SZÉPIRODALOM

 41

Átváltozott a negyven napos böjt után. Nem messze nagyszülei házától az erdőben telepedett le. A hatalmas tölgy alatt ülve látta a Kopasz hegyet és a soha többé nem füstölő ház kéményét. Hallgatta a madarak énekét és a csendet. Gyökerekkel, vadgyümölcsökkel és magokkal táplálkozott borotválkozás és fürdés nélkül.

Tisztán látta útját. Keresni az embereket és Isten akoljába vezetni őket. Lelke és teste könnyű volt. A negyven nap után a patak tiszta vizében fürdött, ahol szomját is oltotta, és elindult.

Margita, a Kopasz hegy, eltűntek gyermekkora emlékei. Elindult sajnálkozás nélkül és nem fordult vissza. Mióta egyedül maradt, soha nem gondolt a feleségre, családjára és a gyerekekre az iskolában. Csak egyetlen gondolata volt: Isten.

Nem követett tervezett utat. Gyalogolt, hagyta a véletlent, hogy vezesse. Senki nem akadályozta a határátlépést. Sokszor követte az utat akármilyen irányba ismeretlen falvak felé. Időnként elhagyta az ember csinálta utakat és hegyen-völgyön, szántóföldeken keresztül ment. Mikor jött az est, leült az árokszélen a kertekben talált zöldséget rágcsálva. Mióta minden megváltozott, nem evet húst. Húsevőből fű evő lett.

A falvakban és a tanyákon sehol senki. Ha a házi állatok még életben voltak, kiszabadította és nézte őket. A döglött állatok és a légyfelhők kerülőutakra kényszeritették. Sok kár volt mindenütt. Leéget gyárak és házak és messziről látta az égő erdő füstjét.

Eredménytelen volt a keresés.

Cikcakkban haladt. A véletlenre bízva kereste az embereket, mint a halász a halat a tóban. Türelmes volt, mint az igazi halász. Ha eső vagy vihar érte utol állva maradt, karjait kitárva égfelé emelt arccal hagyta, hogy a víz elöntse rongyait. Szakállas arcát belső öröm világította meg. Szenvedni akart.

Egyszer egy furcsa gépet látott átsiklani az égen. Nem repülő, ebben biztos volt.

„Isten küldöttei” suttogta Jon Nemes karjait emelve mintha üdvözölné őket, figyelve a síkság fölött mozdulatlan gépet. Figyelmesen nézett mintha az égi küldöttek vonzanák és nem vette észre, hogy lassan felemelkedik. Több mint két méter magasban szavakat mormolt imádattal Isten küldöttjei elött. S mikor le akart borulni előttük, leesett jól felhorzsolva térdeit.

A fájdalomtól meglepetve felkiáltott.

S amig fintorogva felállt, fel-felvillanva eltűnt a gép. Döbbenve nézte véres kezeit és térdét. Nem értette, hogy mi történt. Kábultan sántikált a szántókon keresztül, majd egy patak partján leült, hogy sebeit kimossa. A víz eltüntette a vérnyomot, de nem látott sebet! Semmi nyoma nem volt!

„Alleluja! Alleluja! Sírt és nevetett egyidőben.

„Köszönöm Istenem! Köszönöm, hogy engem választottál, hogy magamban hordjam végtelen hatalmad!

Arra gondolt, hogy repül, és lábai elhagyták a földet! Vízen járt, mint Krisztus és sebei begyógyultak! Ez volt a bizonyság, hogy az isteni erő felkente, hogy folytassa a keresést és sikerre vigye az isteni missziót.

Végére járt már az ősz mikor a magyar Alföld végén az Alpok előhegységeihez ért.

42

Borzalmas volt a tél. Előző élete a családi kör melegében, szerető emberek között, olyan civilizációban telt, ahol egyensúlyban tartották a végleteket és soha nem volt alkalma csípős hideget érezni. Most viszont rongyok fedték testét, s hogy életben maradjon egy elhagyott ház hajlékát használta a Bécsi külvárosban.

A zöldség és a gyümölcs évszaka elmúlt, csak a madarakkal megosztott magok maradtak. Egy üzletben nagy mennyiségű szardiniát, göngyölthalat és makrélát talált. Egész télen halat evett és minden nap megköszönte az égnek.

Nem folytatta tovább a keresést, igy volt ideje gondolkozni az eseményeken. Minden reggel kiment a faluból a hideg ellenére és megállt az erdőszélen, ahol a mezítelen fák nyújtották karjaik az ég felé.

Hangosan beszélni kezdett.

A világról beszélt, az emberek gonoszságáról és Isten kegyelméről. A hideg szél elvitte hangját és senki nem hallgatta szavait. Három nappal később egy varjúpár leszállt közelében sétálni a hófedte barázdákon. Majd újabb varjuk jöttek és alig egy hét múlva egy madárfelhő hallgatta félrebeszélni az ég büntetéséről.

Hangja megerősödött, messze hordott a fagyos némaságban. Gesztikulálásitól nem féltek az egyre többen érkező madarak. Megszokták már, nyomortársai lettek. Csak mikor elolvadt a hó és visszatért az érkező tavasz, tollas társai nem jöttek és nem hallgatták többé a prédikációt.

A falut elhagyta és az Alpokban folytatta a keresést. Svájcba tévedt anélkül, hogy tudná, majd visszatért Ausztriába kacskaringózva az utakon. Nem tudta hol volt. A véletlen vezette ismeretlen utakon és az Adriai parton találta magát. Itt betegedett meg.

43

— Szia!

A váratlan látogató meglepte Geordiet. Épp Spanyolországba indult mikor a kis ember megjelent a kertkapuban.

— Diego Walraf, és kezet nyújtott. Mexikói táncos alakja ellenére úgy beszélt, mint egy valódi amerikai. Vékony, alacsonyabb, mint Geordie, törékenynek tűnt. Hullámos, brillantinos varjúfekete haj az élénk és kemény tekintet fölött.

„Megengedi a telepatikus kapcsolatot, Geordie? Sürgető tekintetére az orosz beleegyezően válaszolt. Beszélgetésük csendben folytatódott.

„Köszönöm. Maga orosz, én meg azelőtt az Egyesült Államok kormányának dolgoztam.

— Ma ez semmit nem jelent, szakította félbe Geordie.

— Ez igaz bólogatott Diego. Csak azért mondtam, hogy jobban megismerjen. A régi politikai problémák nem léteznek és eredetünknek épp úgy semmi jelentősége nincs, mint régi munkámnak sem.

— Mivel foglalkozott?

— FBI.

— Értem. Várom a folytatást Diego.

— Jól tudom, hogy egy spanyol és egy izraeli körrel van kapcsolatban és a jelenlegi organizációt nekik köszönhetjük. Maga pedig a népszámlálással foglalkozik és mindenkit kartotékoz. Javítson ki, ha tévedek.

— Nem téved. Gratulálok nem veszítette el régi képességeit.

— Csak bizonyitani akartam, őket, Geordie! Szeretném meggyőzni, hogy szükségük van rám.

— Miért? Az orosz nem titkolta meglepetését. Ne felejtse el, hogy senki nem vagyok, nem vagyok a kormány tagja arról nem beszélve, hogy nincs kormány...

— ...Nincs, persze, szakította félbe a látogató. Maga és barátai egy szervezés vázlata a teljes szervezetlenségben. Ez igy van barátom. Az anarchikus helyzetben maga a szervezést képviseli tehát, szüksége van rám. Sürgős szükség, különben nem lennék itt.

Az utolsó szavak felébresztették Geordie kíváncsiságát és latolgatva nézte az amerikait mielőtt válaszolt.

— Miről van szó?

— Nem tudja, hogy egy furcsa alak él Kaliforniában?

— Nem. Tudhatja jól, hogy nem. Tudja azt is, hogy semmit nem jelentünk, senkinek nem adunk parancsot, senkit nem ellenőrzünk és nem kémkedünk senki után.

— Csak néhány hete jelent meg. Állítólag közép Európából jött, Jon Nemes a neve és próféta.

— Pardon? Meglepetés tükröződött Geordie arcáról.

—Jól hallotta. Azt mondtam, hogy próféta. Egy piszkos, szakállas férfi, csak kaktusz vizet iszik és a Los Angeles környéki hegyekben él és semmit nem csinál. A madarakkal, akik a társai, magokat eszik. Gyökereket és gyümölcsöt. Állítólag beszél a madarakkal. Az biztos, hogy szárnyas barátaink körülötte élnek, különösen a varjuk.

— Rendben. De azért, mert szereti a madarakat, egyedül él és magot eszik még nem próféta! Geordie valóban nem látta, hogy mit akar mondani látogatója.

„És, ha mondjuk valóban próféta? Az nem tartozik ránk!

— Jól megértem, de a probléma az, hogy egy próféta mindent felkavar és beszél. Egy próféta az Isten szócsöve!

— Isten?

— Igen. Nincs más hatalom, akinek a szócsöve lehetne. Az Isten képviselője és az eltévedt bárányokat akarja vezetni.

— Stop. Elég a szamárságokból!

— Ez a valóság sajnos és nem szamárság, mint amint elképzeli. Nemes lejön a hegyekből, mint Zarathoustra és szónokól a jövőről a szerencsére még ritka hallgatóknak.

— Milyen kinyilatkoztatásról beszél?  Az oroszt valóban meglepte Diego Walraf.

— Isten megbüntetett minket feslett életünkért, a határtalan erkölcstelenségért s mert a technika és a gépek imádata jött a hit helyére. Ima helyett egyre több hatalmat adtunk a bennünket kiszolgáló gépeknek.

— Elég volt Diego! Egy végleg eltűnt múltról beszél és nem a mi bizonytalan jövőnkről. Megengedhető, hogy mindenki keres és talál valami kielégítő választ a történtekre. Ezek a válaszok különbségük ellenére érvényesek mert senki nem tudja valójában, hogy mi történt!

— Teljesen igaza van kedves barátom! A probléma csak az, hogy Nemes kinyilatkoztatásai a múlt analizációjára épülnek. Ezért kell róla beszélni!

— Bocsásson meg a félbeszakításért. Folytassa kérem.

A virágos kertben ültek s ha valaki messziről látta őket biztosan azt hiszi, hogy szótlanul nézik egymást. A valóságban fontos beszélgetés folyt közöttük.

— Szerinte Isten bűneinkért, hitetlen életünkért büntetett minket. Csak egy maroknyi embert hagyott életben, hogy könyörületét dicsérje. Büntetésünk az, hogy minden régi örömöt elhagyunk visszatérve a természet ölébe, mint Ő, az Isten választotta próféta.

— Vagyis füvet, magokat eszünk, a föld munkanélküli természetes terményeit.

— Jól értette.

— Ez a mi jövőnk?

— Nem egészen. Mikor az emberek megtisztultak, megszabadultak múltjuktól, tüzes szekerek jönnek majd az égből, hogy a Paradicsomba, az örök életbe vigyenek minket...

—...ahol az Urat dicsérjük majd, fejezte be szavait Geordie.

— Honnan tudja? Diegon volt a sor meglepődni.

— A prófétáknak nincs sok fantáziájuk, ami az Isten és emberek közötti kapcsolatot illeti. Számukra Isten csak azért létezik, hogy teremtményeik dicsérjék.

— Maga nem hivő, ugye?

— Nem. A kérdés nem az én véleményem a vallásokról hanem a próféta befolyása.

— Akkor elhiszi már, hogy veszélyt jelent?

— Igen. Életveszélyes.

— Mit tanácsol?

—Pillanatnyilag semmit. Előbb beszélni kell a barátaimmal.

— Carnavon és Stockwell?

— Ismeri őket?

— Nem, de tudom, hogy velük dolgozik. Ez egy professzionális elkorcsulás nálam, és elmosolyodott végre.

— Akkor hozzájuk megyünk, és Geordie kezét nyújtva felállt.

44

— Közösségünk első krízisét éljük. Egy véleményen voltak Carnavonnal.

Érkezésük után Geordie és Diego Walraf részletesen elmesélték a Jon Nemes problémát. A Carnavon család kertjében válaszoltak Shannon kérdésére. Dávid a fűben egy napernyő árnyékában játszott Pepitával.

— Miért beszélnek profétáról? Ez semmi más csak egy hivő ember. Judith észrevétele törte meg a mély csendet.

— Ez kétségtelen, de proféta vagy sem, veszélyes számunkra, válaszolt az eddig szótlan Stockwell.

— Ateista, kérdezte Judith.

— Nem. Véleményem szerint mindenki abban hisz, amiben akar, válaszolta Jack. Feltéve, hogy a hit nem avatkozik a mindennapi életbe.

—Jacknak igaza van. Carnavon nyugtatólag fordult az asszonyhoz. Judith és én régóta megegyeztünk abban, hogy soha nem beszélünk vallásról s amiben hiszünk. De ha egy vallás, hit, szekta vagy filozófia, nevezzük úgy ahogyan akarjuk, megpróbálja befolyásolni mindenki életét, nem csak a szabad választást semlegesíti, hanem halálos veszélybe sodorja a társadalmat.

— Arra gondol, hogy szaporodás ellenes és nem akarja, hogy az ipari és gazdasági termelést fejlesszük, kérdezte Shannon.

— Pontosan, bólintott Diego.

— Nem gondolják, hogy jó lenne Nemest látni? Lily eddig láthatóan nem figyelt a beszélgetésre, hanem a füvön hentergő és játszó, morgó és nevető Pepitát és Dávidot nézte, mintha hirtelen felébredt volna. Soha nem láttam még egy prédikátort! És maga?

Géordie nehezen rejtette mosolyát.

— Még én sem, Lily. Igaza van. A kislány egy mosollyal köszönte meg.

— Akkor meghallgatjuk a prédikátort? Carnavon befejezettnek tekintette az eszmecserét.  És ha azonnal indulunk?

45

Vagy tíz férfi és nő hallgatta Nemes szenvedélyes szónoklatát. Ott álltak kissé távolabb húzódva a többitől és halkan cserélték el véleményüket.

Nemes telepatikusan tartotta hallgatóival a kapcsolatot. Érthető, egyszerű gondolatok voltak. Mindennek az volt az alapja, hogy az emberiség váratlan eltünésének romlott éltük volt az oka.

„Az élvezetek keresése volt életünk célja! A meggazdagodás volt létünk alapja, hogy egyre több gyönyörben legyen részünk. Csak saját jólétünkre gondoltunk és soha nem a nyomorultakra, a nincstelenekre, akik még naponta egyszer sem ettek! Romlottságunk nem hagyott helyet a nemes érzelmeknek.

Stockwell közbe akart szólni, de Shannon karjába markolt és idejében megállította.

— Ne mondj semmit most, suttogta az asszony.

„Testvéreim, a bűnbánat ideje elérkezett! Nincs más választás és nincs sok időnk. Régi világunk eltűnt, s mi olyan kevesen vagyunk és olyan gyengék, hogy képtelenség felépíteni, amit elveszítettünk! Itt az alkalom könyörgéssel az Úr érkezésére készülni és életünket azzal biztositani, hogy harmóniában élünk a természettel! Kövessetek, hogy az Úr érkezését készítsük elő mert tüzes szekerén jön majd értünk!

Mozdulatlan maradt a rövid prédikáció után karjait széttárva és feje körül madarak repdestek. Erős benyomást keltett mindnyájukra s mikor megfordult és elindult, két fiatalember követte.

Újra Stockwelléknél Andalúziában, a platán árnyékában egy asztal körül ültek és Diego Walraf a komoly arcokat nézve kérdezte, hogy mit gondolnak?

— Nagyon veszélyes, válaszolt Stockwell.

— Kétségtelenül veszélyes, bólintott Carnavon.

— Azért volt benne valami igazság Shannon szerint.

— Még a hülyeségekben is van valami igazság, mormolta Carnavon.

Lily hosszan nézte Carnavont, majd egyenesen neki tette fel a kérdést.

— Azért nem mondja, hogy egy rossz ember? Én azt gondolom, hogy alapvetően jó!

— Ne legyen naiv Lily. Bolond a mi profétánk! Géordie kategorikus véleményt adott.

— Maga is azt hiszi, hogy bolond, és a fiatal lány Judithoz fordult.

— Nehéz erre válaszolni. A proféták általában nem normálisak a szó kimondott értelmében.

— Bolond vagy sem, ez teljesen lényegtelen. A lényeg, hogy milyen hatást gyakorol a mi helyzetünkben, szólt közbe újra Diégo Walraf.

— Diegonak igaza van. Nem engedhetjük meg, hogy elveszítsünk embereket azzal a felkiáltással, hogy Isten érkezését várják! Stockwell láthatóan értékelte a yankee realitását.

— Igy van, igaza van, helyeselt Carnavon. Én mindenki hitét tisztelem. Abban hisznek, amiben akarnak. A hitek csak akkor érdekelnek, ha negatív módon befolyásolják a társadalmat.

— Ez az ember hisz Istenben és ezt a hitet negatívnak tartja, kérdezte Lily és felállt, hogy Shannonnak segítsen szétosztani a poharakat.

— Maga egy intelligens és érzékeny lány Lily. Carnavon megfogta poharat tartó kezét. Biztosan megérti, hogy lehet Istent imádni anélkül, hogy tetteit és gondolatait magyaráznánk, amit mi, isteni tettnek és gondolatnak képzelünk! Erre senkinek nincs joga, mert senki nem ismeri valójában sem a létezését, sem gondolatait, sem óhaját! Senki nem tudja, hogy mi történt. Csak feltevéseink vannak anélkül, hogy valóságnak tekinthessük az egyiket vagy a másikat. Nem tudjuk, hogy ki, hogyan és miért? Arra a következtetésre jutni, hogy ez egy isteni büntetés volt, tehát csak imádkozni kell és múltunkat bűnösnek ítélni, egy hülyeség! Senkinek nincs joga megakadályozni akármilyen ürügy nevében, hogy túléljünk és egy új társadalmat létesítsünk!

— Annál is jobban igaza van, hogy statisztikailag minden lehetőségünk megvan arra, hogy túléljünk, tette hozzá Géordie.

— Ha profétánk ezer embert az ima és a köldöknézés felé sikeresen elterel, jövőnk veszélyben van. Nem élünk túl, ezt mindnyájan jól tudják!

— De Isten szeretete, próbálta Lilli magyarázni és Shannon felé fordult mintha segítségét kérné, de Diego közbevágott.

— Isten szerelme semmit nem jelent, ha nincs együttérzés az emberekkel. Kevés vagy semmi gyakorlata nincs a múlttal tehát nem ismeri „Isten bolondjait,” akik válogatás nélkül férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak. Számukra halálra kínozni olyan természetes volt, mint lélegzeni. A halál és a kín Isten nevében, Isten szeretete nevében! A robbanó bombák Isten eljövetelét készítették elő! Az asszonyokat fátyolozták és tudatlanságban és szexuális rabszolgaságban tartották, mert ez volt Isten kívánsága! A proféták, azok, akik Isten szóvivőjének hatalmazták fel önmagukat soha nem gondolnak az emberre, nem szeretik az embert. Egy képzeletbeli szeretetbe zárkóznak egy képzeletbeli lénnyel mindent lerombolva maguk körül. Ha profétája, Nemes, valóban emberi érzelmeket táplál és együtt érez a túlélőkkel, akkor valódi boldogságunkon dolgozna, esetleges jövendőbeli boldogságunkon.

— Azt hittem, hogy megért engem, Diego! Lily könnybe lábadt szemekkel nézte a férfit.

— Megértem Lily, de bizonyos esetekben, bizonyos helyzetekben az érzelmek másodrangúak.

— Attól félek Lily, hogy Diegonak igaza van. Shannon közbeszólt az utolsó pillanatban mert látta, hogy a fiatal lány vitatkozni akart. Attól félek, hogy nincs helye filozófiai megítéléseknek és gyengeségnek olyan reménytelen helyzetben, mint a miénk.

Stockwell meglepődve nézte feleségét majd Carnavonhoz fordult.

— Shannon jól beszélt, bólintott Carnavon. Mire gondol Geordie?

— Arra amire maguk. Tétovázásra nincs időnk, nem engedi meg helyzetünk. A kérdés az, hogy mit kell tenni? Csend válaszolt, amit csak Diego Walraf tört meg.

— Elsősorban beszélni kell vele, gondolom. Ha mindnyájan egyértelműen beleegyeznek, kész vagyok elmenni, hogy lássam, mire gondol valóban.

46

Az utolsó prédikáció helyére tért vissza Diego Walraf. Ha megfordult, látta tükörként csillogni a Pacific vizét. Egyes mozdulatlanságba dermedt Los Angelesi városrészt is láthatott. Egyetlen a városban szétszórva élő lakossal sem találkozott, de Nemesen kívül senkit nem akart látni.

A prédikáció helyét könnyen felismerte. A füvet letaposták a lábak és Nemes lábnyomát egy magaslaton megtalálta. Követni tudta mert szerencsére nem használta a levitációt sem az azonnali helyváltozást. Egy úton veszítette el nyomait. Merre menjen? Tétovázva keresgélt. Hallgatott. Belső hallása megpróbált egy távoli gondolatot találni, de semmi mást nem hallott csak a szellőt keringőzni az útszéli fák levelei között.

Az ösztönére hallgatva balra indult. Az út mielőtt keletre fordult, lassan felfelé emelkedett és csak a kanyar után látta meg a házat. Egy másodrangú út vezetett a ház felé. A fő úttól eltávolodott, ahol azelőtt ezernyi gépkocsi gurult. Egy pillanatig mintha hallaná a forgalom zaját. Fejét rázta, hogy megszabaduljon az emlékektől és nagy léptekkel közeledett a Csipkerózsika ház felé.

Az elvadult pázsiton keresztül a lépcsőkhöz ért. Kicsinyített formában a Washingtoni Fehér Házhoz hasonlított. A fehér oszlopok mögött egy zárt faajtót és néhány ablakot talált. Minden az elhanyagoltság pecsétjét hordta magán.

— Van itt valaki? Diego kiáltozott és dörömbölt a kapun.

Semmi válasz.

Hogy megnyugtassa lelkiismeretét, lenyomta a kilincset és az ajtó nesztelen kitárult. Szégyellte önmagát, hogy nem a legegyszerűbb dologgal kezdte.

A homályba borult hatalmas hallt csak a poros ablakokon és a nyitott ajtón keresztül beszűrődő fény világította meg. Kétszárnyas lépcső találkozott az emeleten. Néhány por fedte bútor fantomja a kőlapokon és csak léptei voltak az élet jelei.

A véletlenre bízva kinyitotta az egyik ajtót és keresése véget ért. Ott ült Nemes egy karosszékben és elötte a piszkos parketten láthatóan két épp olyan rongyokba burkolt férfi, mint a proféta.

Belső fülével Diego hallotta szótlan beszélgetésüket. Jelenlétét nem vették észre s mintha nem létezne, folytatták az eszmecserét. Brutálisan megszakította a fúziót.

— Takarodjanak! és a nyitott ajtóra mutatott.

Lehajtott fejjel szótlanul kimentek.

Egyedül, az ülve maradt Nemes törte meg a csendet.  Tétovázva beszélt angolul, a szavakat keresve.

—Miért kergeti az Istenhez jövő embereket?

— Magával akarok beszélni. Walraf nem vette le tekintetét róla amig egy széket keresett, hogy leüljön. A profétát nézte. A rosszszagú rongyokban csontváznak tűnt és a haj és szakáll erdőben csak lázban égő szemei éltek.

„Magával akarok beszélni, ismételte és előre hajolt.

„Miért akarja megakadályozni, hogy az emberek dolgozzanak?

— Isten parancsolta, hogy összetereljem eltévedt gyermekeit és királyságába vezessem őket.

— Értem. Egy szép napon mindnyájan a paradicsomba, vagy ha úgy akarja a királyságába megyünk, de ha nem dolgozunk, ha nem próbáljuk újraépíteni a romokon eltűnt civilizációnkat, akkor rövidesen meghalunk.

— Az Úr nem akar új civilizációt! A régit lerombolta...

— Mert Isten tüntetett mindnyájunkat el?

— Igen, ki más?

— És mi? Mi miért maradtunk életben? Maga, én és a többiek?

— A kiválasztottak vagyunk, válaszolt Nemes. Dicsérni könyörületét, ez a feladatunk.

— Értem én, fintorgott Diego. Hódolókra van szüksége mert amig emberek vannak, addig Isten is van. Ha eltűnünk, Isten is eltűnik.

— Istenkáromló, ordított Nemes és felugrott. Rongyokba burkolt csontváza fenyegetően magaslott Diego elött, de a régi FBI ügynök nem mozdult.

— Nem biztos, hogy én vagyok és nem maga, barátom, válaszolt Diego halkan.

„Mondja csak, maga szerint miért semmisült meg civilizációnk?

— Mert romlottak voltunk. Elfordultunk Tőle. Az aranyborjút imádtuk. Csak a pénzt, a sikert és a hatalmat kerestük. Szívünk csak az irigységet és a féltékenységet ismerte. Nem volt hely a szeretetre és a megbocsájtásra. Nem tiszteltük szüleinket és az öregeket. Életünk csak a sex körül forgott. Az öröm szerszáma lett. A férfiak, nők és gyermekek teste az öröm szerszámává változott. Ezért semmisültünk meg!

— Sok igazság van abban, amit mond, kénytelen volt elismerni Diego.

„Még sem gondolom és hiszem, hogy az események egy isteni közbelépés következményei voltak, válaszolt és felállt. Szemtől-szembe sokkal kisebb volt, mint Nemes.

„Higgye el, hogy az életben maradottak szükségszerűen nem jobbak, mint az eltűntek. Ne menjünk nálam messzebb. Voltak szerelmeim és kapcsolatok csak az élvezetért, minden érzelem nélkül. Én is mint mindenki kerestem a pénzt, és valljuk be őszintén, nem nagy sikerrel. A hatalom, amivel rendelkeztem elégedettséggel és örömmel töltött el. Hozzá tehetem azt is, hogy soha egy pillanatig sem hittem Isten létezésében, és vasárnap csak illemből mentem templomba mert a társadalom megkövetelte valamilyen egyházhoz való tartozást és a vallás gyakorlását. És mégis itt vagyok. Életben. Valahol hiba van az okoskodásában. Elhallgatott egy pillanatra majd hirtelen feltette a kérdést.

„Szűz volt maga? Csak az örömökért nem ismert nőket? Válaszoljon?

— Igen, igen. Igaza van. Fejét lehajtva és szemeit lezárva Nemes visszaroggyant a karosszékbe.

— Amit mond annak semmi értelme nincs, folytatta Diego. Tudja, hogy miért tudunk egymással beszélni hihetetlen távolságból? Vagy hogyan és miként repülünk a föld felett és helyet változtatunk egy pillanat alatt? Hogyan és miért nem vagyunk betegek? És miért gyógyulnak be a sebek néhány óra alatt?

Egy hirtelen mozdulattal hóna alól kihúzta fegyverét és tétovázás nélkül a saját lábába lőtt. Fájdalom kiáltása és a durranás egybefolyt és a székre rogyott. Sápadtan, kezeit lógatva kinyújtotta megsebzett lábát. Egyre erősebb volt a fájdalom.

— Megbolondult, kiáltotta Nemes guvadt szemekkel és felugrott.

— Meglehet, de nem annyira, mint maga, válaszolt fintorogva Diego Walraf.

— Ápolni fogom, és Nemes letérdelt elötte.

— Ne nyúljon hozzám! Üljön le, ne mondjon semmit és hagyjon békén! Csak idő kérdése, vagy akkor valóban tévedek.

Nem tévedett. Hat óra múlva mikor a nap nyugodni készült a láthatár mögött, majdnem teljesen eltűnt a seb. Hosszú, néma és kellemetlen órák Diego számára. Kezdetben elég hosszú ideig lüktetett a fájdalom, majd gyengülni kezdett. Különösképp egy pillanatig sem kételkedett a sikerben. Régóta meggyőződött arról, hogy a betegségek és sebesüléseknek nem volt olyan következménye, mint a múltban.

Nemes nem vette le rémült tekintetét lábáról, ahol néhány vérfolton kívül más nyoma nem maradt a sebesülésnek

— Maga Isten!

— Maga meg kötözni való bolond, Nemes! Sebeink, a magáé vagy az enyém begyógyulnak és emberek maradunk! Isten mindenütt vagy sehol sincs. Nem tudom és nem érdekel! Senki nem tud semmit. Sem maga, sem én! Megért engem Nemes?

Izmos kezével megrázta a jóval magasabb, de nélkülözéstől legyengült férfit.

„Csak a képzelete dolgozik. Az atavisztikus félelem az ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól. Bizonyíték nélkül kieszel és feltalál egy isteni hatalmat. Ez a maga dolga, ebben igazat adok magának. Higgyen abban, amiben akar feltéve, hogy békén hagyja a többieket. Nem kíván mást csinálni, mint a semmit szemlélni? Ez jogában áll. Ezt választotta. De a többiek, akik dolgozni akarnak, túlélni, új civilizációt alapozni az új képességekkel, hagyja békén őket! Ígéri nekem?

Hogy szemébe nézhessen Diego kénytelen volt néhány centiméterrel a föld fölött lebegni.

„Válaszoljon!

Nemes torzonborz szakállából meredő szemeit nem vette le róla.

— Nem... Isten akarja ezt, dadogta. Hozzá kell menni... mindnyájan... kegyelmét találni. Tekintetében az őrület tüze égett.

Diego Walraf ma másodszor vette kézbe fegyverét és Nemes szemei közé lőtt. Formátlan halommá vált a parketten.

Valóban azonnal meghalt. Diegonak hányingere volt s egy pillanatig öngyilkosságra gondolt, de elhessegette magától. Mélyen lélegzett. Az éj árnyai ellepték a szobát és a csend nyomasztó lett.

Belső hallása nem észlelt emberi gondolatot. Különböző zajokat hallott, éjjeli állatok gondolatait. Primitív gondolatok. Életében először értette meg, hogy mindenki gondolkozik. Érthetetlen, zavart gondolatok, képtelen volt felismerni, megnevezni őket, hogy egy egér félt és egy bagoly éhes volt. Egy láthatatlan világ élt körülötte, de ő egyedül volt az éjszakában egy szerencsétlen ember hullájával, egy őrült profétával, aki nem tudta elfogadni az életet.

Nem hagyhatta maga mögött Nemes holtestét. A két tanítvány bármikor visszajöhet és testét megtalálva folytatják romboló munkáját.

Karjában hordta Nemest az éjben láthatatlanná vált part felé, majd nyugatra fordult az óceán fölött. Egyre sebesebben és magasabban repült. A hidegtől gémberedve fulladozott mikor a halottat leejtette.

47

— Miért beszélünk erről?

Carnavon és Diego Walraf egyedül voltak a francia atlanti tengerparton. Beton gáton ülve nézték a tengerbe nyúló még láthatóan jó állapotban lévő fahidat s az örökre kialudt világitó tornyot. Apály volt és az óceán lehúzódott a homokról. Végtelen láthatár nyílt előttük, a kék ég és a napsütés, hajótlan üres térség.

— Magán kívül senkit nem akarok látni, mondta Walraf Carnavonnak háza elött. Szerencsére, Judith a házban Dáviddal foglalkozott s nem tudott váratlan érkezéséről.

— Jöjjön, majd elvezetem! Carnavon Diego kezét tartotta és a gyerekkora óta jól ismert Capbretoni tengerparton találták magukat. Diego itt mesélte el találkozását Nemessel.

— Miért beszélünk erről, ismételte Carnavon.

— Beszélnem kell mert nehéz egyedül elviselni.

— Igazolni akarja magát?

— Nem, válaszolt tétovázás nélkül Diego. Tudom, hogy igazam volt, hogy nem volt más megoldás, ha életben akarunk maradni! De meg kell osztanom. Mások véleményét és ítéletet ismerni.

— Ez érthető, de miért éppen én?

— Mert maga a legidősebb közöttünk és meggyőződésem, hogy senkinek nem beszél róla, még az asszonyának sem!

— Megbízom benne!

— Ez nem bizalom kérdése. Nem akarom, hogy gyilkosként nézzen rám. Diego Walraf felállt és néhány lépéssel eltávolodott. Felvett egy kavicsot és a fodrozó hullámokba dobta, majd újra visszajött és leült.
„A vízben van.

— A Csendes óceánban.

— Lényegtelen.

„Nem rossz ember volt, Carnavon. A változás után bolondult meg, gondolom. Vallásos érzelmei a végletek felé kényszeritették. Magának is ez a véleménye, kérdezte tekintetét Carnavonra szegezve.

— Igaza van. Normális helyzetben, mint például azelőtt, bolondságának nem sok jelentősége volt, lényegtelen következményekkel. Egy szektával több vagy kevesebb, nem volt lényeges hatással az emberiség jövőjére. Csak néhány hozzá hasonló elveszett egyénre hathatott. Most pedig annyira kevesen vagyunk, hogy létezése nem csak veszélyes, hanem számunkra végzetes.

—  Köszönöm. Gondolataimat és érzelmeimet szentesiti. Hangjában érezhető volt a megkönnyebbülés.

„Mindentől függetlenül jó ember volt.

— Valószínűleg.

— Ne higgye, hogy gyilkos vagyok! Munkám közben már lőttek rám és én is lőttem másokra önvédelemből. Sohasem hidegvérrel és fegyvertelen emberre! De félelmetes volt! Hite és meggyőző ereje az abszurditások ellenére olyan erős volt, hogy kételkedtem magamban és én is majdnem követtem a szakadékba ahová vezetett. Magukra gondoltam néhány percig. A nehézségekre mikor még egyedül voltak. Judithra, Shannon, Lily, Stockwell és önmagamra. Az egyénileg és párosan megoldott problémákra nem beszélve az ismeretlen többiekről. Képtelenség volt elhinni, hogy eltünésre ítélt bennünket egy meghülyült emberként gondolkodó Isten. Nem hihetem, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló és végleg el kell tűnni. Csak ezért öltem meg. Elhiszi nekem?

— Hiszek magának Diego.

Carnavon szomorú volt Nemesért, Diegoért, önmagáért mert nem oszthatta meg szomorúságát.

— Köszönöm, maga egy jóbarát.

Fölöttük nevető sirályok kiáltoztak keringve a légben majd kissé messzebb leszálltak.

„Mit mondunk majd, kérdezte Diego.

— Miről?

— Nemesről.

— Egyáltalán semmit.  Nem beszélünk róla. Elfelejtjük létezését. Ha egyszer valaki kérdezősködik, mi semmiről nem tudunk. Eltűnt, meghalt talán, vagy máshová ment remete életét élni.

— Ha igy gondolja?...

— Igen, nem beszélünk róla. Carnavon kategorikus volt.

— Gondolom jobb lesz megszabadulni a fegyveremtől.

— Miért?

— Nem akarom, hogy szükségem legyen rá.

— Tartsa meg Diego. Nem ismerjük a jövőt. Az élet mindig tartogat meglepetéseket, tette hozzá Carnavon némi tétovázás után.

48

Mióta a gondolatátvitel a pillanatnyi kapcsolatot létrehozta, sokkal nehezebb volt valamit titokban tartani mert semmi titok nem volt Judith és köztem!

A beton hídlábon ülve néztem a Lualaba forrongó vizét, a hihetetlen ugrásokat a sziklák formálta természetes lépcsőkön.

Nemes volt mai világunk első áldozata. Abban az időben sokkal zavartabb voltam, mint Diégo Walraf elképzelte. Soha nem gondoltam, hogy egyszer megölünk valakit. Ebben az időben tettem fel először a kérdést, amit azóta többször is, hogy valóban normálisok vagyunk? Az események előtti emberiséget normálisnak lehet tartani? Vagy abnormálisak voltunk kezdettöl fogva több százezer éven keresztül?

Egész történelmünk a vér pecsétjét hordta és a vérre volt építve. A gyilkosság, és minden kifogást felhasználó öldöklés napirenden volt. Egész létezésünk a halálra építettük. Tévedtem mikor azt képzeltem, hogy ilyen kicsi közösségben, mint a miénk, elkerülhetjük a gyilkosságot. Még ha egyetlen egyszer is és valóban kényszerítve rá.

Csak most láttam valóban a jövő nehézségeit. A mi jövőnkét. A technikai problémák, életünk organizálása már önmagában majd legyőzhetetlen volt, s most kezdtem látni az emberi problémákat is. És féltem a holnaptól. Judith látta bennem a változást, de nem ismerte okát.

Kérdéseim voltak. Miért tűnt el majdnem teljesen az emberiség, és hogyan történt a kiválasztás? Miért kaptunk megmagyarázhatatlan képességeket, ha nem volt lényeges változás gondolkodás módunkban és jellemünkben? Ha az azonnali helyváltozás minden gép segítsége nélkül, ha a gondolatátvitel telefon nélkül, ha a megmagyarázhatatlan gyógyulások orvosság és orvosi közbelépés nélkül semmit nem változtatott alapvető magatartásunkon, ha a filozófiai és vallási reagálás nem változott, akkor mire volt jó a változás?

Ezekkel a szerzeményekkel volt egy ember több mint háromezer között, Nemes, aki isteni büntetésről beszélt és gondolt, mint Isten akaratáról. Ez az ember a megmagyarázhatatlan erők birtokában visszaesett a jezsuita inkvizíciós atyák, vagy a közelmúltbeli talibánok színvonalára. A kérdés az volt, hogy nem tudtam, hogy mi volt normális vagy abnormális? Nemes vagy én? Nemes vagy Walraf. Ki?

Ha jól emlékszem, a régi filmekben az emberiség mindig harcolt a világűrből érkező szörnyek ellen. Egyszerű történetek voltak ezek. Egy ellenség akart bennünket kiirtani vagy leigázni. Minden erőfeszítésünk egy célra összpontosult: közös erőfeszítéssel megmenteni önmagunkat és kiirtani a betolakodókat. Tiszta helyzet volt. Nem, mint a mi helyzetünk. Velünk szemben nem voltak hódító idegenek, sem invázió, sem ellenség. Csak alig néhány ember. Egy vegyes tömeg. De az ellenség itt volt mégis, bennünk szunnyadva, magatartásunkban, gondolatainkban, jellemünkben, örökölt gondolkodás módunkban, ami nem változott meg a hihetetlen szellemi és fizikai változások ellenére sem. Csak az kell, hogy egyikünk arra gondoljon, hogy egy ország felsőbbrendűségét kell helyre állitani és egyik napról a másikra háromezer ember öldökli egymást. Vagy valaki ellenálhatatlanul kívánja egy régi vallás felélesztését, vagy egyenesen egy új vallás alapítását ostoba rítusokkal és ízetlen legendákkal az emberek szellemét leigázva, hogy a véges földi hatalmat az időtlen és nem létező istenek hatalmával váltsa fel.

Kételyeim voltak ebben az időben és valami megérzés. Ereztem, hogy más események, új problémák és újabb halottak követik majd Nemes eltűnését. Ez csak egy hosszú történet kezdete volt, amit nem ismertem.

49

Nyilvánvaló, hogy a kis közösségek létezése és fennmaradása kétséges volt.  Carnavon és Judith zöldséges kertje csak épp annyit adott amire kettőjüknek szüksége volt. A gyümölcsöt egy régi kibuc ápolatlan gyümölcsfáin keresték, a húsért pedig Carnavon vadásszá változott. Elvadult disznókat és teheneket lőtt.

Stockwell, Shannon és Lily melegházukat művelték, olajfáik voltak és kenyerüket rossz lisztből sütötték.

— Még néhány év és nem lehet használni a konzerveket. Nem lesz több liszt sem, mert nincs búzatermés. Mielőtt késő lesz valami megoldást kell találni!

Jack gondterhes volt. Kisfia John, édesdeden aludt bölcsőjében. Követni tudta a kisbaba gondolatait, mint a földön elnyúló és fejét Shannon lábán nyugtató Pepita kidogozottabb álmait.

— Sajnálom Jack, de nem akarom a földet művelni, még félidőben sem!

17 éves korában Lily szép fiatal nővé vált, akit Geordie nem titkolt bámulattal csodált. Néhány év alatt mindent megtanult, amit tudni lehetett az atomfizikáról és kémiai ismeretei is voltak.

— Ne izgulj Lily, nem rád gondoltam. Jack megpróbálta megnyugtatni a fiatal lányt. Úgy látom nem értesz meg. Nem egy személy teljes vagy félnapi munkája a megoldás. Összpontosítani kell az erőfeszítést. A szavakat keresve tétovázott. A szétszórt közösségeket összehozni és az élelem termelését megszervezni. Shannon és Geordie, újra kell tanulmányozni a statisztikát. Több mint háromezer ember között valószínűleg sok földműves is van. Meg kell őket találni.

— Miért, kérdezte Shanon.

— Művelni a földet, drágám! Mi másra kellene? Elegendő búza kell mindnyájunknak és állatállományra van szükségünk. Tehén, disznó és szárnyasra gondolok.

— Megkeressük őket, bólintott Geordie. De hol képzeli a földművelési központot?

— Fogalmam sincs.  Beszélni kell Carnavonékkal és másokkal, hogy az ideális helyet megtaláljuk.

Többször összejöttek Spanyolban vagy Izraelben, vagy telepatikus úton elcserélték gondolataikat. Időközben Shannon és Geordie dolgoztak a statisztikán. A számitógépek válogattak és az eredmény előttük volt. Majdnem a lakosság fele ázsiai földműves volt.

Könnyebb volt ismerni a lakosság szétszóródását. Akik Kínában, Indiában vagy Japánban nehéz éghajlat alatt éltek, Ausztráliába költöztek, ahol népesebb közösség élt. Szibéria, Izland, Groenland és Alaszka lakosai, ahol meglepően többen éltek, mint Európában, elköltöztek a régi Egyesült Államok területére. A néhány európai egy része Malaga környékén és Izráelben egy néptelen Kibucban, Carnavonék szomszédságában állapodott meg.

Diego Walraf Kaliforniában ismerte meg Kuriharát, egy második nemzedékű amerikai japánt. Az emberiség eltünése pillanatában a Silicon Valleyben dolgozott a robotikán.

Egyedül élt a legmodernebb technológia közepén. A nap és a szélenergia adta a szükséges villanyt a ház és a laboratóriumaiban működő önálló gépeknek, és ő magyarázta Diegonak, hogy a földművelők nagyobb része nem ismerte a modern földművelést.

— Ha a termelésükre számít, akkor kellemetlen meglepetésben lesz része. Ezek nem ismerik az ipari termelést...

— Szó sincs ipari termelésről, szakította félbe Diego.

—  Nagy mennyiséget akartam mondani. Kis nadrágszíj földeken dolgoztak azelőtt, ami elegendő volt a család létfenntartásához. Nekünk több száz vagy ezer hold művelésére van szükségünk, hogy búzát és más élelmet termeljünk, hogy elegendő legyen néhány ezer éhes szájnak.

— Alapjában véve igaza van, ismerte be Diego. Mit tanácsol, és elégedetlen volt önmagával mert nem gondolt a földművelés praktikus oldalára.

„Ha nem tévedek, mindnyájan könnyen és gyorsan mindent megtanulunk. Mindenekelőtt a modern földművelés lényegét kell ismerniük.

— Ehhez össze kell hívni őket.

— Mindenképp új helyen kell élniük Ausztráliában és itt az Államokban. De előbb ide kell jönniük, ahol elég hely és számitógép áll a rendelkezésükre, hogy magukba szedjék a jövendőbeli munkájukhoz szükséges ismereteket. Mi meg közben a mezőgazdasági gépeket készítjük az eljövendő munkákhoz.

50

Sokkal nehezebb volt, mint elképzelték a mezőgazdaság megszervezése. Technikai téren minden könnyű volt. Silicon Valleyban több ezer számitógép állt Kurihara rendelkezésére nem beszélve minden anyagról, amit a régi elektronikus világ központban találtak. Geordie, Shannon és Lily elég könnyen összeállítottak egy névsort és címüket. A nehézségek csak ezután jöttek.

Észrevették, hogy nehéz volt felvenni a kapcsolatot. Éjszaka kellett dolgozni az időeltolódás miatt. Mindenkinek volt egy kapcsolat felvevő listája. Ezekkel az emberekkel csak telepatikus úton tudtak beszélni az áthághatatlan nyelvkülönbségek miatt. Kiválasztottak egyet a listából és erősen gondoltak rá a nevét ismételve. Fárasztó volt és éjszakánként nem volt több mint tíz új kapcsolat. Sokszor meggyőzni kellett ezeket az embereket mert nem látták egy központosított modern földművelés szükségét. Sok időt vesztegettek hosszú, meggyőző magyarázatokkal.  Hihetetlen képességeik ellenére ezek az emberek primitívek maradtak és régi, évezredes szokásaikhoz ragaszkodtak.

Az utazás sem volt olyan egyszerű, mint elképzelték. Senki nem tudott célba venni egy helyet, amit előzőleg nem ismert. A távolság ellenére egy pillanat alatt egy ismeretlen földrészen, de mikor helyben voltak, hosszasan keresni kellett, a föld fölött repülni, hogy megtaláljanak egy várost, a kezdetben kiválasztott helyet.

Hónapokba telt összehozni néhány száz embert Silicon Valleyban.

Kuriharát, Thaw egy kanadai Mill Baybol, Corin Horvath New-Yorkból, és Gilian Arroyo egy texasi poros városkából, mindnyájan informatikusok, segítették a programok elkészítésében.

— Gondolják, hogy ezek az egyszerű emberek képesek mindent úgy tanulni, mint mi? Jack Stockwell akit az eljövendő földművelés apjának tekintettek, kételkedett.

— Teljesen biztos vagyok benne, válaszolt Kurihara. Ha képesek megérteni a telepatikus üzeneteket, az azonnali helyváltoztatásra és repülni, akkor épp olyan könnyen mindent megtanulnak, mint mi. Miért gondolja, hogy problémáink lesznek?

 — Mert arra gondolok, hogy egészen elölről kell mindent kezdeni. Megtanítani az ábécénket, hogy olvasni tudják a könyveket és a szöveget a képernyőkön.

— Ebben igaza van. Képesek vagyunk telepatikusan kapcsolatot tartani, de nem a számitógépek. Hogy megértsék a gépek működését, hogy később megtanulják, ismerni kell a nyelvünket és az írásunkat. Nem lesz könnyű munka.

— Kezdetben telepatikus úton kell megtanítani az alapokat, írni, olvasni és beszélni.

Egy alkalommal Shannon velük volt és jóváhagyta Thaw ideáját.

— Gondolom, hogy van egy kongresszusi terem, ahol a betűket vetíteni lehet?

Kurihara megnyugtatta, hogy a terem és a technikai felszerelés a rendelkezésükre áll.

51

Az egyik váratlan és előre nem látott akadály az volt, hogy sok földműves jelölt nem akarta elhagyni a vidéket, ahol élt. Első látásra érthetetlennek tűnt Kurihara és társai számára, hogy több száz ember nem akarta elszigeteltségét elcserélni és újra egy társadalomban élni.

— Nincs rá magyarázat. Kurihara kétségbeesett.

— Nem magyarázatra van szükség, hanem megoldásra idegeskedett Thaw.

Végül is Gilian Arroyo talált egy mindenki számára elfogadható megoldást.

— Semmi értelme, hogy együtt éljenek Ausztráliában vagy az Államokban! Mivel képesek az azonnali helyváltozásra, hagyni kell őket hazamenni, ha ezt kívánjak!

— Tehát azt ajánlja, hogy a munkahelyüktől távol lakjanak? Úgy, mint azelőtt, bólogatott Corin Horvath és az ötletet jónak találta.

— Pontosan. Az első alkalommal lassú és fárasztó az út a két ismeretlen cél között az igaz, de utána, egy pillanat az utazás. Ha akarják hazamehetnek egy kávét inni!

— Az ötlet nagyszerű, ismerte el Kurihara.

A várakozással ellentétben az angol nyelv, az abc és írás tanulása sokkal könnyebben ment, mint elképzelték. Hogy valami megmagyarázhatatlan változás történt minden túlélőnél, a bizonyitéka volt, hogy könnyen megtanultak egy teljesen ismeretlen és idegen nyelvet. Öröklött kulturális alapjuk teljesen különböző volt arról nem beszélve, hogy nyugati szemszögből nézve, ezek a földművesek nagy technikai hátrányban voltak. Ez a hendikep eltűnt hála képességeiknek. Egyetlen egyszer nézték a képernyőt és megtanulták az ábécét, majd magukba itták a szavakat, a frázisokat és a nyelvtant. Két hónappal később a közel hatszáz földműves folyékonyan beszélt angolul.

52

Geordie egyedül élt Granadában és Shannonal dolgozott és Lily sokszor velük volt. Atomfizikai tanulmányait befejezve volt ideje az informatikával foglalkozni és barátnőjének segíteni.

Shannon hamar észrevette, hogy az orosz eredetű fiatalembert jobban érdekelte Lily mint a munkájuk. Erről beszélt is Jacknak, aki csak egy kérdéssel válaszolt.

—És Lily, ő mit gondol Geordierol?

— Azt hiszem, hogy semmit. Úgy nézem, hogy még fiatal, nagyon fiatal.

Pedig a fiatal lány már észrevette Geordie érdeklődését. Fiatal lányból, fiatal nővé változott, de semmi tapasztalattal nem rendelkezett. Egyszer pontos kérdéseket tett fel a tíz évvel idősebb Shannonak.

— Azelőtt volt valami, amit divatnak neveztek. Az újságokban és folyóiratokban szépen fésült és elegánsan öltözött fiatal nőket mutattak és beszéltek róluk. A televízió és a publicité mutatta hogyan kell festeni a hajat, hosszabbítani a szempillákat, a testápolást, hogy a nők szépek és kívánatosak legyenek. Akkor még persze nagyon fiatal voltam s igy soha nem néztem ezeket az adásokat. Csalódás volt Lily hangjában. Pedig szeretnék ajakrúzst és más szép dolgot találni!

—Keresni kell az üzletekben, Lily! Tudod jól, hogy az egész világ a miénk!

— Tudom, hát. Úgy tett mintha figyelemmel nézné képernyőjét. De az árucikkek is öregszenek mint én! Mint mindnyájan! Por borítja a házakat, mint az üzleteket.

— Erről nem tehetünk. De tudod jól, hogy megtanítalak majd, hogyan fesd ki magad, s ha akarod, keresünk szép ruhákat is. Shannon kutatva nézte a szemét lesütő lányt, mintha rejteni próbálna a lebarnult arcbőrén átütő pírt.

Egy délután combjait alig boritó rövid szexi szoknyában s egy mélyen kivágott blúzban jelent meg Geordie irodájában. A fiatal ember tátott szájjal bámulta a jelenséget. Meglepő volt az átváltozás. Egyik napról a másikra a majdnem androgün fiatal lányból, nővé változott. Természetesen érzéki ajkai érett gyümölcsé váltak hála egy Shannon választotta jó ajakrúzsnak, amit egy párisi üzletben találtak avenue Montaignen.

— Mit bámul?

— Olyan, mint egy manöken, válaszolt Geordie és nagyot nyelt.

— Mint a lányok a régi folyóiratokban?

— Igen, épp olyan.

Az íróasztalhoz ült szűk és rövid szoknyáját húzogatva.

— Ismerte ezt a korszakot, Geordie? Biztosan jobban ismerte, mint én mert kislány voltam Anglia egyik eldugott sarkában. Meséljen nekem erről a világról, Geordie! Előrehajolt magas sarkú cipője egyik szíját igazitani és nem vette észre, hogy egy pillanatra a blúz kinyílt és megvillantak mellei tökéletes félgömbjei.

— Ma nincs kedve dolgozni, Lily? Miért akarja ismerni a múltat?  Attól amit látott, zavarban volt a férfi és tekintetét szemérmesen elfordította.

— Mert sok régi újság és folyóiratban böngésztem és nagyon sok film kazettát és lemezt találtam. Nyilvánvaló, hogy más, de valóban lenyűgöző világ volt!

— Más, ebben igaza van. Geordie képernyőjét kikapcsolta és felállt.

— Jöjjön velem, vezetni fogom. Kezét nyújtva várta kezét és máris a földközi tengerparton voltak.

— Ismerem a partot, majd minden nap jövök, kiáltott fel Lily. Fejét felemelve nézte a jóval magasabb fiatalembert.

— Ez igaz, minden nap látja, de néptelen! Képzelje el az ezernyi nyaralót a tengerparton! Mindenütt színes napernyők árnyékában pihennek az emberek. A hullámokat jetskik hasítják arabeszkeket rajzolva, távolabb pedig vitorlások úsznak a nagy kékségben. Körülöttünk mindenütt az élet! Ezt nem lehet elképzelni, Lily!

— És este a fiatalok, mint én például, táncolni mentek ugye?

— Igen. Más volt az élet. A filmeket nézve látta ezt a különbséget, csak azt nem, hogy mi volt a képek mögött? Az újságcikkeket olvasva olyan problémákat vesz észre, amit képtelen megérteni! Ismeri a szavak jelentőségét, mégis mintha egy fal elött állna. Szavakkal más emberekre támadó embereket lát, akiknek nincs más bűnük, mint más politikai párthoz tartozni! A politikusok egymást gyötrik és nem érti, hogy miért? Nemzetközi tárgyalásokról hal különböző nemzetek között és nem érti a felhozott fogalmakat. A teljesen érthetetlen feszültségek a nemzetek között félelemmel töltik el. Minden, minden eltűnt Lily. A nemlétező problémák is eltűntek!

— Gondolom, hogy helyükben más van. A fiatal nő leguggolt, hogy kiásson egy szivárványszínű félig eltemetett sima kavicsot a homokból.

—  Mivel a régi világ végleg eltűnt, egy újat próbálunk teremteni. Geordie a térdét nézte.

— A romokon?

— Igen. Nincs más lehetőség.

— És miért ez a változás?

— Fogalmam sincs. Senki nem tud semmit. Jöjjön velem, mutatni akarok valamit. Segítette, hogy lábra álljon majd az irodában találták magukat.

— Nézze ezeket a képeket! Az egyik képernyő elé ültette majd a programok között keresgélt.

— Mit akar mutatni? Leplezetlen érdeklődéssel figyelte Geordie manipulációit.

— Nézze, hogy milyen volt a Föld éjszaka. Az egész Föld. Könnyen érthető, hogy ez egy montázs. Nem lehet az egész Földet látni éjjel. Ez képtelenség. A felét mindig a nap süti.

Majdnem megszakítás nélküli fényfoltokat látott Európában és észak Amerikában. Az olyan nagyvárosok körül, mint New-York, London vagy Páris, vagy vidékeken, mint a Ruhr Németországban, megszakítatlan fényfoltokat. Afrika majdnem teljes sötétben volt, mint Ázsia nagyrésze Japántól és a kínai partól eltekintve. Egy pont Ausztrália közepén, Alice Springs és szétszórt fények a partokon, ahol a nagyvárosok voltak. Néhány nagy folt csillogott Dél-Amerikában felfedve a civilizáció létezését.

— Látja? Most elindulunk. Vegyen fel egy kabátot. Geordie nagy férfi kabátot tartott és Lily meglepve nézte.

— Miért? Túl nagy nekem arról nem beszélve, hogy meleg van. Süt a nap, nem?

— Itt igen, de nem Amerikában vagy Ausztráliában. És különösen nem négy vagy ötezer méter magasságban. Mindig hideg van ott. Beburkolta a könnyen öltözött fiatal nőt majd rajta volt a sor pulóverbe bújni.

— Hol vagyunk? A telihold egy fantom várost világított. Ezüst sugarai csillogtak a hatalmas pont alatti vízen.

— Sydneyben. Senki nem él itt. Jöjjön, felemelkedünk! Derékon karolta és lassan a magasba emelkedtek.

— Ne beszéljen, nagyon hideg van! A telepatikus kapcsolat azt az érzést keltette benne, hogy egyesült a fiatal nővel. Soha senkivel nem érezte ezt, amikor elcserélte gondolatait. És jobban magához szorította mikor megborzongott.

— Nézze, semmi nincs az éjszakán kívül.

Alattuk semmi nem volt látható. Az éj mindent betakart csak a holdfény alatt csillogó tengervíz hagyta sejtetni a part vonalát. A földrész belseje felé haladtak, ahol mindent az éj takart.

— Nézze, ott! Lily gondolatai szellemébe robbantak. Ő is látta vele egyidőben. Egy gyenge fény. Leszálltak vagy ezer méter közelségbe. Néhány kivilágított ház egy faluban és egy fa tűz körül a lángokat nézte néhány ember.

— Amint látja, semmi nincs. Néhány lakótelep kivételével a földrész sötétbe borult. Ne álljon ellent Lily, most máshová megyünk.

Észak Amerika felett voltak.

— Most hol vagyunk, ismételte kérdését a lány.

— Pontosan nem tudom. Valahol az Egyesült Államok felett, ez biztos. Nagyon magasan voltak, nem tudtak feljebb menni oxigénpalack nélkül. Alattuk mindent az éj borított. A véletlenre bízva magukat folytatták útjukat.

— Emlékszik még, hogy éjjel mennyire világos volt a kontinens? A fénypazarlásra?

— Jól emlékszem, persze, válaszolt a lány.

Időnként kis települések gyenge fényeit látták és sok erdőtüzet.

Geordie érezte, hogy fázik a lány, igy útjukat félbeszakítva visszatértek a spanyol napsütésbe. Lilli ajkai kék színűek voltak Stockwellék háza elött.

— Honnan jönnek? faggatta Shannon a fiatalokat miközben Geordie lesegítette Lily kabátját. Újra miniszoknyában és nyári blúzban, megtalálta biztos fellépését a napsütésben.

—Földkörüli úton! Geordie megmutatta, hogy milyen volt a világ éjjel, most és azelőtt.

— A változásokról beszéltünk, magyarázta a férfi. Lily nem nagyon ismeri a régi világot, s én megpróbáltam megmagyarázni, hogy újra kell kezdeni a régi alapokon és ismeretekre építve.

— Csak most valósult meg előttem a különbség a múlt és a jelen között.

— És milyen következtetésre jutottál? Shannon nem rejtette meglepődését. A kérdés érdekelte és kis barátnője változása, akit valóban jól ismert még meglepőbb volt. Soha nem képzelte, hogy az elveszett faluban talált kislány megpróbálja egyszer megtalálni a múltat, hogy jelenük érthetővé váljon.

— Soha nem lesz úgy, mint azelőtt! Az indulási alap különböző.

— Igaza van Lily! Geordie a fűben ült s hátát a napsütéstől felmelegedett házfalhoz támasztotta.

„Azért ne felejtse el, hogy nem az elhagyott városok és elveszett technika, amit mindenütt megtalálni az elindulási alapunk!

— Mire gondol? Jack Stockwell a Geordie feje felett nyitott ablakon hajolt ki. Véletlenül hallotta beszélgetésüket.

— Maga is itt van Jack? Geordie kezével üdvözölte. Hirtelen csend támadt közöttük mert elhallgatott. Geordie gondolatban szólt hozzájuk.

— Látják, ez az alap! A telepatikus kapcsolat. Még ha nem is értünk egy nyelvet, képesek vagyunk minden erőfeszítés nélkül gondolatainkat kicserélni. Az azonnali helyváltozás. Lily és én körbe utaztuk a világot minden gépezet nélkül! Tanulási képességünk. Olyan lett az agyunk, mint egy elektronikus számitógép. Mindent megjegyzünk, a helyére kerül és semmit nem felejtünk. A majdnem azonnali gyógyulása a sebeknek. Köztünk mondva Shannon, szükségünk van világunk egészségügyi statisztikájára!

„Képességeink az indulási alap!

— De a régi struktúrára építünk, kérdezte Lily.

— Természetesen! Élni kell, lakni, enni és energiát találni és használni.

— És mindent elhagyunk, amit feleslegesnek lehet nevezni. A fiatal lány választ várva nézett rájuk.

— Ez kétségtelen Lily, szólt közbe Stockwell. Nincs többé divat. Négyezer embernek nem lehet különleges ruhákat kreálni. Mindenek elött egy csökkentett gyártást kell biztositani nagy termelésre szánt gépekkel. Létszámunk, ez a mi alapvető problémánk. Legalábbis pillanatnyilag nincs, amit tájékoztatásnak neveznek. Használjuk az információs gépeket mert szükségünk van rá, de a tájékoztatás, a hírek és események terjesztése megszűnt hír hiányból! Nincs többé újság, nincs többé krízis! Hála a gondolatátvitelnek, meghívhatom Carnavont, hogy beszélgessen velünk, tehát a tájékoztatás régi formája megszűnt, többé nem létezik.

— És a szombat este, a fiatalok szombat esti kiruccanása...

— Nincs több fiatal, Lily! Vagyis nagyon kevés. Később talán amikor több gyerek lesz és a generációk közötti különbség újra látható lesz. Pillanatnyilag egy korhatárban van az emberiség. Az újszülött gyerekektől eltekintve, te vagy az egyetlen fiatal nő.

53

Egy évre volt szükségük, hogy valóban megkezdjék a földművelést. Kansasban Plainville és Grainfield között a búza termő farmok újra feléledtek az ázsiai parasztokkal. A kijavított mezőgazdasági gépekkel kezdték el a tavaszi munkákat. Több ezer holdat vetettek be és a Silicon Valleyben szerzett ismereteiknek hála, többoldalú termesztés biztosította jövőjüket. Őszre mindenkinek friss élelme volt.

Nem használták többé az alkalmatlanná vált lisztet. Elegendő zöldség is volt mindenki számára. Szibériából érkező földművesek nagyobbították Stockwell melegágyait és ápolták a narancs és olíva bogyó erdőket Andalúziában. Az Alaszka, Island és Grönlandban élő halászok kijavítottak két halászhajót és a Földközi tengerben halásztak újra és fagyasztották a kifogott halakat.

Carnavon szabadidejében változatlanul ápolta saját kis zöldséges kertjüket és a többi orvossal dolgozott egy német laboratóriumban. Néhány hónappal később egy teljesen új épületben folytatták a kutatómunkát.

Saját agyukat vizsgálva vették észre a legfontosabb változásokat. Szellemi tevékenységük ezerszer megsokszorozódott!

A középső barázda a két agyfélteke között megvastagodott és növekedett közöttük az összekötő hidak száma. Az összeköttetés az agy és agytörzs között, a látóidegek és a látószalagok kezdete vastagabb és nagyobb lett. Az egymástól független elsődleges területek, amit rostos kéreg nem köt össze, most kapcsolatban voltak egymással.

A kéreg központok abnormális növekedése, a rostok erősödése a thalamus és a cortex között látható volt. Hasonló megmagyarázhatatlan szaporodás volt az első halánték lebeny agytekervényében, a 41 és 42 területen és 9 és 10 homlokterületen. Valószínűleg ezek az elváltozások voltak intellektuális képességeik magyarázata.

Az agy olyan részei, amiknek semmi ismert működése nem volt, most fantasztikus és titokzatos tevékenységet fejtettek ki. Azt a következtetést szűrték le, hogy szoros kapcsolat volt új képességeik és agyműködésük között.

— Képességeink fantasztikus agyműködésünk következménye.

Carnavon és Kurihara, Silicon Valley egyik épületében, a japán irodájában beszélgettek.

— Tehát megváltoztunk.

— Ezt már régóta tudtuk. Van egy magyarázat, mondjuk egy kezdeti magyarázat, de a kérdésre, hogy miért, semmi válasz.

— Gondolja, hogy érdemes ismerni? A japán ujjaival idegesen dobolt az asztalon.

— Igen is, nem is. Sokat gondolkoztam rajta különösen kezdetben mikor egyedül voltunk a feleségemmel. Tudom, hogy a kis Lily és mások is biztosan felteszik a kérdést. Mindig magyarázatra van szükség. Nem igy van?

— De igy. Én is gondoltam rá, de nem felejtettem el, hogy sürgősebb problémáink is vannak. Találtunk egy magyarázatot, de talán soha nem tudjuk majd, hogy miért? Foglalkozzunk a jelennel.

Kuriharának igaza volt. Be kellett fejezni az agykutatást, amit Carnavon és a többi orvos elkezdett.

— Gondolja, hogy hasznosabb lesz a biológia?

— Talán. Nem tudom. A japán tétovázott. A biológia talán hasznos lesz a szaporodáshoz. Kétségtelen, hogy kevesen vagyunk. De a jelen pillanatban úgy gondolom, hogy a leghasznosabb a földművelés automatizálása, a munkaerő felszabadítása.

Ez volt Carnavon elképzelése is. Abbahagyták az agy kutatást mielőtt megértették volna, hogy miért tűntek el a betegességek?

54

— Nagyon kell vigyáznod! Shannon nem titkolta nyugtalanságát amikor Lily a British Museum könyvtárában akarta folytatni kutatásait. Geordie és Stockwell segítségével sikeresen üzemképes állapotba hozták a számitógépeket s igy egyedül minden segítség nélkül tudta folytatni munkáját.

— Miért félsz? Lily nem értette barátnője aggodalmát.

— Tudod jól, hogy évek óta senki nem használja ezeket az épületeket. Látod jól, hogy karbantartás nélkül minden tönkremegy. Nincs szükség egy balesetre. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.

Lily mindig bizalmatlan volt és mindenre vigyázott. Hosszan tanulmányozta az épületeket, a lépcsők fölött repült és vizsgálta a falakon látható repedéseket. Úgy nézte, hogy a múzeum jó állapotban volt. A bezárt termekben finom por takarta a bútorokat, a könyveket és a festményeket. Szerette ezt a környezetet. Bent még több csendet talált, mint kint a városban, ahol a madarak uralkodtak a város fölött. Csiripelésük és a szél uralták a csendet. A zárt épületben a sírboltok nyugalmát találta. A könyvek között az volt az érzése, hogy az eltűnt élethez nyúlt. Kazettákat, lemezeket játszatott le, nézte a képeket, a filmeket, egy elmúlt korszak aktualitásait. Klasszikus és modern zenét hallgatott és megpróbálta az ismeretlen múltat újra élni.
— Miért veszítettünk el mindent, kérdezte Geordiet egy délután amikor kivételesen elkísérte. Az Orsay múzeum egyik impresszionista festménye elött álltak.

— Nem tudok mit mondani, válaszolt a fiatalember és mutató ujjával a festményhez nyúlt, hogy meggyőződön, hogy a valóban finom porréteg fakította a színeket.

„Az biztos, hogy vége egy korszaknak és minden, amit megvalósítottunk, a legnagyobb része eltűnik és eltűnt. Csak néhány ezren maradtunk, képtelenség rendbe tartani a múzeumokat, a kép és könyvtárakat, a világ minden okmányát. Később talán, majd mikor többen leszünk és kevésbé életszükséglet elfoglaltságunk lesz, megmentünk majd néhány remekművet.

— De miért voltak ezek az események? Miért tűnt el mindenki, a szüleim és a többiek? Miért maradtunk életben, mi? Maga, én és a többiek? És hihetetlen képességeink? S talán nem is ismerjük önmagunkat.

Beszéd közben lassan repült a parkett fölött s időnként röviden megállt egy festmény elött. Nem akartak lábnyomot hagyni a mindent betakaró porban.

— Nem tudok mit mondani, Lily. Semmi képesítésem ahhoz, hogy magyarázatot és történelmi ítéletet adjak. Az biztos, hogy a nemzeteknek rengeteg problémája volt. Gazdasági, szociális és filozófiai nehézségek. Együtt néztük a híradókat, a televíziós adásokat és látta, hogy mindig egy állandó krízis helyzetről beszéltek. Megoldhatatlan válságokról.

— Ebben igaza van. De mindig nyitott a kérdés: hogyan?

— Most nem értem mire gondol. Mellé siklott és együtt lementek a földszintre.

— Tudja jól, hogy semmi nem történik semmi nélkül. Semmi nem tűnik el egy varázspálcával. Több millió évvel ezelőtt eltűntek a dinoszauruszok, és ma sem tudjuk pontosan, hogyan és miért? Bizonyíték helyett csak teóriák vannak. Gondolja, hogy egy szép napon a mi eltűntünk is ilyen misztérium lesz?

— Nem tudom. Meglehet.

Geordie meggyőződése volt, hogy Lily nem csak szép, hanem egy csodálatos nő is egyszemélyben! Olyan gondolatai voltak, mint rajta kívül senki másnak.

55

Mióta felnőtt, sokszor visszajött szülei virágos házába. A futó növények és a vadrózsák a falakon és az anyja ápolta kert teljesen elvadult és a zöld levelek és a színes virágok vad szépsége tropikus kerté varázsolták.

A bezárt ház éppen olyan volt, mint amikor Shannon és ő elindultak. Érkezése után minden alkalommal állandóan arra várt, hogy szülei megjelennek a szobákban. Mindig azzal töltött néhány órát, hogy a házhoz vezető rövid kavicsos utat kiszabadítsa a gaztól. Teljesen értelmetlen munka volt, de rövid ottléte alatt azt akarta képzelni, hogy semmi nem változott.

Pepita mindig elkísérte. A kiskutya az évek ellenére mindig fiatalnak tűnt. Éjjel együtt aludtak. Megszokásból bezárta a házat és régi szobájába az emeletre költözött, ahol csak régi gyerekágyát cserélte ki.  Nyáron, ha az idő megengedte, a kertre nyíló ablakot nyitva hagyta mert a régi szúnyogháló, amit még apja tett fel, megvédte az éjjeli látogatóktól.

Ez éjjel meleg volt. Pepita a takaróként használt és a lábával leugrott lepedőn aludt. A kutya morgása ébresztette fel. Felült és előrehajolt, hogy csitítsa kezével és megakadályozza, hogy ugasson. Pepita hozzásimult.

Lépéseket hallottak a kertben. Valaki a kavicsokon járt. Lélegzetét visszatartva megállította gondolatait. Kutatni akart az ismeretlen fejében, hogy megismerje szándékait.

A kert és az ablak egy része fényárban úszott és visszfénye áttetszővé tette a éjszakát. Egy halk szóval parancsolt Pepitának: csend! A kiskutya remegett. Lily csupasz lábát a parkettre tette és hagyta, hogy Pepita az ölébe üljön.

Egyetlen gondolatra sem talált. Az ismeretlen a bezárt ajtó elött megállt. Nem vesztegette idejét arra, hogy gratuláljon önmagának a haszontalannak tűnő szokásért mert a fény tovább csúszott és teljesen beborította az ablakot. Nem látta forrását, de a szoba egyrésze világos lett.

Csak most vette észre a csendet. Éjszakánként számtalan ismert zaj adott életet a kertnek. Tücskök cirpeltek és békák vitatkoztak a falvat átszelő patak partján élő kollégákkal. Egy rejtett világ élete. Most meg a csend. A fény átcsúszott a kerten, a fákon és a házon. Lépések morzsolták a kavicsot, valaki utat tört a kerti bozótban és az ózon szaga semlegesítette a vadvirágok illatát. És körülötte nem volt egyetlen gondolat sem.

Félt. Hallotta Pepita zavart gondolatait: „veszély, menni.” Nem tétovázott tovább. Villámgyors indulás és otthon volt Andalúziában.

Órájára nézett. Alig múlt éjfél. Shannon és Jack a kivilágított szalonban voltak.

— Bejöhetek, kérdezte gondolatban Shannont. A kutyával a hóna alatt barátai mellet találta magát.

— Mi történt, kérdezte Shannon. Olyan zavart és sápadt vagy!

Miközben az eseményeket elmesélte, Jack sok jéggel egy whiskyt preparált.

— Igyál, parancsolta és Lily engedelmeskedett. Arcába újra visszatért az élet.

— És fogalmad sincs, hogy ki volt az éjjeli látogató, kérdezte Jack egy másik pohárral a kezében.

— Nem! Mondtam már, hogy semmi gondolat nem volt! Éreztem, hogy megpróbál a gondolataimba furakodni, de sikertelenül mert ellenálltam. Ennyi az egész. Azt sem tudom, hogy honnan jött az erős fény!

— Akarsz velünk jönni, kérdezte a férfi.

— Shannon és te?

— Persze, de Geordira és Diego Walrafra gondoltam. Itt lesznek mindjárt.

Egy órával később az éj borította falu felett voltak. Pepita Lily karjaiban, összesen öten voltak a kulcsra zárt ház elött. Szótlan, telepatikus kapcsolatban cserélték el benyomásaikat. Körülöttük minden normálisnak tűnt. A megmagyarázhatatlan szorongató csendet az éjszaka megszokott zajai váltották fel.

— Senki nincs itt, gondolta Walraf.

Pepita is nyugodt volt. Szaglászva eltűnt az éjszakában mikor földön találta magát, és hallották, hogy a bozótban mászkál, és nem morog.

Lily a házat belülről nyitotta ki.

— Ha úgy akarják éjszakára elhelyezkedünk és holnap reggel megkeressük az éjjeli látogató nyomait, proponálta Walraf szótlanul. Shannon, Lily és Pepita a fiatal lány szobájában maradtak amig a férfiak csendben a szalonban nyúltak el.