SZÉPIRODALOM

Esik az eső.
Tavasz van.
Mára szabadnapot vett ki a munkahelyén. Mérgelődik, amiért pont ilyenkor romlik el az idő.
A lány nem szokott egyedül betérni presszókba, de most ilyen kedvében volt, és amúgy is szakad, paskolja az eső az ablakot, patakokban csordogál lefelé. Az üvegtáblának háttal ül. Különben sem lehet jól kilátni, a téren csak Hunyadi szobra vigyázza rendíthetetlenül a teret.
Rajta kívül nincs más vendég, elengedheti magát. Két karját a márványasztalon egymással szemben, arcát pedig a kézfején pihenteti. Így nézi a pult mögött serénykedő lányt: poharakat mos, törölget, kávét készít be. A presszógép hangos sistergése rázza fel a merengésből.
Borzasztó elegáns ez a lány ebben a fekete nadrágban és hosszú ujjú fehér blúzban!, gondolja. Valahogy nem illik a pult mögé. Hol vannak már azok az aranyos kis pincér köténykék?
Egy pillanatra összenéznek.
A rádióból a délelőtti műsor szól, a híreket mondják, majd egy régi sláger következik, az énekesnő érzéki hangja a lány gondolatait a férfi felé terelik.
Szerelmes a férfiba, aki jóval idősebb nála. Ez nem zavarja, inkább érdekesnek találja a helyzetet. Ő sem közömbös a számára, ez nyilvánvaló. Eddig csak néhányszor találkoztak, egyszer munka után, kétszer hétvégén.
Holnap mégis fel fogja hívni, hogy nem ér rá. Majd kitalál valami ürügyet. Hogy beteg. Vagy halaszthatatlan dolga akadt. Ne higgye azt, hogy ő könnyű eset! De a férfi pillantásától mindig elgyengül. Amikor belenéz a szemébe. Csak ne nézne úgy rá! Aztán győzködi magát, hogy a férfi valójában nem is nézi őt "úgy". De még maga előtt sem tisztázta, pontosan ez mit is jelent, csak érzi, hogy valahogy különleges. Vagy csak beleképzeli. Még az is lehet. Ettől elbizonytalanodik.
Az asztalon a mobilja. Megnézi, érkezett-e valami üzenet. De nem kapott semmit. Persze, hogy nem, hiszen jelzett volna! S korholja magát. Csalódott egy kicsit. Aztán gyors mozdulatokkal, a mobil üveglapján az ujjával lapozgat a közösségi oldalon. Semmi érdekes, csak a szokásosak, de ezek a feltöltések most felingerlik. Valahogy minden érdektelenné vált számára. Megszürkült. És a férfi sem töltött fel semmit! Már mindent átnézett a korábbiak közül. Fel akarta fedezni. Megismerni a gondolatait, a belső univerzumát azáltal, hogy miket kedvel, milyen zenéket hallgat, miket olvas, és oszt meg az ismerőseivel. Kicsit remélte, hogy valami apró, kicsinyke célzás, utalás kettőjükre azért lesz. De semmi! És vajon a férfi mit fedezett fel benne? Egyáltalán van benne valami, amit érdemes megismerni? Vajon elgondolkodik-e a férfi róla, ahogy most ő teszi?
Aztán belekortyol az italába. Nem kívánja, hiszen csak az eső miatt tért be, de meghagyni sem akarja.
Szereti ezt a dalt, ami szól, mert az énekesnő érzékien hajlítgatja a hangját. Megvárja, amíg befejeződik, aztán behelyezi az apró fülhallgatókat, ezzel kizárja a külvilágot. Elindítja a zenelejátszót a mobilján. Bach oboa koncertjei. Micsoda kontraszt!, gondolja.
Az oboa nagyon fontos hangszer egy zenekarban, nem is gondolnánk, mondta egyszer a férfi, ő ajánlotta neki. Nem volt könnyű megszereznie a CD anyagát. Ha tudná, hogy mit meg nem mozgatott érte! Persze el is kérhette volna, de ezt nem akarta. A férfi biztos nekiadta volna. Bizonyára sok csodálatos dolog van a világon, de ez a zene közülük való. Igaza volt a férfinak. Még nem volt olyan, amiben ne lett volna. Bach zenéje minden napszakban alkalmas, mondta egyszer, akkor is, ha lelkünket öröm vagy akár bánat járja át. Elcsodálkozik azon, mennyire elfogad mindent, amit a férfi mond. A szófordulatait is megjegyzi: "lelkünket öröm vagy akár bánat járja át", ismétli. Színházba és koncertre is elkísérte. Az utóbbi időkben valahogy nem jutott ideje ilyenekre. Az osztállyal minden évben többször voltak, amikor még gimnáziumba járt, egy alkalmat sem hagyott ki. Szeretett menni. Aztán az egyetemi csoporttársával is néhányszor, évekkel ezelőtt. És most ez a zene! Nem szokott hallgatni klasszikust. Inkább a mai zenéket kedveli.
A férfi témái is élvezetesek. És mindig tökéletes arányérzékkel adja elő ezeket: pont annyira merül bele, amennyire kell. Pedig érezni, hogy még tudna róluk beszélni.
Az sem zavarja, ha nem szól semmit. Ilyenkor találgatja, mi járhat a férfi fejében. Elidőzhet rajta. A vonásain. A mozdulatain. Ahogy keveri a feketéjét. Ahogy a borospohár kelyhe alá nyúl. A tartásán, ahogy egyik lábát a másikon áthelyezi, majd hátradől. És amikor nagy levegőt vesz, egy pillanatra benntart, mintha az utolsó pillanatban még megfontolná vagy átgyúrná mondandóját, majd beszélni kezd.
Az oboa hangja néhol bágyadtan tekergőzik, máskor meg vidáman. Amikor az örömből visszazuhan a bánatba, a lassabb daraboknál, a sarkaiban nedvesedni kezd a szeme. A fájdalom mintha sűrűsödne benne, s nehezebben venné a levegőt. Gyorsabb részeknél viszont kifejezetten örömöt érez, s azt, hogy mégis csak érdemes élni! De ettől a megállapítástól ismét elszorul a torka. Az egész múltja felidéződik benne egy pillanatba sűrítve, s ez a nyomás érzelmi hullámot indít el benne, amitől már sírna is, ha nem fogná magát vissza. Mint a hullámvasút. Milyen csodálatos az élet, máskor meg mennyire fáj!
Régóta nincs senkije, de eddig elviselhetőnek érezte ezt az egyedüllétet. De most, hogy van a férfi! Kizökkenti a hétköznapjaiból. A munkahely monotonitásából. A kihívások igazából nem lelkesítik. A kollégák átlagosak, unalmasak. A főnökét elviseli, muszájból. Hétvégeken néha a barátnőivel és barátaival a szórakozó helyeken múlatja az időt. Szót fogad, amikor hívják, megy velük. De mindig ugyanaz a lemez! Aztán az együtt fényképezések, igazolandó, hogy milyen remekül érzik magukat, és ennek feltöltése az internetre. Régóta tudja, ez nem az ő világa! Amikor reggelente a tükör elé áll, s felteszi magának a kérdést, ki vagyok én? s miért vagyok?, nem tud kielégítő választ adni. Tudja a hiányt, és gyakran kiüresedettnek érzi magát, aki halvány szereplője az életnek nevezett darabnak, de mindezt mégis kellemes állapotnak éli meg, nem akar igazán szabadulni belőle.
Viszont egy hónapja valami megváltozott. És ezt a férfi érte el nála. Most hirtelen főszereplővé vált, mint amikor a színész érzi, hogy rajta múlik vagy bukik az előadás. Új neki ez a helyzet.
A férfit körülveszi valami energiamező, ami megmagyarázhatatlan és nyugtalanító, mégis vonzza őt. De az, hogy nyugtalanító, talán túlzás, sokkal inkább szokatlan. És a tekintete! Csodálkozó és szomorú is egyben. Ahogy nézi őt, egyenesen beléhatol. S ettől olyan furcsa. Most már tudja: furcsán szomorú. Különlegesnek érzi magát mellette, mert a férfi annak tartja őt. Ahogy hozzáér, az nem olyan, mint ahogy korábban hozzáértek, amikor szerették. Hanem valahogy más. Nem tudja megmagyarázni ezt sem. Volt már szerelmes, igaz, rég. Tudja milyen. Most is szerelmes, de ez most különleges!
Úgy dönt, mégsem hívja fel a férfit, nem mondja le a szombatot. Elmegy vele megnézni a balettelőadást. Egyébként sem tervezett mást hétvégére. Talán megszereti a balettet. A tánc beszédes. Egy jóravaló, fiatal lányról fog szólni, aki elrosszul a nagyravágyása miatt, és a vesztébe rohan. Egy nagyon szép duettet is táncolnak majd, pas de deux, ahogy a férfi mondta. Utána biztosan beülnek egy későig nyitva tartó helyre. És a férfi megfogja majd a kezét, talán megérinti a combját, óvatosan, szinte véletlenül, vagy a mellét is. Ahogy múltkor.
Azt veszi észre, újraéli az együtt töltött órákat, perceket, és így, utólag, annyira édesnek találja azokat, hogy legszívesebben pontosan megismételné.
Megint az a kellemes, felkavaró érzés járja át.
Elképzeli magát az ágyában vele. Enyhe remegés fut rajta keresztül. Nem szégyelli magát. A gondolatai csak az övé. Az érzések lentről indulnak felfelé, gyomor, majd a tüdő. De ekkor már a gondolatai is kavarognak, mintha felgyorsultak volna, és ettől valahogy eltompul. Felzaklatja, mégis furcsán kellemes. Azt akarja, hogy ne szűnjön meg.
A lány arca töprengő, s tekintete mintha jóval a falakon túl állapodna meg, felszámolva az időt, elfeledve ezt az esős tavaszi délelőttöt. Ezekben a pillanatokban ugyanúgy nem illik ebbe a helyiségbe, mint ahogy az a henger alakú, indokolatlanul magas italospohár sem előtte, az asztalon, és ahogy a felszolgáló lány sem abban az elegáns öltözékében a pult mögött, aki megint őt nézi finom tapintattal, ámbár az is lehet, hogy csak elmereng a tétlenségtől, vagy a lány mögött, az ablaktáblán túli zord világot szemléli furcsán üres nézéssel. De a valóságban csak másodpercekig tart ez a mozdulatlan életkép.
Mint amikor a zenész hangolja hangszerét, állítgat rajta, és egyre tisztábban szólalnak meg az egyes hangok, úgy kerül egyre közelebb a férfihoz. Talán van ebben valami sorsszerűség, hogy rátalált a férfi. Az élete eddig olyan volt, mint egy elhagyatott rom. De mégis élvezetes volt figyelni magára, élete mikrorezdüléseire: az érzésekre, a reagálásokra; egyszerre megfigyelőnek és megfigyeltnek lenni. Megragadni a pillanatokban a rendkívülit.
A zene ismét vidám, gyors részhez ér. Megnézi a mobilján: Concerto in C Minor For Oboe & Violin BWV 1060 - 3. Allegro. Tökéletesnek tartja, már amennyire ő meg tudja ítélni. Bach zenéiben minden benne van, ami az ember, ahogy a férfi mondta, és a mindent lassan felemésztő elmúlás, de az újjászületés is.
Ebben a pillanatban biztos abban, hogy várja a szombat estét. És ez már visszavonhatatlan.
Hátrafordul. Még mindig esik, de már csillapodott. Jobban ki lehet látni az ablaktáblán. Pár perc múlva biztos abbamarad. Még szerencse, hogy hozott magával ernyőt, nem kell megvárnia, amíg teljesen eláll.
Megissza a maradék italt.
Úgy dönt, rendezi a számlát, jelez a felszolgáló lánynak.
Ránéz az órájára, öt perc múlva tizenegy. A negyedes buszt pont eléri a Konzum Áruház előtt, ha gyorsan lesiet az Irgalmasok utcáján. Aztán majd, amikor hazaér, felhívja a fodrászt, szorítsa valahogy be, bármelyik nap, szombatig, akár utolsó vendégként is megteszi, olyan töredezett a haja vége, vágni kell belőle.
Felhúzza a kabátját, kilép a térre. Kinyitja az ernyőt. Kicsit még esik az eső. De nem baj, hisz tavasz van. Óvatosan lépdel, ne ázzon be a cipője.
 
Pécs, 2020. március 9.