SZÉPIRODALOM

Belló és Cilike sokadjára ülte végig minden érdem nélkül a Pitvar irodalmi kör késő estébe nyúló felolvasódélutánját. Most is ugyanúgy jártak, mint már többször, az ő műveik előadására nem maradt idő, mivel lehúzta a rolót a vendéglátóipari egység, amiről a nevét kapta a népes társaság. Mivel a csoportnak volt irodalomtudományból doktorált tagja is, az ő véleményét főleg Cilike mindenképp szerette volna hallani néhány verséről, így engedelmesen mentek velük tovább egy Üllői úti, késő éjjelig nyitva tartó sörözőbe.

A söröző egyik hosszú asztalánál bőven akadt hely a megfogyatkozott irodalmárcsapat számára. Mivel az utcai bejárat mellett telepedtek le, a nyárestén még erős járműforgalom zaját túl kellett harsogniuk. Így viszont annyira erős lármát csaptak, amivel az utcán járók figyelmét is felhívták magukra. Mindenki beszélt mindenkihez, miközben néhányan elővették papírjaikat, és fennhangon olvastak fel alkotásaikból. Közben a pincér is szorgoskodott, és egyre másra tette le eléjük a rendelt italokat. Néhány percen belül kávéházi kavalkád kerekedett, és a füstöt is sarlóval lehetett vágni.
Belló akkoriban már absztinens korszakát élte, így egyedül ő fogyasztott jégkockákkal bőven felütött narancslevet, a többiek mindenféle alkoholos itallal enyhítették kíméletlen szomjukat. Az ivás, a dohányzás és a hangoskodás mellett a csapat nem sok gondot fordított a széktámlákra aggatott dzsekik, zakók, válltáskák és szatyrok felügyeletére. Mindenki úgy volt vele, hogy biztosan figyel rá a másik. Miközben az éppen felolvasó társuk közelébe tömörültek, a bejárat felőli harmadban – jól látható értékeikkel – szabad prédává váltak a fogassá avanzsált székek.

Belló leszegett fejjel ült az asztal túlsó szélén az ajtóval szemben. Hosszasan elgondolkodott a kocsmai hangulat irodalmi értékeket formáló jelentőségén, és a szeszgőzös vélemények értékállóságán. Arra kapta fel a fejét, hogy egy rosszarcú, gyanús fickó bőrdzsekit tart a széktámla fölé, mintha épp magára akarná venni, közben viszont óvatosan araszol a széksor mögött. Belló azonnal felugrott ültéből és észrevette, hogy a dzseki takarásában egy másik nyóckeres bennszülött kinézetű fazon sorra akasztgatja le a táskákat a széktámlákról. Váratlan döbbenetében vakmerően elindult feléjük és inkább éjszakai taxisra, mint irodalmárra hajazva fenyegetően azt rikkantotta:
– Mi a jó anyátokat kúpászkodtok más holmijában sunyi geccók?
A két fazon egymásba botolva iramodott ki a kocsmából, miközben a táskaszíjakba gabalyodott kezeiket igyekeztek szabaddá tenni. Belló kiáltására a többiek is feleszméltek, és kisiettek a söröző elé, hogy lássák, mi a stájsz. Két táskát a járdán elhagytak a lopósok, így az átszellemült irodalmárok gyorsan felismerték az eset jellegét. Az egyik költőnő nem találta a táskáját, ezért megbízva a társaság nőtagjaiban – hogy ezután mindenre négy szemük lesz –, a férficsapat a két tolvaj után eredt. Három húgyos kapualjjal odébb eldobva találták meg a kézitáskát. Az igazolványok szerencsére megmaradtak, csak a pénz tűnt el belőle.
Belló jól ismerte a pórul járt Árminát, a középkorú költőnőt, aki akkoriban a Hajóhinta irodalmi portál egyik szerkesztője volt. Az is előfordult, hogy pesti látogatásuk alkalmával barátjával náluk aludtak. Most is azonnal felajánlotta segítségként, hogy dobjanak össze Árminának némi pénzt a másnapi vonatjegyre, amit a Hajóhinta portál becsípett főszerkesztője, Maki is feltűnő igyekezettel támogatott.
A tolvajtámadás sikeres elhárítása után – ugyan némi veszteséggel –, de egymásba vetett hitükben jócskán megerősödve mindannyian összepacsiztak, és kora hajnalig – az ivás mellett kitartóan – esélyt adtak az irodalomnak.

Belló néhány nap múltán meghívta a Hajóhinta portál szerkesztőit Makit és Árminát, hogy tiszteljék meg frissen gründolt irodalmi felületét, a Libelló portált néhány írásukkal. Mindketten – rengeteg elfoglaltságukra hivatkozva – kevéske türelmet kértek, de megígérték, hogy nemsokára jelentkeznek. Belló kétszer emlékeztette őket, ám a magukat rangos szerzőnek tartó ismerősök végül már hűvösen zárkóztak el a baráti invitálástól.
– No, szép dolog, ennyit ér a pátoszos pacsi és a régi ismeretség. – Ha színt kell vallani, akkor egyből felvetődik a megosztó hovatartozás, és a kivagyi mértékszemlélet – gondolta végig Belló.
Másnap megkérte Árminát, ha már ők Makival nem tudják tartani a szavukat, akkor törölje az összes írását a Hajóhinta portálról. Ezután indult el a hosszantartó nyögdécselés, hogy azokat így meg úgy, ezért, meg azért nem lehet törölni. Érdekes módon azonban, amint Belló szóbahozta a szerzői jogokat, és a velük kapcsolatos visszaélés büntetőjogi megítélését, mégiscsak sikerült a rém egyszerű törlési művelet.
Ezután viszont a két „jóbarát” annyi tagot beszélt rá, hogy hagyják ott a Libellót, amennyit csak sikerült elérniük. Idővel mégis fordult egyet a világ, és lecserélték őket, akár a használt ágyneműt. Változtak a Hajóhinta tulajdonosai is, de a ragályos fontoskodás és a gőg valahogy mégis megmaradt.
Belló ráírt az egyik új tulajdonosra, aki korábban számos művét beküldte a Libelló portálra, hogy szívesen látnák újra. Erre (nem fogod elhinni) hatalmas egóval a következőt válaszolta:
– Köszönöm az invitálást, majd meglátom, mit tudok tenni.
Mit tud tenni…!? Mintha a körülményes kőművest kérnék meg, hogy javítsa ki a botló lépcsőfokot. Végül beletörött a bicskája a nagy erőlködésbe. Elzárkózott, mint az a több tucat naiv ember, akiket jól beültettek a Hajóhintába, és elhitették velük, hogy náluk bizony kolbászból van a hintakötél, emellett a tehetség, a múzsa és a siker is egyenesen az égből potyog.