SZÉPIRODALOM

Az éjszaka árnyai mindent beborítottak. A sötétség fekete árnyékként borult a világra. A kíváncsi telihold érdeklődve lesett be az egyik ház ablakán. A férfi az oldalára fordult és átölelte az asszonyt aki mellette feküdt csendben, nyitott szemekkel. Nem aludt, figyelte az éjszaka neszeit, amelyek egyre ismerősebbek lettek, ahogy telt az éjszaka. A zaj, amely az estéket körülölelte egy hanggá olvadt össze... Minden éjjel hallotta őt... Minden este eljön. Soha egyetlen egy estét sem hagy ki. Szinte már az őrületbe kergeti...

Csöpög a csap... Tisztán hallja ide fentről is,hogy nem lett rendesen elzárva... Biztos mosogatás után felejtette el jól meghúzni... Csöpög... Már egy jó ideje ezt a monoton hangot hallja... Ha a dugót is benne felejtette akkor már minden bizonnyal megtelt... Le kell menni elzárni... Le kell menni és megnézni... Óvatosan félrerakta az ura karját és felkelt. A hidegtől egy pillanatra összerezzent. A könnyű fehér pongyolában ereszkedett le a lépcsőn. Hallotta tisztán a hangját... Könnyedén nevetett rajta. Nem érdekelte..Nevessen csak... A lépcső aljában álldogált egy keveset, fel kellene kapcsolnia a villanyt, de minek? Azért kíváncsi rá... Megszeretné lesni csak egy pillanatra is.. Milyen lett volna? Az elképzelés illet volna rá? Vagy teljesen más... Az ujjai végül is lecsúsztak a kapcsolóról és a konyhába sietett. A holdfény megvilágította a mosogatót... a csapból nem víz csöppent a teli mosogatótálcába hanem vér... Sörű sötét vér, amely minden egyes lecsapódásnál kis hullámokat vert fel... Az ő vére volt az... Az ő átkozott vére...

Remegve hátrált a kapcsoló felé... Csak álmodik... Az árnyékok csúfos tréfát játszanak vele... Az nem lehet,hogy a vére itt legyen...Látta, tisztán látta ahogy elfolyt kis örvényt kavarva, eltűnt a lefolyóban... Lemosta magáról a vérét... Igaz mire hazaért még mindig volt rajta, de nem számított...a zuhany alatt az a kicsi kötelék is megszűnt létezni... Most pedig itt van... Itt van a vére... A kapcsoló kattant egyet, de a megváltó világosság nem érkezett meg. Az éjszaka csendjét egy édes nevetés zavarta meg. Hirtelen fordult hátra... A fény egy pillanatra megrémisztette... Aztán sóhajtott egyet. Képzelődik... Igen ez az egész csak a képzelete szüleménye volt, semmi több... A karácsonyfát elfelejtették kihúzni... Most a nappali sarkában ünnepélyes pompában állt, örökzöld levelei alatt a sok értékes ajándékkal. Mindenre van magyarázat.. Mint mindig mindent meg lehet magyarázni... Az égők bíbor fénye színezte vérvörösre a tiszta vizet... Lassan oda sétált a fához... Érezte a kellemes fenyőillatot és egy pillanatra átérezte a boldogságot... Karácsony... Kihúzta a konnektorból a dugót. Egy apró kis zizzenés és a mesterséges fények kialudtak. A hold tiszta ezüstje beborított mindent. Kicsit rendezgetni kezdte a csomagokat, szeretett teljesen végig simított rajtuk. Mennyit bajlódott velük, mire kiválasztotta mindenkinek az ajándékot, mire becsomagolta őket... Sok sok munka.. Újra és újra megszámolta őket elképzelte az ajándékok tulajdonosainak arcát mikor kinyitják... A boldogságot látta rajtuk, az örömöt... mohó beteljesülést...megszerezték azt amire vágytak... De az idillikus képet megzavarta az az egy kis doboz... Nem volt túl nagy... Vörös masni díszítette... a keze munkáját dicsérte, de mégis... Egyel több ajándék hevert a fa alatt. Ez az a doboz... A hideg fuvallat végigszaladt a bokája mellett és egy jéghideg kar hátulról megölelte... Nem mozdult. Nem mert és nem is akart. Erre vágyott nem? Az ölelésre... Nem mert megfordulni és a szemébe nézni... Mit kellene neki mondani? Hiszen megtette nem? Magyarázkodjon előtte, hiszen mind a ketten tisztában vannak vele, lehetett volna másképp is. Nincs a tettére semmiféle mentség... Nem oldozhatja fel senki sem a bűne alól... Döntött... A kéz amely eddig szorosan ölelte hátulról befogta a szemét... Játszik vele... S a füle mellett felcsendült a jól ismert kacaj hangja... Finoman megcirógatták a kezek majd minden elhalkult. Eltűnt. Vagy még itt van? A keze a doboz felé nyúlt, óvatosan felemelte a fedelét és... Ott feküdt benne... Hiszen még el sem temették igazán... Nem volt temetése és csak ő az egyedüli, aki megemlékezik róla... Hiszen az ő döntése volt nem.... Lassan felemelte a bársonyban fekvő testet, ahogy emelkedett úgy nyílt ki lassan a szeme... Kék volt...Ugyan olyan kék mint az övé... De már semmi élet sem tükröződött benne... Kiolvasta a szemeiből... Ott volt benne a néma vád... Sokkal jobban fájt neki minden szónál ez a halott baba üres tekintette... Megtette... Nem volt nehéz döntés... Akkor nem volt az. Mi volt akkor? S a távolban egy kisgyermek felsír panaszosan. Akkor nem volt nehéz. Mind a ketten ott ültek az ebédlőasztalnál. A jövőt tervezgették. A terhességi teszt ott pihent kettőjük között, egy gyermek a boldogságuk koronája... De még olyan fiatalok, előttük az élet, a karrier tervezése... Mindennek tökéletesnek kell lennie...Nem fér bele egy gyerek...Egyszerű döntés volt. Hiszen bármikor vállalhatnak gyereket, elég sok pénzük van... De most fontosabb a siker...a siker... Akkor csak ültek és nem gondoltak rá. Csak egy idegen képződmény volt, egy terhes dolog... Az orvos többször is megkérdezte... De ő csak igennel felelt...Biztos ezt akarja? Igen... Jól meggondolta? Igen.... Tényleg elvetetné az első gyermekét? Lehet majd még...

Egyetlen egy mozdulattal a falhoz vágta a kis testet, a karácsonyfa nehéz sóhajtással eldőlt. Nem akarta...Igen...Nem akarta,hogy éljen...Gond lett volna csak vele és neki a munkája volt az első... Itt volt vele, érezte a hideg kezecskéit, ahogy megfogja az övét... Miért hazudott magának? Hiszen mindennél jobban vágyott erre a gyerekre? Nem így van? Hiszen ő nem tehet semmiről sem... Ha nem mondták volna neki el,hogy lehet másképp is, akkor most nem itt tartana... Békésen aludna az ágyában és a pocakját fogná, melyben ott nő ő is... Érezné a szívverését és nem a hideg élettelen kezét... A csapból a vér csordogált... A zöld fa ágain a baba fennakadt szemekkel figyelte a nő minden egyes mozdulatát... Kitántorgott a konyhába, már nem zavarta a vér látványa sem... Hiszen az ő méhéből kaparták ki ezt a sokat... A szekrény fiókja könnyed mozdulattal csúszott ki és a tompa fényben az acél megcsillant... Lehetünk mi boldogok még! Miért ne... Élhetünk mi hármasban együtt, úgy ahogy annak lennie kell.... Szinte felsiklott a vidám gyermekkacaj közepette az emeletre.... Az ágy véres volt az oldalánál... Fehér pongyolája vérben úszott... Hiszen ez mind a méhéből fakad... A boldogság... Igen...a megváltás...

A hó nagy pelyhekben hullani kezdett. Az első rokon aki megérkezett a házhoz vidáman becsengetett. Senki sem nyitott ajtót. Egy kislány lépet mellé.
- Nincsenek itthon... - mondta kedves mosollyal. - Tegnap este elmentek...

" Szenteste éjszakáján brutálisan megölte férjét egy 27 éves asszony, majd önmagával is végzett. Tettének okaként az orvosszakértők az abortusz utáni depressziót állapították meg... "