha egy vaknak próbálnám elmagyarázni egy festmény színeit. Ő csak a feketét ismeri, míg én a pirosról, kékről, fehérről, zöldről, a szivárvány színeiről és több százezer árnyalatról beszélek, amit mi látunk és gondolkodás nélkül érzékelünk.

– Ilyen a félelem is. Hogyan magyarázzam el, mit érzünk, amikor hajnali kettőkor megszólal a csengő? Lily is ott volt, és azonnal eltűnt.

– Honnan tudta, hogy a rendőrség csengetett, és nem egy szomszéd vagy barát? – kérdezte Lily, és elhalványult az emléktől.

– Ez természetes. Hajnali kettőkor senki nem jön látogatóba.

– És ez megszokott? Hogy éjszaka jönnek? – kérdezte Walraf, és visszaemlékezett a távoli múltjukra, más országokra.

– Igen, éjszaka jönnek. Maguk persze ezt nem tudhatják, de nálunk van politikai rendőrség is. Persze, nem ez a hivatalos nevük, ne aggódjanak. Az „erkölcs őreinek” nevezik magukat. Azokat üldözik, akik nem hisznek a Krisztus-király hirdetőiben. Azokat, akik felszólalnak a hadsereg, Stockwell tábornok vagy családja ellen. Akit letartóztatnak, soha többé nem látjuk. Eltűnnek nyomtalanul. Annyi mindent beszélnek az emberek… Borzalmakról, amik az „Őrök” központi házában történnek. Senki nem jön vissza egy letartóztatás után, így senki nem tudja elmondani, mi történik odabent. Egy erődként őrzött, hatalmas komplexum az épület. Az emberek még a járdát is elkerülik előtte, nehogy csak elsuhanjanak egy őrszem mellett.

– És valóban nem tudják, mi zajlik ott? – kérdezte Lily remegő hangon, a szavai súlya alatt megrendülve.

– Nem, semmit nem tudunk. Senki sincs, aki elmesélhetné. A gyanúsítottak bemennek, de soha nem jönnek ki. Ezért félünk. Én is félek. Mert mindig éjjel jönnek. Amikor már semmit nem lehet látni. Amikor csend van, és csak a lépteiket hallani a folyosón. A csengő sikolt a csendben. Sokszor felriadok a legkisebb neszre, és nyitott szemmel várok a sötétben. Egész lényem, minden energiám a füleimben összpontosul, hogy meghalljam a zajokat. Lélegzetem visszafojtva figyelek. Ez a félelem. A várakozás egyetlen hangra. Semmi más nem létezik. Még gondolkodni sem tudok. Problémák, remények, tervek, érzelmek – mind eltűnnek egy pillanatra. Csak a félelem marad. Egy undorító érzés. Hirtelen ki akarja üríteni hólyagját, beleit – az ismeretlentől való rettegés miatt. Az eltűnéstől fél, mert nem tudja, hol és hogyan történik majd. Ez egészen más, mint az öregedés vagy a halálfélelem. Fiatalon senki nem gondol rá, hogy egy pillanat alatt meghalhat. A halál gondolata meg sem jelenik. Csak idősebb korunkban kezdjük sejteni az elmúlás elkerülhetetlenségét. De az a fajta félelem semmi ehhez képest. Az öregkor halálfélelme a misztériumról szól, a bizonytalanságról. De amit mi érzünk, az az állati félelem. Amikor az „Őrök” jönnek. Amikor nem tudja az ember, mi történik vele, mit csinálnak belőle. Ezt a félelmet nem ismerik.

Sűrű, ólomsúlyú csend borult rájuk. Fernandez 3 gondolataiba mélyedve egy kenyérbélgombóccal játszott az ujjai között, míg a többiek mozdulatlanul ültek, maguk sem tudták, mit várva.

– Egyik filozófusunk a halál magányáról beszél – törte meg végül a csendet. – Hogy a sorsunkkal szemben egyedül állunk. Az ismeretlen felé haladva. Már önmagában is szörnyű ez – a bizonytalanság. De még szörnyűbb, ha ezek a percek kínzással, elviselhetetlen fájdalommal telnek. Olyankor az ember a halált kívánja. Egy abnormális óhaj. A haldoklók általában az utolsó pillanatig küzdenek az életért, minden erejükkel. Itt viszont a végét várják – a halált, mint megváltást.

Fernandez 3 elhallgatott. A súlyos csendet egyikük sem merte megtörni. Mindegyikük bezárkózott, titkos gondolataikat önmagukban tartva.

Walraf törte meg végül, leállítva kósza gondolatait.

– Gondolja, hogy szemmel tartják?

– Igen. Azokat, akik a kormánynak dolgoznak, mind megfigyelik. Távollétemben átkutatják a holmimat, próbálják feltérképezni a kapcsolataimat. Ezért nem akarok otthon beszélni magukkal. Ki tudja, talán lehallgatnak. Lehet, hogy figyelik, kik jönnek hozzám. Tudják, hogy ez technikailag egyszerű. Én pedig képtelen vagyok észrevenni egy rejtett kamerát.

– Csak azt nem értem, mitől félnek a vezetőik – szólalt meg Kurihara. – Ma már nincsenek nemzetek, mint régen. Még a nemzet gondolata is eltűnt. Mi értelme hát a kémkedésnek? Ismerjük be, maga egy kivételes eset – de rajta kívül nincs kapcsolatunk senkivel. Akkor mitől félnek? Miért az állandó megfigyelés?

— Igaz, hogy a nemzetek már nem léteznek, és nincs közvetlen kapcsolatunk más országokkal. De a társadalmunkban van egy láthatatlan törésvonal. Egyfajta — hogy úgy mondjam — bűnözői osztály, amely kívül tartja magát a hatalmi szervezeteken. Ezek részben valódi bűnözők, aszociális elemek, részben pedig olyan polgárok, akik nem hisznek az állami vallás hazugságaiban, és nem fogadják el egy család és egy gondolat diktatúráját. A törvényen kívüliek gyakran megsemmisítik a rendőri vagy katonai járőröket, és elviszik a fegyvereiket. Még a mi felfedezéseinkre is szükségük van, hogy azokat a hatalom ellen fordíthassák. A helyzet nem olyan egyszerű, mint azt önök képzelik.

— És hol rejtőznek ezek a lázadók, az aszociális és bűnöző elemek? — kérdezősködött Diego Walraf.

— A romok között. Mindenfelé Los Angeles környékén. A félig beomlott földalatti alagutakban, elhagyott házak pincéiben, olyan helyeken, ahová senki nem mer bemenni, mert minden instabil, és bármelyik pillanatban rájuk omolhat az egész.
Azt is mondják, hogy a hegyekben is élnek, de ebben nem vagyok biztos. Csak napnyugta után merészkednek elő a rejtekhelyeikről. Este senki nem mer a külvárosba menni, mert fél, hogy kirabolják vagy egyszerűen megölik.

— Miért nem mondta az első találkozásunkkor, hogy attól fél, megfigyeli a rendőrség? Nagy kockázatot vállalt, és azóta már többször is kapcsolatba léptünk, anélkül hogy számoltunk volna a veszéllyel — faggatta Lily, aki ismerni akarta Fernandez 3 indítékait.

— Már elmagyaráztam egyszer, hogy...

— Tudom — vágott közbe Lily. — Maga nem gyűlöl bennünket, ez az alapvető ok. De ezen kívül miért vállalt ennyi kockázatot? Miért nem mondta, hogy hagyjuk békén, és ne keressük többé a lakásán, ahol talán titokban le is filmezhettek bennünket?

— Mert azt akartam, hogy tudják, mi történik valójában nálunk. Igaz, az életemet kockáztatom, de itt mindenki ezt teszi. Nélkülem sosem tudnák meg, hogy a puszta létezésük veszélyben forog. Persze nem ma! De talán ötven vagy száz év múlva. Azt akartam, hogy tudják: ki akarják irtani magukat, és nemcsak Kaliforniában vagy az amerikai kontinensen, hanem az egész világon meg akarják valósítani a politikai rendszerüket. Egy család uralmát és azt az eszközt, amit vallásnak neveznek — de ami csupán arra való, hogy leigázzák az embereket, és elbutítsák a hívőket.

— A jövőben többé nem megyünk magához — jelentette ki Diego.

— Fél? — kérdezte Fernandez 3 meglepetten, Diego Walrafot figyelve.

— Mitől? — válaszolt helyette Lily.

— Hogy összefutnak a rendőrökkel, és letartóztatják önöket.

— Jól tudja, hogy nem tudnak minket letartóztatni! Egy pillanat alatt eltűnhetünk. Ez számunkra nem veszély — de nem akarjuk önt kompromittálni! Maga így is túl sokat kockáztat, míg mi...

— Ostoba voltam, igaza van — ismerte be Fernandez 3. — De hogyan akarják fenntartani a kapcsolatot? Vagy már nem is akarnak látni többé?

— Dehogynem, ne is gondolja! — válaszolta Lily. Sajnálta, hogy Diego túl gyorsan felelt; láthatóan Fernandez 3 azonnal nem értette meg, hogy a biztonságára gondoltunk.

— Valami megoldást kell találnunk a találkozásokra. Ha akarja, előre meghatározhatjuk a napot, az órát és a helyet.

— Sajnálom, hogy elsőre nem értettem meg — szabadkozott Fernandez 3.

— Semmi baj — felelte Lily. Diego telepatikus úton néhány gondolatot váltott Lilyvel, majd előállt egy javaslattal.

— Mit szólna hozzá, ha feljönne az épület lapos tetejére, és ott várna ránk?

— Miért ne? Mikor és hány órakor?

— Holnap éjfélkor? Azt hiszem, olyankor már mindenki alszik.

— Rendben.

— Ha megenged még egy kérdést — szólalt meg Kurihara.

— Igen? — Fernandez 3 a japán férfire nézett, miközben félretolta maga elől az üres tányért.

— Maga szerint a titkosrendőrség szemmel tartja, és könnyen lehet, hogy letartóztatják. Gondolt erre a kockázatra? Hogy vallomásra kényszerítik, megkínozzák, végül kivégzik?

— Természetesen. — Egy szomorú mosoly futott át az arcán. — Jól tudom, mit kockáztatok. Még maguk nélkül is életveszélyben vagyok — ahogyan mindenki. De ne aggódjanak. Nincs veszélye annak, hogy eláruljam a kapcsolatunkat, még a legnagyobb szenvedések közepette sem, kielégítve szadista vágyaikat. Ha éjjel jönnek, lesz elég időm ráharapni erre — mondta, és elővett zsebéből egy apró üveg ampullát.

— Nincs orvosság az azonnali halál ellen.

— Nem fél?

— Persze, hogy félek. Mindenki fél az ismeretlentől. De nincs más választásom, ugye? Ha meg kell halni, akkor inkább gyorsan, értelmetlen szenvedés nélkül.

— Biztos benne, hogy egyszer eljönnek? — Lily megborzongott a letartóztatás gondolatától is.

— Halálosan biztos — felelte Fernandez 3. — Nálunk mindenki eltűnik egy szép napon. Csak idő kérdése. Akik a hatóságoknak dolgoznak, mindig gyanúsak, és amint találnak a helyükre valaki mást, eltüntetik őket. Ez vár rám is, és ez ellen nem lehet tenni semmit.

— És ha velünk maradna? Élhetne bárhol egy másik földrészen, távol ezektől az őrültektől — ajánlotta Diego, szinte akaratlanul.

— Minek? — kérdezte Fernandez 3. — Gyalog vagy biciklivel közlekedni, mert maguknál nincs út, sem jármű. Egyedül élni. El tudja képzelni, hogy maguk közül egy nő hozzámegy egy férfihoz, aki napról napra öregszik? Hogy majd valaki ápolja őt, mint egy beteget? Csak nem gondolja komolyan. Nem! Szó sem lehet róla. Itt maradok.

95

Közel egy évig tartották a kapcsolatot, amely idővel barátsággá mélyült. Heti találkozásaik során megmutatták neki a világot. Ő volt az egyetlen klón, aki megismerhette a letűnt kor csodáit. Aztán egy napon minden megszakadt. Fernandez 3 nem várta őket a megszokott módon.

Lily és Diego sokáig várakoztak, mert nem akarták beismerni a valóságot, amit az első nap óta sejtettek: barátjuk letartóztatását és eltűnését. Láthatatlan kötelék fűzte őket össze. Nehéz volt belenyugodni, hogy soha többé nem láthatják. Abban reménykedtek, hogy öngyilkossága sikerült, és nem kellett hiába szenvednie.

Egy éjjel Diego Walraf visszatért Fernandez 3 lakásába Lily tudta nélkül. Minden eltűnt. A szobák üresek voltak, a könyvek, a bútorok – mindent elvittek a rendőrök. Még egy papírfecni sem maradt utánuk.

Éppen indulni készült, amikor kulcs fordult a zárban. Kíváncsi volt, ki tér vissza az üres lakásba, ezért a folyosóra sietett, hogy megnézze a látogatót. Ketten jöttek. Két rendőr, fegyverrel a kezükben.

Diego Walraf a folyosó végén állt, amikor az egyik rendőr észrevette. Az megfordult, és felszólítás nélkül, kapásból tüzet nyitott. A golyó Diego karját súrolta, mielőtt végleg eltűnt volna.

— De maga vérzik! — kiáltott fel Stockwell, amikor meglátta barátját.

— Szerencsére rosszul célzott a rendőr — fintorgott Diego. — Különben nem tudom, mi történik, ha a fejemet vagy a szívemet találja el.

Miközben elmesélte a kalandot, a fájdalom enyhült, és a seb lassan bezáródott. Csak elszakadt kabátujja és a vérfolt maradt emlékül.

— Vagyis megfigyelték Fernandez 3 lakását. Valahol el volt rejtve egy kamera, és már a kezdetektől tudtak a kapcsolatunkról — mondta Stockwell.

— Igen. Az első alkalom óta. A mi hibánk volt.

— Nem tudhattuk.

— Könyörtelen vadállatok ezek. Felszólítás nélkül lőnek. Meg akartak ölni. Valóban az ellenségeink — állapította meg Diego, majd kis gondolkodás után hozzátette:

— Ne mondja el senkinek, mi történt. Még Lilynek sem. Nem kell őket feleslegesen megijeszteni.

96

Fernandez 3 hírei szinte olyan alapossággal zavarták és változtatták meg életüket, mint a századokkal korábbi nagy átalakulás. Akkor a képességeik változtak meg — most a magatartásuk.

— Elaludtunk — jegyezte meg Alma a Tanganyika-tó melletti rejtett otthonukban.

— Boldogságban éltünk, és egyetlen alkotásunk a klónozás volt, amelyből tökéletes csőd lett — gondolkodott fennhangon Stockwell, szinte egy időben Almával. Shannon nem válaszolt.

Egyik napról a másikra visszanyerték alkotóerejüket. Végleg elhagyták a haszontalan biológiát, és kizárólag a robotikával és informatikával kezdtek foglalkozni Gilian Arroyo irányítása alatt, míg az atomfizikát és a matematikát Judith és Lily vezették. Minden alkotó energiájukat ezekre a területekre összpontosították.

Fernandez 3 eltűnése óta soha többé nem sikerült kapcsolatba lépni a klónokkal. Mindannyian ismerték a szándékaikat. Kurihara emberei teljesen robotizálták a három agrárközpontot, hogy felszabadítsák az embereket a mezőgazdasági munkák alól.

Fernandez 3 informatikai kódjait felhasználva Kurihara technikusai saját céljaikra alkalmazták a klónok találmányait. Az „árnyékromboló” is a klónok alkotása volt. Kurihara gyorsan észrevette, hogy ez a fegyver még messze nem volt harcképes. Intellektuális képességeiknek köszönhetően ötven év alatt sikerült működőképessé tenniük. Az új változat több száz kilométeres körzetben minden életet megsemmisített — ellentétben a Stockwell 18 számára készített változattal, amely alig 500 méteres hatókörrel rendelkezett.

A klónok tudománya nem fejlődött olyan gyorsan, mint a népességük növekedése. Több millióan éltek már a kaliforniai partok mentén, újraépítve a régi városokat Los Angeles és San Francisco körül. Fejlesztéseiket hátráltatta, hogy képtelenek voltak megvalósítani az antigravitációs motort, amely a fegyver űrbeli használatához lett volna szükséges. Végül feladták, és újraindították a régi típusú rakéták gyártását.

Technikailag a régi Apolló-óriásrakétákat reprodukálták. A legnehezebb feladat az üzemanyag kérdése volt. Egy egész generáció, számos súlyos baleset, felrobbanó rakéták és több száz áldozat árán sikerült végül szilárd üzemanyagot előállítani.

Nekik azonban nem volt szükségük a régi rakétákra, sem a Cap Canaveral űrközpontra, hogy a Föld körül platformot építsenek. A telekinézis segítségével szállították és szerelték össze a szerkezeteket a Föld körül. Az így létrehozott, hatalmas, lencse alakú, többemeletes műhold minden szintje saját gravitációs viszonyok között működött. Ennek megfelelően folytatták kísérleteiket földi, holdi vagy súlytalansági körülmények között. Ilyen feltételek mellett fedeztek fel új ötvözeteket és fémeket is.

Ebben a földkörüli laboratóriumban kutatták a csillagközi utazás lehetőségét. Carnavon titkos álmán dolgoztak: az utazás lehetőségén a mindenségben.

A szilárd vagy folyékony üzemanyagot használó rakéták csak a Föld közvetlen környezetében, például a Holdra vagy a Marsra voltak használhatók. Sebességük nem tette lehetővé a hosszabb utakat a Naprendszerben. Az üzemanyag mennyisége és az út hossza szabta meg a határokat — így a világűr meghódítása lehetetlenné vált.

Több mint egy évszázadra volt szükség ahhoz, hogy Judith, Lily és indiai munkatársuk, Dwârkânâth Devi megvalósítsák az antigravitációs motort. Ausztrália közepén hozták létre a Központi Galaktikus Kutatóintézetet, elhagyva a New York-i MIT-t és a heidelbergi egyetemet. Az új intézmény egy teljesen néptelen vidéken épült fel, a régi Alice Springs helyén. Nyáron a hőmérséklet meghaladta a 40 Celsius-fokot, télen pedig 5–10 fokra csökkent. Körülöttük semmi más nem volt, csak a végtelen föld és az átlátszó égbolt — a csillagok kapuja.

97

Nem volt kedvem elindulni. Mindig szerettem ezeket az órákat, amikor teljesen egyedül lehettem, távol mindentől. Még Alma sem jött velem, és kivételesen nem hiányzott. Mindig tiszteletben tartotta a magány utáni vágyamat. De általában néhány óra után már visszavágytam hozzánk, a tó partjára, ahol türelmesen várt rám.

Ma szerettem volna megállítani az időt, késleltetni az égi órát. Gondtalan kis barátom, Csip-csip társasága épp elég volt. Nem volt kedvem megkeresni Rhodoszi kertünket, ahol Judith, a gyerekeim, unokáim, dédunokáim, majd ismeretlen lények vártak. Közel ezer éve ismert barátok. És életem fele, Alma. Vártak rám, hogy egy végső soron felesleges születésnapot ünnepeljenek. És én meglepődés és boldogság helyett úgy köszönjem meg az ajándékokat, hogy indulnunk kell, és borzalmas fegyverünket használni — hogy megsemmisítsük saját alkotásainkat, ha nem akarjuk, hogy ők tüntessenek el bennünket.

Mindig arra gondoltunk — évszázadok óta —, hogy soha többé nem kell majd ölnünk. Figyeltük őket. Az egyik első antigravitációs gépünkről folyamatosan figyeltük őket. Láttuk, és bevallom, csodáltuk az erőfeszítéseiket, amikor a rakétakilövő pályát építették. Láttuk a szerencsétlenségeket, a kudarcokat, majd néhány évvel ezelőtt az első sikert. Végül fellőttek egy műholdat, amellyel bennünket akartak megfigyelni. Valójában semmit sem ellenőriztek, mert kevesen voltunk, és szétszórva éltünk a kontinenseken. Soha nem alapítottunk városokat, csak néhány üzemet és megművelt földeket.

Miért akartak minket megsemmisíteni? Nem tudom megmondani, hányszor beszéltünk erről Almával és a barátaimmal, és soha nem találtunk kielégítő választ. Régóta tudtuk, hogy gyűlölnek minket, mióta a Fernandez–3-mal találkoztunk, mert különböztünk tőlük. De annyi hely volt még a Földön, nem volt súrlódás közöttünk, nem volt közvetlen kapcsolat a két társadalom között.

— Miért kellett ölni? Miért vágytak rá, hogy öljenek? Nem találtam más magyarázatot, mint hogy emberek voltak. Régi hibáinkat örökölték. Nem örökölték a képességeinket, de megőrizték a hibáinkat. Hirtelen megértettem, hogy a változás eltüntette, semlegesítette természetes gyengeségeinket. Nem voltunk többé harciasak, nem kerestük a hatalmat a hatalomért, nem akartunk uralkodni, igazgatni, vezetni. Nem vágytunk a világ összes gazdagságára, nem voltunk türelmetlenek, nem siettünk — mert idő volt előttünk. Mindnyájunknak megvolt, amire szüksége volt; nem kellett többé lopni, nem kellett mindenáron birtokolni. És bár egymástól függtünk, a kapcsolat a többiekkel nem volt kényszer, nem a közelség következménye, hanem önkéntes választás eredménye. Együtt voltunk, amikor együtt akartunk lenni.

Újra a szigeten voltam, a Lualaba folyó közepén. Egyedül a homokos parton, a zöld, vad növényzet között, egy kis ugráló veréb társaságában. Elveszett, számomra láthatatlan magokat keresgélt, miközben végtelen monológját fecsegte.

Annyira szerettem kis barátomat! Szerettem és irigyeltem, mert a problémái csak olyan nagyok voltak, mint ő maga. Hallottam körbe-körbe forgó gondolatait. Nem kellett választania, hogy öljön, vagy megöljék. Soha senkit nem öltek meg a kis verebek — minden madárhoz hasonló rossz természetük ellenére. Csak önzők voltak, egyszerűen élni akartak.

Ez az. Túlélni. Mi nem voltunk önzők, de élni akartunk. Miért hagynánk, hogy kiirtsanak minket, amikor csodálatos módon megváltoztunk — hála alkotóinknak? Hétköznapi értelemben már nem voltunk emberek. Mennyi ideig tart az életünk? Nem lehetett tudni. Én vagyok a legidősebb a társaim között — meglehet, elérem az ezer évet, vagy még többet? Nem tudom. Embertelenné váltunk az életkorunk miatt. És én nem akartam eltűnni. Élni akartam, s ez a vágy ösztönös volt.

Egy végtelen erejű, fájdalmat okozó gondolat nyilallt az agyamba, majd lassan elcsitult.

— Végre kezdi érteni.

Csip-csip ijedt kiáltással ugrott a vállamra, védelmet keresve, s én egy vakító fénypontot láttam a folyó fölött lebegni. Közeledett, és emberi formát öltött. Előttem állt, egy sortot viselő emberre hasonlított. Mint legutóbb Lemarinelben.

— Mit? — kérdeztem. Nem féltem tőle, tudtam már, hogy nem bánt. Csip-csip is megnyugodva elrepült, és a jelenség lábai előtt csipegetett. A lábai nem érték a földet.

— Hogy nem tűnhetnek el a fejlődésük ezen fokán! Szerencsére, a változás ellenére megőrizték az életfenntartás ösztönét. Ne feledje, nem tudok mindig segíteni.

— Harcolni kell, és nem hagyni...

— Így van — szakított félbe a látogató. — És a jövőben gondolják át hosszabban, amikor nehéz választás előtt állnak, mert az alkotás váratlan következményekkel járhat. Ne játsszák el a szerencséjüket!

„A türelem — ez az, ami önöknek a legnehezebb. Mindennek ellenére mindig sietnek. Pedig jól tudják, hogy ott lesznek holnap, jövőre, tíz vagy száz év múlva is. Jól tudják, hogy szinte semmi esélyük elkapni a rengeteg betegséget, amely az élőket környezi. Egykor azért siettek, mert az idő volt az ellenségük. Most viszont nem értik még, hogy az idő számukra már semlegessé vált. Szükséges, hogy sokan legyenek terveik megvalósításához? Egyáltalán nem. Van idejük a természetes szaporulathoz is, ha ezt a céljaikhoz szükségesnek tartják.”

Engem nézett, és magamban éreztem a szellemét. Tudtam, hogy előle semmit sem lehet eltitkolni. Bennem olvasott. Képtelen voltam válaszolni — nem volt hozzá erőm. Tudtam, hogy uralma alatt tart, hogy nyugodtan tanulmányozhasson. Mindent tudott. Ismerte a válaszom.

„Látom, megértette tévedésüket.” Szavait, gondolatait önmagamban hallottam.

„Jól tudjuk, nem könnyű jól választani. Nem akarunk még egy súlyos kudarcot. Ha önök eltűnnek, és helyüket kreációik veszik át, abból tragédia lesz.”

— De miért gyűlölnek minket? — Ez már egy segélykiáltás volt. Úgy tűnt, megértette, mert azonnal válaszolt.

— Az emberek mindig gyűlölik azt, amit nem értenek. Pontosabban: amit megmagyarázhatatlannak tartanak. Akkor vagy nevetségessé teszik, vagy imádják — félelmükben. Így születnek az istenek: az ismeretlent, a megmagyarázhatatlant istenné változtatják. Önök láthatók — és mégis érthetetlenek. Nem tudják önöket nevetségessé tenni, mint egykor a néha felbukkanó repülő csészealjakat. Önöket látva nem istenekre gondolnak, hanem egy megsemmisíthetetlen, tőlük különböző lényre. Ezért csak gyűlölni tudják — és eltüntetni kívánják.

Hosszan nézett, majd tekintetét elfordítva felszabadított. Ismét önálló lettem. Újra én ellenőriztem az elmémet.

„A csillagok felé akar menni?” — kérdezte.

— Igen — dadogtam. — Az álmom...

— Mint mi. A vágyat örökölték. A kíváncsiság az emelőkar — minden mozgás és fejlődés ereje.

— Öröklés? Ez a szó szentségtörésnek tűnt.

— Igen. Nemcsak mesterségesen alkottuk önöket, hanem önmagunkból a legjobbat adtuk.

— A maguk képére? — Nehezen ejtettem ki e szavakat.

— Igen. Ott volt előttem, nem érintette a földet, körülötte vibrált a levegő, mintha hőforrás lenne.

— Akkor a gondolat, hogy isten képmására születtünk...

— Igen. Homályosan sejtették eredetüket, és hamis magyarázatokat adtak, hogy kielégítsék a csodaváró szükségleteiket.

Néhány pillanatig csendben maradt. Aztán ismét tudatában voltam, hogy bennem van a szelleme, mielőtt lassan, lábujjhegyen kihúzódott.

„Most kissé jobban ismer minket. És lassan az ismeret téglái elfoglalják a helyüket, megkönnyítve a fejlődést. Hosszú ideig nem látjuk egymást viszont — és önöknek kell majd biztosítani az utat. Jól választani. Lassan gondolkodni. Van idejük. Ne felejtsék el! Eddig az idő mozgott önökben. Most önök mozognak az időben — mióta megváltoztak. Ne felejtsék el! Soha ne felejtsék el!”

Átlátszóvá vált. Árnyképe elmosódott, majd egy kicsiny fényponttá lett — miniatűr napként ragyogott felettünk. Csip-csip újra megijedt. Érezte, hogy valami rendkívüli történt.

Egyedül voltunk a szigeten. A növényszigeteket sodró folyó közepén. Egyedül: a kis veréb és én.

98

Évekkel Fernandez 3 eltűnése után Diego Walraf folytatta látogatásait Los Angelesben. Gyakran egyedül járt oda, időnként Lily társaságában. Látni akarta, hogyan élnek, mit gondolnak, és mit mondanak róluk az ellenségeik. Tagadhatatlanul meglepte, hogy az új társadalom sok tekintetben a régi, a régi emberiség eltűnése előtti világ másolata volt.

Volt újság, rádió és televízió, a hirdetések elárasztották a szaporodó kaliforniai lakosok életét. A sportélet sem különbözött sokban a hajdani világtól – bár időnként még vadabbnak és brutálisabbnak tűnt, mint korábban.

Diego Walraf jól ismerte a várost, hiszen egykor ott dolgozott. Lily számára azonban minden új volt – múltbéli emlékei a jelen valóságával keveredtek. Meglepő módon a századok alig változtatták meg a város szívét. A felhőkarcolók nagy része megmaradt, a jelenlegi lakók kijavították az idő okozta károkat. A központtól távoli negyedek egy részét lerombolták – kis házak, üzemek és egyenes utcák helyét a zöld természet vette át. Más negyedeket újraépítettek, s azok a dolgozók alvóvárosává váltak.

Egyszer meglepődött, amikor véletlenül rátalált a Los Angeles-i Memorial Coliseumra, a város hatalmas stadionjára. A századok sem tudták lerombolni: fennmaradt, akár római elődje. Látszottak ugyan rajta a javítások, de egészében jó állapotban volt. Csodálhatta a bejárat árkádjait, és a feliratot, amely mintha semmit sem változott volna az évszázadok során: Los Angeles Memorial Coliseum. A cím is ugyanaz maradt: South Figueroa Street. Egyedül a hatalmas hirdetések tanúskodtak arról, hogy nem a múltban jár: azok a Krisztus-király egyház ünnepét reklámozták.

„Jöjjetek! Krisztus-király egyháza benneteket vár! Az Apostol jelenlétét hirdetjük! Itt lesz! Jöjjetek, Krisztus-király gyermekei! Holnap este 8-kor, amikor a nap lenyugszik, az Apostol leszáll az égből…”

A legenda szerint soha senki nem látta az Apostolt. A gondolat, hogy most talán megpillanthatja az állami vallás kétségtelen vezetőjét, izgalommal töltötte el Diego Walrafot.

— Holnap este óriási vallásos tüntetés lesz a Los Angeles-i Memorial Coliseumban — mondta Jacknak, miután visszatért a spanyol misszióból. — Jöjjön velem!

— Sportstadionjuk is van? — kérdezte Jack.

— Igen, a régi.

— Szívesen mennék… de az arcom. Könnyen felismerhetnek. Stockwell tábornok rám hasonlít, ne felejtse el!

— Igaza van. A képe mindenütt látható, hiszen maga az új világ szeretett vezetője.

— Igen… egy megbolondult világ. Látja, nem mehetek. Józan ész kérdése. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok meggyőződve róla, hogy szívesen lennék százezer megvadult ember között! Nem szoktunk hozzá. Komolyan látni akarja azt az Apostolt? A szélhámost, akit Apostolnak neveznek?

— Igen. Ne felejtse el, hogy eddig senki sem látta. A jelenlétének biztosan van valamilyen jelentősége.

— Kérdezze meg Carnavont, hátha ő elkíséri — tanácsolta Jack.

— És én nem mehetek magukkal? Többször együtt jártuk a várost, elfelejtette? — szólt közbe eddig hallgatag Lily.

— Nem, nem felejtettem el, Lily. De nem akarom magát egy tömeg közepén tudni. Ott nagyon vigyázni kell arra, mit mondunk fennhangon.

— Nem tudnak minket elfogni, tudja jól!

— Tudom — válaszolta Diego halkan. — De akkor sem akarom.

99

Csip-csip és én mintha egy oázisban lettünk volna, a pálmák között. Mögöttünk a mesterséges hegy – valaha közönséges salakhalom volt, ami az évszázadok alatt heggyé változott, hála az oldalát benövő fűnek és bokroknak.

Ha nem tévedek, a pálmaoázis a régi Hotel Lido helyén nőtt ki. Ez volt a város egyetlen olyan pontja, ahol egykor az úszómedencét pálmák kerítették. Századokkal később a hotelből semmi nem maradt, ahogy a városból sem. Lassan repültem a régi Elisabethville helyén, a végtelenbe nyúló szavanna fölött. Kis verébbarátom engedelmesen a vállamon üldögélt ellenőrző utam alatt.

Ahol fent jártunk, még látható volt az egyenes sugárutak nyoma. Az idő és az évszakok váltakozása ellenére a betonlapok körvonalai megmaradtak. A repülőtéri kifutópálya mint egy leprás seb húzódott végig a természet zöldje alatt.

Persze, már semmi sem volt igazán látható. A kis afrikai város nem tudott ellenállni az időnek. Visszatértem kiindulási pontomra, a pálmák közé, ahol Csip-csip más verebekkel találkozott.

De igazából más gond foglalkoztatott, mint hogy emlékeim egykori városának archeológiai maradványait látogassam. Tudni akartam, mi történt.

Erősen tűzött a nap, és a pálmák nem adtak elegendő árnyékot. Pedig több száz kilométert kellett még átrepülnöm a szigetemig, valahol a Lualaba mentén, Kabalo környékén.

Csip-csip elkísért. Eleinte a kis madarak gondtalanságával körülöttem röpdösött, majd elfáradt, és a legegyszerűbb megoldást választotta: a vállamra telepedett. Utunk csodálatos volt, mintha az éden felett repültünk volna, elvadult, de lenyűgöző tájak fölött. Más körülmények között órákig néztem volna az Upemba-tó körüli állatvilágot. Csip-csip és én követtük a folyó kanyarulatait, de Ankoro környékén — a falu teljesen eltűnt a Luvua torkolatánál — először vettem észre egy különös esemény előjeleit.

Nyitott szellememmel semmi értelmes gondolatot nem tudtam felfogni. Az állatok gondolatai nem olyan bonyolultak, mint a mieink. Kizárólag a létezés lényegi dolgaira koncentrálnak: élelem, ellenség, nőstény, hím. A félelem gondolata náluk nem létezik. A halál számukra nem bír akkora jelentőséggel, mint nekünk. Minden remény nélkül harcolnak az utolsó pillanatig. Az életösztön náluk sokkal erősebb.

Ankorótól kezdve elgyengült a gondolatok kavargása, mintha hangtompítót tettek volna rá. Egy kábult lelassulás – nincs jobb szavam rá. Az állatvilág, az alacsonyabbrendű bogaraktól a magasabbrendű emlősökig, megdöbbenésben bénult meg. Kabalo közelében magasra emelkedtem. Csip-csip nem érzett semmiféle veszélyt, és én sem láttam semmilyen változást. A természet érintetlennek tűnt. Nem voltak égésnyomok, nem érződött rádióaktivitás sem – amit Csip-csip bizonyosan megérzett volna. Csak a csend. Fentről láttam érintetlen szigetem, és ha nem lett volna ez a nyomasztó csend, azt hihettem volna, semmi sem történt. Pedig a szigeten eltűnt minden élet.

Csip-csip hiába ugrált egyik ágról a másikra, a poros levelek között, senkit sem talált. Törzsének minden tagja eltűnt. Nem volt több bogár, egyetlen szúnyog sem énekelt a fülembe. Semmi. Minden élet eltűnt. Rosszabb volt, mint a Nagy Változás után. Akkor még az embernél alacsonyabb rendű élőlények folytatták létezésüket. Most: semmi.

Féltem, mert megértettem. Meg merték tenni. Betartották fenyegetésüket az Árnyékrombolóval. Közel ezer éve tűnt el titokzatosan az emberiség – most kitört a háború az emberek és a klónok között.

Körülbelül egy négyzetkilométeren minden organikus élet eltűnt. Az Árnyékromboló nem válogatott. Egy fizikai valóságra épült: arra a pozitív részecskére, amit minden élőlény árnyékként maga mögött cipel. A föld körül keringő generátor pozitív antipartikulumokat sugárzott – ennyi volt az egész. Az élet nyomtalanul semmisült meg.

Hagytam kis barátomat elrepülni, búcsú nélkül. Elment, hogy eltűnt törzsének tagjait keresse. Csak abban reménykedtem, hogy mindketten életben maradunk, és egyszer még újra találkozunk.

Csak egy kis haladékra vágytam. Hogy egyedül legyek, és nyugodtan gondolkodhassak. A születésnapom ünnepe meghiúsult. A váratlan támadás mindent megváltoztatott. Most az életünkért kellett harcolnunk. De még szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataimat. Az Ördög Kapuja felé indultam.

Semmi nem maradt a régi vasúti hídból. Az évszázadok megették a vasat, még a beton oszlopok is szétmorzsolódtak – kivéve egyet. Az valami csoda folytán épen megmaradt, egyfajta magányos sziklaként a távoli két part között, a forrongó víz közepén. A betonoszlop, ahol Alma és én oly rég magunkról beszélgettünk.

Itt a Lualaba medrét hatalmas sziklák szabdalták, és a zubogó víz őrjöngve tört utat magának ezen a szörnyű lépcsőzeten. Magasan ültem az oszlopon, a folyó és partjai fölött, elzárva a világtól, és a környező vadont figyeltem.

Tudtam, hogy kevés időm maradt. Választanom kellett. Alig volt időm arra, hogy ezt a látszólagos nyugalmat kihasználjam. A döntés órája elérkezett.

100

Carnavon elfogadta Diego Walraf meghívását. Már órákkal a stadion megnyitása előtt várakoztak a színes tömegben. A bejárat előtti térség fekete volt az emberektől, és vigyázniuk kellett, hogy egymástól ne szakadjanak el. Csak néhány gondolatot cseréltek, amikor valami felvilágosításra volt szüksége Carnavonnak.

— Mivel fizeti majd a belépőt?

— Ingyenes, ezért akartam menni. Tudja jól, hogy pénzem nincs — válaszolta Walraf, miközben lassan haladtak, sodorva a tömeg áradatával.

A meglepő az volt, hogy körülöttük senki nem beszélt. Ha régi focimeccsekre vagy más sporteseményekre emlékeztek, akkor a tömeg szenvedélyesen vitatkozott a csapatok esélyeiről. Az emberek beszéltek, ettek és ittak. Itt semmi hasonló nem volt. Meglepő csend, itt-ott néhány elvágott szó, az egyetlen zaj a rossz járdán a lépések ritmusa volt.

Komor arcok. Néhány rendőrkocsi az acélsisakos és fegyveres emberekkel szigetként bukkant fel a körülöttük sikló emberek tengerében.

Lassan megtelt a stadion. A lépcsőzetes padok megteltek, százezer ember várakozott a csendben. Carnavon és Diego Walraf a látvány hatása alatt álltak. A füves pálya közepén egy alig néhány négyzetméteres emelvény üresen várt. Nem volt rajta sem szék, sem állvány, semmi.

A tömeg hallgatása éles ellentétben állt a hangszórókból ömlő jelszavakkal. Stockwell tábornokot és a Krisztus-király egyházat éltették szüntelen. A zöldellő pálya körül három sorban rendőrök, és közöttük néhány civil fordult a hallgatag tömeg felé.

— Civilben vannak biztosan az erkölcs őrei — gondolta Diego Walraf.

— A titkos rendőrség? — Carnavon nem ismerte pontosan az őrök feladatát.

— Igen.

— Honnan jön majd az Apostol? Semmi útat nem hagytak szabadon az Apostol és kísérete számára.

— Fogalmam sincs. Majd meglátjuk — válaszolta Walraf.

A Memorial Coliseum valami megmagyarázhatatlan légkörben fürdött. Régi emlékeikben türelmetlenül üvöltő szenvedélyes tömeget láttak. Itt semmi ilyen nem volt. Egy valószínűtlen légkörben az aggodalmas csendet a hangszórók ordítása képtelen volt feloldani.

Felettük a lenyugvó nap fényében fürdő kék ég lassan sötétebbé változott, átlátszóságát elveszítve. Sötét fátyol, szemfedőként takarta a stádiumot, amit semmi fény nem próbált szétoszlatni. Mikor a haldokló nap utolsó fénye is eltűnt, és az égen csak egy csillag pislogott fölöttük, a hangszórók elhallgattak, és halálos csend borította a százezer embert.

Váratlanul fényszórók fénye öntötte el az üres emelvényt. Elképedt szemük előtt egy felhő formálódott a levegőben, s közepén egy, az égből leszálló ember sziluettje jelent meg. Feje fedetlen volt, alakját egy burnusz takarta.

— Lebeg — gondolta Carnavon, és érezte karján Walraf ujja szorítását, és agyában egyetlen szó nyilallt: csend!

Mintha százezer szempár tartaná függőben, a mozdulatlan férfi lába nem érintette az emelvényt, miközben a felhők füstje lassan szétoszlott. Carnavon és Walraf a távolság miatt képtelen volt tisztán kivenni arcát. Hosszú szakáll rejtette, és haja a vállára omlott. Még közelebbről nézve is az Apostol szemeit majdnem teljesen takarta haja függönye. Mintha üdvözölné őket, széttárta karjait, és lábai az emelvényen voltak.

— Ti, a könyörületes Isten gyermekei, eljöttetek, hogy halljátok Isten hírnökét!

Hangja megragadta őket, mikrofon és erősítés nélkül, vagy a stádium akusztikája volt olyan, mint a régi görög vagy római színházaké. Mély, csodálatosan erős, síri hangja volt.

— Urunk parancsára a halál angyala megjelent előttem, jelzve, hogy a bűnhődés órája elérkezett. A hitetlenek, akik titeket alkotva Istennel egyenlőnek képzelték magukat, meglesznek büntetve, és megsemmisíti őket. Úrunk nem felejt el titeket. A világ meghódítására vezet, ha engedelmeskedtek neki, és tisztelitek a törvényeket, amiket az Úr diktál választottain keresztül.

„A halál angyala az emberek szívében olvasva kiválasztja a hitetleneket, akik nem akarnak Istenben és prófétájában hinni! Akik gőgösen próbálnak mesterséges életet teremteni, és kihasználni benneteket, rabszolgaságban tartani, abban a reményben, hogy imádjátok őket, és erőtöket használják jólétük és gazdagodásukért.

„Ne féljetek, meglesztek bosszulva! Az isteni igazságszolgáltatás órája közeledik. Legyetek készen Isten és képviselői dicsőségére, hogy a világot meghódítsátok!

Felemelte karjait, és lábai az emelvényt elhagyva lassan az ég felé emelkedett, felhőkkel körülvéve. A csend majd kézzelfogható volt, mikor a Chevauchée des Walkyries hatalmas akkordjai a hangszórókból bombaként robbantak a fejük fölött.

A próféta eltűnése után a tömeg némán és fegyelmezetten hagyta el a stádiumot. Senki nem beszélt, igaz, hogy a hangszórók zenéje süketítő volt. Erre az alkalomra várt Carnavon, hogy észrevételeit elcserélje Walraffal.

— Annak ellenére, hogy ez lehetetlen, azt hiszem, hogy megismertem prófétánkat.

— Ezt gondolom én is — válaszolta Diego. — És bevallom, hogy ez megrendített. Később beszélünk erről, nem most. Sohasem lehet tudni. Ő vagy valaki más talán képes minket meghallani.

Többet nem beszéltek, és egy keresztutcában, ahol nem volt világítás, eltűntek, hogy Stockwelléknél, Spanyolországban találják magukat.

101

— Biztosan felismerték? — Stockwell a Földközi-tenger fölött gyülekező felhőket nézte.

— Képtelenség volt fizikailag felismerni — válaszolta Diego Walraf. — Ahhoz túl messze voltunk, szakálláról és arcát elrejtő hajáról nem is beszélve. Talán látott már pyreneusi juhászkutyákat?

— Igen, ismerem őket. Miért?

— Olyan feje van, mint ezeknek a kutyáknak. A haján keresztül nézett.

— Nem a kinézet a lényeges — szólt közbe Carnavon. — A képességei. Egyetlen egy klón sem tud lebegni a levegőben és hirtelen eltűnni. A próféta igen.

— Ez így van — helyeselte Diego.

— És úgy beszél, mint azelőtt. Tele van gyűlölettel ellenünk és vallási fanatizmussal.

— Ez is igaz. Mint 900 évvel ezelőtt, még mindig azt hiszi, hogy ő az isteni szóvivő. Jon Nemes életben van!

— Ez lehetetlen! — Stockwell hátat fordított a tengernek, és barátaira nézett. — Mi hárman tudjuk jól, hogy halott, végleg eltűnt, nem így van, Diego?

— Így van. Fejében egy golyóval, nagy magasságból, éjjel hagytam leesni a Csendes-óceánba. Elképzelhetetlen, hogy túlélte. És ha feltesszük, hogy igen, akkor hol és hogyan élt mindentől messze, és hogyan sikerült vallását megalapítani és megkaparintani a lelki hatalmat?

— Képtelenség tudni.

— Igaza van Jacknak. Teljesen hiábavaló keresgélni, az semmire nem szolgál. Fényt vetni erre a misztériumra nem lehet. — Carnavon idegesen haját simogatta. — Szavaiból arra következtethetünk, hogy készen áll minket megtámadni. Már elmeséltem, hogy mit láttam Afrikában. Egy nagy területen minden élet eltűnt, ahol nem volt más csak állatok. Ez volt a gyakorlati kísérletük. Láthattuk, hogy mire képesek. Jon Nemes hadat üzent tudva jól, hogy képesek minden életet válogatás nélkül kiirtani. Szisztematikusan kell átfésülniük az egész világot, mert szétszórva élünk, és nem városokba tömörülve, mint ők. Végleges kipusztítást akarnak műholdjukra szerelt fegyverekkel. Gondolom ideje, hogy közbelépjünk. Árnyékrombolónk készen áll, és a szállítóeszköz az antigrav, amivel a csillagokba mehetünk. Azonnal semlegesíteni kell műholdjukat, hogy megakadályozzuk minden kárt, amit az élők között okozhatnak. Ezután mindnyájunk beleegyezésére van szükség, hogy kiselejtezzük őket. Beleegyeznek ebbe?

— Igen — volt Stockwell és Walraf egyhangú válasza.

102

Szemét kinyitva nem tudta azonnal, hogy hol van. A telihold hideg fénye kísértetiesre változtatta a szobabútorok körvonalát.

Diego Walraf későn feküdt, és felriadva ébredt. Egy pillantás az ébresztő világító számaira: alig két órát aludt. Normálisan álma mély volt, és valami szokatlan zajra volt szükség, hogy ájult álmából felriadjon.

Volt valaki a házban vagy a ház körül? Semmi gondolatot nem érzékelt, sem egy ismeretlen jelenlétet a pihenő ház alig észlelhető éjjeli neszei kívül. A bútorok reccsenései, vagy a parketta lécei csikorgása – mintha egy fantom surranna halkan az éjszakában.

Ismerte ezeket a zajokat. A világon mindenütt minden ház vagy lakás napnyugta után elvarázsolt kastéllyá változott. Az anyag körülöttük élte életét. Nem ezek a zajok ébresztették fel.

Mozdulatlanul lesve várt. Egy moraj. Távoli, mély, mint egy messzi vihar. A hangtól ágya és az ablaküvegek megremegtek. Diego felkelt, és az ablak elé állva nézte az óceánt. Az érzéketlen hold sápadt fénye visszatükröződött a hullámokon. Gyorsan felöltözött és kiment. A levegő langyos volt, és körülötte csend. Normálisan milliárdnyi tücsök cirpelt éjjel-nappal. Egy nyomasztó csend.

Ismét a moraj. De most sokkal erősebb, még mélyebb, és minden remegett, nem csak a levegő. A föld mozgott a lába alatt, s látta visszahúzódni a Csendes-óceán vizét. Diego Walraf felemelkedett, és magasan, mint részegként dülöngő háza fölött lebegett, mielőtt összeomlott volna. Nem hallotta az összeomlás zaját, mert a levegő tele volt morajjal, ami mindent elárasztott.

Távol északon egy remegő vörös fényt vett észre, gyorsan közeledett, és az óceánnal párhuzamos vonallá vált.

Fent, kétezer méter magasságban hideg volt, de nem érezte. Az apokaliptikus látványtól mindent elfelejtett, érzéketlenné vált, és hipnotizálva nézte a katasztrófát: a San Andréas hasadás kinyílását. Északon és délen terjeszkedett a tűzvonal, és a moraj egyre erősödött. Diego Los Angeles felé haladt, de a hold sápadt fénye képtelen volt áthatolni a várost takaró pórfelhőn. Nem követte tovább a tűzvonalat Frisco felé, mert egy vízfalat látott rohanni a part felé. A víz és a tűz találkozása titáni volt.

Nem maradt, és nem lebegett tovább, mert vacogott a hidegtől, és nem tudott lejjebb menni felmelegedni, mert túl veszélyes volt. Carnavonék napsütötte kertjébe ment a nyugodt Földközi-tenger csodálatos látványa felé.

103

Mindnyájan ott voltak. Alma, Judith, a gyerekei, unokái, dédunokái, és még távolabb, több nemzedék családjaikkal. Többszázan voltak Carnavon családjából, s még a felét sem ismerte személyesen! És a barátai: az első órák barátai, Stockwell és Shannon, és néhány gyermekük. Lily, Geordie, Walraf, Kurihara, Gilian Arroyo, Corine Horváth és Pepita.

Színes lámpák a kert fáira akasztva várták ébredésük napnyugta után. Ott voltak mindnyájan hatalmas félkörben a ház előtt, egy hallgatag tömeg telepatikus kapcsolatban.

Mikor Diego Walraf megjelent közöttük, már mindenről tudtak. Az eseményeket jelezte majdnem a katasztrófával egyidőben.

— Várni kell néhány órát, a napfelkeltét Kalifornia fölött — magyarázta Stockwell, miután néhány percig eltűnt, hogy személyesen lássa az eseményeket. A vulkáni aktivitás és a tüzek terjedése alapján talán semmi sem marad meg Los Angelesből és a klónok világából.

Az ünnep, Carnavon 964-ik születésnapja, e katasztrófa mellett, több százezer ember eltűnésével jelentőségét elveszítette. Alkotásaik eltűntek. S mégis elégedettek voltak, mert nem ők okozták a megsemmisülést, hanem egy természetes, előrelátható jelenség.

Az ünnep megrövidült, mert mikor napnyugta után az éj borította a Földközi tengert, mindenki Kaliforniába ment. Ott vastag füstfátyol takart mindent. A Mont Heléné tüzet okádott, és egy lávafolyam égette a környező erdőket.

Óvatosan, messze maradtak a tűzhányótól, és keresni próbálták a régi Kalifornia nyomait, de semmit nem találtak. Eltűnt a part a Csendes-óceán megnyugodott vize alatt. Ahol szétszórta a szél a füstöt, csak kiszáradt föld és meztelen hegyek maradtak minden életjel nélkül. Kurihara kedvelt Silicon Valley-je eltűnt a víz alatt, jelezve, hogy Los Angeles már nem létezett. Tudomásul kellett venni, hogy Kalifornia állam eltűnt minden élőlényével egy időben a műholdon a minden életet kiirtó fegyverrel.