SZÉPIRODALOM

Ha színjelessel végzed a harmadik osztályt, jövő nyáron megkapod a rég áhított biciklit – ígérte apám a szeptemberi tanévkezdéskor. Ennél hatásosabb varázsigét akkor se találhatott volna ki, ha magánál Dandaló mesternél sajátította volna el a kuruzslás tudományát. Egész évben úgy tanultam, hogy karácsony táján anyám már aggódni kezdett.
– Ez a gyerek mostanában sehová se jár el. Örökké csak az irkái és könyvei fölé görnyedve tanul. Egészen lefogyott már ebben a fene nagy tanulásban – panaszolta apámnak.

– Te csak sose féltsed – nyugtatta apám. – Meglátod, bőven bepótolja majd a nyári szünidőben. Még meg is tetézi.
A temérdek tanulásnak meg is lett az eredménye. Jelesnél egyebet nagyítóval se találtak volna az év végi bizonyítványomban. Nem is késlekedtem, amint hazaértem, odaálltam atyám elé, és ünnepélyesen átadtam neki az ellenőrzőt. Sokáig nézte a kis könyvecskét, lapozgatta, s bár egy szót se szólt, láttam rajta, nagyon elérzékenyült a sok tízes láttán. A végén megköszörülte a torkát és kibökte:
– Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Kemény munkát végeztél, fiam, én is megtartom az ígéretem – mondta, azzal elballagott az udvar végében álló farakáshoz, ahonnan rövid szöszmötölés után ragyogó fekete kerékpárral tért vissza.
– Íme, a megígért bicikli, fiam. Kívánom, hogy teljék örömed benne – mondta, enyhén megbicsakló hangon.
– Köszönöm szépen – válaszoltam illendőképp, közben az én torkomat is megszorította valami sírásféle, de a lelkemből feltörő öröm gyorsan úrrá lett rajta.
Kitoltam az utcára a kerékpárt és nyeregbe pattantam. Azaz: csak pattantam volna, ha elérem a nyerget. De nem értem el, pedig egészen alacsonyra állította apám. Sebaj, vigasztaltam magam, pedálozni állva is lehet, azzal nekilódultam. Szélvészként száguldott az új bicikli, mígnem valaki elrikkantotta magát mögöttem.
– Nicsak! Milyen fáintos biciklid van, öcskös!
Ijedten néztem hátra, hát Bagoly állt frissen meszelt háza kapujában, s vígan lengette sapkáját.
– Most kaptam a szüleimtől – kanyarodtam vissza hozzá lihegve.
– Használd egészséggel, öcskös! – veregette meg a vállam. – Aztán vigyázz, nehogy kárt tegyél a gesztenyefákban, lámpaoszlopokban – tette hozzá némi kajánsággal.
Bagoly, akinek valódi nevét szándékosan nem árulom el, akkoriban már a negyvenes éveit taposta. Nem volt se túl alacsony, se túl magas, inkább olyan középtermő – ahogyan Szegvári néni nevezte az átlagos magasságú embereket. A Bagoly nevet susztertársai ragasztották rá, akikkel együtt görnyedt naphosszat a Széles utcai cipész-szövetkezet kaptafái fölött.
– Ha nem volna füled, Jóska, már rég megvakultál volna – heccelték napközben, majd munka után a Karácsony-kocsmában.
Fül tekintetében Bagolynak tényleg nem volt oka panaszra. A szükségesnél legalább két számmal nagyobb, elnyűtt, zsíros sapkáját is két füle tartotta. Azok híján a koszos tökfedő vélhetően a szájáig szaladt volna le, s akkor Bagoly tényleg semmit se látott volna a teremtett világ szépségeiből.
– Húszéves korában jóval kisebbek voltak a fülei, és nem is álltak ennyire szét – vette védelmébe apám, aki egyazon alakulatnál szolgált a háborúban Bagollyal. – Akkoriban egészen szemrevaló legény volt. Az idő azonban őt sem kímélte. A fülek nagyobbodása pedig a korral jár – tette hozzá magyarázólag.
Bár fülei tényleg lenyűgözően nagyok voltak, Bagoly mégsem a füleivel, hanem emberségével és önzetlen segítőkészségével vívta ki ismerősei rokonszenvét.
Örökké törte a fejét valamin. Hol fedett ganggal toldotta meg a szülői házat, hol az ablakokat, ajtókat cserélte újakra. Tehette, akkor már évek óta egymaga élt az Úri utcai portán.
Egyik télen például kényszerű tétlenségében azt találta ki, hogy filagóriát épít az udvarra, hogy nyári estéken legyen honnan hallgatnia a tücskök ciripelését. Össze is vásárolt annyi gerendát, deszkát, lécet, hogy azokból három filagória is bőven kitelt volna, aztán már csak a tavaszt leste, várta, hogy végre hozzáfoghasson régóta dédelgetett álma megvalósításához.
Akkoriban történt, hogy Kóhant bácsinak, a környék híres hentes-mészárosának kigyulladt a füstölője. Az öreg disznóvágáson volt. A tűzoltókat is a szomszédok riasztották, ám mire kiértek, akkorra már az összes kolbász, szalonna odalett, de még a fáskamra is, merthogy a lángok arra is átterjedtek. Az egészből csak egy füstölgő fekete kupac maradt.
Február közepét mutattak a naptárak, de a tél mintha akkorra tartogatta volna ereje legjavát, olyan jeges zimankót lehelt a világra, hogy a vonatsínek is megrepedtek tőle.
Az öreg Kóhant három napig a tűz után megmaradt deszka- és lécdarabokkal tüzelt, a negyedik nap aztán leakasztotta az eresz alól az öreg szánkót, elővette a nagy fejszét, keresett egy zsákot és elindult, hátha a város környéki erdők valamelyikében talál annyi tűzrevalót, amennyivel kihúzza tél végéig.
Ahogy bandukolt, az Úri utcán összetalálkozott Bagollyal.
– Hát maga hová indult, Kóhant bácsi, ebben a cudar időben?
– Fáért megyek, fiam. Tudod, leégett a fáskamrám, benne az összes tüzelőm, s lám, messze még a tavasz.
Bagoly egy szót se szólt, csak merőn bámult az öregre, közben mintha erősen törte volna a fejét valamin.
– Na, az Isten legyen magával, Kóhant bácsi – emelte meg végül koszos sapkája simléderét, azzal ment tovább.
Hogy sikerült-e tűzrevalót találnia az öregnek vagy sem, arról nincs tudomásom. Arról viszont igen, hogy másnap reggel nagy dörömbölés ébresztette fel reggeli álmából az öreg Kóhantot. Magára kapta bekecsét, fejébe nyomta a kucsmáját és ormótlan bakancsaiban kicsoszogott. Szélesre tárta a kaput, de a szája is legalább akkorára tárult, mivel az utcán, élükön Bagollyal legalább tucatnyi férfi toporgott.
– Hát ti mi jóban jártok? – kérdezte az öreg.
– Kérdezősködés helyett jobban tenné, ha beeresztene minket – szólt Bagoly –, akkor jövetelünk okát is hamarabb megtudja – tette hozzá.
– Akkor hát, kerüljetek beljebb, fiaim – tárta ki sarkig a kaput Kóhant bácsi, a férfiak meg egymás után betódultak. A sor végét egy lovas szánkó zárta megrakva mindenféle gerendákkal, deszkákkal.
– Mi készül itt, fiam? – méregette az öreg gyanakodva Baglyot.
– Majd kiderül a végén, Kóhant bácsi. Most inkább kínáljon meg minket abból a jófajta szilvapálinkából – kacsintott huncutul Bagoly.
– Hogyne kínálnálak, fiam, hisz azért van. Hát persze, hogy megkínállak – mondogatta az öreg és elindult a tornác irányába. Két perc múlva egy literes üveggel a kezében tért vissza. A zsebeiből előszedte a poharakat, aztán sorra színültig töltötte valamennyit.
– Isten éltesse, Kóhant bácsi – emelte magasba Bagoly a poharát. A tucatnyi férfi visszhangként ismételte utána.
– Most pedig, Kóhant bácsi, szépen menjen be a házba, aztán addig ki ne jöjjön, amíg nem hívjuk – karolt az idős hentesbe Bagoly. Fúrta a kíváncsiság az öreg oldalát, erősen fúrta, de nem mert ellene szegülni a parancsnak.
Amint bezárta maga mögött az ajtót, a férfiak sebtiben lerakták a szánkóról a gerendákat, deszkákat, léceket és hozzáfogtak a munkához. Hatan csákányokkal, ásókkal nekiestek a földnek és méternyi mély, szabályos négyszög alakú gödröket ástak. A többiek mértek, rajzoltak, fűrészeltek, fúrtak, faragtak, kopácsoltak. Mire délben megkondultak a város harangjai, már a tetejét ácsolták a vadonatúj építménynek. Délután négy órára pedig már a füstölő is a helyén állt. A szánkó épp akkor tért vissza negyedik útjáról.
Végül összesöpörték a forgácsot, fűrészport, Bagoly pedig felment az öreghez.
– Na, most már kijöhet – mosolygott sejtelmesen.
Kilépett Kóhant bácsi az ajtón, de nyomban gyökeret is vert a lába. Ott állt a gyönyörű fáskamra az udvar végében, szakasztott olyan, mint a leégett, csak épp sokkalta szebb. Vidáman integetett piros cserépfedele, de biz az öreg Kóhantnak könnyel futott tele a szeme.
– Mivel szolgáltam én rá erre a nagy jótéteményre, fiam? – fordult Bagoly felé.
– Az emberségivel, Kóhant bátyám – felelte Bagoly, de mintha az ő hangja is fátyolosabb lett volna a szokásosnál. – Jöjjön, nézze meg belülről is.
Ment, csoszogott az öreg, majd felbukott nagy igyekezetében. Amikor aztán kitárult a kamraajtó, már képtelen volt visszafogni könnyeit. Vágott fával volt színültig tele a kamra.
– Még innánk egy pohárkával, Kóhant bátyám, aztán indulunk is, mert mindjárt ránk sötétedik.
– Az egy pohárkából végül három lett, s már a csillagok is kigyúltak az égen, amikor az öreg bezárta a kaput Bagoly után, de a szemei még akkor is könnyesek voltak a meghatódottságtól.
Telt, múlt az idő, néhány héttel később az öreg csöngetett be Bagolyhoz.
– Miben segíthetek, Kóhant bácsi – kérdezte csodálkozva.
– Nem segítség végett jöttem most, fiam. Arra szeretnélek megkérni, hogy szombat este, te és a barátaid, tiszteljetek meg jelenlétetekkel. Úgy hat óra tájban, ha alkalmas.
– Ott leszünk, Kóhant bácsi, és hálásan köszönjük – felelte Bagoly.
– Én köszönöm, fiam – nyújtotta kezét búcsúzóul az öreg.
Úgy is lett. Szombat este nagy murit tartottak az öreg Kóhantnál. Akik arra jártak, mesélték, hogy tucatnyi mesterember látogatta meg az öreg hentest. Volt közöttük ács, asztalos, kovács, és suszterből is legalább hat. Azt nem tudták, mit ünnepelt az öreg, valaminek azonban nagyon örülhetett, mert kilenc óra tájban már akkorákat rikoltott, hogy a környék összes kutyája vonyítani kezdett félelmében. Később aztán alábbhagyott a zenebona, de akkor már nem is a házból szűrődött ki, inkább úgy hangzott, hogy az égből száll alá, és annyira gyönyörű volt, mintha nem is férfiak, hanem mennybéli angyalok kórusa zengené – mesélte Bruncsák Imi, aki épp hazafelé tartott a munkából. – S magát a házat is különös fény ragyogta körül, amilyet csak templomok oltárképein látni. De azt sem akármelyiken – toldotta hozzá.
Azon a nyáron különösen szépen ciripeltek a tücskök. Lágyan, lélekmelengető finomsággal szólt a muzsikájuk. Mintha így akarták volna kárpótolni Baglyot azokért a gerendákért, deszkákért, lécekért, melyeket ugyan rég megálmodott filagóriája számára vásárolt, végül mégis Kóhant bácsi új fáskamrája épült meg belőlük. S mintha így akarták volna alátámasztani az örök érvényű mondás igazát is, miszerint: Mindig öröm kapni, de sokkalta nagyobb öröm adni.