SZÉPIRODALOM

Az Elviszlek című történet folytatása.

Lift. Utálom a lifteket. Rossz emlékek, amik szó szerint gombnyomásra törnek rám. Gyere már, a franc essen beléd! Szinte hallom, ahogy nyikorognak a fogaskerekek, és szakadni készül a kötél. Lever a víz és remeg a kezem. Még jó, hogy nem egyedül megyek. Kilencedik emelet, behalok, kilencedik!
-Jó ez a kecó, de miért a kilencedik?! Tudod, hogy gyűlölöm a liftet!
-Ugyan angyalom, hol vannak a szárnyaid?-feleli nekem vigyorogva. Nem tudok haragudni rá, olyan, mint egy rossz gyerek. Csak a vonásai árulják el, a kortalanul magabiztos, kemény vonásai. A gyönyörű fekete szemei mosolyognak, a ritka pillanatok egyike ez. Velem, nekem mosolyog. Szeret engem, nekem megnyílik, mert tudja, az ő fajtájából való vagyok. Megbízhat bennem, maximálisan.
-Kérsz valamit inni?-kérdezi halkan, majd nagyon sóhajtva vodkát tölt egy pohárba és felönti hideg paradicsomlével. Imádom, hogy ismer, hogy tudja, mikor mit akarok. Pedig nem is használja hozzá a képességeit, egyszerűen csak olyan...emberi. Ilyenkor. Nevetnem kell!
-Csak ezt az egyet, ma még dolgom van.
Ledobom magam a teraszon egy kényelmes fonott székbe, és kortyolom az italomat. Olyan csodálatos innen minden! Szeretem a magasságot, na persze, hogy is ne szeretném. De tényleg, annyira gyönyörűek a fák felülnézetből! A madarak szinte a fejem mellett húznak el, a szél is másképp fúj idefent. Pedig ez csak kilenc emelet...

-Mesélj bébi, mi dolgod van ma?-kérdezi. Mindig kérdez, úgy csinál, mintha nem tudná a válaszokat. Embert játszik az emberek között. Félelmetes elme, a közvetlen környezete nem hiába tart tőle. Én nem. Nem félek, én szeretem őt. Szerelmes vagyok-e? Jó kérdés...Nem érezhetek, hiszen nekem nem lehetnek érzéseim-elvileg. A gyakorlat az más. Szerelem az, ha inni vágyod a lelkét? Szerelem az, ha a hiányát érzed, amikor nem vagy vele? Szerelem az, ha megállítanád az időt, amikor vele vagy? Hmm...
Idő? Miket beszélek megint?! Az idő nekünk nem létezik. Mérjük, hordunk órát, de a születésnapokat már nem ünnepeljük. Nekünk csak tér van, meg színek, illatok és hangulatok. Jönnek-mennek. Az idő nem múlik, a mi óránk megállt végleg, amikor dimenziót váltottunk. Na, megint melankolikus vagyok, szép!

-Tudod jól, mi a dolgom ma. Ugyanaz, mint máskor. Gyere, ülj mellém, szeretnék kérni tőled valamit!
-A válaszom: Nem! Határozottan. Nem tudsz meggyőzni, ne is próbálkozz, aljas nőszemély!-hangosan kacag. Imádom. Egy csokor színes lufit adnék a kezébe ilyenkor és kivinném a szigetre. Látom a szemén, hogy nem tudom befolyásolni. Ma nem. Valamit mégis ki kell találnom.
-Kérlek! Olyan kicsi még, ártatlan, csodaszép. Nem akarom, gyűlölöm magam ilyenkor!
-Magyarázzam? Neked? Ne nevettess! Munka ez is, és te jössz nekem egyezkedni folyton. Néha már azt hiszem, a Főnök küld ide.
-Viccelsz? Ha tudná, hogy itt vagyok, mehetnék hozzád örökre. - Mindketten tudjuk, hogy az "örökre" itt szó szerint értendő. Azt nem szeretném, nagyon nem. Én rossz vagyok a jók között, de a rosszak között túl jó, s ezt ő is tudja. -Szeretek veled lenni, de az alkalmazottaidat ki nem állhatom. Szívtelen állat mind!
Nevet. Ma különösen éber...
Mégis igyekszem elaltatni kicsit a szavaimmal, a gesztusaimmal, de ő sosem alszik...Csak velem szokott néha, passzióból, és bár soha nem vallaná be, álmodik is. Amikor nagyon koncentrálok, látom is az álmait. Persze, tudja. Már nem tiltakozik, hagyja. Mert ismer. Mert szeret. Mert megbízik bennem. Én meg sosem élnék vissza a bizalmával. Több okból sem, de ez mellékes, a legfontosabb ok ő maga.
Mellém ül és átkarol. Nem játszik, ma nem. Megcsókol, de nem adja magát teljesen nekem. Nem kérdezek.Nem kell. Megsimogatom a süni haját, és őszinte mosolyt adok neki. Valódi mosolyt, szeretettel teli, gondoskodó, minden ármánykodás nélküli mosolyt. Ma nem úgy akar engem, ma csak a közelségem kell. Ahogy beszélni kezd, árad belőle valami megmagyarázhatatlan derű. A hatalmas kezeivel hadonászik, tudja, ezt nem szeretem, s mikor észreveszi magát, a vállamon nyugtatja a karjait. Akaratlanul is fájdalmat okozna ezzel, ha éreznék fájdalmat. Már nem érzek...régóta nem.
A hangját a csipogóm monoton sípolása szakítja át.
-Mennem kell.
-Menj.
-Biztos, hogy nem lehet?-kérdezem ártatlan szemekkel,de ő csak a fejét ingatja. Szomorú lettem tőle. Ilyenkor haragszom rá, de tudja, ha hív, újra eljövök. Mindig eljövök.

A műtőben két sebész, egy műtős, és három nővér izzad keményen. Nem értik. Nem tudják, hogy lehet egy vakbélgyulladásból ekkora baj. Félelmetesen ostobák az emberek néha. Tudom, én is az voltam.
A műszerek ketyegnek, sípolnak, csipognak, hol egyenletesen, aztán meg teljesen megbolondulnak. A kislány feje mellett állok, a haját simogatom. Gyönyörű, ahogy alszik. A homlokára teszem a kezem, és belenézek az emlékeibe. Piros pattogó labdák, születésnapi torták, iskolaszerek, és egy nő fáradt arca. Az anyja. Őt láttam kint a folyosón, kezeit tördelve, mint aki bajt érez. Persze, hogy érzi. Nem akarok többet látni, mégsem veszem el a kezem. Önfeledten kacag a játszótéren, ahogy csúszik lefelé a csúszdán, sikít boldogan. Álomszép gyerek.
-Esik a vérnyomása!
Esik, hogy ne esne...Kapkodás, az orvosok igyekeznek lezárni a sebet, sebesen, rutinosan dolgoznak. Az altatóorvos gépies hangon közli:
-Fibrillál!
-A jó életbe, csináljuk!
Injekciós tűk kerülnek elő, mindenki kapkodni kezd, a zenét kikapcsolják, és igyekeznek a váratlan feladatra koncentrálni. Dolgoznak. Én is. Mindenki csak a dolgát végzi.

Megjelenik az ajtóban, és bocsánatkérőn néz rám. Eljött. Megfogom a gyerek kezét, és hirtelen szörnyű dühöt érzek.
-Menj el! Menj a fenébe! Őt nem adom, őt nem viszed, és én sem! Nem viszem el! Menj már el!-kiabálom, ő pedig tudja, mit jelent, ha nem teljesítem a feladatomat. Könyörgőre fogom:
-Kérlek...
A műszerek már össze-vissza villognak, az emberek kétségbeesve kapkodnak. Beadnak mindent, amit be kell adni ilyenkor. Én csak szorítom a kislány kezét, és nézem a velem szemben álló alakot. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, és alig veszem észre a gyerek kérdő tekintetét. Nem szólok, nem akarok, nem tudok. Őt nézem, ahogy az ajtóban áll, a szemeit nézem, a hatalmas fekete szemeit. Most kegyetlennek látom. Nem harcolhatok vele. Vele senki. Egy utolsó pillantást vetek felé, ő elmosolyodik, majd csókot küld felém, aztán váratlanul megfordul és eltűnik. Fel sem fogom. Elment! Elment! Istenem!
Oda hajolok a gyerekhez, és halkan a fülébe suttogom:
-Aludj csak kicsim, aludj, nem lesz semmi baj!
A mosolyomtól megnyugszik, majd újra álomba merül.

A folyosón a falnak dőlök, és érzem, ahogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Az arcomat a kezembe temetem és sírok. Kiborultam, na. Ez volt az első gyerek. Emlékeimből előtör a hányinger érzése, de nem tiltakozom. Megkönnyebbülnék-ha lehetne.

-Asszonyom, a kislánya jól van. Egy óra múlva már ébren lesz, bemehet hozzá.-mondja szelíden a fiatal orvos. A nő hálásan mosolyog és elindul a lánya szobája felé.

-Na gyere bébi, menjünk! Nincs itt semmi dolgunk.-mondja a tüsihajú, és nagyot sóhajt.
Megyek. Kézen fogom, és elindulok vele a lift felé. Megölelném, de azt nem szereti, pedig senki sem lát minket.
-Köszönöm!-suttogom a fülébe, és megnyomom a lift hívógombját...