„Nem életrajzot írtam Bartókról.
Erre csak olyan író lenne méltó,
Aki vele egyenrangú művész.
De Bartókról írni kell.”
(Székely Júlia, Bp., 1963)
Gyermekkoromban, amikor esténként sokszor fáradtan bandukoltam hazafelé a zeneiskolából, nem foglalkoztattak olyan gondolatok, hogy mekkora kincs birtokosává válok a zongoratanulás által. Azt sem tudtam még, hogy a kis vidéki zeneiskola falai között tanáraimtól életre szóló példamutatást, követendő értékeket kapok, amivel gazdálkodhatok. Kaptam. Nagyon sokat. Ma már tudom értékelni. Hogy tudtam-e ezekből valamit kamatoztatni? Az már nem csak rajtam múlott. Szigorú, következetes, de nagyon szerethető volt a zongoratanárnőm. Példaadással tanított és nevelt egyszerre.
A zeneiskola, ahová jártam Bartók Béla nevét viselte. Méltó volt rá.
Bartók Béla a Cantata profána c. művében (1930) vall legtalálóbban magáról, egész életéről: „Csak tiszta forrásból…”- hangzik vallomása, s ezt Bartók minden munkája hitelesíti.
Ha ezt igazán meg akarjuk érteni, hallgassuk meg Bartók zenéjét. Hallgassuk… ne egyszer, ne kétszer, többször hallgassuk meg.
Bartók Béla és Kodály Zoltán a legmagasabb igénnyel írták műveiket a gyermekek, az ifjúság számára.
Bartók Béla fegyelmezett, szófukar, udvarias és szelíd-szerény ember volt, de ha igazságtalanságot látott szenvedélyesen, gorombán támadott. Kodály Zoltánt ért támadásokra azonnal reagált, ami szinte egyedülálló a művészbarátságok történetében.
1907-től, a Zeneakadémia tanárakén pedagógiai munkáját is a „tiszta forrás” jellemezte.
Tanítási és nevelési módszeréből is hiányzott a beszéd. Kevés magyarázattal, sok bemutató zongorázással vezette növendékeit a helyes útra. A tempót, a dinamikai hangsúlyokat, a formai felépítést, a belső mondanivaló átérzését és tolmácsolását is megmutatta. Nem magyarázta a darabot, hanem megmutatta.
Példamutatásával nem veheti fel a versenyt semmilyen ékesen szóló magyarázgatás. Nem volt egyszerre sok tanítványa, de velük nagyon sokat foglalkozott. Emberi füllel alig észlelhető eltérések miatt félórákig képes volt vesztegelni egy-egy taktusnál. Növendéke már elfáradt, ő soha.
Mi volt a szenvedélye? A tanítás? ”Nem. A rend volt a szenvedélye! Makacsul, kérlelhetetlenül követelte a rendet mindenben, tudományos és alkotómunkában, zongorázásban, a világban mindenütt; önmagától, tanítványaitól, mindenkitől. Úgy tanított, ahogy komponált, zongorázott, gyűjtött s rendszerezett.”
Bartók Béla és Kodály Zoltán tíz éven át járták az országot, népdalokat gyűjtve.
Bartók megszállottan gyűjtötte a román, szlovák népzenét is, amiért hazaárulással is megbélyegezték. Ő, a holtáig hűséges magyar ezzel nem törődött, folytatta a gyűjtést, s a vádakra így reagált:
”Az én vezéreszmém, amelynek, amióta csak, mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem, amennyire erőmtől telik, szolgálni a zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”
Bartókot itthon nem értették. Egyetemet végzett, komoly középosztálybeliek sem. Nem értették, s még büszkék is voltak rá, hogy nem értik.
Lehet, hogy napjainkban is élnek közöttünk "Bartók Bélák", akiket nem értünk, hiába szólnak hozzánk? De a mai kor értetlensége nem fog felmenteni bennünket az alól a felelősség alól, ami az értelmiség felelőssége. Az értelmiségé, akinek a feladata megmutatni a helyes és követendő utat gyermekeinknek, az ifjúságnak, unokáinknak, a jövő nemzedékének, mielőtt bekövetkezne a visszafordíthatatlan romlás! Nem kis túlzással gondolom, hogy a 24. órában járunk, hogy ne kövessük el azt a végzetes hibát, amit utána soha, senki nem fog tudni helyrehozni.
Békéscsaba, 2008. június 12.
Felhasznált irodalom:
Székely Júlia: Elindultam szép hazámból, Bartók Béla élete, Móra Ferenc könyvkiadó, Bp.,1971.
Hozzászólások