OLVASNIVALÓ IRODALOM

Edina másnap reggel hányingerrel ébredt. A fürdőszobába érve, kikerülve a tükröt, a zuhany alá állt. Volt ideje bőven csurgatni magára a forró vizet, hiszen korán kelt. Valami szúrást érzett a szíve tájékán. Megcsalt valakit. Valakiket. Úgy érezte, a gyerekeit árulta el. A lelkifurdalás kellemetlen érzését meg sem próbálta elnyomni magában, mégis magyarázatot próbált keresni arra, amit előző nap tett. Úgy érezte, csak kapott valamit az élettől, valamit, amiért nem kellett fizetnie, valami emberit, valami olyat, amit még sosem kapott. Ám legbelül tudta, ez nem igaz. Igenis fizetnie kell majd ezért is…utólag.

 Büntette magát a forró vízzel, felszisszent, de hagyta, hogy égesse a bőrét. Hányingere volt saját magától, a gondolatai azonban nem engedték, hogy másfelé kalandozzon, folyton visszavitték a pékfiúhoz. Tudta jól, hogy el kell számolnia a lelkiismeretével, érzéseivel, és a tükörbe kell néznie akkor is, ha nem akar.

Nem ment könnyen. A tükör kegyetlen, és csak az elnyűtt, sápadt külsőt mutatta. Edina hátrasimította vizes haját, és felemelte a fejét, egyenesen szembenézett önmagával. Állta saját tekintetét. A sírástól kivörösödött szemhéja takarni igyekezett kitágult, zavarodottságot mutató pupilláit, de ő nem engedte. Nem akart menekülni maga elől. Percekig bámulta a tükörképét, majd egy hirtelen mozdulattal hatalmasat köpött a tükörre, aztán felegyenesedett, kihúzta magát, és dühét, saját maga utálatát elfojtva, egyenes háttal távozott a párás helyiségből.

*

Béla volt az első férfi az életében. Járt ugyan néhány fiúval otthon, a faluban, aztán a gimiben is, de a csóknál tovább sosem ment el. Rendre el is hagyták. Akkor sem engedett.
Bélának azonban nem mert ellenállni, ő már akkor is befolyásos ember volt (a maga köreiben),  na meg tetszett is neki a férfi határozottsága, és a biztonságérzet, amit adott. A pénz sosem érdekelte, hiszen nem is tudta, mivel jár, ha van az embernek. Viszont nagyon jól érezte magát Béla társaságában, s bár elmélyült beszélgetéseket nem lehetett folytatni vele, ezt ellensúlyozta a tudat, hogy valaki a tenyerén hordozza, valakire mindig számíthat, s ez a valaki ráadásul rajong érte. Érte- a vidéki lányért, akinek addig még soha senki nem küldött virágot. Rövid udvarlás után jött az eljegyzés, az esküvő pedig a következő tavasszal. Igazi álomesküvő volt. Hintóval, gyönyörű, méregdrága menyasszonyi ruhával, hatalmas vendégsereggel. Edina valahogy mégsem érezte sajátjának. Hiányzott az édesanyja mosolya, aki akkor már három éve a föld alá volt temetve. Hiányolta a meghittséget, az apró dolgokat, a fehér szalvétát… és túl soknak érezte a gyémántgyűrűt, meg azt a ceremóniát is, amit Béla rendezett, s ahol ama gyűrűt kellett az ujján bemutatnia, vagy három tucat ismeretlennek, akik irigységgel és némi közönnyel parádéztak, s örömöt színlelve ujjongtak, majd megfelelő  mennyiségű alkohol elfogyasztása után távoztak.

 Az esküvőt és a vacsorát, de még a nászutat is természetesen a város legjobb profi szervezője bonyolította, aki rendszerint Bélával egyeztetett. Edina szinte bele sem szólhatott semmibe, már akkor elkezdődött az „idomítása” , és ő hagyta, elhitette magával, ennek így kell lennie. Szerette a vőlegényét, ezért hajlandó volt behunyni a szemét, befogni a fülét, na meg a száját. Az esküvői vacsorán csupa ismeretlen arc bámult rá, mint megannyi felcicomázott fabábu, akik valami varázslat folytán életre keltek arra az estére. Mindenki mosolygott, kacarászott, vagy részegen támolygott a csodás esküvői sátor falai mögött, csak a sziluettjéből lehetett megállapítani, hogy épp cigarettázik, avagy hány. Edina a pezsgő elfogyasztása után keringőt táncolt újdonsült férjével, de nem a táncra figyelt, nem is a férfira. Úgy érezte, az életre hívott bábuk, mint megannyi keselyű vadásznak rá. Félőrült vihogást hallott, és szédülni kezdett, majd elájult. Béla pofozgatására ébredt, s azonnal asztalhoz ültették, „Ennie kell!” felkiáltással. Ezzel a dolog el volt intézve, de a nő érezte, csendes, pár másodperces utazása alatt nagy lépést tett, belépett abba  a Színházba, amely olyan ijesztően hatott, s amiben élni fog mégis ezután.
A nászútjukon elkapott valami fertőzést, Béla meg is jegyezte, falusi lány létére milyen kényes! Ő a hűvös szobában pihent, míg a férje a medence partján flörtölt a különböző nemzetiségű fiatal lányokkal. Nem vette zokon. Ő a feleség. Szerelmes volt, és rettentően naiv.
*

Ahogy kilépett a zuhany alól, Béla épp akkor rontott a fürdőbe, majd' leszakítva az ajtót.
Ismét közölt, kissé ingerülten és hangosan, nyers modorban.
A bőröndjét kérte, meg a frissen vasalt ruháit, utaznia kell. Edina megtörölközött és magára kapta a köntösét, aztán csendesen de szaporán pakolni kezdett a bőröndbe. Nem volt nehéz dolga, a személyzet gondoskodott róla, hogy Béla öltönyei és ingei tisztán, frissen vasalva, készen várják, hogy használójuk igényeit maximálisan kielégítsék. Edina lezárta a bőröndöt, és egy halk kérdést tett fel az urának, egészen pontosan annak úti célja felől érdeklődött. A férfi hümmögött valamit, és felemelte a bőröndöt. Ám az hirtelen kinyílt, a ruhák pedig szanaszét szóródtak belőle, beterítve a drága perzsaszőnyeget. Béla földhöz vágta a bőröndöt, és minősíthetetlen hangon kezdett ordibálni feleségével, miszerint a világ legszerencsétlenebb, legügyetlenebb nője, aki még egy bőröndöt sem képes normálisan lezárni. Edina összerezzent, mert tudta jól, mi fog következni. Nem szólt. Ám ezúttal nem is sírt. Rezzenéstelen arccal tűrte az ütéseket, lehunyta a szemét, és próbált gondolatban elmenekülni, elrepülni valahova, ahol csak ő van, és a lányok, ahol nincsen hangos szó, csak zsíros kenyér és mosoly…

Néhány óra múlva, amikor a lányokat már elvitte az iskolába, leült egy padra a belvárosban, és sötét szemüvege mögül bámulta a boldog párokat, akik beszélgetve, nevetgélve sétálgattak az őszi napsütésben. Zavartan forgatta ujján a jegygyűrűjét, és arra gondolt, ők Bélával vajon miért nem járnak kéz a kézben?
Felállt, és gyalog elindult a kis pékség felé. Félúton járhatott, amikor a szeme megakadt egy féllábú kolduson, aki a járdán ülve halkan kéregetett. Lehúzta ujjáról az egyik aranygyűrűjét, és a koldus tenyerébe dobta. Nem hordott magánál készpénzt, de adni akart valamit.

Halkan nyikordult a kicsi bolt ajtaja, ahogy belépett. Levette szemüvegét, és a fiúra nézve csak annyit kérdezett:
-Beszélgetsz velem?

A fiú meglepődve bámulta a foltokat a nő arcán, megfordította az ajtón a táblát, és csak annyit mondott:
-Igen. De nincs sok időm. Ma elég nagy a forgalom, muszáj mindent eladni, különben a tulaj levonja a béremből...