Nézlek, és nem jut eszembe semmi.
Elmúlt a tegnap lángos varázsa.
Tudtam, hogy téged el kell feledni,
ahogy holtvirágot ejt a váza.
S míg szilánkul a levél, a szirom,
magába roskad a bibeszála:
térdre rogyó, kereszt-húzó ikon -
mint porló hüvely a délutánba.
…A kutyát a minap ölbe fogtam,
(vacogó testén vászontakaró).
Meleg-hű-szemében, elhagyottan
a világa még most is oly’ fakó.
Titkok röpültek belőle égre,
hittem akkor, hogy egyet elkapok.
De sáros szőréből orra-érme
rám fújta nyála-prüszkét: a halott.
Én voltam néki az ól, az élet,
miattam rúgták őt, ha bántottak.
S bár hozzá kötöttek sok-sok évek,
hűtlenségemtől nem adtam jobbat.
Követett mindig, bármerre jártam,
s míg ettem, ő várta a falatot.
Ablak mögül, a fényes szobában
nem figyeltem rá, hogyan-is vakog…
És most itt vagyok, üresen veled,
még kérdőn vetül a váza-árnya,
bukdácsoló érzelmeim teret
adnak a bűnbánó éjszakába.
Csak piros ajkad - nektáros-nedű,
ólomkehely az, ha rá gondolok,
neved halmazából minden betű
csontvázként szívembe veszve zokog.
Balga voltam, bántó, béna, borús
ábrázatom: leheletem-ámbra.
Tűz nélküli alkimista, hogy bús
talányommal igyalak a számra.
Nem volt veszteség semmi oly fontos,
amiért téged beáldozzalak.
Aranynak hitt bókjaimmal, lombos
nyarakként vettek körbe a falak.
Kitörni vágysz most, és mindörökké,
a dómok, itt nem mások, csak kövek.
a Tízparancsolat, bűnösökké
kovácsolta bennünk a bűnömet.
Máglya kéne, jó magas, hogy igaz
láng emésszen el, s ha rólad vallok
őszi alkonyon, lásd végre, mi az,
mit itt hagyott rád egy hamis dalnok.
Kivarrt ruhádban, fehéren állsz ott,
annyira zokogsz, ahogy csak lehet.
Romok közt rájössz, ki az, ki játszott
hű szerelmet veled? – Óh,.. egy beteg!
…A virág, ím’, kókad, a szoba hűl,
egy elhagyott kutya sarat tátog.
Szeretlek mindörökké, mint az űr!
…Jöjjön el végre a te országod!
prayer
(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült. )
Hozzászólások
Átnézve a többiek hozzászólásait és a válaszokat, továbbra sem vagyok biztos benne, hogy mire gondolt a szerző. (Most akkor a költői én szeret, vagy kötelezően feled?) Számomra megoldatlan rejtély a versedben vázolt, rapszodikus életszakasz. Szerintem ahány olvasó, annyiképp értelmezi a mondandód, a kevésbé orientáltaknak pedig beletörik a bicskájuk a megfejtésbe. Szerkezetileg, formailag, képileg remek darab, de a vivője nem konzekvens, amitől a tartalom nem közérthető. Van benne egyféle rejtjelezett (balladai) homály. Valószínűleg az tudja követni a gondolataid leginkább, akinek a vers íródott, ez viszont belterjes jelleget kölcsönöz a műnek. Az alkalmi turista (olvasó) viszont úgy vélheti: perfektül megsétáltatod szövevényesen beültetett, sűrű, sötét erdődben.
Jaaaj, Gizella!..
Nem annyira bonyolult ez. Mindössze van egy vétkem, bár a versben többre mutatok rá, amit nem vállalok föl, mégis azt szeretném, hogy a legjobb legyen a kedvesnek.
A kritikádnak nagyon örülök, hiszen a legtöbbször valóban ebbe a hibába esem, hogy csak én értem saját magamat, amit aztán meg is cáfolom, velem. :)
Köszi, hogy itt voltál! :)
Sokadjára olvasva versed, néhol szerintem megbicsaklik az üzenet, elfogy az erő, sarazásról viszont szó sincs. Vannak sorok viszont, amelyek nem igazán tűnnek fontosnak, szinte a terjedelem kitöltéseként hatnak. A vers hangulata felfokozott, több helyütt emelkedik drámai szintekre, hogy újra visszaesen a kiindulópontra, a reális valósághoz.
Mindemellett azonban lenyűgöztél, hogy tetszetős, gazdagon cizellált, több szálon futó versed olvashattam.
Fogadd kézszorításom!
Szervusz, kedves Milán!
Igen, úgy tűnhet, hogy kitöltésről van szó sok helyütt, ám a cselekmények nagyon szorosan összefüggnek. Pont úgy, ahogyan kutyául bánik valaki a szeretőjével, miközben tudja, ő az igazi.
Köszönöm a figyelmed, s hogy ennek hangot is adtál!
Nagy formátumú befejezés, emelt szintű "Elbocsátó szép üzenet". A kutyás témát magam is hosszúnak érzem. Ez az elnyújtott kitérő vélhetően egyféle túlzott önsajnálatotra utal. Ellentmondást vélek felfedezni az első és utolsó versszakban:
"Tudtam, hogy téged el kell feledni,
ahogy holtvirágot ejt a váza."
vs
"Szeretlek mindörökké, mint az űr!"
Összefoglalva: nem győzött meg teljes mértékben a prezentációd. Lehet, hogy mégsincs kész minden a hetedik napon?
Együttérzésem.
Szervusz, kedves Míra!
Ez nem a teremtésről szól, hanem az eredendő bűnökről, azok közül is a hetedik az, ami végig kísérte életem. És most dilemmázok, miközben tudom, a hűség értéke felbecsülhetetlen, ám mindig valami másra vágyom. A hűség a szerelem ellen, a bűnök a lélek ellen, miközben egybe kellene csak gyűjteni az egészet.
Köszönöm szépen a látogatásod!
A határozott cselekvés, az elengedés, a befejezés az erős és bölcs ember erénye. A kutya búbajos világa itt már csupán csalóka fogódzó, nem változtat a rezümén. A fiatal, boldog idők és az egykori bűnök felidézése, a nosztalgiázás természetesen megér néhány misét, amelyeknek eredményeként tisztul a jövőkép, és testet ölt a jámbor megbocsátás.
A versed igen határozottan, konzekvensen indul, aztán tartósan elidőzik a kitaszított kutya-sors szakaszban, végül váratlanul visszalép a bűnbocsánat keresés tekervényes útjára. Végül mégiscsak manifesztálódik a markáns döntés, és számtalan gyötrődés, kínszenvedés, kálvária után beteljesül az elrendeltetett: "…Jöjjön el végre a te országod!"
Embert próbáló, bukdácsoló út, amit bejársz sodró képeket felvonultató versedben. Igen nehéz döntést kell meghoznod, ami érzésem szerint sikerült is: meghitt békére talált lelked.
Gratula + ötös pacsi!
Szia, Laci!
Bizonyos kor után már mondhatni, hogy mindenen túl vagyunk, avagy minden megtörtént velünk. Ám mégis, az útkeresés sosem ér véget, a szerelmet még vágyja az ember, miközben rettentő nagy bűnöket cipel. Valahogy itt ragadtam két világ között, és most sem előre, sem hátra nem mozdulok, csak tudom, hogy létezem.
Köszönöm az olvasást, az értékelést!