SZÉPIRODALOM

Késő délután volt, hogy kikocsiztunk.

Könnyedén fordult a kis homokfutó.

Az idő hűvösre fordult,

/A bakon volt két takaró./

Az eső még csak szemerkélt,

De nyirkos-ködös volt a táj.

Csak arra gondoltam magamban,

Istenem, hol van a nyár?

A mezők csoda-zöldjét

Támadták őszi ködök.

Öreg tanyák maradtak el mögöttünk,

A Nap is elbújt már, nem sütött.

A vastag takaró alatt, hogy

Kezünk nagy-néha összeért,

Kezed azonnal elhúztad persze,

Csak azt tudnám, miért?

Most, hogy a csuklyád is felhúztad,

Már arcodat se láttam,

Csak gondoltam: jó lenne utazni véled

Tavaszban, télben, őszben, nyárban…

Az eső sűrűbbre váltott.

Éreztem, a takaró alatt

Reszketsz, és mindjobban fázol,

Megfordítottam hát a lovat.

A kandallót jól befűtötték,

Ülünk, s csak nézünk tüzet,

Azt, hogy én mennyire szeretlek,

Kéne már tudnia mindenkinek.

Csusszan a kandalló fénye

Finom metszésű poháron,

Pohárban nemes ital van,

Valamit mondanom kéne.

Valamit mondanom kéne,

De, jó így szótlanul ülni,

Tűz ragyogását nézni,

Szemed fényében elmerülni…

Csillan a kandalló fénye

Szemed csodaszép bogarában,

Valamit mondanom kéne,

De, jó így szótlanul ülni…

Fejed a vállamra hajtod,

Ülünk, és hallgatunk csendet,

Akarok szólani végre,

Ujjadat számra tapasztod…

(Tudod annyira szeretlek!)