SZÉPIRODALOM

Behajítja a kalapját a taxiba,
vízszintesen forogva, mint a kacsázó követ,
összegombócolja a palástját, és mellédobja.
Óvatosan száll be az ajtón,
hogy az orra kényelmesen beférjen,
persze a kard fennakad az ajtón.
Lecsatolja, és út szélére dobja,
nem veszi már hasznát a rozsdás vacaknak,
egy bicskás tolvajjal szemben
előrántani sem lesz ideje.

"A színházba!" - ordítja,
"Mielőtt az a meztelencsiga színpadra lép!"
és a taxi elindul.

Az utcát nézi, az elsuhanó alakokat,
és elgondolkodik, hogy megváltozott a világ,
vagy csak ő öregedett meg az évszázadok alatt.
Nem csaphatja már le a sofőr fejét,
mert az a tükörből orron bámulja,
a büszke kard mit sem ér egy tűzpárbajban,
és a szép szavak sem hatolnak a nők szívéig.

Éjszakánként a miértek dühösen dobálják kavicsaikat ablakába.
Miért hagyta, hogy gascogne-i kadétvér folyjon a földön,
miért hagyta egy percig is magára a nőt, akit szeretett,
és miért volt még szerelmesebb a megfosztott hős szerepébe?

S miért menekül még mindig az üldözésbe?
Hisz már mindegy. Robin Magdolna is pihen.
Talán Montfleury hagy kísértsen ma békében,
gondolta, és kilibbent a zárt kocsiajtón.