SZÉPIRODALOM

62.

— Lehet, hogy tévedek, de úgy látom, te egyáltalán nem változtál meg!
— Változás? Miért akarnád, hogy megváltozzak? Mindig önmagam voltam! — A félmeztelen Carnavon egy pillanatra abbahagyta a hajszárítást, és csodálkozva nézett az asszonyra.
— Rosszul fejeztem ki magam. Azt akartam mondani, hogy nem öregszel! Ne felejtsd el, hogy már ötven éves vagy! És pont úgy nézel ki, mint amikor megismerkedtünk. Emlékszel? Nincsenek ősz hajszálaid, a szakállad sem őszül — pedig általában ott szokott először.
— Nincs szakállam — válaszolta Carnavon, és folytatta a hajszárítást.
— Igaz, de mivel nem borotválkozol minden nap, borostás álladon sincs semmi fehér. És nincs több ráncod sem, mint harmincöt éves korodban! A homlok általában ráncosabb, ha nem tévedek.
— És te? Te sem változol — mondta Carnavon, miközben begombolta a nadrágját. — Negyvenkét évesen várod a harmadik gyermekünket, és még mindig fogamzásgátlót kell használnunk. Néztél mostanában tükörbe? A tested, a formád... a szülések ellenére fiatal nő vagy. Talán nincs igazam?
— Ez igaz, én is észrevettem. Minden barátunk és ismerősünk fiatalnak tűnik.
— Bevallom, eddig soha nem vettem ezt észre, de most, hogy megemlítetted... — Felöltözve az asszonyhoz lépett, a szemébe nézett, és megkérdezte:
— Mire gondolsz?
— Arra, hogy a látható és ismert változásokon túl van még egy kevésbé észrevehető is. Az idő múlását csak hosszabb idő után lehet észrevenni. Nem így van? Lehet, hogy tévedek, de még tíz évre van szükség, hogy biztosan megállapíthassuk. Tíz év múlva elmúltál hatvan. Normálisan egy hatvanéves férfit idősnek tartunk. Kevés kivételtől eltekintve már látszanak a fizikai változások: az arcbőr, a test, a szexualitás — mind az öregedés eltörölhetetlen nyomai. Lehet, hogy én még menstruálok ötvenévesen, de ez nem valószínű. Persze sosem lehet tudni. Mindenesetre meglepő lenne teherbe esni ötven felett.
— Beszélnünk kellene a többiekkel is. Vajon ők is így látják? Lehetséges, hogy összefüggés van a betegségek eltűnése és az öregedés hiánya között? Senki nem beteg! Véletlen sebesülések esetén is azonnal gyógyulunk, és nincs szükség orvosra, mert sosem vagyunk betegek!

A gyerekek viszont öregedtek, ez természetes volt. Az elsőszülött, Dávid, tizennégy éves fiatalemberré cseperedett, növekedett, láthatóan évről évre idősebb lett. Hogy ez a folyamat mikor áll meg, arra nem volt válasz — hiszen nem volt elég tapasztalatuk az idő múlásáról. Talán ötven éves kor körül, mint Carnavon? Ő volt a legidősebb ember. De nem volt öreg, nem volt szenilis, nem mutatta az öregség jeleit sem kívül, sem belül.

Soha senki nem gondolt arra, hogy talán egyszerűen nem öregszenek meg. Nem volt mivel összehasonlítaniuk. Carnavonnak sem volt ősz hajszála, sem mély ráncai. És mivel nap mint nap találkoztak egymással, az idő múlása még nehezebben volt észlelhető. Még a barátaikon sem láttak változást.

Lily fiatal lányból fiatal nővé érett — tehát ő is öregedett, ahogyan Dávid vagy nővére, Meg.

Többen, köztük Carnavon is, orvosokká váltak, hogy gyógyíthassák a betegeket. Tel-Avivban működőképessé tettek egy kórházat a jövőbeli páciensek számára, de soha senki nem jelentkezett — kivéve a szülés előtt álló nőket.

Néhány év után észrevették, hogy nincs beteg ember, így orvosokra sincs szükség. Nem volt rák, nátha, vagy a sok más nyavalya, ami egykor megkeserítette az életüket. Még fogorvosra sem volt szükség, pedig ez hosszú ideig rémálomként nyomta Carnavon vállát.

Törések, ficamok esetén is maguktól gyógyultak. A gyógyulás, vagy ahogy nevezték, az „egyensúly” helyreállítása néhány óra alatt megtörtént.

Carnavon szerint a biológia lett a kulcs.

63.

Elegendő volt néhány esztendő, hogy világossá váljon: új képességeik nélkül társadalmuk – az emberiség maradványa – már régen visszasüllyedt volna egy nehezen elképzelhető, primitív állapotba.

Társadalom sem létezhetett volna, mert közlekedési eszközök hiányában a távolságok áthidalhatatlanok voltak — jegyezte meg Kurihara, és igaza volt. Amíg szellemi képességeik megmagyarázhatatlan módon ki nem nyíltak, és nem tették lehetővé a kapcsolatfelvételt, senki nem tudta, hogy szétszórtan, de mindenütt élnek még emberek. Feltéve, hogy csodával határos módon működő rádióadók kapcsolatot tudtak volna teremteni, közlekedési lehetőségek nélkül a földrészek közötti távolság így is leküzdhetetlen maradt volna.

Az ismeretek könnyű megszerzése lehetővé tette, hogy még a tudatlan földművesek is képesek legyenek mezőgazdasági gépeket javítani. Kurihara körül egy brigád alakult, és vele együtt folytatták az automatizálás fejlesztését. Néhány év alatt sikerült egymástól függetlenül működő gépeket, robotokat létrehozni. Ezeknek a gépeknek nem adtak emberi formát — Kurihara és társai szándékosan így döntöttek. Inkább kihangsúlyozták gépi jellegüket, hogy senkiben ne keltsenek félelmet.

Ezek a gépek pótolták a hiányzó emberi munkaerőt, és biztosították az élelmezést. Mivel kevés ember élt a Földön, nem volt szükség konzervgyártásra, arról nem is beszélve, hogy hosszú évekre elegendő tartalék állt rendelkezésre.

Az újraéledő társadalom már nem nagyon hasonlított a régire. Nem voltak hagyományos települések — az azonnali helyváltoztatás lehetősége biztosította a szabadságot, hogy bárki távol élhessen másoktól. Az új párok és családok kisebb közösségeket alkottak, de ezek mindig bizonyos távolságra helyezkedtek el egymástól. Bár közösen dolgoztak, életükben az elszigetelt, privát lét dominált.

Statisztikailag jobban szaporodtak, mint ahogy kezdetben elképzelték. Szinte minden párnak születtek gyermekei, miközben nem volt elhalálozás.

Judith és Carnavon csak 15 évvel a változás után vették észre, hogy nem öregszenek. Geordie, Shannon, Lily és Jack néhány évvel társadalmuk születése után szintén meglepetten tapasztalták, hogy senki nem halt meg. Éveken keresztül vezetett statisztikáik — amelyeket megbízhatónak tartottak — világosan kimutatták: lassú szaporodás mellett a halálozás nulla volt. Az első öt év során csupán három felnőtt vesztette életét súlyos baleset következtében. Egy emberre háztető zuhant, egy másikat egy mezőgazdasági gép gázolt el, míg egy fiatal ázsiai nő szülőfalujában egy régen ottfelejtett aknán robbant fel.

Más haláleset nem történt, sem betegség, sem öregség következtében. Nem is gondoltak az öregedésre, hiszen tudták: nincs köztük idős ember. Az emberek normál helyzetben csak akkor veszik észre az idő múlását, amikor már az öregség küszöbére érnek. Amikor egy gyermek vagy fiatal egy évvel idősebb lesz, azt nem öregedésnek tekintik. Így amikor Lily, majd később Dávid 15 évesek lettek, senki nem érezte úgy, hogy öregszenek.

De amikor Carnavon és felesége elérték a 40–50 éves kort, egyre gyakrabban keresték a tükörben az öregedés nyomait.

Ezek az évek — az emberiség megmagyarázhatatlan eltűnése után — egy új korszak kezdetét jelentették. Nem hagytak időt arra, hogy távolabbra tekintsenek. Még új képességeik megjelenését követően is sokáig csak a jelen foglalkoztatta őket. Csupán életformájukat igyekeztek javítani. Miközben fennmaradásukat szervezték, a régi világ önmagát pusztította el. Az idő nyoma lassan lerombolta az épületeket, falvakat, városokat.

Alig 15 év telt el, és a kontinensek máris megváltoztak. Saját szemükkel látták Európát vagy Amerikát átrepülve, hogyan hódította vissza a természet a területet. A fák és zöld növényzet elfoglalták a valaha megművelt földeket. Fentről már nem lehetett kivenni a földek geometrikus rendjét. Nyáron minden egyenletesen zöldbe borult, és a házak, falvak lassan eltűntek a burjánzó növényzet alatt. A vidéket átszelő utak, vasútvonalak szintén elrejtőztek a növekvő fák és bokrok alatt.

A városokat is visszahódította a természet. A régi világvárosokat — Párizst, Londont, sőt még a nagyvárosokat, mint New York vagy Tokió — is elárasztotta a növényzet. A szél és az eső által megrepesztett épületek réseiben fák és virágmagok verték meg a gyökerüket.

A Föld elvadult.

64

Utoljára fiatalemberként járt az atlanti parton. Ha magányra vágyott, mindig Afrikába ment, ahol a különbség a jelen és a múlt világa között kevésbé volt látható. Ez a kivételesen kellemes, kora őszi késő délután mégis véletlenül a Landes elvadult tengerpartjára vezette. Ott látta meg először.

Észak felé a végtelen tengerpart, mint mindig, néptelen volt. A hullámok fáradhatatlanul gördültek a homokra, és amikor dél felé fordult, hogy a távoli Pireneusok láncát nézze, észrevette a kis sziluettet.

Kellemes volt a víztől megdagadt homokon járni. Lassan közeledett, és hirtelen kíváncsi lett, amikor hiába próbált gondolataiba hatolni. Csak amikor egészen a közelébe ért, vette észre, hogy nő. Nadrágot viselt, kemény mellei feszítették a blúzt. Fekete, sima haja alig ért a meztelen válláig, és amikor felé fordult, tekintetük találkozott.

Mintha villám csapta volna meg Carnavont. Pedig nem volt különösebben szép – kevésbé, mint sok más nő, akit naponta látott –, de a szemei vonzották, valami láthatatlan erő. Végtelen szomorúságot érzett az arcát felderítő ragadozó mosolya ellenére is.

– Jó napot – mondta kellemes, meleg hangon.
– Jó napot.

A kapcsolat létrejött közöttük. Szelleme zárva maradt, pedig megkísérelte gondolataiba hatolni.

– Honnan jön? – kérdezte franciául, egy rég nem használt anyanyelven.
– Messze élek innen, Izraelben. És maga?
– A kaliforniai parton. Láttam már egyszer.
– Biztos ebben?

Az ismeretlennel beszélni izgalmas volt. Valami megmagyarázhatatlan érzés ébredt benne, és maradni akart vele.

– Biztos. A neve Carnavon.
– És maga?
– Alma.
– Gyakran jár ide?
– Időnként. De maga soha nem jön, ugye?
– Soha. Ha egyedül akarok maradni, Afrikába megyek. Ott semmi sincs, csak a civilizáció néhány eltűnt nyoma.

– A változás előtt nyáron többször is nyaraltam itt. És higgye el, nagyszerű volt! Nem tudja elképzelni, milyen volt ez a tengerpart. Ahol most ürességet lát, ott települések mellett reggeltől estig nyaralók ezrei pihentek. Parkolók, üzletek mindenütt, az óceánon fehér vitorlák siklottak némán, miközben jetskik és motorcsónakok rajzolták útjukat a hullámokra. Nem messze innen szörfversenyek voltak, megvadult hullámokon lovagoltak.

Egymás mellett állva nézték a lenyugvó nap utolsó sugarait. A férfi csodálattal nézte a nő profilját, a magas homlokot, a vállát érintő félhosszú, fekete hajat. Kicsi és törékenynek tűnt, mégis rengeteg visszafolytott energiát érzett benne. Másodszor is sikertelenül próbált gondolataiba hatolni.

– Nem akarja felvenni a telepatikus kapcsolatot?
– Még nem – válaszolta kellemes, érzéki hangon.
– Miért jött?
– Nem tudom.
– A véletlen?
– Nem hiszek a véletlenben.

Tekintetét változatlanul egy láthatatlan pontra szegezte, ahol a nap vörös fénye találkozott az óceánnal. Carnavon képtelen volt elfordítani róla a szemét.

– Hisz még?
– Nem. Miért? – kérdezte, miközben figyelmét rá irányította, és most meglátta a szemeit: nagy, fekete szemek, akár a rájuk hulló éjszaka.

– Mert ha nem hisz a véletlenben, az azt jelenti, hogy...
– ...hogy így volt megírva? – fejezte be a nő a félbeszakadt mondatot.
– Így van – válaszolta zavartan, maga sem tudva, miért jött zavarba.
– Nem, nem hiszek semmiben. De sok megmagyarázhatatlan dolog történik, és nem tudjuk, miért.

– Ha nem véletlen, és nem megírt sors, akkor micsoda?

Elfordult, mert már nem látta tisztán a férfi arcát a sűrűsödő félhomályban. Egy erősebb hullám majdnem elmosta a lábukat.

– Jöjjön, a dagály közeleg!

Miközben hátráltak, vállánál fogva magához húzta, és a nő nem állt ellen. Meztelen bőréhez ért – selymes és meleg volt. Egy pillanat alatt megnyílt Alma szelleme, gyengéden érintve az övét. Egy pillanat volt csupán, de elég arra, hogy megérezze: már régen, még az események előtt elvált.

– Hagyja, hogy vezessem.

A homokdűnék között találták magukat, messze a hullámoktól. A holdtalan est fénye nem világította meg környezetüket. Az óceán morajlott alattuk, és a fiatal nő is láthatatlanná vált.

– Messzebb megyünk, ha megengedi. Látni szeretném.
– Miért?

Lassan elhúzódott.

– Jobb, ha itt maradunk.
– Nem tudom. De kérem, ne kérdezzen semmit!

Carnavon a szavakat kereste. E nő előtt – akit most látott először –, tehetetlennek érezte magát. Azt érezte, hogy fiatal fiúvá változik.

– Nem véletlen volt – válaszolta elkésve. – Régóta ismerni akartam. Nem tudom pontosan, talán néhány éve már, mikor először megláttam Silicon Valleyben.

A nő mozdulatlanul állt mellette, nem értek egymáshoz. A férfi többször is próbálkozott, de nem tudott szellemébe hatolni.

– Nem, még nem – válaszolta a ki nem mondott kérdésre. – Előbb beszélnünk kell. Nem akarom, hogy tévedjünk. Hogy ismét tévedjek.

– Férjnél volt – láttam azonnal.
– Azt akartam, hogy tudja. Egy tévedés volt. Borzalmas tévedés. Hozzámentem szerelem nélkül. Kedves volt, gondoltam, hogy szeret. Azt hittem, mellette nyugalmat találok.
– De nem szerette?
– Nem. Szerelem nélkül mentem hozzá, mégis hű akartam maradni hozzá.

Életének ezt a szakaszát szaggatottan mesélte. Elhaló hangját elnyelte az óceán moraja.

– Nem tudja elképzelni, milyen nehéz együtt élni valakivel, akit nem szeretünk. Megosztani vele az élet legintimebb pillanatait, úgy tenni, mintha szeretnénk... és gyermeket hordani tőle.

– Van gyereke?
– Már nincs. Ő is eltűnt, mint mindenki más.

– Miért beszélünk erről? Ha kinyitja a szellemét, egy pillanat alatt mindent tudnék...

– Ez igaz. De szóban nehezebb. És újra akarom élni az emlékeimet.
– Értem.
– Nem, nem érti! Képtelen voltam elviselni a helyzetet. Úgy éreztem, eladom magam. A testem, a lelkem. Elviselem a jelenlétét, a testét, a csókjait, és hordom nem kívánt gyermekét. Szerelem nélkül élni, hónapokon, éveken át úgy tenni, mintha... anélkül, hogy megbolondulnánk – ez képtelenség. Nem akartam megőrülni. Szükségem volt szerelemre. Egy férfira, akit én választok. Megcsaltam, mert kívántam valakit.

Majdnem összeérve álltak a sötét éjszakában. Felettük a hunyorgó csillagok. Carnavon hallgatta a majdnem ismeretlen nőt, akarata ellenére a bizalmába fogadta. Hangját hallva egy megmagyarázhatatlan izgalom fogta el. Időnként megborzongott, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse a meztelen vállát. Nem értette önmagát.

– Jól beszéli az anyanyelvemet, de kellemes akcentusa van. Hol született?
– Görögországban, egy szigeten. Ott maradtam egyedül, amikor mindenki eltűnt.
– És én nem találtam meg!

Felé fordulva szótagolta a szavakat, de semmit sem látott. Nem tudta kivenni az arcvonásait.

– Azt akarja mondani, hogy keresett engem?
– Nem... vagyis igen. Ahogy akarja. A változás után egész Európa fölött repültem, életben maradottakat keresve. De csak egy élőlényt találtam Izraelben. Judith-ot. A feleségem lett, gyerekeink vannak.
– Tudom.
– És nem találtam meg magát. Sem másokat.

Hosszú csend ereszkedett közéjük. Gondolataik bezárva, mélyen önmagukba mélyedve őrizték intimitásukat. Az éjszaka hideget hozott, az északi szél az ősz közeledtét jelezte.

– Haza kell mennie, Alma. Az öltözete Kaliforniához való.
– Igaza van. Hűvös van, és magának már késő. De látni akar még engem?
– Igen – válaszolta habozás nélkül. – Holnap kora délután itt várom. Látni akarom. Nem szeretek láthatatlan emberekkel beszélni.

Válasz helyett nevetett. Megzavaróan kellemes nevetés volt – aztán szó nélkül eltűnt. Egyedül maradt a dűnén. Ideje volt hazatérnie.

65

Soha nem érzett ilyen fizikai vonzódást. Életkora ellenére semmi gyakorlata nem volt a nőkkel. Azelőtt nem szerette őket. Csak később, mikor semmi nem maradt az ismert világból, az élete megváltozott — véletlenül — mert Judittal találkozott. A kényszer összehozta őket, és házaspár lett belőlük, gyermekeik lettek, és régi hajlamait teljesen elfelejtette. Szerette gyerekeit és anyjukat, de nem volt szerelmes belé.

Almát, a teljesen ismeretlen asszonyt hallgatva megértette, hogy bűbája hatása alá esett. Egy teljesen ismeretlen érzést és vágyat érzett, és hirtelen attól félt, hogy beleszeretett.

Éjszaka keveset és rosszul aludt. Gondolatai a nő körül jártak, miközben megpróbált szellemi kapcsolatot teremteni vele. Hiábavaló próbálkozás volt. Soha nem válaszolt.

Türelmetlenül várta a találkozás pillanatát. Jóval korábban sétált a kihalt parton. Rég elfelejtett emlékek jöttek vissza abból az időből, mikor ezernyi nyaraló tarkította a homokot. Még az idényen kívül is mindig talált néhány, a botját figyelő halászt, és az Atlanti-óceán hullámain halászhajók siklottak az ismeretlenbe.

Kissé távolabb vette észre. Hirtelen megjelenése nem lepte meg, várta, de hangja megremegett, mikor mellette termett.

— Már attól féltem, hogy nem jön!
— Miért gondolja, hogy nem jövök?

Egymás mellett állva fejét felemelte, hogy tekintete a szemébe merüljön.

— Nem tudom.

Érezte, hogy kisiklik a talaj a lábai alól, és egyetlen megoldást talált. Hirtelen, gondolkodás nélkül javasolta:

— Jöjjön velem!
— Hová?
— Afrikába. Soha senki sincs ott. Van egy hely, amit rajtam kívül senki nem ismer. Egyedül leszünk.
— Itt nem jó?
— Nem. Jöjjön.

Keze kereste a kezét, és ő elhagyta magát. Váll-váll mellett eltűntek, és egy ház teraszán találták magukat. Napfényben fürödtek, és lent, a távolban, olvadt higanyként csillogott egy nagy tó.

— Hol vagyunk?
— Ott, az a Tanganyika-tó. Csodaként találtam ezt az időtől megkímélt házat.
— És lent, ez egy város?

Az elvadult kertet nézte. Ami a tó menti városból megmaradt, az eltűnt a burjánzó zöld alatt, de ott, ahol ők voltak a hegyoldalon, a fennsík fölött, még láthatók voltak a régi épületek romjai.

— Igen — válaszolt Carnavon. — Az ott Bujumbura.
— És egyedül vagyunk?
— Teljesen. Az egyedüli élőlények az állatokon kívül.
— Miért jöttünk?

Válasz helyett belépett a tolható ablakon, és a házból két nyugággyal jött vissza. Kinyitva egymás mellé tette őket a nappal és a tóval szemben.

— Foglaljon helyet.

Példát nyújtva leült, és várta, hogy ő is mellé jöjjön.

— Ezt a földrészt szeretem, és akartam megmutatni — arról nem beszélve, hogy itt egyedül vagyunk, és minket senki nem zavar.

Azt hitte egy pillanatig, hogy elmosolyodott, de változatlanul komoly maradt. Ajkai zárva voltak, de lángoló fekete tekintete arcát mustrálta. Kiszáradt torokkal folytatta:

— Hogyan magyarázzam...

Szemei a csillogó tavon tétováztak, amíg szavait kereste.

— Csak tegnap óta ismerem. Nem tudom, hogyan került a tengerpartra... Bocsásson meg, butaságokat hordok össze-vissza. Tudom persze, hogyan jött, de nem tudom, hogy miért és pont oda, velem egy időben! Értse meg, azóta minden összezavarodik bennem. Olyan távolinak tűnik, és egy időben olyan közel. Mindenkinél közelebb. Magával akarok maradni, és azt hiszem... azt hiszem, hogy magába szerettem.

A szó kiszaladt a száján, és nem mert ránézni.

— Miért?

Halkan beszélt a környező csendben, amit csak a madárdal és a bogarak zümmögése zavart meg.

— Fogalmam sincs. Borzalmasan magához vonz. Ezt soha nem éreztem még.

Késett a válasza. Bírálóan sokáig nézte a férfi profilját. Egy mély sóhaj után válaszolt:

— Régóta ismerni akartam.

Carnavon nem mozdult, mintha lélegzetét visszafolytaná.

— Nem tudom, miért pontosan maga — folytatta. — Csak egyetlen egyszer láttam Kuriharánál. Shannon, Corine Horváth és Gilian Arroyo társaságában volt. Soha nem nézett rám, s azóta egyetlen vágyam az volt, hogy szeressen.

Ezekre a szavakra vágyott. Előrehajolva a mozdulatlan nőhöz fordult, és megfogta kezét.

— Tudja jól, hogy nem vagyok szabad. Házasságról nem beszélhetek, mert jól tudjuk mindnyájan, hogy nincs többé házasság. Gyerekeim vannak...

— Jól tudom. Nem akarom, hogy a gyerekei elveszítsék apjukat. Csak szeretni akarom. Látni, mint most. De előbb ismernem kell az érzelmeit.

Egymással szemben, majdnem semmi sem választotta el arcukat. Tekintetük egybeolvadt.

— Kételkedik?

Kinyitotta szellemét. Hagyta, hogy a fiatal nő belé hatoljon, és gondolataik egyesüljenek. Nem beszéltek többé. Teljesen összeforrtak, mintha villám csapta volna őket. Dermedten, mozdulatlanul. Számukra eltűnt a külső világ. Mikor véget ért ez az önkívületi állapot, Alma szólalt meg elsőnek:

— Miért kételkedsz?
— Mert ez most az első alkalom! Eddig soha nem szerettem.
— Tudom.
— Valóban te sem!

Szellemi összeolvadásuk elegendő volt, hogy Carnavon ismerje életét, mint Alma az övét. Semmi titok nem volt közöttük.

— Te meg félsz. Én kételkedem, te meg félsz. Miért?

— Nem tudom...

Hangja és arca végtelen szomorúságot tükrözött.

— Talán mert félek egy életre lekötni magam. Tudod, hogy elrontott házasságom nyomot hagyott bennem. Az újabb tévedéstől félek. Mindig mindenkit eltaszítottam magamtól, mikor éreztem, hogy szeretnek, vagy szeretni kezdenek.

— De valóban eddig soha nem szerettél!
— Így van.
— Most pedig...?

— Szeretlek.

Egy időben, hogy gondolatait felfogta, hallotta suttogni szerelmes szavait.

66

Új világ tárult fel Carnavon előtt. Felismerte, hogy végtelen szeretet és barátság fűzte Judithoz, szerették a gyermekeiket, de nem voltak szerelmesek egymásba. Egy délután, miközben a kertben dolgoztak, végül feltett egy olyan kérdést, amit addig soha nem mert:

— Voltál már szerelmes? Helyesebben: szerettél engem?

Judith a zöldségek előtt térdelve nézett fel rá.

— Tudod, hogy szeretlek, de nem vagyok szerelmes. Egyetlen szerelmem a férjem volt.

Szellemi kapcsolatuk nyitott volt. Mióta együtt éltek, gyakran érintkeztek gondolatban, és soha nem volt titkuk egymás előtt.

„Most te szeretsz egy nőt úgy, ahogy én szerettem a férjemet.”
Fárasztó volt a földön térdelni, ezért felállt, és lehúzta gumikesztyűit.
„Miért nem merted megmondani?”

— Nem akartam… nem akartam fájdalmat okozni. Nem akartalak benneteket elhagyni.

— Tévedsz. Nem okozol fájdalmat. Ha belém nézel, mint most, láthatod és tudhatod, hogy nem lepődtem meg. Ha sokáig fiatalok maradunk, elkerülhetetlen, hogy egyikünk vagy másikunk másba szeressen. Különösen te. Eddig soha nem voltál szerelmes.

— A problémám az, hogy nem akarlak benneteket elhagyni.

— Megoszthatod az idődet közöttünk. Mindig a férjem maradsz, gyermekeim apja.

Hatalmas súlytól szabadult meg. Lelke és lelkiismerete felszabadult. Napok óta sikertelenül keresett megoldást, és soha nem gondolta volna, hogy épp Judith adja meg a választ.

„A Változás óta egyedülálló helyzetben élünk” — válaszolta Judith gondolataira.
„Senki nem maradhat a végtelenségig férj és feleség. Lassan kezdjük felismerni, hogy fiatalok vagyunk, és valószínűleg sokáig élünk. Arról nem is beszélve, hogy közösségünk fejlődését segíti, ha új párok alakulnak. Egy ideig a biológiai keveredés is hasznos lesz számunkra. Nem gondolod?”

— Szerinted te is…? — kérdezte habozva.

— Egy szép napon, biztosan. De azért mindig a férjem maradsz. Mi voltunk az elsők, emlékszel? Egyedül találtál rám.

— Nem, nem felejtettem el.

— Ne felejtsd azt sem, hogy zsidó vagyok. Amíg élünk, mindig a férjem maradsz, gyermekeim apja.

Carnavon nem tudta elrejteni meglepetését. A telepatikus kapcsolatban Judith látta és érezte a megkönnyebbülését.

„Féltél erről beszélni?” — kérdezte.

— Igen — vallotta be.

— Miért?

— Mert azt gondoltam, hogy nem becsületes. Megértesz?

— Miért ne, ha szereted?

— Igen.

— Akkor minden becsületes.

— Lehet, hogy igazad van, de az élet soha nem igazságos.

— Mert a férfiak szeretik a nőket, és a nők szeretik a férfiakat? Ez normális. Ami nem normális, az az, amikor egy új szerelem gyűlöletet szül. Azelőtt majdnem mindig így volt, jól tudod. A válás harc volt, a gyerekek játékszerként hánykolódtak egy számukra érthetetlen zűrzavarban.

— És most? — kérdezte Carnavon. Kezdeti zavarodottsága elmúlt, kíváncsisága felébredt.

— Most minden megváltozott. A múltunkhoz képest csodákra vagyunk képesek.
Egy pillanatra elhallgatott, majd figyelmét összpontosítva a kertbe varázsolt két széket, egy kis asztalt, két poharat, és sört.

— Beszélgetünk anélkül, hogy a szánkat kinyitnánk, utazunk közlekedési eszközök nélkül, nem harcolunk betegségek ellen, és láthatóan fiatalok maradunk, az évek múlása ellenére. Csak azt nem tudjuk, meddig. Arról nem is beszélek, hogy a létszámunk is megváltozott. Azelőtt milliárdnyi ember nyüzsgött mindenütt, és életük állandó veszélyben forgott. Tudták előre, hogy hatvanéves korban mindenki öreg és beteg lesz. A haláltól való patetikus félelmük ellenére az életüknek semmi értéke nem volt! Egymást gyilkolták semmiért. A sikerre és gazdagságra féltékenykedtek. A szex foglalta el életüket, és a nemzés lényegtelenné vált a fejlett nemzetek szemében. Semmi valódi érzelem nem fűzte össze a párokat, csak párzási vágyukat elégítették ki vagy más érdek kötötte őket össze…

— Most viszont szeretjük egymást, és gyermekeink vannak — szakította félbe Carnavon.

— Pontosan. Megszabadultunk nemcsak a technikai kényszerektől, hanem a pénzügyi függéstől is! Te nem hagysz el jövedelem nélkül a gyerekeimmel együtt, nem válok munkanélkülivé, nincs lakásbérleti problémám. Eltűntek a párok közötti gyűlölet anyagi okai. És nem vagyok féltékeny, ha egy másik nő szeret, és a gyermekedet akarja hordani.

— Tudod jól, hogy még nem léptük át a Rubicont.

— Tudom. Ez azt jelenti, hogy őszinte a szerelmetek. Valódi szerelem. Van időtök.

67

Mint első alkalommal, ezúttal is az Atlanti-óceán partján vagy a San Diegó-i tengerparton találkoztak, majd egymás kezét fogva Afrikába mentek. A bujumburai ház, a hegyoldalon, kilátással a tóra, volt a kedvenc helyük. Egyszer a Lualabát átívelő vasúti híd roncsain ütöttek tanyát. A betonpilléreken ülve nézték a forrongó vizet.

– Nem félsz? – kérdezte a férfi.

– Nem. Veled vagyok, és tudom, hogy nem eshetek le, még ha el is szédülnék – mosolygott Alma.

– Tudod jól, hogy mindez butaság. Nem tudunk leesni, mert azonnal bárhol biztonságban találjuk magunkat.

– Tudom, de jólesik arra gondolni, hogy vigyázol rám. Ez más… nem olyan, mint régen.

Első bujumburai együttlétük után soha többé nem nyitották meg szellemüket egymás előtt. Fennhangon beszélgettek, mert izgalmas volt lassan megismerni egymást – úgy, mint valaha a normális emberek. Fokozatosan akarták felfedezni egymást.

– Nem tudod, milyen borzalmas volt, amikor elveszítettem a gyermekem!

– El tudom képzelni.

– Nem, ezt nem. Ma már tudod, hogy nem veszítheted el őket. Nincsenek betegségek, mert eltűntek. Nincs autó, repülő vagy hajó, tehát balesetek sincsenek. Valami egészen elképzelhetetlen véletlenre lenne szükség, hogy például egy földrengés pusztítson el minket – de nálad földrengés sincs.

A fiam volt, és annak ellenére, hogy soha nem szerettem az apját, őt szerettem.

– Gondolom, furcsák voltak a nők régen…

– Furcsábbak, mint hinnéd! – Sokáig nézte a férfi figyelmes arcát. – Te nem szeretted őket akkor, tehát nem tudhatod, milyenek voltak a nők.

– Te milyen voltál?

– Én? Furcsa. A jövendőbelim nagy esküvőt akart – minden trallalával. Hosszú fehér ruhát, koszorúslányokat, hatalmas tortát, rengeteg vendéget és orgonán zengő házassági indulót. Tudod, mit mondtam a tanúknak?

– Nem, de el fogod mondani.

– Azt mondtam, hogy jobb lenne Mozart Requiemjét játszani. A szegény hülyék a hasukat fogták a nevetéstől. Gúnyos humoromnak tartották, de nem értették meg, hogy számomra tényleg temetés volt az az esküvő.

– Akkor miért mentél hozzá? Nem érezted, hogy öngyilkosság?

– Fogalmam sincs. Kedves volt, előzékeny… én meg egyedül voltam. Szükségem volt valakire – egy segítő karra, egy emberi jelenlétre. Nyugalmat akartam. Azt hittem, mellette megtalálom. De egy pillanatig sem sejtettem, hogy nem lehet hosszú ideig élni szerelem és érzelem nélkül. Később, évekkel később megértettem, hogy prostituáltam magam. Minden nap eladtam magam egy férfinak, cserébe egy kis biztonságért és nyugalomért – a biztonság illúziójáért. Amikor ezt megértettem, onnantól kezdve megcsaltam. A magam örömére, azokkal, akikhez vonzódtam. Gondolod, hogy furcsa voltam?

A tekintete naiv volt, és érzéki ajkain különös mosoly vibrált.

– Nem hiszem… inkább öngyilkos voltál.

A fiatal nő felállt, és kéjesen nyújtózott, mint a macskák. Telt mellei szinte szétfeszítették blúzát, miközben a mélység felett lebegett.

– Túl kemény a beton – válaszolta Alma a néma kérdésre, amit a férfi tekintetében olvasott ki.

Carnavon is felállt, és ösztönösen átölelte a vállát.

– Attól félsz, hogy…?

– Nem tudhatom, nincs-e benned még ilyen hajlam – akkor sem, ha nem nyitod meg a szellemed. Mindnyájan megváltoztunk, de a múltunkat magunkkal hordjuk.

– Nézz belém! – Szorosan hozzá simulva megnyitotta szellemét, és egyesült Carnavon gondolataival.

Megnyugodtál? Nincsenek többé kételyeid? – hangja mély volt, és mozdulatlan feje a férfi mellkasán pihent.

– Nyugodt vagyok, és tudom, hogy semmi veszély nem fenyeget.

– Ne hagyj el! Tarts magad mellett. Melletted nem vagyok többé nyugtalan. Egy nyugalmi burokban élek, és soha nem voltam ilyen boldog.

68

Stockwell egyedül dolgozott a melegházban, amikor Carnavon váratlanul megjelent a nyitott ajtóban.

— Nem zavarom, Jack?
— Dehogy zavar! Azt is mondhatnám, jókor jött. Már egy ideje nincs kedvem dolgozni, de nem találtam kifogást arra, hogy igyak egy sört. Jöjjön be, kellemesebb bent.
— Magával szeretnék négyszemközt beszélni. Shannon...
— Nincs itt — vágott közbe Stockwell. — Valahol a világ másik oldalán dolgozik. Csak ketten vagyunk, ha ez kell.

A két pohár habzó sör fölött Stockwell a régi barátját figyelte, kutatva az arcát.

— Mi a baj?
— Nehéz megmagyarázni — válaszolta Carnavon.
— Látom.
— Kíváncsi vagyok a véleményére. Szerelmes lettem egy nőbe...
— Másba? Nem Judith, ugye? — kérdezte Stockwell rezzenéstelen arccal.
— De igen. De Judith tud róla.
— És mi a gond? — kérdezte meglepetten.
— Hogyan is mondjam... Gyerekeink vannak, és valóban semmit nem vethetek a szemére.
— Elhiszem. De szerelmes. És a másik, a kiválasztott? Ő is szereti magát? Mellékesen, ismerem?
— Nem, nem ismeri. Senki nem ismeri. És igen, szeret engem. Ez szerintem természetes?
— Mi? Szeretni?
— Nem erre gondolok. Arra, hogy elhagyjam a családom, csak mert szerelmes vagyok.
— Bevallom, én is gondolkoztam már ilyesmin — felelte Stockwell, elgondolkodva nézve a félig üres, Dániából hozott sörösüveget.
— Már eszembe jutott, hogy talán lehetetlen, hogy Shannon és én harminc-negyven éven át együtt maradjunk. Pedig szeretjük egymást. De még fiatal, és úgy tűnik, én sem öregszem különösebben. Fizikailag mindannyian így vagyunk — maga, én, és a többiek. Úgy tűnik, örökké fiatalok maradunk.
— Maga szerint, Jack, normális, ami velem történik?
— Szerintem igen — válaszolta habozás nélkül. — Ne feledje, hogy valójában nem hagyja el a családját. A távolság ellenére naponta láthatja és nevelheti őket. Ez nem ugyanaz, mint régen volt.
— De gondolja, hogy a most érzett szerelem egyszer majd egy új szerelemnek ad helyet?
— Lehetséges — Jack kortyolt egyet a sörből, Carnavon pedig hipnotizálva nézte mozgó ádámcsutkáját, majd ahogy a kézfejével megtörölte a száját, és továbbgondolta, amit elkezdett:
— Ha valóban nagyon hosszú élet vár ránk, akkor nehéz elképzelni, hogy ugyanazt az embert szeressük és vele maradjunk évtizedeken, akár évszázadokon át.
— Ez szomorú — mondta Carnavon, arcán a belső vívódás nyomaival.
— Igen, az. De gondolom, a természet tartogat valamiféle magyarázatot, amit még nem ismerünk. A társak váltása talán része a természetes szaporodásnak, a genetikai változatosság biztosításának.
— És a vérrokonság?
— Ezt nem hiszem. Sok a lehetőség. Pillanatnyilag fejlődésünk igényli a partnercserét. De bevallom, meglepett. — Stockwell újabb üveget nyitott, közben barátját figyelte.
— Miért?
— Azt hittem, nincsenek vallásos érzései.
— Nincsenek is.
— Mégis tétovázik. Olybá tűnik, mintha a házasságot felbonthatatlan szentségnek tekintené. Mint egyes vallások szerint.
— Nem erről van szó, Jack. Nem tudom, hogyan magyarázzam — Carnavon kereste a szavakat, nem akart intellektuális vitát.
— A házasság... csak egy szó. Törvény szerint már nem létezik, nincsenek templomok, sem hivatalok, ahol bejegyeznék, vagy igazolványba írnák. Ezt maga is tudja.
— Én a férfi és nő kapcsolatáról beszélek, ami mindenekelőtt bizalom kérdése. Még jobb, ha szerelem is van benne. Bizalom nélkül nincs szerelem, nincs szoros kapcsolat. Értse meg, Jack. Az bánt, hogy elárultam Judith bizalmát.
— Ezt megértem. És valószínűleg én is így éreznék — mondta Stockwell, miközben töltött a poharakba. — De a gondolkodásunknak változnia kell. A mai helyzet nem hasonlítható a múlthoz. Látja jól, hogy Judith elfogadja az új helyzetet, nem csinál belőle tragédiát.
— Ő megértette, hogy a házasság nem isteni kötelék, hanem egy érzelmi kapcsolat, ami nem feltétlenül örök. És mivel az életünk meghosszabbodott, nem élhetjük le ugyanazzal az emberrel az egész hátralévő időt.
— Gondolja, hogy olyan sokáig élünk majd?
— Ne tettesse a meglepődést, Carnavon. Biológiai kutatásai is azt mutatják, hogy hosszú életre számíthatunk. Nézzen csak magára! A régi világban már nyugdíjas lenne. Most pedig alig negyvennek néz ki.
— Ez igaz. Valami történt, amit nem értünk. A kutatások és a külsőnk alapján úgy tűnik, nem öregszünk úgy, mint régen.
Carnavon most ő nyitotta ki a második üveg sört.
— Személyes tapasztalatom nincs, mert akkoriban valóban fiatal voltam — folytatta Stockwell —, de emlékszem, az emberek panaszkodtak, hogy az évek elszállnak, és ötvenévesen már öregnek számítottak. És ha valaki hatvanévesen lett szerelmes, az tragédiának számított. Most viszont másképp van. Előfordulhat, hogy új partnert választunk, ha szerelmesek leszünk.
— Ne aggódjon. Ha valóban hosszú élet vár ránk, és fiatal külsőt tartunk meg, nem bűn másba beleszeretni.
— Ez szinte kötelesség. Ért engem? Az új helyzet új kötelezettségeket is hoz. A létezésünk nem lehet mozdulatlan és változatlan. Gondolkodjon el ezen, és fogadja el a változást, amit az élet kínál.

69

A ház első része faoszlopokon állt, közvetlenül az óceán hullámai fölött. A Csendes-óceán kékje a földszinti, fehér bútoros szalon hatalmas üvegablaka előtt terült el. Fehér bőrfotelek és kanapék, az ablak előtt törpepálma, néhány kaktusz és egy virágzó bougainvillea. Az egyik falon néhány ikon függött – görög származásának egyetlen árulkodó jeleként.

— Szeretem a házad — mondta a fiatal nő, miközben az asztal előtt állt, amin csupán egy hamutartó és egy cukorkatartó volt. Carnavon tekintete végigsiklott ezen a látványon.

— Tényleg? — hangjában feszültség bujkált.
— Attól tartottam, nem fog tetszeni.

— Miért? — kérdezte, vállánál fogva megérintve Almát, és a szemébe nézett. — Miért?

— Nem tudom — válaszolta halkan, szinte suttogva. — Talán mert magamnak rendeztem be. Soha nem gondoltam arra, hogy másnak is tetszene. Hogy neked tetszene-e.

— Nekem?

— Igen, neked.

— Látod, hogy szeretem a fehér bútorokat. A tisztaság jelei. Tiszta, mint te.

— Nem vagyok tiszta.

— Számomra igen — válaszolta, majd lehajolt és megcsókolta.

Most volt először nála. Addig csak néhány csókot váltottak, és ezek inkább lopott pillanatoknak tűntek.

— Azt hiszed, itt tudsz majd élni velem?

— Azt hiszem — felelte a férfi.

— Gyere... szeress engem. Egy gyereket akarok tőled.

Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott. Szenvedélyes szerelem következett — távolról sem olyan nyugodt kapcsolat, mint amilyen Judith-tal volt. Nemcsak fizikailag olvadtak össze, ahogy a férfi és nő szokásos kapcsolataiban, hanem rendszeresen szellemileg is egyesültek. Ez sokkal mélyebb és teljesebb élmény volt. Nem volt titok köztük, szinte egyetlen gondolat sem rejtőzött el egymás elől — és mégis, újra és újra megkérdezték:

— Szeretsz?

Mintha valami kimondatlan bizonytalanság lappangott volna közöttük.

Néhány napon át megszakítottak minden más kapcsolatot. Elzárkóztak a Csendes-óceán menti házba, vagy a Tanganyika-tó partjára, ahová rajtuk kívül senki sem járt. Alma a cinkosa lett — ismerte Carnavon titkos helyeit, amelyeket mindenki elől rejtegetett. Boldog volt, mert egyedül lehettek, távol mindentől.

Mikor néhány nappal később visszatértek a külvilágba, szenvedélyük semmit sem veszített erejéből. Napközben, a távolság ellenére is, telepatikus kapcsolatban maradtak. Valami rejtett érintés, egy csendes lüktetés kapcsolta össze őket — anélkül is tudták, mit csinál a másik. Szellemük mindenki előtt zárva volt, de kettejük között egy láthatatlan fonál húzódott.

Néhány héttel később Alma gyermeket várt.

70

— Ismeri Rodosz szigetét és a számomra ismeretlen Görögországot?

Carnavon környezetében Lily és Alma első látásra megbarátkoztak. Órákon át beszélgettek, gondolataikat cserélve, vagy ha idejük engedte, együtt utaztak világot látni. Alma révén Lily felfedezte Görögországot, és közösen bejárták az elhagyatott Európa és Észak-Amerika romjait is. Lilyt kétségbe ejtette, amikor lassan pusztuló remekműveket láttak.

— Elveszítjük a múltunkat — mondta idegesen egy délután.

Egyedül voltak, Lily szüleinek házában, amelyet Geordie-val együtt tartottak karban. Teát ittak.

— Minden megváltozott, Lily, ezt jól tudja. Nem könnyű új civilizációt teremteni, mert kevesen vagyunk. Szerencsére a képességeink sokat segítenek rajtunk. Képzelje csak el, mi lett volna, ha olyanok maradunk, mint a szüleink voltak! Közlekedés és szervezettség nélkül, ami az élelmezést biztosítja, képtelenség lenne helytállni bármiben is. Jelenleg a jelen és a jövő a lényeges. A múlt?...

Alma fintorogva simította meg gömbölyű hasát.

— A múltra nincs időnk.

— Tudom jól. Geordie is többször mondta már. Mégis úgy gondolom, keresni, óvni és megmenteni kell mindent, amit csak lehet, mert ez az örökségünk! Megérti ezt, Alma?

Közben újratöltötte barátnője csészéjét.

— Valahol biztonságba helyezni a legcsodálatosabb festményeket, megmenteni és őrizni azoknak az íróknak és zeneszerzőknek a kéziratait, akik valóban jelentettek valamit kulturális életünkben. Olyan jól tudja, mint én: köztünk már nincsenek művészek! Senki nem ír, fest vagy komponál. Mintha minden művészi tehetség eltűnt volna!

— Kevesen vagyunk, és jelenlegi létformánknak nincs szüksége művészekre.

— Igaza van, nem vagyunk tömeg, mint régen. Mint egy hangyaboly, amelyből időről időre művészek születtek.

— Őszintén gondolja, hogy szükségünk van rájuk? — Alma kíváncsian nézte a fiatal lányt.

— Természetesen! Minden civilizációnak szüksége van művészetre és művészekre.

— Még csak a kezdeteknél járunk — jegyezte meg Alma.

— Igaza van. De ha még nincs időnk festeni, írni vagy komponálni, csodálatos épületeket emelni, akkor legalább a múltunkat kell megőriznünk. Ehhez pedig szükségem van a segítségére.

— Miben? Mit szeretne, Lily?

— Azt, hogy szabad időnket arra fordítsuk: keressünk, találjunk, és mentsünk meg mindent, amit lehet.

— A műveket?

— Igen. Összegyűjteni a múzeumokból a legértékesebb képeket, megmenteni a Walkür vagy az Ötödik szimfónia partitúráját. És elhelyezni ezeket egy olyan helyen, ahol legalább ideiglenesen védve vannak a nedvességtől és a portól. Ha hajlandó segíteni, akkor Geordie is jönni fog. De ha egyedül maradok ezzel az ötlettel, nem fog támogatni — haszontalannak tűnik számára. Csak az atomfizikai munkámban hisz. Azt gondolja, hogy Kurihara, az automaták és a többiek segítségével képesek leszünk újraindítani egy atomerőművet.

— Azt hiszem, nem téved — mondta Alma, miközben mereven nézett egy rózsára, amely a ház falát befutó borostyán közül kandikált ki.

— Nem, nem téved! Ismerem a munkám — a mi munkánk — fontosságát, de azt is tudom, hogy a múlt megőrzése éppolyan szükséges. Megért engem, Alma?

Tekintetét elfordította a virágról, és barátnőjére nézett, aki ölében tartotta a szunnyadó Pepitát.

— Jól értem, Lily. És segíteni fogok. Carnavon is.

— Carnavon? Gondolja? — Lily hirtelen mozdulata felébresztette a kutyát. Mindketten hallották elégedetlen gondolatait.

— Igen — válaszolta mosolyogva Alma. — Mindent megtesz, amire kérem.

71

Hosszú évekre volt szükség, hogy összegyűjtsék és biztonságba helyezzék mindazt, amit nélkülözhetetlennek tartottak. Kezdetben Silicon Valleyben, ahol Kurihara dolgozott, találtak egy épületet, amelynek minden terme egyforma hőmérsékletet biztosított. Ez időt adott, hogy végleges kiállítóhelyet találjanak. Évekkel később, amikor meggyőződtek arról, hogy a legfontosabb művek végre biztonságban vannak, hosszú tanácskozások után a New York-i Metropolitan Múzeumot választották. Újabb évek munkájába telt, mire a szállítás befejeződött, és a művek elfoglalták végső helyüket. Mivel e vállalkozás szellemi vezérei és lelkei a két fiatal nő volt – Lily és Alma –, a múzeum új nevet kapott: az Emberi Örökség Múzeuma lett.

Közben az élet is folyt tovább. A mezőgazdasági gépeknek hála sikerült biztosítani kis világuk élelmezését. A lakosság egyharmada – főként azok, akik korábban is földműveléssel foglalkoztak és Ázsiában éltek – látta el a mezőgazdasági termelést.

Több mint tizenöt év kellett a fizikusoknak és elektronikai mérnököknek, hogy megoldják a villamos energia távoli továbbítását a régi vezetékek nélkül. A megvalósításhoz ki kellett jutniuk a világűrbe. Kezdetben lehetetlennek tűnt: rakétákat gyártani és Cape Canaveralt újraépíteni képtelenség volt.

Végül Corine Horvath, a New Yorkból származó elektronikai mérnök és Kurihara munkatársai egyszerű megoldást találtak. Bárki – különösebb technikai háttér nélkül – eljuthatott az űrbe. A régi űrhajósokhoz hasonlóan felöltözve, nagy mennyiségű oxigént szállítva, hosszabb ideig is fenn tudtak maradni. Így viszonylag könnyen valósították meg azokat az antennákat, amelyek lehetővé tették az energia átszállítását a Föld egyik pontjáról a másikra.

Fix pályán keringő műholdak továbbították az energiát a két földtekerére, a lakók egyéni antennáira. Ettől kezdve nem volt szükségük az olajjal működő generátorokra.

Az ötlet és megvalósítása Judithnak és Lilynek volt köszönhető. A férfiak – Kurihara specialistái – az ő terveiket dolgozták ki és vitték véghez. Az emberiség történetében ez volt az első alkalom, hogy két nő vezette egy kolosszális vállalkozás minden fázisát.

A hosszú évek alatt egy új generáció nőtt fel. Carnavon és a többiek hamar rájöttek, hogy gyermekeik örökölték a különleges képességeiket. Nem volt szükség iskolákra: a szülők megtanították az alapokat – írás, olvasás, számolás –, onnantól már csak irányítani kellett a gyerekek kíváncsiságát és biztosítani számukra a megfelelő könyveket. Akárcsak szüleik, a gyerekek egyszeri olvasás után végleg elsajátították a tudást. Alig tizenöt évesen olyan ismeretekkel bírtak, mint egykor egy egyetemi professzor.

Kezdetben, mikor még nem tudták, hogyan alakul az öregedés folyamata, a gyermeknevelés komoly problémát jelentett. Mivel szükség volt a nők munkájára, a régi idők mintájára szervezték meg életüket napközi otthonokkal. A gyerekeket reggel otthagyták, s csak késő délután mentek értük.

Stockwell és Carnavon körül alakult ki a társadalmi szervezettség. Lily, Shannon és Geordie, majd később Judith, Alma és Diego Walraf – akaratuk ellenére – a csoport tagjaivá váltak. A csoportnak nem volt neve, nem alakítottak kormányt vagy parlamentet, mégis a világ szerte szétszórva élő emberek követték a tanácsaikat.

Mindenkit nyilvántartottak az informatikai adatbázisban: a gyermekek neve és eredete is ismert volt. Harminc év elteltével azonban kénytelenek voltak visszaállítani a házasság intézményét – nem vallási vagy jogi okból, hanem azért, hogy elkerüljék a vérrokonság miatti problémákat. Különleges helyzetük és fejlődésük következtében nem volt szükség meggazdagodásra. A gazdagság fogalma eltűnt, pénz nem létezett, s a múltbeli értékek – mint az arany vagy a gyémánt – elvesztették jelentőségüket. Csak a hasznos dolgoknak volt értéke, de azoknak sem volt cseremértéke.

Kurihara munkatársai, a kanadai Mill Bayból származó Thaw segítségével a robottechnikát soha nem látott szintre emelték. Hatvan év múltán a mezőgazdaság teljesen automatizált lett. Egyes gépeket emberi formára emlékeztetőre alakítottak, de többségük a régi gépekre emlékeztetett. A felszabadult földművesek más szükséges munkát végeztek: elosztást, új üzemek építését.

Több évtizeden keresztül használták a még a múltból fennmaradt, nem romlandó termékeket – gépeket, kis eszközöket. Kezdetben a kész textilkészleteket használták, de az épületekhez hasonlóan az anyagok is az idő áldozatává váltak. Végül mesterséges, égésmentes, ám szinte használhatatlan anyagokat kezdtek gyártani, amelyek minőségükben messze elmaradtak a régiektől.

Nemcsak életmódjuk, de környezetük is teljesen átalakult. A régi települések, hatalmas városok és kis falvak mind a természet martalékává lettek. A napfény, a hideg, a szél és az eső gyorsította az épületek öregedését. Az élet, a zöld mindent ellepett. A repedésekből a szél által hordott magok csíráztak, bokorrá, majd fákká nőtték ki magukat. A gyökerek feltörték a járdákat, és harminc év múltán a városok hatalmas parkokká változtak. Télen a jég tovább tágította a repedéseket, s ezzel gyorsította az enyészetet.

A termőföldeket is benőtte a vad növényzet, majd mezőkké, erdőkké alakultak, ahol az elvadult háziállatok csordákba verődve éltek.

Sokáig láthatóak maradtak a vasúti sínek és régi utak nyomai, mintha haldokló kígyók tetemei lettek volna egy gyógyíthatatlan betegségben. A fák és fű mindenütt burjánzott, az elhagyott és összetört gépkocsik pedig némán rozsdásodtak a zöld takaró alatt.

Az egész Föld megváltozott.

72

Valószínűleg ez volt életük legboldogabb időszaka. A kezdet reménytelensége, amikor még teljes magányban éltek, eltűnt. Hosszú idő telt el a magány megszűnése óta, és bár egy kialakuló társadalomban kezdtek élni, a bizonytalanság és a félelem még sokáig bennük maradt. Fizikai képességeik ellenére számtalan nehézséggel kellett megküzdeniük, és semmi sem garantálta, hogy az emberiség néhány évtized múlva még létezni fog.

Évek kellettek ahhoz is, hogy megértsék: önmagukban hordoztak egy még hihetetlenebb változást, mint a telepátia, az azonnali helyváltoztatás, a betegségek eltűnése vagy a szellemi képességeik fejlődése. Negyven év telt el, mire bizonyossá vált: nem öregszenek. Hogy miért, és meddig, azt senki sem tudta.

Amikor Carnavon nyolcvanévesen is negyvenötnek látszott, világossá vált, hogy az öregedés folyamata megállt. A fiatalabbak már korábban tudták: az öregedés körülbelül negyvenöt éves korukban megszűnik. Az 50–60 éves nők ugyanúgy teherbe estek, mint a húszévesek. Az egyetlen „betegség”, amikor orvosi beavatkozásra volt szükség, a gyermekvárás volt. Betegségek híján az orvosok biológusokká váltak, és életük legfőbb kérdésére keresték a választ: hogyan és miért változtak meg?

Ez valóban boldog időszak volt – nem kellett többé számolniuk a fizikai hanyatlással, az öregedéssel, amely mindig is a társadalom csendben viselt, soha be nem vallott terhe volt.

A kérdés csak az maradt: meddig tart mindez? Mikor és hogyan fognak meghalni? De a szellemi és fizikai fiatalság tudata boldogsággal és a jövőbe vetett bizalommal töltötte el őket.

Húsz évvel később már azt is feltételezték, hogy élethosszuk is jelentősen meghosszabbodott. És amikor Carnavon átlépte a 140. életévét, megértették: nincsenek többé végső korhatárok. Valami teljesen ismeretlen tartomány felé tartanak.

Mindez mélyen átalakította a gondolkodásmódjukat, az élethez való viszonyukat. A reménytelenség eltűnt. És amikor ráébredtek, hogy a halál időpontja is végtelenné vált, megváltozott a létezéshez való hozzáállásuk is. Semmi sem volt többé sürgős. Az idő – az emberiség örök ellensége – mostantól szövetségesükké vált. Nem féltek többé tőle. A jövő derűsnek tűnt, a problémák könnyebbnek.

Boldogok voltak.

 73

Bizonyos mesterségek eltűntek. Sőt, majdnem minden mesterség eltűnt. Nem volt többé kereskedelem, információs munka, sem biztonsági szolgálat. Bűnözés sem létezett többé. Diego Walraf új barátjával, Thaww-val beszélgetett.

– Miért nincsenek már bűnözők? – kérdezte.

– Hiányoznak magának? – felelte Thaw mosolyogva. Alacsony magasságban repültek a régi Kanada és az Egyesült Államok nyugati partjai fölött. Mill Bayből, Thaw szülővárosából tartottak Dél-Kalifornia felé.

– Természetesen nem. De valljuk be: régen ezekben a városokban – és közben az alattuk elterülő szellemvárosokra és elhagyatott településekre mutatott – elképesztő volt a bűnözés.

– Egy dzsungel volt, amelyben élni kellett – bólintott Thaw. – A gazdagság és a nyomor egymás mellett létezett, irigységet és kísértést szülve. A gyenge jellemek nem tudták, hol húzódik a jó és a rossz határa.

– Ezek a kísértések mára eltűntek – mondta, majd hirtelen az érintetlen Golden Gate híd felé fordult Walraf nyomában.

– Igaza van. De nem csak tolvajok, szélhámosok és pénzért gyilkoló egyszerű bűnözők voltak. Voltak sorozatgyilkosok is. Olyanok, akik kéjjel kínoztak és öltek nőket, férfiakat, gyerekeket.

– Abnormálisak voltak...

– Igen. Azok. De miért nincs ilyen ma? Akkoriban a halálbüntetés sem tartotta vissza őket. Nem lehet azt mondani, hogy ne lett volna elég nő – pénzért vagy ingyen, minden férfi találhatott párt. Ezek betegek voltak. Szenvedést akartak látni. A félelem éltette őket.

– Tudom – mondta Thaw. – A kérdés jogos: miért nincsenek ma ilyenek?

– A fizikai képtelenség miatt – válaszolta Walraf, miközben az óceán fölött repültek, és gondolatban, telepatikusan beszélgettek. – Próbáljon megkötözni valakit! Azonnal eltűnik. Nincs mit törvénytelenül megszerezni. Nincs pénz, nincs érték, mint másfél évszázaddal ezelőtt. Ha egy ékszer kell, talál a romok között – és senki sem irigyli. Nincsenek társadalmi különbségek, nem dolgozom jobban elektronikában, mint amit bárki pár nap alatt elsajátíthat. Képességeink biztosítják az egyensúlyt.

– Ott van Carnavon háza – mutatott egy tengerparti villára Walraf.

– Nem ismerem.

– Talán otthon vannak – mondta Diego, és szellemével „megérintette” a házat. Gondolatai találkoztak a bent lévőkével, és megkérdezte: mehetünk?

Egy pillanattal később, Thaw karját érintve, máris a nyitott ablakú szalonban álltak.

– Sétáltunk és beszélgettünk – magyarázta Walraf.

A szalonban ott volt Carnavon, Alma, Judith, Lily, Geordie, Stockwell, David, valamint Carnavon és Judith fia, Shannon, Kurihara és Corine Horváth.

– Örülünk, hogy jöttetek – emelte poharát Stockwell.

– Mindig iszik – mosolygott Diego, poharat keresve.

– Csak kivételes alkalmakkor – felelte mosolyogva Judith.

– Shannon, szült már gyereket?

– Még nem – válaszolta Lily helyette.

– Épp a jövőnkről tanácskozunk – mondta Carnavon.

– Szabad tudni, miről van szó? – kérdezte Thaw, és leült Shannon és Lily közé. Lily ölében Pepita, a kiskutya, békésen aludt.

– Róla – mutatott David a kutyára.

– Pepita? – vonta össze a szemöldökét Diego. – Ő lenne a jövőnk?

– Kevesen tudják – magyarázta Carnavon. – De Pepita, Lily és Shannon kutyája, nem változott meg úgy, mint mi. Az állatok tovább öregedtek. Pepita körülbelül 18 évesen megöregedett, és közeledett az élete vége. Képzelhetik, milyen fájdalmas volt ez a két nőnek.

– Lemásolták – mondta Stockwell csendesen.

A kutya a nevére kinyitotta a szemét.

– Klón? – Thaw szemei elkerekedtek.

– Igen. Alma később tökéletesítette a technikát egy Dwârkânât Devi nevű ismeretlen nő segítségével. A mostani Pepita a nyolcadik generáció – pontos mása az elsőnek.

– Értem, de miért ő a jövőnk kulcsa? – kérdezte Diego.

– Mert ez az egyetlen lehetőségünk a gyors szaporodásra – válaszolta David.

– De miért kell gyors szaporodás?

– Jó kérdés – bólintott Carnavon. – Shannon válaszol.

– Kevesen vagyunk – mondta a nő. – A szaporodás lassú. Nehéz egyszerre új világot építeni és gyermeket nevelni. Még a mai képességeinkkel is nehéz. A nőknek dolgozniuk kell, és közben gyerekeket nevelni.

– Majdnem olyan, mint a változás előtt – jegyezte meg Stockwell.

– Igen, csak más okokból. Akkor a férfiak nem tudták eltartani a családot, most pedig, ha nem dolgozunk, a fejlődés lelassul, és létezésünk kerül veszélybe.

– Elfogadom – mondta Diego. – De a klónozás hogyan segít? Még mindig kell egy anya, kilenc hónap, és a gyermekkor...

– Megoldottuk – vette át a szót Alma. – Készítettünk egy mesterséges anyaméhet.

– Mesterséges méh! – kiáltott fel Geordie.

– Igen – bólintott Alma. – Így tömegesen tudunk gyerekeket „gyártani”, akiket később családok nevelhetnek fel.

– És a férfiaknak segíteniük kell a nevelésben – tette hozzá Carnavon.

– De miért klónozni, ha automatákat is készíthetünk? – kérdezte Kurihara.

– Ez igaz – bólintott Judith. – És az intelligencia?

– Nem probléma – válaszolta Kurihara. – A kvantumemlékezet és neurális hálók tökéletesek. Az írók rémálmai a robotok forradalmáról – nevetségesek.

– Tehát jobban hisz a gépekben, mint az emberekben? – kérdezte Lily.

– Igen. De nem tagadom, hogy több emberre van szükség. De századokkal számolok.

– Századokkal? Honnan tudja, hogy addig élünk?

– Nem tudjuk – ismerte el Carnavon.

– Élünk, ameddig élünk – vont vállat Kurihara. – De ha klónozunk, és valami hiba történik, meg lehet állítani?

– Természetesen – válaszolta David. – Ha nem működik, megállunk.