SZÉPIRODALOM

Gyerekkoromban Besenyei Karcsi bácsi volt a legjobb kályhás a környékünkön. S bár nem vetette meg az „itókát”, keze alól mindig valódi remekművek kerültek ki. Fényesen ragyogó, barátságosan duruzsoló, meghitt meleget árasztó kályha remekek. Bizonyára akadt rajta kívül a városban még jó néhány ügyes kezű mester, azokról azonban nem volt tudomásunk. Ám még ha hírük el is jutott volna hozzánk, valószínűleg akkor se pártoltunk volna el Besenyei bácsitól, aki egyfelől környékbeli volt, másrészt a Nagy Háborúban Doberdót is megjárta.
– Úgy emlékszem, mintha ma lett volna… – mesélte esténként, ki tudja hányadszor az idős kályhás a sarki kocsmában.
– Ez akkor volt, Károly, amikor az olaszok be akartak keríteni titeket? – kérdezte egy negyvenes éveiben járó fuvaros.
– A számból vetted ki a szót, Mihály – bólintott az öreg. – Már napok óta egyvégtében harcoltunk, mikor 1916. augusztus 9-én este, váratlanul alábbhagytak a támadások. Végre pihenhetünk, tekintettünk hálásan az égre. Gyanútlan békességgel üldögéltünk a tűz körül, mikor feketés szürke paripáján parancsnokunk, József főherceg ugratott mellénk.
– Besenyei! – szólított. – Kialudt a pipám, adjon egy kis tüzet.
– Igenis, főméltóságú uram! – pattantam fel. Tábori kanalammal sebtiben kikaptam egy parazsat és felnyújtottam a tábornoknak. Miközben ráügyeskedte pipája dohányára a parazsat, ösztönösen körülnéztem. Bár erősen szürküllött, olyan érzésem támadt, mintha a szemközti erdő szélén sötét tömeg gomolyogna. Így amikor visszanyújtotta kanalam, és megköszönte a parazsat, halkan odasúgtam neki. „Főméltóságú uram! Mintha ellenség gyülekezne az erdő szélén.”
– Hol? – kapta fel a fejét.
– Amott – mutattam a távoli erdő irányába.
Előrántotta messzelátóját, s a következő pillanatban már suttogta is a parancsot. „Azonnal szedjék össze holmijaikat, és hagyják el állásaikat. Öt perc múlva sorakozzanak menetre készen annál a tölgyfánál.”
Mire másnap reggel az olaszok elérték állásainkat, csak hűlt helyünket találták. Mi akkor már árkon-bokron túl voltunk.
Délben a főméltóságú úr magához rendelt, és ezüst érdemkeresztet tűzött zubbonyom bal felső zsebére.
– Ezt éberségéért kapta, Besenyei. Maga derék katona! – szalutált és katonásan kezet fogott velem.
Hát ekképp mentettem én meg a temesvári VII. hadtestet a bekerítéstől és a pusztulástól – fejezte be századszor elismételt történetét Besenyei Károly, aki nemcsak a kályhák terén remekelt minduntalan, „meséi” is olyan bűvös erővel bírtak, hogy a legkeményebb szívű asszonyok is elérzékenyülve, megbabonázva hallgatták. Egy szó, mint száz, Besenyei Karcsi bácsit a híres emberek között tartotta számon a nagyváradi társadalom.
Népszerűségéhez szakmai tudása mellett vélhetően Szigligeti Ede utca 4. szám alatti négyszobás takaros háza is nagyban hozzájárult. Szép volt az a ház, akár a mesében. Méretes ganggal, világos konyhával, négy tágas, szépen berendezett szobával, kádas fürdőszobával. Egyedül az illemhely szorult ki az épületből. Azt az udvar végébe száműzték. Heccelték is miatta sokszor Besenyei bácsit a barátai.
– Tán részeg voltál és megfeledkeztél a budiról, Karcsi, mikor a ház épült?
– Nem feledkeztem meg, és részeg se voltam – magyarázta fáradhatatlanul. – Egyszerűen nem akartam, hogy bármi elrondítsa a lakás meghitt és bensőséges illatát. Egyébként a mondás is úgy tartja: „Budinak, kutyának kint a helye.”
Így aztán bárhogy alakult is az időjárás, szélben, esőben, hóban, hőségben, fagyban, sötétben és világosban Besenyeiék az udvar végi árnyékszékig voltak kénytelenek elcaplatni, valahányszor szükségük úgy hozta.
Történt, hogy az egyik kiadós vasárnapi ebéd után a Besenyei család békésen beszélgetett az asztalnál, amikor Karcsi bácsinak hirtelen háborogni kezdett a gyomra. Csikorgott, vonaglott, rángatózott, tán kicsit még nyögött is, mintha ártó szellemekkel viaskodott volna. Egy ideig hősiesen tűrte a bensőjében dúló harcot, ám amikor érezte, hogy a lávaszerűen fortyogó valami kitörni készül, hirtelen elhatározással elnézést kért az asztalnál ülőktől, felpattant, feltépte az ajtót és hatalmas léptekkel igyekezett időben eljutni az árnyékszékig. Már túl volt az út felén, amikor váratlan dolog történt. Az öreg hirtelen rándulással megtorpant, mintha valamilyen láthatatlan kéz megállította volna. Teste enyhén hátradőlt, megemelkedett, majd furcsa, rotyogó hang kíséretében a földre huppant.
A bentiek eleinte türelmesen várták a családfő visszatérését. Egy idő után aztán Besenyei néni elunta a várakozást, ő is elnézést kért, majd kilépett az ajtón, hogy kiderítse, miért marad távol oly sokáig az ura.
Hát mikor az út feléig ér, látja ám, hogy az öreg négykézláb forog körbe-körbe, akár a farkát kergető kutya, közben tenyereivel hol ide tapint, hol oda, mintha valami után kutatna a földön.
– Mit keresel, Karcsi? – förmedt az urára Besenyei néni.
– Hát, izé… leesett… leesett a cvikkerem…
– De hisz ott van, a fejed búbján!
– Azt mondod? – nyúlt oda az öreg. – Nahát, tényleg itt van – derült fel a képe.
– Az ülepeden meg mi az a nagy, barna folt?
– Izé… izé… akkor szabadulhatott ki, mikor nekimentem a ruhaszárító kötélnek… Előbb… előbb… kellett volna indulnom… Akkor talán megelőzöm ezt a szégyent…
Hogyan, miképpen történhetett, máig nem tudja senki, de az esetnek híre ment a környéken. Így aztán valahányszor az öreg felbukkant valamelyik utcában, a vásott kölykök kórusban rikoltották a közismert mondókát:
„Karcsi bácsi haptákba’
beletojt a nadrágba.
Mondtam neki: Mossa ki!
Hű, de büdös dobja ki!”
Idővel ráuntak, felhagytak a rikoltozással. Felhagytak, mint annyi minden mással, ami egykor derűt fakasztott a lelkekben, és mosolyt az arcokon.
Besenyei bácsi már több mint két évtizede békésen nyugszik a magyar szabadságharc leverése után Nagyváradon kivégzett hős lengyel dzsidáskapitányról elnevezett sírkertben. S bár neve elmerült a feledés tengerében, emlékét elevenen őrzik a tisztes polgári házak szobáiban ma is fényesen ragyogó, barátságosan duruzsoló, meghitt meleget árasztó kályha remekek.