SZÉPIRODALOM

Kellner Alfréd a hatvanas évek derekán egy patinás borozót vezetett a belváros egyik eldugott mellékutcájában. Nem volt nagy forgalma, így igazán ráérősen teltek napjai. Egyébként sem volt komoly igénye a fokozott sürgés-forgásra, mivel a fizetése így is, úgy is a kor elvárásaihoz igazodva már több éve 1970 Ft-on állandósult, ezenkívül idejekorán elkopott ízületei sem bírták volna a megfeszített iramot.

Történt, hogy egy kora nyári délelőtt a pultban tárolt fehérborkészlet elérte a kritikus szintet, ami már nehezítette a jellegzetes hangon csilingelő eszköz bormerítő képességét a tégelyben. Tutyi – ahogy Alfrédot becézték ­– összekapta magát, és egy húsz literes demizsonnal lesántikált a pincében tartott hordókból utánpótlást vételezni. Amint leért, meglepetten konstatálta, hogy már csupán a legnagyobb hordóban van a becses nedűből, úgyhogy mindenképp meg kell bontania a 200 literes, számára legértékesebbnek tartott Móri Ezerjó készletet.
Egy rozsdás kalapáccsal meglazította a masszív fadugót, majd az ócska kovácsfogó néhány csavarásával szabaddá tette a nyílást. Kendőjével megtörölte a lócán tárolt gumislagot, és behelyezte a hordó nyílásába. A demizsont közelebb húzta, és erőteljesen megszívta a slag végét. A pinceablakon beszűrődő fénysugarak tükröződve törtek meg az üvegedénybe csorgó aranysárga borpatakon. Már-már megkívánta a csillámló itókát, amikor a pultosnő drámai szoprán hangját meghallotta a pincelejáróban:
– Gyere fel Tutyi bá’, telefonod van a Velencéből!
– Megyek, ahogy tudok – felelte Frédi. – Még ilyenkor is abajgatja az embert a főnökség – zúgolódott magában morózusan.
Ahogy felért, leült a pult mellett, a telefon közelébe, és komótosan rágyújtott. Szokása volt, hogy a telefonálás – mint kiemelten fontos tevékenység – közben, szájába dugjon egy-egy blázt, ami leginkább arra volt jó, hogy a szemébe csavarodó csípős füsttől indokolatlanul is folyjon a könnye. Most azonban akár örömében is elcsurranhattak azok a rakoncátlan könnycseppek, mivel a szálloda igazgatója felettébb nyájasan azt közölte vele, hogy este át fog küldeni egy nyugatnémet csoportot, akik a környékbeli borokat szeretnék megkóstolni.
Tutyi már előre osztott-szorzott magában, és megelégedetten dőlt hátra.
– Na, akkor ebben a hónapban is meglesz a zsebpénz. – Remek kis jattos esti műszak várható.
Közölte a pultosnővel, hogy valószínűleg később fognak végezni, de megéri, mert zsíros német csoport érkezik, akik tudvalevőleg nem szoktak garasoskodni. A pultos fiatalasszony azonnal rábólintott a túlórára és vég nélküli monológba kezdett, hogy mire is tudja fordítani a kiérdemelt apanázst.
Frédi megértette kolléganőjét, akinek három apróságot kellett eltartania egyedül. A hallottakon elmélkedve saját gyerekeire gondolt, akik már felnőttek, családot alapítottak és a maguk életét élték. Megborzongott, jóleső érzés töltötte el.
– Én, már megtettem a magamét, felneveltem két szép csemetét, jó keresetet biztosító végzettséget nyújtó iskolákba járattam őket. – A többi pedig már kizárólag rajtuk múlik.
Önérzetes gondolatsorán annyira meghatódott, hogy cigaretta nélkül is kicsordultak a könnyei. Megszokásból nyúlt a köpenye felső zsebébe és újabb cigarettát tolt a szájába.

Amire a pultosnő éppen lecsendesült, betért egy régen látott vendég a borozóba, aki annak idején Tutyival együtt kosarazott az MTK-ban. A két veterán elérzékenyülve meglapolgatta egymás hátát, és a kikért házmesterfröccs mellett az egykori cimbora ecsetelni kezdte sorsának viharos fordulatait. Frédi feszülten hallgatva a történteket, és már épp a köpenye felső zsebében turkált, amikor belenyilallt egy áramütésszerű érzés. Kis ideig nem értette a hirtelen jött szorongás okát, de aztán szinte rázuhant a felismerés:
– Folyik a bor! – Folyik a bor! – kiáltott fel hevesen.
– Fröccsöt iszom, nem tiszta bort… – nézett rá furcsán a régi spori.
Tutyi azonban ekkor már úgy rohant le a pincébe, mintha minden gömbcsuklóját fém-polimer implantátumra cserélték volna.
A pincében siralmas látvány fogadta. A slagon már alig szivárgott a bor, ám a helyiség bokáig megtelt a finom illatú ezerjóval. Néhány helyen kis buborékok törtek fel, ahol a bor éppen kiszorította a padló durva kövei alól a levegőt. Tutyi éles hangon szűkölte:
– Engem azon nyomban kirúgnak innen.

Ahogy a vérnyomása és gondolkodása stabilizálódott – keresve a menthetőt –, körbenézett. A lóca alatt felfedezett egy kupac zsákvásznat, ami még abból az időkből maradhatott ott, amikor nem ő vitte az egységet. Gondolt egy nagyot: a zsákvászon darabokkal mártogatni kezdte a bort, és az így összegyűjtött lét belecsavarta egy lefejtő dézsába. Hosszú és nehéz művelet volt, mire az elfolyt 180 liter körüli mennyiséget mind felmártogatta. A koszos, földes, borszerű löttyöt még többrétegű gézen is átszűrte, úgy töltötte vissza az üres hordókba. A géz (a koszon kívül) nagy mennyiségű fűrészport fogott fel, ami azt valószínűsítette, hogy a zsákvásznakban valamikor fűrészporba csomagolt facsemeték lehettek.

Eljött az este. Frédi megmosakodott, átöltözött, dús haját megigazította, megpróbálta ábrázatát is rendbe hozni, de így is igencsak gyászos képpel és gondterhelten várta a német csoportot.
A turisták meg is jöttek időben, egy Tutyi számára régóta ismert idegenvezető volt velük.
– Szervusz Frédi – köszöntötte a vele egykorú férfi. – Hozzatok ki a borhoz való harapnivalót, sajtokat, pogácsát, meg mindent, ami van! – Belefér a cechbe, a pénz őnáluk nem számít – mutatott körbe a társaságon.

Frédi és a pultosnő kihordták a kért rágcsákat, majd elkezdték a kancsókba porciózott bort is kivinni az asztalokhoz. Először a demizsonban és a hordó alján maradt, tiszta ezerjóval indítottak. Ez viszont, ahogy számítottak is rá, nem tartott sokáig, az ötven fős társaság fél órán belül elfogyasztotta.
– Nun, jetzt springt der Affe ins Wasser! (Na, majd most ugrik a majom a vízbe!) – motyogta Alfréd, aki maga is német származású volt.
Odafordult az idegenvezetőhöz, és megkérte, hogy mondja azt a csoportnak: A következő borféleség a Móri-borvidék ökológiai adottságai, a meszes, néhol löszös talaj miatt karakteresebb, magasabb savtartalommal rendelkezik, ugyanakkor sűrű, testes ital. Különlegesen érződik rajta a földalatti érlelés zamata, és a Vértes hegyvidék fenyőinek jellegzetes illata.
Az idegenvezető kacsintott egyet Frédire, és szó szerint elmondta a kért ajánlást. A német csoport pedig jóízűen szürcsölgette, poharában lögybölte a különleges színű bort. Két óra múltán már odavágtak rendesen a valamelyest leülepedett italnak. A hangulat ennek megfelelően emelkedetté vált, tombolt a szokásos, fergeteges sramli parti. A szeszfokából alig veszített gondűző és a Tutyi által felfogadott három zenész tartósan biztosította a kifogástalan kedélyállapotot.
Tutyi azért időnként odament az asztalokhoz és megkérdezte:
– Schmeckt der Wein? (Ízlik a bor?)
– Besonders köstlicher Wein. (Különösen finom bor.) – volt rá a válasz.

A borkóstoló kimagasló sikeréről értesülve berendelte Tutyit az igazgató.
– Frédi, adok neked egy új munkát Sáripusztán. – Te fogod ezután szórakoztatni a ménest látogató német csoportokat.
Tutyi elfogadta a munkát, udvariasan meghajolt, lekezelt a főnökkel és távozott. Az udvar egyenetlen kövein bicegve jutott az eszébe:
– Annyit tudok a lovakról, hogy hátul két lábuk van, azokkal futnak, elöl szintén kettő, azokkal fékeznek, és mind a négy lábuk patában végződik. Így lehet megkülönböztetni őket az asztaltól.