SZÉPIRODALOM

I.

A szokásos reggeli félig halott állapotában matatott a negyvenes korú férfi az szekrényben. Az orrából a takony éppen elcsöppenni készült, a keze reszketett, csörömpölt a kidobatlan, üres üvegekkel, míg végre talált egyet, aminek az alján maradt egy kicsi. A szájához emelte, meghúzta, visszatette az üveget a többi közé. Beleborzongott. A jó pálinkába illik beleborzongani egy kicsit. Elővette a szekrényből a kenyeret, a kést, szelni készült, de a keze nagyon remegett. Letette őket az asztalra, visszament az üveghez, ivott belőle még egyet. Ezután már sikerült vágni egy karéjt. Kinyitotta a hűtőt, körülnézett, hátha talál valami rávalót, de semmi nem volt, ami nem romlott már meg. Visszacsapta a hűtőajtót, és magában kezdte rágcsálni a kenyeret. Ránézett a faliórára. Fél tíz. A kedvenc sorozata most kezdődött el. Benyitott a hálószobába, bekapcsolta a tévét, és hanyag mozdulattal rádobta mázsás testét az ágyra. Az asszony felordított, mert a férfi a karjára esett.
- Te még nem menté’ e’ dógozni? – kérdezte a férfi.
- Nem.
- Há’ mit képze’sz te. He?! – és rávert egyet tenyérrel a nő fájó kezére – Üres a hűtő.
- Dehogy üres.
- Üres az, és ne feleselj! A számlát se fizettük még ki, ha holnap se fizetjük még ki, kikapcsolják a villanyt, azt nézhetjük korom sötétben a fekete tévét. Na eriggyé’ má’! – sózott még egyet az asszony kezére.
- Nem megyek! – mondta a nő, majd lassan megeredtek a könnyei – Nem megyek! – mondta újra, de akkor már bőgő hangon.
- Mi van már, na? Alig, hogy megcsaptalak.
- Nem te vagy a baj – fordult a másik oldalára az asszony.
- Hát akkor?
- A Kormoricz.
- Az ki?
- Az igazgató.
- Mi van vele?
- Megerőszakolt.
- Ne viccelj már velem!
- Azt mondta, ha nem hagyom, kirúg a cégtől.
- Azt te hagytad?
- Hát mit tehettem vóna? – kiáltotta az urának – Hát nincs semmink! Ami van, azt meg eliszod! Hát nem akarok én éhen halni! Összeszorítottam a fogam, és hagytam – újra elfordult, és hangosan zokogott.
A férfiben megindult valami. Ő maga is azt hitte, hogy a részeges élet már kiölt belőle minden érzést, de a síró asszony látványát nem bírta elviselni. Majd megszakadt a szíve. Nem csak elérzékenyült, de dühös is volt. Mert az ő asszonyával történt mindez. Az ő asszonyához meg senki ne nyúljon! Visszament a konyhába, és újra hörpintett az üvegből. Most nem borzongott bele. Most elvette a kést az asztalról, és az autóhoz indult.

Az autójával leparkolt, kétutcányira a vállalattól, és onnan gyalog ment tovább. Begyalogolt, és dühös léptekkel ment be az ajtón. Portásokkal találta magát szemben. Meglepődve állt, mert először nem is gondolta volna, hogy a cég bejáratát őrzik. A portások is bambán nézték, mert nem tudták, mit keres ott. Ijedten állt előttük öt percig, aztán köszönésképpen fellendítette a karját, és ugyanakkora lobbal kiment az ajtón. A sorompónál, ahol az autókat engedték be, könnyedén be tudott menni a belső udvarra. Senki nem szólt rá. Egy hátsó kijáratot keresett. Meglátott egy ajtót, a dolgozók előtte cigarettáztak. Amikor odaért az ajtóhoz, éppen újabb emberek jöttek kifelé, akik udvariasan nyitva hagyták neki az ajtót, gondolván, hogy ő is biztosan ott dolgozik. A folyosón kis bolyongás után talált egy térképet, rajta be voltak jelölve a fontosabb helyek, irodák. Az igazgatói iroda is fel volt tüntetve. Lépcsőn ment fel a negyedik emeletre, hátha arra kevesebben járnak, aztán újabb kis bolyongás után megtalálta az ajtót, amin az igazgató neve állt.
Bekopogott, és azonnal benyitott, egy öltönyös alak bámult kifelé a hatalmas ablakokon.
- Kormoricz úr? – kérdezte jó hangosan.
- Igen? – kérdezte az öltönyös, és közben a férfi felé fordult, aki egy pillanat alatt elővette övéből a konyhakést, és hasába szúrta, felfelé rántotta, majd kivette. A kiömlő, spriccelő vér beterítette mindkettőjüket. Egy dolgozó szintén bejött az ajtón, meglátta, hogy mi történt, és azonnal biztonsági őrökért kiáltott. Az őrök nem jöttek hamar, nem voltak felkészülve, hogy bármi is történne ezen az unalmas munkahelyen, de még ott találták a férfit, a földön ült, a késsel a kezében. Elfogták, nem ellenkezett. Tudta, hogy ezzel neki befellegzett, elítélik, börtönbe kerül, talán jó magaviseletért hamarabb kiengedik. De akkor is megérte! Hosszú évek óta először végre úgy érezte, hogy megtette azt, amit kell.


II.

Egy szürke, sötétített ablaküvegű sportkocsi állt meg közvetlenül a vállalat előtt a parkolóban. A sofőr hezitált, az anyósülésen ülő fiatal hölgy bíztatta.
- Fogadd el az állást! Sokkal jobb lesz, hidd el!
- Nem tudod, milyen ember. Nem tudnék vele együtt dolgozni.
- Miért mondod ezt?
- Rémes egy ember. Kihasznál mindenkit. És nem csak az alkalmazottakat. Ki tudja, hányszor csalta meg anyut is. A rokonok sem állnak szóba vele.
- De veled mindig is jól bánt. Szeret téged! Azért akarja, hogy vele dolgozz, hogy könnyebb legyen az életed. Sok pénzt kereshetnél. Nem lenne felettesed.
- Az apám nem bírná ki, hogy ne parancsolgasson nekem. Néztem más ajánlatokat is, nem keresnék rosszul más cégeknél sem. És jobban szeretném, ha független lennék tőle.
- Ahogy akarod – szólt halkan a hölgy – De finoman mondd meg neki, rendben? Ne bántsd meg! A kedvemért!
- Rendben – mondta a fiú, és egy nagyot sóhajtott – Akkor megmondom neki.
Kiszállt az autóból, és a bejárathoz ment. Amikor belépett az épületbe, a portások messziről köszöntek neki. Beszállt a liftbe, felment a negyedikre, és az egyik szűk folyosó végén bekopogott egy irodába.
- Szabad! – szólt ki egy mély, erős hang. Benyitott – Á, te vagy az, fiam! Már vártalak!
- Apa! Öt perccel korábban jöttem.
Az apa felállt az íróasztaltól, és a fiához sétált.
- Attól még várhattalak, nem? Anyád hogy van?
- Egész jól, a múlt héten volt orvosnál, és azt mondta a…
- Remek, remek! – vágott közbe – És? Várod már, hogy itt dolgozhass?
- Apa, nagyon sajnálom, de…
- Tudom, tudom – szakította meg újra –, mit akarsz mondani. Nincs okod arra, hogy büszke legyél rám – majd lelkesítő hangra váltott – De végre itt egy lehetőség, hogy segítsek neked! Sétálj egy kicsit körbe, nézd meg, hogy milyen lenne, ha itt dolgoznál! Kérlek!
- Jó, rendben – válaszolt a fiú beletörődő hangon.
- Nagyszerű! Nézd! Nekem most egy megbeszélésre kell mennem…
- Megbeszélést szerveztél, mikor tudtad, hogy jövök.
- Igen… De ez nagyon fontos. És rövid lesz, utána rögtön jövök vissza. Addig is, ideküldöm a helyettesemet, hogy közben körbevezessen. Várd meg itt, légy szíves! Mindjárt jön.
És azzal a lendülettel ki is sietett az ajtón. A fiú először idegesen toporgott egyhelyben, aztán arra gondolt, hogy sosem volt egyszerű a kapcsolatuk, nem is érti, miért is gondolta, hogy ez a beszélgetés majd egyszerűbb lesz. Egy nagyot sóhajtott. Megpróbálta észrevenni a szép dolgokat körülötte. A szép irodai kárpitot, a friss virágokat, a panorámát. Elveszett a szürke felhőkben. Mindig is szerette a felhők változatos színeit. Kis idő múlva kopogásra eszmélt fel, egy férfi lépett be.
- Kormoricz úr?
- Igen? – kérdezte, miközben felé fordult, és hirtelen éles fájdalmat érzett a hasában. Nem értette, mi történik vele, ahogy lenézett maga elé, csak annyit látott, hogy a saját vére van rajta és a férfin is. Gondolatban sikoltott és kiáltozott, hogy mi történik, és miért, de addigra már megszólalni sem bírt. A földre esett, és elsötétült minden.