SZÉPIRODALOM

Az esőre hajló, hideg tavaszi időben még elég gyenge volt a fakultatív droszt forgalma a Március 15. téren. Négy taxi állt a Mátyás Pince bejáratánál, közülük bordó Mercedesével Hortobágyi Béla volt a treffes. Ő vezette be, hogy az első kocsiban csak a sofőr tartózkodhat. A többiek mindig valamelyik hátsó autóban ültek össze trécselni, hogy az utasokat ne riasszák el. A taxis rossz előérzettel azon morfondírozott, mikor jelentse be a többieknek, hogy miután lefoglalózták a pestlőrinci családi házat, elkezdi a festést-mázolást és kisebb-nagyobb felújítási munkálatokat, hogy május elsején megtörténhessen a költözés.

Régóta vártak feleségével erre a szerencsés lehetőségre, egyszer ugyanis már fél év hosszabbítást kaptak az adóhatóságtól, hogy sikerüljön a taxis előző lakásának eladása utáni adóbeszámítás. Előző évben gyerekük született, ezáltal jóval nehezebben ment a házkeresgélés, és a megtekintések időbeli összehangolása sem volt egyszerű. Az asszony panellakására már novemberben találtak vevőt, így a két lakás árát, illetve teljes megtakarításukat felhasználva végre létrejöhetett a megálmodott adásvétel.
Angyalföldön ez persze szóba sem jöhetett volna, sőt még a XVIII. kerületben is teljesen kiköltekezve tudták csak nyélbe ütni a szerződést. Bellónak így kézenfekvő volt felvállalni, hogy a festést, mázolást, a konyha átalakítását, valamint a két hálószoba szőnyegpadlózását maga végzi el. A szorító anyagi lehetőségek mellett természetesen szerette volna egyben azt is bebizonyítani, nem csak talpraesetten találta meg az elképzelésükhöz illő házat, és ügyesen alkudott, hanem a felújítási munkákat is szívén viseli, és kis családja érdekében az építőipari leckék sem fognak ki rajta.
Nyugtalanságának viszont megvolt a kellő oka, mivel tartott tőle, hogy a drosztra betársult gyerekkori cimborája, és az utána kalézoló két másik taxis nem fogja fenntartani a helyét szabadsága alatt. Ekkor pedig még nem is képzelte, meddig el fog húzódni a házi feladat.

Béla egy idős, amerikai házaspárral csinált egy rövidke liftet fel a várba, és azonnal fordult is vissza a Mátyás pinyóhoz. Az utána következő, Batyu becenevű fiatal taxis azóta is úgy feszített a sor elején, mintha karót nyelt volna. Ő került közéjük legkésőbb, és még sugárzott belőle a zöldfülű modor.
Belló letette a vasat a sor végére, és behuppant gyerekkori cimborájához az anyós ülésre. Hátul félig eldűlve a Putyi nevű, lófogú kolléga röhögött a saját viccén. Belló már csak a sutka végét hallotta, így valójában azon akadt ki, amit cimborája, a Kisbakter mondott:
– Tudod azért szeretem legjobban, ha itt röhög a Putyi nálam, mert kiharapja a sarkokból a pókokat.
Még mielőtt egy újabb poén előkerült volna, Belló bejelentette a nagy hírt.
– Most már biztos, sikerül megvennünk a pestlőrinci házat, de mire a költözést is kiperkálom, nagyjából annyi zsozsónk marad, amennyi jelenleg a brifkómban van.
– Hát amilyen gyorsan visszapörögtél, szerintem van egy rugód, meg a szokásos napi váltó, összesen úgy tizenegy Bartók Béla – váltott komolyra Putyi.
– Minek is kellene neked több, hiszen a nejed kapja a jó kis GYES-t, amiből úriasan megélhettek – élcelődött a Kisbakter, akinek a felesége tényleg többet keresett, mint ő maga a taxiban.
– Abból megélünk, még ha én nem is dolgozom, úgy értetted? – nekem ugyanis lesz most egy hosszabb szabadságom, amíg rendbe teszem a kecót. – Vigyázzatok a drosztra, ha pedig nem bírjátok a munkát, hívjatok!

Belló másnap már el is kezdte a hatvanas években épült ház renoválását, hogy mire költözésre kerül a sor, legalább a gyerekszoba pöpec legyen. Úgy döntött, a többi helyiséggel ráér foglalkozni majd a költözés után.
Minden flottul ment, az adásvételi procedúra és a költözés is jól sikerült. Május elsején, ahogy tervezték, már az utolsó cserepes virág is a ház előtti járdán sorakozott. Béla beindult, mint egy tank, bontotta a falat, kaparta a régi festéket, szedte fel a padlószőnyeget.
A konyha bővítése okozta a legnagyobb problémát, mivel a falak, az ajtók és a villanyvezetékek kibontása és áthelyezése nem volt egyszerű dolog, ezt nem csinálta eddig minden nap. Határozottan emlékezett viszont arra az esetre, amikor tizenöt éves korában nekiállt a szobájában lévő ablakot kicserélni, mert túl kicsinek vélte az eredetit. Ahogy kifűrészelte és kiütötte az ablakot, megsüllyedt egy jó darabon a mennyezet, mivel csupán az ablakkeret tartotta a fölötte lévő vályogsort, nem volt betéve szemöldökfa. No, de ezt ő nem sejthette, hiszen nem látott át a vakoláson. Harminchét évesen viszont korához illően, és az azóta tapasztaltaknak megfelelő óvatossággal kezdett a falbontásba a konyha és a második előszoba között. Volt ugyanis egy felesleges helyiség, amit a hajdani idős családtagnak, a külön bejárat biztosítása céljából hoztak létre. Szerencsére rendben ment ez is, mintha nem is taxisként, hanem kőművesként kereste volna a kenyerét. Délre felesége már meg is csodálhatta az ebédlő-konyha bővítés térbeli eredményét.
Sajnos egy előre nem látott dolog azért mégis borsot tört az orra alá. A két helyiségben nem egyezett a padlószint. Az egykori előszoba padlóburkolata viszont erős misungba rakott – akkoriban szokásos – színes metlaki diribdarabokból kirakott mozaik volt, amit nem lehetett vésni és kalapálni, mivel alatta boltívesre épített, téglafödémű pince húzódott. Belló ezért kénytelen volt aljzatkiegyenlítővel összehozni a szinteket és linóleummal leburkolni a padlót.
Időben megjött a konyhabútor, amit már könnyedén, határozott gyakorlattal épített be. Az új ebédlő-konyhát másfél éves kislánya vette át tőle, hatalmas örömboldogsággal bukfencezve az aránylag puha vinyl padlón. A néhai, cipőtároló szekrénnyé átvariált külön bejárat kapott egy műanyag teraszajtót, a külső síkra pedig egy zsalus, fa nyílászáró került.
Ezután a güris, monoton munkák következtek. Az ablakokról a több rétegnyi festék leégetése, a véget nem érő kaparás, a gittelés, a csiszolás, és a figyelmes mázolás. Miközben pedig száradtak, kötöttek a kemikáliák, változatos, pasztellszínekre kikevert diszperzites festékekkel újultak meg a szobabelsők. Időközben Béla készített az ebédlő és a spájz alatti pincébe egy új lépcsőlejárót, valamint lebetonozta az addig földes helyiséget. Az épületen kívül áthelyezte a csatornakifolyót, mivel a garázs előtti tetőről leömlő csapadékvíz a téglaalapon keresztül utat talált magának a pincébe, és attól korhadt el a régi lejáró faszerkezete.
Végül a szőnyegpadlók is a helyükre kerültek, és Belló hanyatt fekve, a padlóról körbetekintve, boldogan szemlélte lenyűgöző eredményt.

Béla és felesége, ahogy elkészültek a munkálatok, „most már lehet álmélkodni” jelszóval meghívták házavatóra a rokonságot. A vendégek között volt két nagyobbacska leányzó is. A szokatlan hangzavar mellett az ő inspirációjuk is közrejátszott, hogy az akkorra már húsz hónapos lányuk meglepően vágyjon a szereplésre, és mindenképp megpróbáljon szót kapni. Ez az ötlete csupán annyiban volt bizarr, hogy alapjában még nem tudott beszélni. Akárhányszor felhívta magára a figyelmet, és szemlátomást rákészült mondandójára, végül csak érthetetlen halandzsa jött ki belőle.
Egyszer aztán határozottan felpattant a sámlira – mutatva, hogy szót kér –, kezében egy pezsgős dugóval, váratlanul kristálytisztán kijelentette:
– Hohohohó! – Igyunk a sikerre!
A vendégek és a háziak azonban nem sokáig ájuldozhattak a cukiságán, és csapkodhatták térdüket a nevetéstől, mert a kislány újra szólásra emelkedett. Felállt ugyanúgy a sámlira és bájosan azt mondta:
– Hohohohó! – Privatizáció! – amit akkoriban legtöbbször hallott a tv-ben.

Béla másnap glancba vágta az autóját, elment a fodrászhoz hajvágásra, és három hónapos kihagyás után, szinte lámpalázasan elindult a „munkahelyére”, a Mátyás pinyó drosztra.
Az állomáson három, a hajóállomásról már régről ismert ellenlábas taxis ácsorgott, amikor leparkolt a sor végére. Béla odaballagott hozzájuk és rákérdezett:
– Mik a hírek a hajóállomáson uraim? – Eddig úgy hallottam, az a hely nagyon pörög.
– Ma a Kisbakterék vannak ott – felelte a Prekop nevű, maffiózó kinézetű fazon. – Te viszont nem jó helyen állsz, mivel csak mi állhatunk meg a Mátyás pinyó előtt! – fűzte hozzá ellentmondást nem tűrő hangon.
– Viccelsz velem Prekop? – Ez a hely az én innovációm, én járattam be, én és a 658-as Pisti őrizgettük másfél évig, míg ide nem pofátlankodtak a Kisbakterék – csattant fel Belló.
– Most viszont már nem a tiéd – vágott közbe röhögve a Bélát addig csak sunyin méregető Román.
– Igazán jó fejek vagytok, de ezt a szívatást be kéne fejezni. – Valóban, kicsit hosszabbra sikerült a szabadságom, de nehogy már megpróbáljatok kitúrni a saját helyemről. Én sem mentem a ti placcotokra éheskedni, amikor itt gyengébben ment a bolt.
– Nem mi túrtunk ki téged Belló, a kedves cimborád kötött velünk üzletet. – Azt mondta, te már abbahagytad a taxit, nem jössz vissza – demonstrálta a mutatóujját jobbra-balra mozgatva Prekop. –Talán hallottad már: az üzlet az üzlet.
– Az fasza – nyögte ki Béla. – És most szerintetek mi lesz?
– Keress magadnak új helyet, mert innen el kell húznod! – közölte emelt hangon Román.
– És mi lesz, ha nem megyek el? – dobta fel a labdát Belló.
– Majd meglátod, de semmi jóra ne számíts! – felelte szinte egyszerre a két rivális.

Béla megmakacsolva magát visszaült az autójába és bekapcsolta a taxirádiót.
– Veszek fel valami címet – gondolta. – Elmegyek rádiós fuvarba, aztán visszajövök, majd csak megszokják, hogy újra innen dolgozom, minden csoda három napig tart.
Mire azonban belehallgatott a rádióba, már nemcsak előtte, hanem mögötte és mellette is állt egy-egy hajóállomási majom.
– Mi a szart szórakoztok? – kiáltott ki a lehúzott ablakon. – Rádióról fogok dolgozni, ne álljatok rám!
– Innen aztán nem fogsz! – rikácsolták a hajóállomási hiénák. – Nem engedjük.

Egy óra hosszat tartották karanténban Bellót, mígnem egy jóllakott csoport ki nem esett a Mátyás pinyóból, és el nem vittek négy taxit. Ahogy Béla elől eltűnt Román a taxijával, ő is azonnal elstartolt. Gondolta tesz egy kört, levezeti idegességét, azzal felkanyarodott az Erzsébet hídra. Ahogy suhant át Budára a hídon, a beáramló friss levegőtől felfrissült a gondolkodása, és rádöbbent, mit kell tennie.
– Nem megyek fel előre a Mátyás pinyóhoz, hanem megállok közvetlenül a Váci utca torkolata után, onnan jobb a rádióadás, és aki arról jön, az beülhet hozzám – gondolta át a stratégiát.

Úgy is lett. A hajóállomási majmok a tér felső csücskében nem tudták körbefogni. Néhányszor ugyan megpróbálták bezárni, de nem sikerült sosem. Hátratolatott a Váci utca felé, és hosszú orrot mutatva lekerülte őket.

Egykori cimborája, a Kisbakter sehogy sem akart előkerülni, folyton a hajóállomáson kúpászkodott. A többiek, Putyi és a kezdő taxis másnapra visszakeveredtek, de úgy viselkedtek, mintha korábban nem is ők sunnyogtak volna a bejáratott drosztra. Kétértelmű, burkolt dumával még fenyegetődztek is, hogy majd elintézi az ügyet a két motorosrendőr, akikkel Béla távolléte alatt összehaverkodtak.
– Szóval volt itt nálunk egy komoly rendszerváltás azóta, hogy utoljára errefelé puposkodtál – jelentette ki Putyi. – Jobban jársz, ha elpályázol, mert a motorosok úgy megvágnak, mint paraszt a répát!

Béla nem foglalkozott a két sutyival, sőt a megérkező Kisbaktert sem üdvözölte, úgy dolgozott, ahogy néhány napja kitalálta. A pinyónál feszítő „rendszerváltókat” pedig ette a méreg, amikor a felső csücsökben beültek hozzá, vagy felcsípett egy jó kis rádiós címet. Rá is fért a bevétel, hiszen a három hónapos szünetben már-már a saját zsírját égette.

Szeptember eleje volt, a forróság az utolsókat rúgta. Feltámadt az északi szél, ám a hőmérséklet az utcai kijelzőn még mindig 34 fokot mutatott. Belló gondolatai a családján jártak. Elrévedő tekintete, mint egy albumot, a három hónapnyi csodálatos együttlét emlékképeit lapozgatta. Csak lassan jött rá, hogy a nagy feketeség, ami a figyelmét megzavarta, nem a képzeletbeli fotók hibája, hanem a híd fölött feltűnt hatalmas zivatarfelhő. Alighogy felhúzta az ablakokat, dördült néhány óriásit, hallotta a villámok süvöltő szelét. Egy alig néhány centiméter vastagságú, százmillió kilométeres sebességgel lesújtó fényszalag eltalálta a Mátyás pinyó épületének tetején díszelgő Zepter reklámtáblát. Az elképesztő energia az autó nagyságú táblát olyan könnyűszerrel taszította le a mélybe, akár egy dominót.

Az öt „rendszerváltó” már elfelejtette, amire Belló okította őket. Mindannyian bagózva, és okosságaikkal egymást űberolva az első kocsiban punnyadtak. A lezuhanó súlyos fémszerkezet telibe vágta az első taxit. Pillanatokon belül megérkezett a kihívott mentő, egy órán belül a roncsokat is összeszedték, és elszállították a négy üres taxit. A kukások dicséretre méltóan feltakarították a természeti csapás nyomait.
A vihar amilyen gyorsan jött, olyan sebesen vonult el. A felszáradó úttest repedéseiből párolgó, langymeleggel kevert fullasztó csatornaszag megcsapta Hortobágyit. A taxis – félig kábán – beindította Mercedesét, megszokásból átállt az étterem bejárata elé, az erős vízsugárral felmosott, kiüresedett drosztra. Még alig volt magánál, szédült, zúgott a feje. A visszapillantóból rátekintő idegen pofának, kiosztott két csípős sallert, és meggyőződés nélkül mantrázta:
– Nem szabad beszarni, az üzlet az üzlet! – Nem szabad beszarni, az üzlet az üzlet!