SZÉPIRODALOM

1.

Vera az egyetemi éveinek vége felé járt, amikor az asztaltársaságához csapódtam egy barátom invitálására. Orosz szakirányos volt, s mint a bölcsész hallgatók többsége, magán viselt minden jellemző jegyet, amit tudni vélünk a „tarisznyás” diákok egészen egyszerű megjelenéséről. De mindig kárpótolt minket szépsége, az egyszerű ruhák alatt is a képzeletünket megmozgató alakja, de leginkább szuggesztív karaktere. Ami körüllengte, az a véleményem szerint drága illat, ellentétben állt ugyan szerény öltözékével, de mégis értelmet nyert, mert egyértelműen őt azonosította.
Amikor megismertem, azt gondoltam, sokkal intelligensebb, mint a baráti köre.
Vera rendszeresen látogatta a belváros népszerű vendéglátóipari egységeit, egyes helyeken kontóra is ihatott, mégsem látta soha senki részegen, hacsak nem számít annak egyetlen hóbortja, hogy az alkoholszint emelkedésével a magyar szavak közé egyre gyakrabban fűzött orosz szavakat. A negyedik konyak után már az orosz felé billent a mérleg. Próbáltunk behatolni mondatai legmélyére, de ilyenkor már nem sikerült. Csak az évfolyamtársai értették, akiket néha magával hozott. Az ötödik pohár után pedig faképnél hagyta a társaságot, egy „Sziasztok!” után távozott. Így szoktuk meg, és így szerettük őt.
Gyakran csapódtak hozzá ismerősei, ha üres volt a zsebük. Aztán, hogy honnan és hogyan rendezte tartozásait, arról mit sem tudtunk, egyesek szerint jómódú szülők látták el zsebpénzzel. Vera, ha belendült, kívülről idézte Nabokov egyes szövegeit. Mindent elolvasott tőle, ami magyarul vagy oroszul valaha is megjelent. De amit csak angolul talált meg, azt is képes volt átültetni oroszra. Csodáltam érte, mindez monumentális teljesítmény volt. Emlékeztem a fiatalságom kötelező orosz tanulmányaira, mennyit küzdöttem egy-egy szöveg lefordításával vagy házi fogalmazás megírásával.
Néhány versemet és szövegemet gyakorlásképp oroszra fordította, majd felolvasta nekem, hogy ízlelgessem, hogyan hangzik a nagyok, vagyis Tolsztoj, Puskin, Turgenyev és természetesen Nabokov nyelvén. Fordításait átszőtte egyféle perfekcionista erő, mert napok elmúltával is képes volt kicserélni egy-egy szót, átalakítani egy mondatot vagy elővenni korábbi variánsokat, pedig alkotásaim nem érdemeltek meg ekkora törődést. Sohasem határoztam meg magam írónak, költőnek pláne nem. Én a magam kedvéért írok, mondtam többször.
- Soha nem lehet tudni, egyszer talán lehetek a szövegeid gondozója vagy fordítója - nevetett.
Senkit nem ismertünk, akit, mint partnerét mutatott volna be, legfeljebb az évfolyam egyes fiú vagy lány tagjaival tűnt fel. Ezért is érezhettem magam megtisztelve, amiért kiszemelt magának. Zűrös időszakon, épp egy szakításon voltam túl Annával. Ekkor vetett szemet rám. Volt benne valamiféle fiatalos rajongás felém. Imponált nekem, de próbálkozását először nem akartam komolyan venni, már csak a köztünk lévő korkülönbség miatt is, de leginkább azért, mert Vera a társaságban egy barát, haver, véletlenül sem szerelmi partner volt, valamiképp mind szerettük őt, akit nem sajátíthatunk ki. Vera így érinthetetlen maradt mindannyiunk számára. Ezért ért váratlanul közeledése, és okozott komoly dilemmát. És Annát sem sikerült még lezárni magamban, nem égettünk fel minden hidat, éreztem, hogy nem lenne szabad sietnem. Ennek ellenére a többiek tudta nélkül mégis szerelmi kapcsolatba kezdtünk. Ugyanakkor elszégyelltem magam: engem is csak a biológiám határoz meg? Annával azt hittem, már túl vagyok ezen, és lényemet, lényünket mélyebb alapokra helyeztük. S íme, Vera energiája, frissessége legyőzött! De a perspektíva hiánya folyton bennem motoszkált, és az a kérdés, hogy mi lesz ennek a vége? Talán emiatt, kissé tartózkodónak tűnhettem, mert egyszer ezt mondta nekem:
- Te nem értékeled a kiválasztódás kiváltságos állapotát.
Ezen később elgondolkodtunk. Mert az, hogy a tömegből éppen mi választódunk ki valaki számára, vagy egyáltalán, hogy kiválasztódunk, nem annyira nyilvánvaló. Mennyivel egyszerűbb volt párt találni régen, a népviseletek korában, amikor egy-egy ruhadarab jelezte a státuszt. A kiválasztódás nagyon bonyolult mechanizmus az élet bármely területén. A siker alapja. Heinrich Böll egy helyen, amikor az élet javainak relativitásáról ír, példaképp valami hasonlót említ: miért van az, hogy egy prostituált lényegét tekintve ugyanazért a szolgáltatásért, az egyik tengerparti házat kap vagy luxuslakást, nyaralást, drága autót, ékszereket, ruhákat, addig a másik csak annyit, hogy kifizethesse lakbérének egy részét, megvehesse ebédjét. De a külvárosok bádogházaiban még ennél is kevesebb lehet a juss. Ő ezt a példát egyes nők jogaival hozza összefüggésbe, én a kiválasztódással, ami, véleményem szerint sokkal komplexebb.
Ilyenekről beszélgettünk Verával, s közben filozofikus oldaláról mutatkozott meg.
Mégis, arra jutottam, Vera mintha nem lenne tisztában a szerencséjével. Vagy csak egyszerűen nem érdekli a pénz. Valószínűleg mindig a rendelkezésére állt. Kissé haragudtam rá, mert félvállról vette, mennyi talentumot kapott az élettől. Vagy inkább Istentől.
A fővárosban élő szülei tökéletes érzékkel kerestek és találtak számára egy luxuslakást a hegyoldalban, ahol felállíthatta teleszkópját, és kedvére tanulmányozhatta a madarakat, ahogy berepítik magukat a távoli Dóm tornyainak kettes- és hármas ablakaik biztonságot nyújtó sötétjébe, és azt is, ahogyan szétrebbennek, amikor beindul a súlyos harangokat működtető mechanikus szerkezet.
Egyszer, amikor elhívott magához, így szólt:
- Gyere, mutatok valamit! - Megfogta a kezem, kivezetett a lépcsőházba, majd felvitt a lapos tetőtérre, s az alacsony párkányhoz egészen közel vezetett. - Ide csak én merészkedem. - Nem tudhatta, de irtózom a magasságtól. - Nézd, milyen szép! - Vera szorosan mögém simult, megfogta és széttárta a kezem, olyanok voltunk, mint egy megvastagított kereszt. - Felemelő érzés Istenhez közelebb érezni magunkat! - mondta.
A lemenő nap vörösre színezte a márciusi ég alját. A város, terpeszkedő karjai ezernyi ház, pislákoló ablakokkal, kivilágított úthálózatokkal. A fények absztrakciója a városnak.
- Észrevetted már, hogyha elég messziről nézed, valahogy finoman vibrálnak az egymás melletti utcai lámpák?
Ahogy a távolba néztem, elfeledkeztem a mélységről, a gravitációról. Odalent valóban vibráltak vagy inkább lüktettek a fények. Nem értem a fizikáját. Talán csak a szívünk dobbanása okozza, a vér lüktetése az erekben. A fények kirajzolták a várost, az égen pedig, itt-ott, apró gyémántok jelentek meg. Idefent csönd volt. Odalent duruzsolt a város. Milyen nyugodt, békés itt minden! - gondoltam. De az igazság legfőbb ismerője, vagy inkább az Igazság maga, nem engedte, hogy békém sokáig tartson, mert belibegett a gondolataimba Anna, s hirtelen ettől valahogy megrémültem. Sírni tudtam volna, mert abban a pillanatban azt éreztem, hogy az Annához kapcsoló láncból egy újabb szem levált. A szív nem szereti az osztozkodást, dönteni akar.
- Menjünk vissza! Hideg van, megfázunk - mondta.
Valamitől szomorú volt a hangja.
Visszafordultunk. Másik irányban az erdő volt, amely időközben éjszakai tájjá sötétült.
Visszaérve töltött nekem egy konyakot és magának is.
- Csak a kinti hideg ellen! - nevetett. - Nem ma este akarlak levenni a lábadról.
„Honnan szerez be ilyen italt?”, töprengtem, ahogy rápillantottam a palackra, mert az üzletek polcain nem látni ilyet.
Ismét körülnéztem a lakásban. Az enteriőr lenyomata a lelkivilágnak. A lakás szokatlansága beszippantott. Minden fehér volt vagy fekete. Eredeti grafikák és fotók bekeretezve a falon vagy a falnak támasztva. A teleszkóp felállítva a hatalmas ablaktábla előtt. A nappaliban elfért volna a garzonom, amit Annától való elköltözés után béreltem. Minden elrejtve a szem elől, amit felesleges látni. Valahonnan jött a meleg, de csak pont annyira, amennyire muszáj volt.
Aztán felrakott egy lemezt. Stravinsky Tűzmadarát.
- Az orosz zeneszerzők műveit csak Gergievvel vagyok hajlandó meghallgatni - mondta. - Imádom, amikor fogpiszkálóval vezényel. Tudom, hogy a barokk zenéért vagy oda, de tetszeni fog. És el akarlak bizonytalanítani, letörni a koroddal járó előnyödet.
Egy ideig hagyta, hadd hallgassam. Aztán majd' egy órán át ecsetelte Adorno álláspontját, miért Stravinsky a 20. századi modern zene megalapozója, Schönberggel egyetemben, s miért ért ezzel a véleménnyel egyet.
Bevallom, igénybe vette minden figyelmemet.
A falakon lassan megjelentek a kinti világ fényei. Messziről törtek fel, hipnotikussá téve a nappalit. Töltött még egy konyakot mindkettőnknek.
Vera ekkor megváltozott. Idegesen tört meg arcán az elnyújtott pillantás. A kezdődő sötétségben elindultak a fények, a bőrén mély árkok lettek az erek, és ami korábban észrevétlen volt, most megmozdult, elmetszette a megszokott vonalakat. Ekkor idősebbnek láttam, mint amennyi valójában.
Vera egyszer azt mondta, Nabokov regényeinél az esztétikai élmény a lényeg. Körülnéztem a lakásban, majd ismét rá. Minden megszerkesztett volt, kompozíció.
Mellém ült a fotel karfájára, és fejemre hajtotta a fejét.
Várt.
Azért mégiscsak különös és békés ez az est!, gondoltam. Drága konyak, Stravinsky zenéje, pazar panoráma, a város feltörő fényei. Idebent biztonság, odakint pedig a hideg, ahol az emberek túl akarnak élni. Ezen a ponton már nem volt érdemes gondolkodni. Bevallom, inkább az foglalkoztatott, milyen lehet Vera ágyneműjének finom illata.
Egy hét elteltével felhívott Anna. Találkozót kért. Nem térhettem ki a kérése elől, három évet nem lehet egyetlen összeveszés után befejezni, még akkor sem, ha valóban komoly volt az a vita köztünk, és valóban haragudtunk egymásra. De visszarendeződést kért, és éreztem a hangján, nagyon komolyan beszél. Időt akartam adni magamnak, hogy felkészülhessek, ezért a következő hétre beszéltünk meg időpontot.
Az Annával való találkozás eléggé megviselt. Megértettem a drámáját, hiszen közöm volt hozzá. Néztem kétségbeesett szemét, egy fuldoklónak lehet ilyen nézése, gondoltam. Kiszáradt a szája, ahogy beszélt. Miközben hallgattam, egyre erőteljesebben elevenedett meg előttem közös múltunk. Veráról mitsem szóltam. Egész végig reménykedtem, nem kérdez rá, összejöttem-e valakivel. Valamiért úgy éreztem, nekem sem kell kitérnem erre. Természetesen tisztában voltam a szituáció tarthatatlanságával. Tudtam, hogy nem sok időt kaptam a helyzet megoldására. Abban már biztos voltam, hogy Anna még szeret engem, és küzd értem. De mit akarok én? Melyik világ vonz jobban, Annáé vagy már inkább Veráé? S mi lett volna, ha Anna nem keres meg? Arra jutottam, Annával majd új alapanyagokat fogunk, és együtt szerkesztjük meg ismét közös életünket. Túl kell esnem rajta, szakítanom kell Verával.
Bejelentkeztem, majd elmentem hozzá. De mielőtt rátérhettem volna a mondandómra, azt javasolta, elállt az eső, sétáljunk egyet, nem messze van egy szép park, játszótérrel. És olyan jó ilyenkor a vegetáció. Hisz tavasz van!
A parkba érve megkérdezte:
- Mi nyomaszt annyira?
Ezek szerint nemcsak én figyeltem őt, ő is engem. El kellett mondanom a valóságot, nem halogathattam tovább. Először megkönnyebbülést éreztem, csak utána fájdalmat. De ez utóbbi tartósnak bizonyult.
Hazafelé menet azon töprengtem, mi is volt nekem Vera amióta ismerem? Volt barátom, volt szeretőm. Fiatalos nyíltsága magával ragadott. És persze intelligenciája. Mintha egyszerre két embert veszítettem volna el.
Gyalog mentem, ismét szemerkélni kezdett az eső. Felhúztam az ernyőmet. Eszembe jutott, hogy Veránál nincs esernyő, azt gondoltuk induláskor, ha kellene, elég lesz majd az enyém. Elképzeltem, talán még mindig ott ül és ázik, ahol hagytam, amikor azt mondta keserűen, menjek el. Meg sem próbált győzködni. Nyomorultul éreztem magam. Ahogy lépdeltem hazafelé, megírtam magamban az utolsó versemet hozzá.

A hit benned

Eső után a percek a szavak várakozása.
A lépcsőn ülve két kezeddel támasztod arcod.
Kimerevített, nyurga tested fázik, megborzong a combod és karod.
A nap játszik velünk, a lépcső csillogása most fekete-fehér varázslat.
Szemed sötét pillantás, elfordulsz, hogy ne láss, ne halld a hangom - valahol meghorzsoltak a szavak.
A szobánkban most ott hever a csend, ahol megfésülted a hajam.
Mégis, nem tudom, mennyire vonz szerelmed, amit igazán soha nem értettem.

Egyesek elmondása szerint, Verával való szakításom után, ami valahogy mégis csak kiszivárgott, számláit rendezte és eltűnt. Csak az egyetemre járt be. Én is egyre kevesebbet hallottam felőle, nem futottunk össze sehol. Legutoljára orosz fiatalokkal látták az egyetem egyik nyári kurzusán, egyesek szerint pedig ösztöndíjjal külföldre utazott. Az asztaltársaság egy idő után átalakult, és amikor Annával kibékültem, már én is egyre kevesebbszer jelentem meg. Ez az asztaltársaságok evolúciója, gondoltam. Vagy a szórakozóhelyeké.

2.

Tíz év elteltével a helyszín egy tengerparti üdülőhely volt. Mindenki el tud képzelni ilyet. Pont olyan, mint a prospektusokban. Felesleges ennél jobban leírnom. Ami mégis különlegessé tette a helyet: Vera megjelenése.
Aznap nem mentem le a partra, mert nagy volt a hullámzás, s bevallom, nem vagyok magabiztos ha már túl messze a part, aprók vagy ki sem vehetők az emberek, vagy ha a nagyobb hullámtól nem látszik a horizont. Inkább a szálloda saját medencéjét vettem igénybe. Vera is hasonlóképp tett, aki aznap érkezett. Ekkor szólítottam meg. Úgy vettem észre, örül nekem, s mivel egyedül volt, megbeszéltük, együtt vacsorázunk majd. 
Vacsora után kimentünk a partra.
A tenger hullámai fúga, nem csillapodnak sohasem. Meg-megújuló robaj, sós illat és pára. Belém karolt, vállamra hajtotta a fejét, így ültünk a homokban, biztonságos távolságban a felkúszó hullámoktól.
Arra gondoltam, ebben a pillanatban százak, ezrek halnak meg valahol a földkerekségen, megszűnik számukra a tér, az idő, a gondolkodás képessége, és fénnyé alakulnak, vagy nem is tudom, mivé, de a Menny befogadó, ha érdemes rá az ember. És ugyanennyien talán születnek is az Akarattól, hogy majd egyszer ők is átalakuljanak. De most én még itt ülhetek, ezen a parton, Verával, és mormolhatok hozzád egy imát, Istenem! Köszönöm!
Egy idő után más irányba terelődtem, mindenféle érzés, hangulat kezdett kavarogni, ami vággyá állt össze bennem Vera iránt. Mintha megérezte volna mi játszódik le bennem, vagy talán megelégelte a maga iránt tett engedményeket, elhúzódott tőlem. Ez után már mindig éreztem egyféle finom tartózkodást.
Ha valaki távolról figyelne, gondoltam, szerelmespárnak nézhetne minket. Ebben a kompozícióban hihetetlennek tűnne az egyik fél borzasztó magánya.
Mindketten a saját szobánkban kötöttünk ki. Lezuhanyoztam, s miközben száradt a hajam, rá gondoltam.
Ha nyugvó rendszereket valamilyen hatásnak teszünk ki, kibillennek nyugalmi állapotukból, vagyis egyensúlyukból. Vera hatására most én is ilyen kibillent rendszernek éreztem magam.
Minden embernek van legalább egyetlen hozzáférési pontja, de számomra Veráé, a korábbi pont, már bezárult.
Sokáig nem tudtam elaludni.
Másnap mégis korán ébredtem, gondoltam, könnyű reggeli után úszom egyet, szeretek első lenni, amikor még enyém lehet az egész medence. De mire odaértem, Vera már megelőzött, és az első hosszokon is túl lehetett, mert törölte a haját. Jól mutatott a feszített víztükör mellett.
Úsztam egyet én is az ekkor még hűvös vízben. Hat hossz után kilöktem magam a partra. Ezek a legjobb percek. Kellemes szellemi-fizikai ellazulás, amikor még szárad a haj és párolognak az apró vízcseppek, szinte pattognak a bőrön. Közben néztem őt. Addigra egy alkalmas helyen olvasni kezdett. Néha meglebbentette a szél a haját, ilyenkor félretűrte, hogy ne zavarja az olvasásban. Valamilyen reflex következtében előre-hátra megmozdultak a lábujjai, amikor lapozott, ahogy finoman megharapta az alsó szája szélét, ha kicsivel jobban koncentrált a sorokra - ez utóbbi persze csak feltételezés volt.
A nyári melegben remegett a levegő, és nem volt más csak a színek, a mediterrán ciprusok és babérfák fűszeres illata. És Vera. Éreztem, rögzítenem kell magamban s kiélvezni minden pillanatot.
Amikor leírok egy nőt, én hajszínt látok, annak árnyalatait, az ujjait - valamiféle megnyugvással tölt el, ha lakkozatlan, tökéletesen levágottak a körmök. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az apróságok is fontosak. Például a fülkagyló, ahogy szépen simul a fejen, és mondjuk, ha a fülcimpa is lenőtt. Aztán a száj, az orr, a szem és a szemöldök íve, sőt a lábboltozaté is. Vagyis a szimmetriák.
Csak Verát próbálom leírni, amikor ilyeneket mondok.
Eszembe jutott, amit régen Nabokov lepkegyűjtő szenvedélyéről mondott, s ezt az emléket felhasználva Verát a korábbi bábhoz képest, most egy szép, kifejlett pillangónak láttam.
Az élet epizódok, szakaszok sorozata. Posztmodern megközelítésben: fragmentumok, amelyek valahogy mégis csak kapcsolódnak egymáshoz. A Sors pedig ezek konvergenciája. Ez nekem ma már tudományosan hangzik, de elfogadható meghatározás. Filozófia vagy hit felől közelíthetjük meg. A Sors fintora, hogy Annával a kibékülésünk után egy évvel, mégis csak véglegesen befejeztem. Utána rengeteg időt szántam a múltam átgondolására, s miután végigszenvedtem az önvizsgálat minden gyötrelmét, arra a konklúzióra jutottam, hogy életem összes jelentős döntését Isten nélkül hoztam meg, ne csodálkozzak semmin!
Még négy napot töltöttünk el együtt. Reggelente a medencénél kezdtük, délelőtt sétákat tettünk a városban, presszók kiülős helyein, napernyők alatt helyi ételeket ettünk és borokat ittunk hozzá. Körülöttünk mindenféle náció vidám fecsegése. Vagy lementünk a partra. Máskor romokon lépdeltünk vagy magasabb régiókba törtünk. Felettünk a kékség, a mediterráneum kék ege, szemből pedig a napokig egy irányból fújó meleg szél, arcunk kettéhasította, ahogy feléje tartottuk. Vera hosszú haja lobogott. A magasból tengerjáró hajók látszottak és a hullámok kádenciái. Poseidon tengere! Másik irányba nézve pedig olajfa-ligetek határozták meg a tájat.
Délután pihenő, visszavonultunk saját szobánkba. Esténként vacsora a hotelben. Ha volt helyi műsor, részt vettünk mi is. Mindeközben előadtuk, mi történt velünk az elmúlt években. Elmesélte, már elkötelezte magát, szereti a férjét, aki egy nála jóval idősebb professzor, nagyon elfoglalt, mindenféle konferenciákra jár.
- Még nálad is idősebb! - nevetett.
Néha elviszi magával, máskor nem. Így minden évben van egy-két szabad hete, s ilyenkor eljön ebbe a szállodába, mert az ismert helyeket kedveli. Most a fővárosban él, egyetemen tanít. Én pedig elmeséltem, hogy találomra ütöttem fel egy utazási iroda prospektusát, és itt kötöttem ki. Egyedül élek, írásaim számát lassan de biztosan szaporítom.
Amikor elutaztam, ő még maradt. Hazafelé az úton különböző monológok indultak el bennem az elmúlt napokról és a rövidre sikerült közös életünkről. És arról, hányszor aggályoskodtam, hogy idős vagyok hozzá! És hányszor jelent meg előttem az Annával való szakításom után a képzeletemben, hátul összegumizott hajjal, túlméretezett ballonkabátjában.

3.

Hazaérve elhatároztam, mindent elolvasok, amit Nabokovtól magyarul fellelek. Végigjártam a könyvesboltokat de még az antikváriumokat is. Valamiféle kiengesztelésként szántam, ámbár tudtam, hogy ennek nincs jelentősége. Mégsem volt haszontalan időtöltés! Nabokov esetében mondjuk ez nem meglepő. Mire a magyarul fellelhető életmű végére értem, megértettem Vera rajongását, Nabokov intellektuális stílusa rám is hatással volt, és azt is megtudtam, hogy feleségét Verának hívták.

Horváth Géza
Pécs, 2025. május 10.
v2.