SZÉPIRODALOM

9

A pillanatnyi kábulat után megpróbált felállni, de bal lába annyira fájt, hogy majdnem elájult. Egyetlen gondolata volt: elmenekülni! Elhagyni a végtelen folyosókat, a bezártság szagában fürdő üzleteket és hazamenni. Judithra gondolt és a fájdalom ellenére csukott szemei mögött szobájuk képét elevenítette fel.

— Miért fekszel és hogyan jöttél ide?

Szemeit kinyitva az ágyon találta magát és Judith az ajtóban állt. A kilincset tartva arcáról meglepetés tükröződött.

— Fogalmam sincs! Megpróbált felállni, de fintorogva visszaesett. Mindig fájt a lába.

Az asszony a megdagadt lábfejet vizsgálta és hideg vízbe mártott törölközőbe kötözte, hogy enyhítse szenvedését. Fájdalomcsillapítót sem felejtett, majd az ágy szélére ült.

— Mesélj el mindent!

Nem volt mit mesélni. Az elesés, a kábultság és a fájdalom. Minden érthetően normális volt. Visszatérte volt a hihetetlen.

— Rád gondoltam, a szobánkra, magyarázta. Szemét lecsukva kereste gondolatait.

„Igen. Szemem lecsukva a fájdalom elviselhetőbbnek tűnt, és... tétovázva kereste az igazságot.

„Azt hiszem, hogy szobánk képére gondoltam. Itt az ágyon. Érted? Menekülni akartam minden áron, azt hiszem, hogy pánikoltam. Attól féltem, hogy egyedül maradsz és én is egyedül maradok. Bevallom, azt hittem, hogy soha nem találjuk meg újra egymást.

— És itt találtad magad! Azonnal! Judith az arcát simogatta tekintetét rászegezve.

„Elfelejtetted, hogy menés nélkül is közlekedünk?

— Nem gondoltam erre. Ismétlem, hogy pánikoltam. Féltem, és nagyon fájt a lábam. Nem tudom elmagyarázni, hogy mit éreztem.

Elfelejtve fájdalmát, felült majd felállt.

— Ne mozogj, parancsolta Judith. Fájdalmad lesz!

— Nincs semmi bajom! Lábra állt, mert semmit nem érzett. Levette a vizesruhát, hogy megnézze bokáját. Lelohadt, normális volt, a balesetnek nyoma sem maradt.

„Ez csodálatos, kiáltott fel Carnavon.

— Inkább hihetetlen. Visszatértél anélkül, hogy tudnánk hogyan és miként, nagy távolságból, és alig félórával később nyoma sincs a kalandodnak és a fájdalom is eltűnt! Abban biztos vagyok, hogy nem a vizesruha és az aszpirin gyógyított meg. Elgondolkozva nézte a férfit.

— Arra gondolsz, hogy talán más fizikai képességeink is vannak? A levitáció, a repülés, most meg az azonnali helyváltozás, és esetleg a gyógyulás...?

— Meglehet. A lényeg, hogy az okokat nem ismerjük. Még azt sem, hogy miért ezek a szokatlan események és a bennünk történt változások? Judith magához szorította a férfi kezét, hogy érezze melegét.

„ A lényeg, hogy élsz és életben vagyunk. Lesznek még változások? Az is elég meglepő, hogy mindent értünk egyszeri olvasás után! Nőorvos lett belőled hála a könyveknek és belőlem fizikus! Időnként félek önmagunktól.

— Miért félsz?

— Mert ez szörnyűség!

— Nem értelek! Egymással szemben ültek az ágyon és hozzá hajolt.

— Képességeinkre gondolok. Levitáció, az ismeretek asszimilációja, most meg helyváltozás...

— Még semmi nem biztos! Közbevágása nem állította meg az asszonyt.

— Sikerült egyszer és nem tudjuk hogyan, ez a képtelenség bizonyitéka. Megváltoztunk. Egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan változás.

— Mint az emberiség eltünése?

— Pontosan. Mindenki eltűnt csak mi nem.

— Ez nem biztos még. Carnavon nem értette kételyeit.

— Ez igaz, nem lehet még tudni, s talán soha nem tudjuk majd. De mi ketten, szörnyek vagyunk képességeink miatt.

— De miért félsz? Az emberekhez képest szörnyek vagyunk talán mert különbözünk tőlük! Ne felejtsd el, a többiek nem léteznek! Nincs összehasonlítási lehetőség. Mai helyzetünkben képességeink rajtunk segítenek és elképesztő lehetőségek nyílnak meg előttünk! Képesek vagyunk elsajátítani az emberiség évezredes erőfeszítéseit.

— Az ismereteket?

— Pontosan. Létezésünk ismereteinktől és képességeinktől függ, amit szörnyűnek nevezel. Semmit nem tudunk változtatni ezen, a lényeg ez. Csak két lehetőségünk van mióta tudjuk, hogy világunk eltűnt. Folytatni vagy az öngyilkosság.  Mit akarsz? Vállánál fogva nézte a nőt.

A fiatal asszony lélegzetét visszatartva suttogta: folytatjuk!

10

Kora reggel az eső elállt és nem kopogott tovább a tetőn. A nehéz felhőket a szél tolta maga elött és az átszivárgó sápadt nappali fény egy leírhatatlan káoszt világított meg. Az iszappal borított utcára a víz mindenféle szemetet és faágakat hordott össze. Egyes helyeken a víz sodra a gépkocsikat torlaszként összehordta. Közöttük a kocsija is eltűnt minden holmijával.

A ház is olyan volt belül, mint az utca. A sárral borított földszint csatatérnek látszott. A víz nyomása felborította és átköltöztette a bútorokat szétszórva a bennük rejtőző holmikat.

— Itt maradj Pepita, parancsolta Shannon és az emeleten hagyta a kutyát. A karfába kapaszkodva óvatosan lement és az utolsó lépcsőn megállt. Nem akart a bűzlő sárban és tócsákon keresztül a konyhába menni néhány konzerv és ivóvízért.

— Istenem, ha madárként tudnék repülni! Mikor a gondolat átvillant rajta, átrepült a szobán és száraz lábbal a konyha ajtajában állt. Alig volt hihető, hogy hiábavaló kívánsága beteljesedett és repült, mint a madarak!

— Istenem, te jó Isten! Shannon hitetlenkedve fennhangon beszélt. Saját hangját hallani olyan volt mintha egy baráttal beszélne.

Az első emeleti szobában reggelizett egy húskonzervet sótlan kétszersülttel. Egy falat neki, egy másik a lelkesedő Pepitának. Csillogó, szerelmetes tekintettel nézte körülnyalogatva a leesett morzsákat.

— Minden elveszett! A kocsi és benne minden, de meglátod, majd találunk egy másikat! A magyarázat tetszett láthatóan mert kutyája ütemesen csóválta a farkát.

„Elég volt? A fiatal nő folytatta monológját mert beszélve, gondolatait tisztábban látta.

„Indulunk? Gyere! Karját gyújtva akart lehajolni, de a kiskutya csodálatosképpen újra azonnal karjai közt találta magát.

Megdöbbenve, dermedten állt. Pepita nyakát pusziló nyelve téritette magához.

„Nem szabad megbolondulnom kiskutyám! Mond, hogy nem vagyok bolond, ismételgette az út fölött repülve! A kutyával karjai között csak igen messze az úton, déli irányban talált egy majdnem új gépkocsit. Annak ellenére, hogy gyorsan és minden fáradtság nélkül utazott, minden áron akart egy kocsit.

„Itt nálunk vagyunk, magyarázta. Érted? Nézd milyen jó helyed van mellettem és a bőr szaga mennyire kellemes, nem találod?

Déli irányba, London felé utaztak. A vihartól pusztított vidék messze mögöttük maradt. A falvakban mindig lassított és dudált abban a titkos reményben, hogy egyszer újra találkozik valakivel.

A nap második csodája egy futórózsákkal félig takart villa előtt várt rá. Egy kilenc, tizéves kislány bukkant fel a kapuban és szaladt feléjük kiáltva és hadonászva, mint egy bolond.

— Asszonyom, asszonyom, sírdogált és nyakába csimpaszkodott.

— Nyugi kicsim, nyugi... Shannon még soha életében nem volt ilyen boldog.

11

A futórózsás villa nappalijában ültek egymással szemben és Shannon, Lily kezét szorongatta. Velük szemben a szőnyegen Pepita figyelte őket mintha értené, amit a kislány mesélt.

— Papa reggel az irodába ment szokása szerint és Mam elvitt az iskolába. Délután feladataimon dolgoztam a szobámban miközben Mam a konyhában volt. Úgy öt körül behozta az uzsonnát. Arra emlékszem, hogy uzsonnáztam, de utána elaludtam, gondolom.

— Valóban aludtál, kérdezte Shannon.

— Azt hiszem. Lily tétovázott. Igen biztosan, mert semmi másra nem emlékszem! De az biztos, hogy ötkor uzsonnáztam...

— Nézted az órát?

— Nem, de anyu mindig ötkor hozza. Ez soha nem változik. Hétkor újra néztem meglepődve, hogy még nem fejeztem be leckéimet és papa még nem jött haza. Mindenütt kerestem a házban anyut. A tűzhelyen találtam a készülő vacsorát, de minden odaégett és borzalmas szaga volt. Kikapcsoltam a villanyt a lábos alatt, majd felhívtam papát. Senki nem válaszolt a hosszú csengetés ellenére. Majd a telefon süket lett. Az úton a ház elött nem volt forgalom sem, ami szokatlan volt, pedig kimentem nézni, de nem láttam semmit egy összetört kocsin kívül a kanyarban távolabb.

„Nem értettem semmit és még most sem értem. A rendőrséget is hívtam, de mindhiába. A telefon nem működött. A televízióban sem volt kép és a rádió is hallgatott. Majd megpróbáltam felmelegíteni a déli maradékot, de villany sem volt és a hűtőben minden langyosodott. Egy ideig még folyt a víz a csapból, de az is kiszáradt nyolc felé.

„Amig sütött a nap, átmentem a szomszédokhoz segítséget kérni, de az ő házukat is üresen találtam. Az ajtót nyitva, mintha valaki most ment volna ki. Csak most gondoltam arra, hogy valami borzalmas történt. Egyedül voltam.

Lily úgy beszélt, mint egy felnőtt. Fizikailag még csak egy kislány volt egy felnőtt tekintetével.

— Nem féltél?

— Kezdetben igen, mikor lement a nap. Bezártam mindent, ajtót és ablakot, és emeleti szobámba zárkózva hallgattam az éj zaját. Két napra volt szükség, hogy megértsem, hogy semmi veszély nincs. Soha, senki nem ment az úton. Soha nem volt ilyen mély a csend. Gondoltam, hogy mindenki eltűnt és senkit nem látok majd. Mikor meghallottam a közeledő és még láthatatlan kocsit, imádkoztam, hogy idejöjjön és ne forduljon egy más irányba.

Amig beszélt, Pepita elaludt és Shannon kezei közt szorongatta a kislány kezét.

— Tudom, hogy nagyon nehéz egyedül maradni! De ennek most vége van, Lily. Most hárman vagyunk. Te Lily, én és Pepita. Nevét hallva a kiskutya szemeit kinyitva farkát csóválta és újra elaludt.

„Egy közösséget formálunk...Shannon hangja megbicsaklott és képtelen volt folytatni. Aggodalmában sírni akart és együtt sírdogáltak egy kicsit. Shannon az idősebb nyugodt meg elsőnek.

„Előbb enni kell, s utána gondolkozunk.

12

Cél nélkül kalandoztak gondolataim. Képzeletben átfutottam hosszú életem néhány állomását megpróbálva a jelennel összekötni őket. Látni a jelenben mi köt össze a jövővel, de az idő rabjaként a jövő kérdőjel marad. Egy zaj, ez csip-csip. Egy kis madár felrázott tűnődéseimből.

Mondanom sem kell, egy kis szürke veréb, fején hordja örökös harcai nyomát társaival. A barátom volt. A barátom lett. Furcsa barátság kötött minket össze. Alig néhány hónapja, egy évvel ezelőtt talán, közeledett hozzám először. Mint most, a saját partomon heverve néztem a folyót. Pont előttem szállt le. Rám nézett, kis szemei kutatták arcomat, majd ugrándozott és mondta: „csip-csip.”

Szellemem nyitva, hallottam gondolatait. Nem olyan felépítésű gondolatok, mint nekünk, de elegendő ahhoz, hogy értsem meglepődését és félelmét. Eddig soha nem látott embert és számára egy talány voltam. Kezdetben egy régen látott nagy majomra gondolt, de hamar észrevette tévedését mikor hagytam gondolatainkat keveredni.

Megrémült és felkiáltott: „csip”! majd elrepült. A következő alkalommal kíváncsisága és néhány társa jelenléte felbátorították s én csak kellemes és baráti gondolatokat hagytam átszűrődni közöttünk.

„Nem vagyok én egy kismadarakat fogyasztó emberevő óriás „próbáltam magyarázni, mert észrevettem, hogy borzasztó ragadozónak néztek engem.

Az idő múlásával félelme eltűnt. Barátom lett. Amig a többiek mindig megtartottak egy bizonyos távolságot köztük és köztem, csip-csip, igy kereszteltem el, bizalommal telt barátom lett. Körülöttem ugrándozott s mikor kezem nyújtottam, egyik ujjamra ült és nem fordította el tekintetét. Tudta, hogy szeretem, és egyszerű gondolatokat váltottunk mint, „nem félek”, vagy „éhség” vagy „barát”.

Most a vállamon ült. Soha nem jött még ilyen közel. Képzelem, hogy számára a fejem hegy nagyságúnak tűnt. A fülem mellett kiabált: csip-csip! Parancsoló kiáltás. Mintha álomból kelnék szokatlan, idegesítő kiáltásaitól, egyetlen fáradthatatlan gondolat gépies ismétlése fülemben.

„Menni! Veszély! Menni! Veszély...!”

Hallottam gondolatait. A kismadár, a kis gömbölyű tollcsomó egy hihetetlen intellektuális erőfeszítéssel, minden habozás nélkül és természetétől eltérően egyetlen gondolatra összpontosított. Normálisan egy veréb ugrándozik, megállás nélkül minden irányba fordul, hogy szemet találjon és figyelje környezetét, hogy senki ne lopja el, amit talált.

„Menni! Veszély! Menni! Veszély...!” Fejében halálfélelem vibrált és önkénytelenül Lubumbashira gondoltam!

Csip-csip és én a régi rézbánya s az óriási salakhegy közelében találtuk magunkat.

13

Shannon, Lily pótmamája lett titokzatosan eltűnt anyja helyett. A kislány tétovázás nélkül véglegesen elhagyta szülőházát.

— Nem akarod, hogy valamit becsomagoljunk?

— Nem! Az ellentmondást nem tűrő válasz meglepte a kislányt.

— Miért nem?

— Nem kell, hogy emlékeket cipeljünk magunkal. Nézz engem! Nincs semmim, abszolúte semmi. Fehérneműt, ruhát mindenütt találunk és konzerveket is. Azt senki nem tiltja, hogy az üzletekben keresgéljünk Lily. Pénzre sincs szükségünk, semmi nem kell. Mikor nincs több üzemanyag a kocsiban, egy másikat keresünk.

— Nem lenne könnyebb egy benzinkúton tankolni? Lily naiv kérdésétől idegesen elnevette magát Shannon, majd elkomolyodva magyarázta, hogy villanyáram nélkül a benzinkutak nem működtek.

— Valóban egyedül vagyunk, Lily! Rajtunk kívül nincs senki más!

— A többi városban sincs?

— Sehol. Majd bizonytalanul hozzátette. Lehet, hogy van valahol valaki, de megtalálni, csak a véletlenre bízhatjuk magunkat. Mint ahogyan mi is egymásra találtunk. Képzeld, ha néhány száz méterrel távolabb vagyok? Te nem látsz engem és én sem látlak!

Néhány konzervvel a csomagtartóban elindultak. Lily az első ülésen Shannon mellett és Pepita a fiatal lány ölében. Lassan utaztak az országon keresztül és dudájuk szétszakította a falvak, farmok és városok csendjét. Abban reménykedtek, hogy találnak valakit.

Az idősebb lány nem beszélt, nem akarta feltárni kétségeit. Jövőjük aggodalommal töltötte el. A közvetlen, előrelátható jövő. Nem távolabb, mint néhány hét. Félt a téltől. Most szeptember elején a vénasszonyok nyara még néhány kellemes napsütéses napot biztosított, de este napnyugta után a levegő lehűlt.

Shannon egyre gyorsabban vezetett és a falvakban rövidebb pihenőket tartott. Alig várta, hogy Londonba érjenek. Úgy képzelte, hogy egy nagy városban elviselhetőbb lesz a tél.

Az emberiség eltűnte egyre több látható kárt okozott a világváros közelében. Az utakat összetört kocsik tették járhatatlanná és a tűzvész mindenütt ott hagyta nyomát. Megdöbbenve láttak felégett negyedeket ellentétben más körzettel, ahol minden érintetlen maradt. A St. James Park közelében gyalog folytatták útjukat.

— Ismered Londont, kérdezte Lily.

— Egyáltalán nem, volt a válasz.

— Tehát fogalmad sincs, hová megyünk?

— Nem. Nem tudom. Keresünk egy házat vagy egy lakást éjszakára. A többit majd meglátjuk holnap. Körülnézett. Egyik oldalon a Park rácsai, épületek a másikon. Velük szemben egy utcatábla: Hors Guards Road. Újra elindultak céltalanul.

— Szembe velünk Buckingham. Megismerem a könyveimből. Miért nem töltjük ott az éjszakát, kérdezte Lily.

— Holnap megnézzük, ha akarod, de ott lakni, erről szó sem lehet. Nagyon nagy! Hogyan akarod fűteni? Egy földszintes kis lakásra van szükség.

— Fűtésről beszélsz, a kislány meglepődött.

— Igen kicsim! Vége a nyárnak és közeledik a tél. Ne felejtsük el.

— Fáradt vagyok és nézd Pepitát! A kutya lógó nyelvel ült az őrbódé elött.

Shannon kutyáját nézte és a vihar utáni reggelre gondolt. Karját kitárva hívta: gyere! A kiskutya a karjai közt termett.

„Lassan átmegyek az úton” koncentrálta gondolatait és lassan átrepült az úttest fölött és megállt a másik járdán Pepitával karjaiban. Lily a másik oldalon kimeredt szemekkel nézte kezét a szája elött tartva az elképedéstől.

— Te repülsz!

— Néhány hete már és teljesen elfelejtkeztem róla!

— Hogyan lehetséges? Lily félni kezdett tőle.

— Fogalmam sincs. De gondolom, hogy te is tudsz repülni hozzám hasonlóan.

— Repülni?

— Igen. Erősen gondolni kell rá. Egy célt választani. Például a másik oldalra menni, mint én.

— Valóban gondolod, hitetlenkedett a kislány.

— Igen, biztos vagyok benne.

— Melléd akarok menni, mondta Lily és csodálatosképp lassan átrepült a úton.

„Én is repülök!

— Na látod! Menj vissza most.

Félórán keresztül gyakoroltak, hogy elsajátítsák a repülés minden csínját. Óhajuk szerint képesek voltak gyorsitani a helyváltozást. Fáradtság nélkül repültek az utcák felett s véletlenül egy elegáns kis ház elött találták magukat valahol Chelseaben.

— Hol vagyunk?

— Markham Square, válaszolt Shannon kinyitva a ház kapuját.

14

Judith állapota vége felé járt és az utolsó hetek egyre nehezebbé váltak Carnavonnak. Egy láthatólag jó állapotban lévő klinikába költöztek várni az eseményt. Generátora biztosította az elektromos energiát és a fertőtlenített műszerek vele együtt várták a szülést. Mindent ismert, ami a nőgyógyászatot illeti. Semmi gyakorlata nem volt, de kevés valódi orvos ismerte annyira a kérdést, mint ő.

Egyetlen hátránya a magány volt. Senki segítségére nem számíthatott, operáció esetén kézbe adni a műszereket és figyelni az altatást. Egyedül Judith bátoritásai tartották fent önbizalmát és lelki egyensúlyát.

— Ne felejtsd el, hogy már szültem, gyerekem volt és minden simán lezajlott. Az ultrahangon láttad, hogy a bébi jól van. Nyugodj meg, ne idegeskedj, meglátod, hogy jól sikerül majd minden.

Judith bizalma annyira ragályos volt, hogy egy éjjel mikor mélyen aludt és Judith szólította, nehezen ébredt fel.

— Elfolyt a víz! Pizsamában egy pillanatig megdöbbenve állt majd összeszedte magát és gyorsan öltözködött.

Szobájukból a szülőszobáig egy hosszú folyosón tolta az ágyat. Judith sokat segített amig a szülőasztalra feküdt. Miközben sterilbe öltözött és bemosakodott, a szülés megkezdődött. Megvizsgálta asszonyát.

— A méhszáj kinyílt.

Egyre erősödött a fájdalom.

— Lélegezz... nyomjad... lélegezz...! A nő lihegett és Carnavonrol csurgott a víz. A bébi feje megjelent.

— Lélegezz... nyomjad... lélegezz...! Még egy kis erőfeszítés! Mikor a fej kijött és a gát berepedt, Judith felsikoltott. Carnavon kezével segített és az újszülött lassan kicsúszott. Csak a köldökzsinórt kellett elvágni.

Lábánál fogva fejjel lefelé tartotta fiát és gyengéden a fenekére csapott. Az újszülött nyávogása kellemes zenének tűnt miközben orrát tisztította majd a mosdatlan csecsemőt az anyjára fektette. A placentával kellett foglalkozni majd az asszonyt összevarrni.

Mintha álomban dolgozott volna. Ismerte a mozdulatokat, soha nem tétovázott. Amit egyetlen egyszer elolvasott örökre a fejében maradt. A gyermek és az asszony mosdatása után mindkettőt egymás mellett helyezte el a szobában.

Az órát nézte. Reggeli négy volt. Alig kétóra alatt minden befejeződött.

A bébi apró gyufaszálra hasonló ujjai a mellen pihentek s időnként öntudatlanul mozogtak, mintha simogatná. Megnyúzott kis macskára hasonlított sötét pelyhekkel a fején.

— Mi lesz a neve?

— Ma milyen nap van? Hangja gyenge volt.

Az általa készített naptárt kereste.

— December 29. Észre sem vették, hogy karácsony elmúlt.

— David. David király.