Az ember bölcsen gondolt egyet,
földre álmodta az eget,
közel legyen a szívéhez,
élte kiszámolt ívéhez.
Kertjének lett féltett kincse,
kékje szinte mennybe vitte,
amit nem ért el kezével,
- angyalt fessen ecsetjével -.
Tavaszhidat ácsolt rácsból,
lelkén fakadt sok-sok ágból,
azon lépdelt könnyű lépttel,
fel ne sértse nagyobb hévvel.
Pici szirmuk ezer égbolt,
mindegyik egy lélegzésfolt.
Földre csüngő csöpp fejükkel
fényt szürcsölnek lélekcsönddel,
és míg bennük a szép lüktet,
Isten tudja, miért nem csüggedsz.
Hozzászólások
Vááá... van nekünk is lobéliánk! Az apró kék szirmok rengetege lenne az égbolt, és felette a rács-odálkozó híd, ahogy merev derékkal figyelem szépségüket? :DD
Gratula + pacsi!
A világért sem. A jelek szerint félreérthető voltam. Szépítkezünk, örömködünk azzal, hogy lehozzuk az eget,bár tudjuk, hogy a nagy körforgásban minden felszívódik.
Nagyon remélem, hogy nem plagizálásra gondoltál kedves Éva..!? :)
Köszönöm a "csipke-lődést"! :))
Már lassan a nyár pallóján egyensúlyozunk kedves Tibor. :) Köszönöm.
Lopkodjuk magunknak az égből a csipkéket. Kell a lelkünknek. Tehetséges tolvaj vagy!
Tavaszhidat!