Számtalan alkonyati szennybe botlok,
falakat mászó íves plakátokba,
titkukon millió kérdőjel fodrok,
mind részleteit veszített műhiba.
Sugaras csillagokért kapaszkodnak,
kabátjuk mélyén fullasztó nőszirom,
hátuk mögött meztelenek a talpak,
álmukban tompán folydogál az idom.
Unottan rezgetik vizes szárnyukat,
fejüket bután a fény felé szegzik,
nyelvükön gyantából kovácsolt lakat,
lelkük a hón alatt csendesen vérzik.
Hozzászólások