SZÉPIRODALOM

A háború Csipkerózsikája

Sokszor elgondolkoztam azon,hogy mi a legborzalmasabb egy háborúban. A halál bármikor minket is elérhetett, annyiféle képen és annyi módon. Egy golyó, repesz vagy fertőzés, minden ami élt és mozgott az életünkre tört, s a másik oldal is így érezhetett, az arctalan ellenség. De ebbe nem szabadott soha bele gondolnunk. Azok odaát csak azok voltak, egy névtelen és arctalan tömeg,ami ellen harcolnunk kellett vagy meghalunk. Ők nem léteztek, akárcsak a civil lakosság. Mindegy volt,hogy a mieink lakta várost uraljuk vagy az ellenségégét, a civilek láthatatlanok maradtak. Ott motoszkáltak a romok között és megpróbáltak túlélni mindenkit. Olyanok voltak mint a kísértetek az agyon bombázott házak között. Mi sem voltunk jó bőrben, de valamennyi ételhez hozzá jutottunk. A parancs szerint a várost tartanunk kellett. A csodában reménykedtünk,hogy nyugatról nem fognak minket lerohanni és az erősítés is időben megérkezik. A remény hal meg utoljára, mondogattuk még azok után is,hogy a felmentőseregnek már négy napja meg kellett volna érkeznie s ők sehol sem voltak.
- Lassan mi is olyanok leszünk... – bökött a fejével a kúthoz sietőt csont sovány öregre. Figyeltem, ahogy Baross a távcsövön keresztül követte nyomon a szerencsétlen lelket.
- Szerinted miért maradt? – hasaltam mellé. Baross kissé oldalra húzódott, de fél szemét még mindig az emberkén tartotta. A mesterlövészek aprólékosak, mindent megfigyelnek , mindent meglátnak, a legapróbb jeleket is észre veszik. Ez alól pedig Baross sem volt kivétel.
- Szerinted? – horkantott fel, jelezve, mennyire is ostoba kérdést tettem fel. – Már nagyon öreg, hova menne az ilyen vén csont?
Csak bólintottam. Az öregek mind az otthonaikban haltak meg. Elvitte őket a bánat, megsemmisítette egész életüket egy bomba tölcsér , elsöpörte őket az éhség. Nekik ebben a világban már nem volt helyük.
- Vagy miatta van itt... – először nem láttam semmit sem, majd feltűnt egy fiatal, gyenge teremtés. Sápadt szépség volt, gesztenye barna hajjal, hófehér ruhában. Először angyalnak néztem, könnyed mozdulattal emelte fel, a nehéz vizeskannát, majd az öregbe karolt. A törmelékek között kissé esetlenül tovább bukdácsoltak.
- Kár érte... – csúsztatta a cigarettáját a szája jobb sarkába Baross és újra pásztázni kezdte a terepet.
- Láttad milyen tiszta volt a ruhája? – nem tudtam nem elsiklani mellette. Beszélni akartam róla, meggyőzni magamat,hogy nem csak egy látomás volt.
- Láttam és? – vont vállat.
- Mi és? – csattantam fel. Bosszantott,hogy mennyire jól eljátszotta a közömböst. Jobban bele gondolva, a parancsnok után, neki volt a legnehezebb dolga. Ő áldozatainak minden egyes arcrezdülését látta és az emlékeibe vésődtek. Néha, a sötétben gyöngyözött a homloka. Ahogy meggyújtotta a sötétben a cigarettát, s közelebb emelte arcához a lángot, egy másik embert láttam.
- A húgom is ezt csinálta oda haza. Volt neki három fehér egyforma kis szoknyácskája. Minden nap reggel, felvette az egyiket, végig sétált a poros főutcán, le a pékségbe, onnan meg a kis boltba. Aztán elsétált a kút mellett, ahol a legények mosakodtak. Mikor az apámnak a legelőre az ebédet kellett vinnie, átcserélte a másik tiszta fehér ruhára s abba ment ki. Este, mikor petróleumért küldtük vagy csak úgy kiment sétálni, megint csak tiszta fehér ruhát vett fel. Aztán mikor már nem ment sehova sem, nem várt senkit sem, kimosta mind három ruhácskát és felakasztotta száradni. Nem zavarta ha egy kicsit nedves volt még reggel, ő akkor is elment benne. Bolond leány... mondogatta anyám is, apám is, de rá hagyták. Mit tehettek? Tetszett neki valaki nagyon, de soha egy szóval el nem árulta...
- Soha nem derült ki? – kíváncsiskodtam. Nem tudtam sok mindent Barossról, szinte senki sem tudott róla semmit sem. Beszélt ő sok mindenről, de mindig úgy,hogy a szülőfaluját, családját, nem említette. Akikkel bevonult azok már nem éltek vagy más ezredhez szakadtak.
- Kiderült mikor besorozták.
Később tudtam csak meg, hogy Barossnak soha nem volt húga. Akkor aznap már nem beszéltünk többet. Másnap megint mi kerültünk szolgálatba. A lány megint felbukkant. Az öreg nem volt sehol sem, egyedül jött. Most még törékenyebbnek tűnt, ahogy a hatalmas kannákat letette a földre.
- Szerinted mi lehet a neve? – kérdeztem Barosst.
- Valamilyen virág neve lehet. – tűnődött el őszintén. – Árvácska vagy Ibolya...
- Lehetne valami angyali neve is, nem? – faggattam elmélyülten.
- Hát, lehetne... – gyújtott cigarettára. – Mint Erzsébet vagy Mária?
- Mint Szent Johanna...
- Johanna... – nem tetszett neki a név. Először azt hittem azért nem, mert nem ismerte Johanna történetét, de az ok egészen más volt. Egyszerűen...
- Nem illik hozzá... – szögezte le. Ahogy néztem a leányt, ahogy a kannába tölti a hideg kút vizet, igazat kellett adnom Barossnak, nem illett hozzá ez a név. Ő valahogy túlságosan finom és nőies volt. Akárhogy törtük a fejünket nem találtunk neki megfelelő nevet. A fehér ruhás leány vagy szimplán csak Ő volt, de ebben az Ő-ben minden tiszteletünk, csodálatunk és szerelmünk benne volt. Beleszerettünk. Elég volt annyit tennie, hogy minden másnap eljött vízért és mi láthattuk Őt.
A rádió recsegett ahogy beljebb léptem a pihenőnek kinevezett közös helyiségbe. A rádiós előtte térdelt és igyekezett megjavítani. Akár mikor itt jártam mindig ezt tette. Bütykölte az átkozott masinát, amely távolról adta a parancsokat és a kérész életű reményt,hogy élve haza jutunk. Néha azt kívántam bárcsak bemondanák,hogy békét kötöttünk és a háborúnak vége, de nem volt befejezése, hiszen ebből a katlanból csak holtan jutunk ki.
- Azt mondják holnap megérkeznek... – szólt oda nekem Baross, nem is tűnt fel addig ,hogy a sarokban tölti a cigarettát.
- Már mióta azt mondják,hogy jönnek! – huppantam le mellé.
- Majd megérkeznek... Addig is örülj... – hunyorított rám. Tudtam mire céloz.
- Örülök is meg nem is... – morogtam és minden szó nélkül kivettem az elkészült cigaretta kupacból egy szálat és rágyújtottam. Nem voltam soha nagy dohányos, de abban a percben jól esett. Sokunk rászokott. Szívtuk unalmunkban, idegességünkben és megszokásból. Engem megnyugtatott, akárcsak Barosst.
- Aztán öcsém, ha jönnek megkeresed?
- Miért tenném? – Baross rossz szokásának egyike volt,hogy mindig öcsémnek hívott a többiek előtt. Sokan tényleg azt hitték testvérek vagyunk, annak ellenére hogy nem egyezett a vezeték nevünk és két évvel idősebb voltam. Bár külsőre Baross idősebbnek tűnt. Arca nyúzott volt, a sok gond mély barázdákat vésett bele. Soha nem tettem szóvá neki egyik rossz szokását sem. Azt sem,hogy ha néha, ha nagyon ideges volt csettintgetett a nyelvével. Úgy, ahogy a csikósok szoktak a rakoncátlan lovaknak.
- Talán ha ennek az egésznek vége...
Abban a percben komolyan hittem abban, hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz, Ő pedig mint mindig a kúthoz fog járni vízért. Oda állok elé, egyenruhában és csak annyit mondok neki,hogy szeretem. Nem többet és nem is kevesebbet. Először persze csodálkozik majd, a szemei riadtan merednek majd rám, aztán a karjaimba veti magát és ölel és csókol. Itt maradunk vagy messze megyünk...de inkább itt maradunk és segítünk a helyre állításban. Elhordjuk a törmeléket, a háború emlékét. Megteremtjük a békét, családunk lesz és a fiaink hírből sem ismerik a lőfegyverek zaját. Akkor ez égett a szívemben, s úgy hittem benne mint Istenben.
Másnap megint ott hasaltunk a megfigyelő álláson. A vízért most az öreg jött. Reszketett a keze, ahogy a kannát a csap alá tartotta. Szinte hallottam,ahogy sípolva veszi a levegőt, a tartása görnyedt volt, görnyedtebb mint első találkozásunk napján. S mintha köhögés rázta volna, hacsak nem láz.
- Nem húzza sokáig... – jegyezte meg Baross.
- Honnan veszed?
- Te is látod milyen... – ebben igaza volt. Az öreg tényleg nem fogja sokáig húzni. – Nem lesz mi itt tartsa.
- Tudom...
A forrásvíz egy darabig csordogált még, majd elapadt. Az üres épületek vissza verték a férfi csoszogós lépéseit és a halk kis nyögést, amellyel a lélek kiszakadt a testből. Sovány karjával a szívéhez kapott és össze esett. Némán, habzó szájjal még rángatózott egy párat, aztán végleg kimúlt. A lány nem jött érte, nem szaladt ki a fedezék mögül, nem vetette magát az aszott testre. Nem történt semmi sem. Baross nem tette szóvá, én sem említettem neki. Úgy tettünk mintha minden rendben lett volna. Keletről csatlakoztak hozzánk, így már nem kellett tartanunk a Nyugati támadástól. Az ellenség mintha ott sem lett volna. Nem tett semmit sem, csak az öreg testét átlépve elmentek vízért. Mi ugyan ott maradtunk Barossal. Vártuk a lányt, de nem jött. Idegőrlő éjszakák és nappalok. A hangulat feszült volt, és mindenki túlságosan is túl volt húzva. Szinte már fájtak a legapróbb idegszálaim is. Minden neszre, szinte oda kaptuk a fejünket és egy támadást vártunk. Várhattuk azt. Akkor még nem tudtuk,hogy nem jönnek, a fele csapatott elvitte egy betegség, a másik fele olyannyira elcsigázott volt, hogy a fegyvert sem volt képes felemelni. A parancs mind a két félnél ugyan az volt. Az állomást tartani, míg az erősítés meg nem érkezik. Egyikünk sem tudta,hogy valahol egy határ menti településnél a csapataink össze futottak és patt helyzet alakult ki. A felmentősereg egymást felőrölte. Az ilyesmi előfordul, de ott ahol mi vártunk eszünkbe sem jutott erre gondolni. Semmire sem mertünk gondolni.
Az öreg testét napról napra ette az enyészet. Én a lányra gondoltam. Annyira akartam tudni,hogy mi lehet vele,hogy szinte a betege lettem. Nem volt sem éjszakám se nappalom, csak a balsejtelem.
- Nah, gyere öcsém... – intett maga mellé Baross délután, a közös helységben szívtam az egyik cigit a másik után, versenyezve a rádióssal. Akinek még mindig nem sikerült semmit sem befognia. – Elmegyünk vízért. – nyomta a kannát a kezembe, miközben oda mordultam volna,hogy nem tudsz egyedül menni!? Nem kellett semmit se kiejtenem, csak megpaskolta az arcom és azt mondta. – Félnék oda kint, nah, menjünk.
Mentünk is. Baross ment elől, én fedeztem. Nehéz bakancsunk alatt a törmelék szinte porrá tört. Azt hittem tényleg vízért megyünk, de Baross egyenesen az öreg hullájához ment. Nem szólt semmit sem, megragadta a ruhájának a szegélyét és bevonszolta az egyik földes részhez. Ottan aztán neki vetkőzött és elkezdte kiásni a sírt. Kissé feszülten csatlakoztam hozzá, miközben vártam a golyók fütyülését, ahogy felénk szaladva a levegőt hasítják.
Az ő hallottuk is volt, nem csak a mienk. Nem ástunk neki túl mély gödröt, csak akkorát, amekkorába tisztességesen elkaparhatuk. Nem került rá a földön kívül semmi sem. Nem kapott keresztet, vagy kókadt virágot. A romlásnak induló teste a földrögöknek örült a legjobban. Aztán vissza öltöztünk és mentünk tovább. Be a házak közé. Azon az úton haladtunk, amit a lány az öreggel mindig megtett. Elég sokáig láttuk a hátukat ahhoz,hogy tudjuk merre mentek. Aztán elvesztek a szemünk elől. Baross nem kérdezett semmit sem és úgy tett mintha nagyon is jól tudná merre jár. Én pedig akkor úgy tettem, mintha ezt el is hinném és hűségesen követtem, pedig elég volt egy rosszul megtett kanyar, egy óvatlan pillanat és az ellenség karjaiba szaladtunk volna.
Nem sokat kellett keresnünk, a régi bérházat hamar megtaláltuk. Az épület felét már nem fedte a fal, a szobák, szalonok és az elrendezés tisztán kivehető volt. Gazdag negyed lehetett valamikor. Most kifosztva, elhagyatottva állt és várt.
- Itt lakhatnak.
- Honnan veszed? – kérdeztem a torkomban dobogó szívvel.
- A ruha anyagából. – vont vállat. De az volt az igazság csak ráhibázott. Óvatosan másztunk be a lakásba. Egykoron takaros kis szobácskák állhattak itt, élettel és vendégekkel telve. Minden helységbe belépve szinte magam előtt láttam a lányt, báli ruhában. Csak fehérben tudtam elképzelni, minden más szín csak nevetségesen festett volna rajta. A fehérség a maga tisztaságában és erényében ő maga volt. Aztán megtaláltam. Két puha matrac tornyosult egymáson és ő ott feküdt, az oldalán, kissé felhúzott lábbal,
mezítláb, a jól ismert fehér ruhácskában. A haja leomlott a vállára, finom keretbe foglalta arcát és úgy tűnt mélyen alszik már a szürkületben. A fal repedésén meghúzódó borostyán apai szeretettel öleli át, felkúszik a matracra, a testére és öleli. Baross csak áll felette és nézi a leányt. Kezébe veszi az egyik törékeny levelet és nézegeti.
- Borostyán... – suttogta. Nem tudtam oda figyelni rá, csak néztem, ahogy ölelkezik a virággal és hirtelenjében irigyeltem tőle a leányt. Még érezhette a testének melegét, ahogy körbe fonta. A kezem már mozdult volna,hogy letépjem, de Baross megfogta a vállam. – A hűség jelképe.
Csak lerogytam a parkettára és a fehér , vastag ajtót néztem, mely előtt hevert a szívem, csendes örök álomban. Baross magamra hagyott, de fel sem tűnt. Csak néztem a lányt, akinek a nevét soha nem tudtam meg. Annyit tudtam róla,hogy egy öreg emberrel a kútra járt vízért. Ki volt, kihez tartozott s meddig élt, nem tudtam. Mégis a legmélyebb gyásszal ültem mellette.
- Nézd mit szereztem. – bukkant fel újra a férfi és felemelte a bal kezét. Annyira hihetetlennek tűnt és abszurdnak,hogy elsőre nem ismertem fel a tárgyat. Lassan tudatosult,hogy mit is akar tenni.
- Készítesz egy képet?
-Ez a legkevesebb amit tehetsz érte.- nyomta a kezembe a masinát. Még a nagyszüleimtől hallottam,hogy voltak olyanok akik a halottaikat lefotózták. Félelmetesnek és kissé visszataszítónak tűnt akkor a gondolat. Ahogy fogtam a gépet és igyekeztem a megfelelő szögre beállni, rádöbbentem, az ember nyomorúságára. Mindenbe bele kapaszkodik, csakhogy akit szeret örökre vele lehessen, mindig lássa, vagy így vagy úgy. Ez alól pedig én sem voltam kivétel. Reszkető kézzel nyomta le a gombot. Egyetlen képet készítettem, aztán ahogy jöttünk, úgy el is siettünk. Nem temettük el, nem mertük. Úgy éreztük még él, még nagyon is közöttünk van. Pedig már napok óta nem élt, a másik szobában megtaláltuk a naplóját. Az utolsó bejegyzés csak ennyi volt:

„ Már hűséges lehetek hozzád, hiszen nagypapa sincs már és ez a világ felemészti magát. „

A világ végül nem emésztette fel magát csak a várost. Három nap múlva már tovább haladtunk nyugat felé, elhagyva a várost. Emlékszek még megálltunk egyszer és vissza néztünk. Néztük a sötét falakat és az elveszett templom tornyot. Magunk előtt láttuk a borostyánnal ölelkező leányt is. Aztán egy aprócska rezdülés és a város lángokba borult.
- Nem maradt belőle már semmi sem. – fordult el Baross és tovább indult elcsigázottan. Ebben az egyben nem volt igaza. Sikerült előhívatnom a képet. Kissé felhúzott meztelen lábakkal feküdt a szivacson, hófehér karjaival mintha csak hegedűt tartana. Feje kissé előre esett, s ettől olyan szelíddé és elveszetté vált. A bánat és a magány benne foglaltatott.
Baross is néha néha ránézett a képre. Nézegettük, másnak is megmutattuk. Nem kérdeztek sokat csak olyat amire nem tudtuk a választ. Nem firtatták.
- Hogy hívják? – jött egyszer a megszokott kérdés egy fiatal fiútól. Nem lehetett több tizennyolcnál, a bajsza éppen csak pelyhedzett neki.
- Nincs neve. – morogtam. Akkor már jó sok éve halott volt a lány. A háborúnak pedig még mindig nem volt vége.
- Olyan mint Csipkerózsika...
Összenéztünk Barossal. Ez a név illett a legjobban rá. Nem Mária, Erzsébet vagy Johanna. Ő egyszerűen a háború Csipkerózsikája volt, akit nem szerelmes csókkal, hanem a béke szeretetével lehet feltámasztani.