OLVASNIVALÓ IRODALOM

Több mint három hete nem esett az eső. A teherautók mély keréknyomokat hagytak a víztől elpuhult, most meg betonkeményre száradt vörös földben. A kocsi ittas emberként dülöngélt, és a kabinban a nyitott ablakok ellenére folyt a víz a két férfiről. Fullasztó volt a hőség.

A keskeny út két oldala bozótos volt. A vézna cserjék, a girbegurba, poros lombú, széttárt karú fák és az elefántfű falként szorították a bömbölő GMC-t. Időnként megszakadt a fal, hogy helyet adjon egy bennszülött falu kunyhóinak. A sofőr a volánba kapaszkodva vezette a teherautót, kerülgetve a mély barázdákat.

– Nem itt, mindentől messze kellene bármit is eltörni, kiáltotta társa az ajtóba kapaszkodva. miközben géppisztolyát a térdei között szorította.

Csak részben pacifikált vidéken jártak. Az útmentén több száz kilométerre csak felégett falvak voltak, és lakosaik a bozótban rejtőzködtek. Már több mint kétszáz kilométerre hagyták maguk mögött a bázist, és céljuk Kabalo, a távoli Lualaba partján várta őket.

– Nem kell félni – morogta Rochefort, a sofőr. Civilben brüsszeli taxisofőr volt, aki most az úttalan utakon leopárd egyenruhában a katangai csendőrség teherautóját vezette, ami a négyszáz liter benzintől eltekintve üres volt. Napfelkeltével, reggel hatkor, minden kíséret nélkül egyedül indultak útnak annak ellenére, hogy ezt mindenki ellenezte. De egy alkalomtól eltekintve senkivel sem találkoztak. Már messziről látták az út mentén sorban álló rongyokba burkolt feketéket. Nyíl, lándzsa és pupu volt a fegyverük. A pupu egy helyi készítésű, puskát utánzó fegyver: egy fába barkácsolt ólomcső. Igen veszélyes eszköz annak, aki használta, mert a legtöbb esetben a lövés pillanatában a cső az arcába robbant.

A lázadók már messziről hallották a motor zaját és mozdulatlanul vártak az útszélen, megigézve nézve a részeg hajóként dülöngélő teherautót.

Rochefort és társa Vermeulen, fegyvereik csövét mutatva mentek el mellettük. Senkit sem láttak azóta. Még egy madarat sem. Körös-körül mintha az egész világ halott lenne. Mikor leállítva a motor néhány percre elhallgatott, hogy egy kis meleg vizet igyanak és zsibbadt lábaik életre keljenek, elképesztően mély csend takarta be őket. Majd meghallották a nagyon halk tücsökciripelést. Ez volt az afrikai csend.

– Ha miden jól megy, délután öt-hat között otthon vagyunk.

Rochefort elégedett volt. Tizenkét óra alatt megtenni egy teherautóval négyszáz kilométert, nem rossz teljesítmény.

 – Hát ez nem egy autópálya, válaszolta Vermeulen testgyakorlás közben. – Majd szétszakad a hátam – és kézbe vette a langyos vízzel telt palackot.

– Van elég víz? – kérdezte Rochefort a nyitott motorház előtt.

– Kétszer húsz liter. Miért? A motorba kell?

– Nem, dehogy. Inni.

– Nem eszel valamit? Tudod jól, hogy van.

– Majd később, délután – válaszolt, miközben a fák között rejtőző napot nézte, majd elgondolkozva becsukta a motorházat.

– Mi van? –  fürkészte barátja arcát Vermeulen és géppisztolya szíját áttette másik vállára.

– A híd. A Lualaba hídja. Át kell menni rajta.

– Ha Kabaloba akarunk menni, igen.

– Kaminában azt mondták, hogy jó állapotban van. Nem robbantották fel a lázadók.

– Tudom. Nincs más probléma azonkívül, hogy ez nem egy közönséges híd.

– Vasúti híd – volt Rochefort válasza. – A teherkocsival nehéz lesz átmenni rajta. Nem ismerem, sosem láttam. Azt mondják, hogy hosszú híd. Az út keresztezi a síneket, majd a töltésen folytatódik.

– Miért nem mondtad indulás előtt? – Vermeulen belerúgott az egyik hátsó kerékbe.

– Nem akartalak idegesíteni. Nem volt más lehetőség, mint visszamenni a teherautóval. Persze, mehetnénk repülővel is, de szükség van teherautóra Kabaloban. Akarod, hogy visszaforduljunk?

– Ha gondolod, hogy a hídon át tudunk menni? Nem.

– Gondolom. Nem könnyű, de lehetséges – volt Rochefort válasza és az óráját nézte. – Indulni kell, tíz óra múlt!

*

A zötyögés ellenére, vagy a fokozódó hőségtől és a monoton motor zajtól Vermeulen elbágyadt. A feleségéről álmodott, de félálomban ösztönösen fegyvere után nyúlt, mikor térdéről csúszni kezdett. Hónapok óta volt távol. Az asszony Európában maradt, amíg ő Afrikában menetelt az utakon és verejtékébe vörösokker-por ragadt. A hosszú hónapok feszültsége felgyülemlett benne. A feleségére vágyott és érezni, amint a fürdőkád forró vizében pórusai kitisztulnak. A szavakat nem találva oly sok mindenre vágyott. Egyszerűen képtelen volt gondolatait és kívánságait kifejezni. Haza akart menni, megtalálni a lakást, az asszony intim közelségét és a nyugalmat.

Hirtelen belévillant, hogy mit csinál majd az első adandó alkalommal. Szemeit kinyitva kiabált, hogy szavait ne nyomja el a fülsiketítő motorzaj.

– Hazamegyek a következő repülővel!

Vermeulen hangjára tért vissza a jelenbe Rochefort. Vezetés közben reflexei automatikusan rögzítették a környezetet. Az üzemanyagszintet, a hűtővíz hőmérsékletét, az út állapotát, a gödröket, keréknyomokat és a hőséget. Messze előttük egy nőstény leopárd a kicsinyéivel ment át az úton. Jelezni akarta barátjának, de azonnal látta, hogy mélyen alszik, mert feje a zökkenések ütemére himbálózott. Gondolatai elkalandoztak. A taxijában ült, Avenue Louise. Mint most, két héttel karácsony előtt, a várost szürke nedvesség borította. A Porte de Namur és a Chaussée d’Ixelles színes lámpa füzérei sem tudták felvidítani a várost, de a taxiban kellemes volt. Várta az ügyfelet, és az autórádió halk zenéjét csak a hirdetések szakították meg néhány pillanatra.

Vermeulen kiáltására Rochefort álmai szappanbuborékként pukkantak szét, átadva helyüket a valóságnak.

– Menni akarsz? – Rochefort a zajt túlkiabálva válaszolt: – Igazad van, én is! De előbb Kabalo, és az útra mutatott.

„Jövő héten repülővel indulunk!”

*

Délután kettőkor elértek egy félig lerombolt és elhagyott faluba, Lukulába. Innen a folyó és a híd már nem volt messze. Ebéd közben a fáradság helyét az izgalom foglalta el, mert közeledtek Kabalo-hoz. Egy kis állomáshely Afrika végtelenében, két görög kereskedővel és egy francia állomásfőnökkel.

Útjuk időnként járhatóbbá vált, megengedve, hogy néhány percig ötvennel száguldjanak. Majd hirtelen a sínekhez értek. Egy használhatatlan vasútvonal, a rozsdás sínek között elefántfű. A motort leállítva Rochefort kiszállt és barátja követte.

– A sínek még rosszabb állapotban vannak, mint az út – jegyezte meg Vermeulen.

– Igen, ez nem meglepő. De nézd, az út párhuzamos a vasúttal, ami azt jelenti, hogy dupla széles a híd! Így talán nem kell a síneken menni!

Rochefort reménykedése láthatóan átragadt Vermeulenre, mert sóhajtva válaszolt: – Reménykedjünk, hogy tévedtek Kaminában.

– Akkor indulás. A térkép szerint már nincs messze a híd – és Rochefort a térképet gondosan összehajtva visszaült a kabinba és beindította a motort.

Igaza volt, egész közel jártak már. Kinyílt előttük a világ, és meglátták a folyót és a hidat. Onnan úgy tűnt, hogy a sárga víz álmosan csordogál, pedig sebesen sodorta észak felé a partról letépett zöld növényzetet.

– Ez az, az útnak vége van – morgolódott Rochefort. – De nem lehet tudni, hogy ki, a lázadók vagy a hadsereg, titokzatos okból felrobbantotta a híd útszegélyét. A vasúti síneken kell tovább menni!

Széles volt a folyó. Gyalog indultak ellenőrizni a híd állapotát.

– Az alapépítmény talán meggyengült a robbanástól – jegyezte meg Rochefort. A keresztfák között látták a folyót. 

– Félelmetes – motyogta Vermeulen a mélybe tekintve.

A sín két oldalán a keskeny gyalogjárdákat rozsdás karfák határolták.

– Gyalog is átmehetünk – javasolta Vermeulen, de nem nézett barátjára.

– És a teherautó? Tudod jól, hogy szükségünk van a kocsira, hogy elszállítsuk, amit a repülők hoznak – volt Rochefort válasza.

– Persze, hogy tudom, induljunk – és Vermeulen megfordult.

Lépésben haladtak a kerekek a sínpár két oldalán. Nagyon lassan pattogva a keresztfákon. Rochefort a fogát csikorgatva szorította a volánt, és nem tudta volna megmondani, hogy a hőségtől vagy a feszültségtől izzad miközben a kormány rángatott az ugrások ritmusára, és ő erőlködve tartotta a helyes irányt.

– A kerekek között tartani a síneket – ismételte fáradhatatlanul, mintha elfelejthetné. Csakis a motorháztető elé nézett. A folyót nem látta alattuk, sem a mesze előttük az érzéketlenül mozdulatlan pálmákat. Egybeforrt a teherautóval. Ő volt a motor, a kerekek. Érezte a szuvas fát az abroncsokban, hallotta nyikorgásukat a gép súlya alatt. Vermeulen, fegyverét térdei közé szorítva, ugrásra készen kapaszkodott az ajtóba, ha véletlenül mégis a feneketlen mélységbe csúsznának. Őrült gondolatok csapongtak fejében: „Ki tudnék úszni egy ilyen ugrás után?” Tekintete a víz és a még távoli part között tétovázott. A pálmák. Alig egy pillanattal korábban még tisztán látta őket, ahogy a napfényben fürödtek. Most meg kísértetszerűen burkolta őket egy könnyű ködfátyol. Képtelen volt elfordítani tekintetét. A tejszínű köd szürkén takarta el a partot.

– Nézd! – kiáltotta. – Nézd a ködöt!

Rochefort levette lábát a gázról, és a teherautó egy zökkenés után megállt.

– Mi van?

– Itt soha nincs köd – volt Vermeulen remegő válasza.

– Betakarja a hidat.

– Vissza kell fordulni!

– Képtelenség!

A köd megállíthatatlanul nyelte el a hidat és a folyót.

– Folytassuk gyalog, mondta Vermeulen.

– Nem hagyhatunk itt mindent. Majd csak felszáll!

A füstként gomolygó köd betakarta a motorházat, majd behömpölygött a nyitott ablakokon és mindent elárasztott. Már nem látták a motorházat. Körülöttük csend volt, akár a vatta vagy a hó alatt.

– Hány óra van?

Vermeulen nem látta tisztán órája számlapját.

Rochefort felkapcsolta a kabinlámpát, de fénye csak egy bizonytalan sárgás folt volt. Vermeulen óráját a szeméhez emelve próbálta leolvasni.

– Három óra harmincöt. Várni kell, hogy felszálljon a köd.

– Várjunk – volt a fojtott hangú válasz.

– A lámpát kikapcsolom, spórolni kell az energiával.

Még egymást sem látták tisztán. Türelmetlen fantomokká váltak.

– Hány óra van – kérdezte Rochefort.

– Egy pillanat – Vermeulen a szeméhez emelte az órát. – Három óra harmincöt.

– Az nem lehet, válaszolta Rochefort. Ezt mondtad korábban is. Megállt az órád?

– Jól jár. A másodpercmutató folyamatosan halad annak ellenére, hogy az idő megállt három óra harmincötkor, Te érted ezt?

*

Néhány évvel később mikor a hídépítők megérkeztek, az üres híd közepén óriási lyuk volt, mintha késsel vágták volna ketté. A teherautónak nyoma sem volt.

*

Rochefort és Vermeulen még mindig vártak. Nem mozdultak és körülöttük minden mozdulatlan volt.  Időnként egyikük megkérdezte, hogy hány óra van. És a válasz mindig: három óra harmincöt és spórolásból sosem kapcsolták fel a lámpát.

                                                                               x  x  x