SZÉPIRODALOM

az ismert nyílegyenes síneken hoz
a szürkülő idő kéretlen ékszerdobozába
alabástrom-szilárd mozduló emlékezettel
délelőttök borongva elmosodódott
bárányfelhői kísérnek a városba
mezei virágok illatozása a lélekben
mikor felköszönt az állomáson
váratlan várt hiányod tétován hűlő
holt jelenlét s ördögszántást húznak
a csönd évei szikár boronái simítják
egyenesre múló hitek tenyérvonalait
fiatal s bolondos tékozlásait mikor
még kéz a kézben jártunkban vigyázta
édes-angyali lépteink a még avar nem
lepte legtágabb kegyelemre szótalan
mosolygó tavaszi délutánok ölén
silbakol ott most is a református templom
s a Deák tér a Napkorong áldása
ott állván sóhajtva rám esik rakoncátlan
sejtekbe ivódva elmúlt szavaid mintha
vigyáznának időtlen a szívben fellobbanó
hajszálvékony újtestamentumi fények
ami volt átkozottul konok magány
után s magány előtt fakult s törött
ékszerdoboz már a szívben ott van igen
ott van az is a síneken messzehordó
ravatalozó ez a potya nap tizennyolcban
s holtak csókjaid tovatűnt dal már
mindenütt fehérlő találkozás
mindenütt fehérlő elválás
már csak nikotinos íz a számban
a ragyogás után e vágáns látogatás
vonatfütty jelez véget ért
s élőn de mégis holtan
felszálló fehér füstként
a madárlátta remény
a nyílegyenes síneken zakatolok
s a sejteimbe ivódva a kóbor hit is
visszafelé a pillanatokban csörgedezve
csendes-égszínkéken látatlan vadvizes
új jövendőre ismét megelevenít