SZÉPIRODALOM

–  Eljössz velem „kiskeresztem”?  – a kérdést keresztanyám intézte hozzám.

 Tán az első osztályt végezhettem, nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy tudtam már olvasni, meg hogy nem szerettem az iskolába, nagyon nem szerettem ott, és minden nap, délelőtt kezdtem mondogatni: „nem akarok, nem akarok…” Akkoriban az alsósoknak még délelőtt volt tanítás. (Ratko korszak.) Végig sírtam, végig panaszkodtam azokat a délelőttöket, egész tanévben, szegény anyám meg mindig elkeseredett. Az iskolába is sokat sírtam óra közbe, délutánonként, ahogy sötétedni kezdett, minden ok nélkül. Jó tanuló voltam. Leginkább csak félelemből, hogy esetleg bántanak, megszégyenülök. Jó volt a helyesírásom, nem csoda, ha szabályt nem is tudtam, de sokat olvastam. Helyesírási versenyt rendezett az iskola a „kicsik” számára. Csak hát másik osztályterembe kellett mennünk. Jól emlékszem az első mondatra: „Esik az eső”, én akkor az esőt, gyorsan két „essel”  írtam, kieshettem, megkönnyebbülhettem, mehettem vissza a saját osztálytermembe, aztán meg végre, korábban haza! Nem éreztem szégyent emiatt, máig se érzek szégyent, csak örömet. Sose szerettem távol lenni otthonról.

De keresztanyámmal a világ végére is elmentem volna. És sok nyáron történt, aztán, hogy elvitt magával.

Keresztanyám valójában nem volt keresztanyám, anyám egyik nagynénje volt.  Ahogy születtünk sorra egymás után, három fiú – orgonasípokként: 1953, 1954, 1957 – elkelt nagyon a segítség, anyai nagyanyám akkor már agyvérzésben szenvedett, és öcsém születése után, hamarosan meghalt.  Így keresztanyám hozzánk költözött. Anyai nagyanyámra nem emlékszem, mesélték róla, nagyon szeretett dajkálni, csak hát féltettek tőle. Későn ment férjhez, nagyapám hatvan éves volt már akkor, „géhás” alezredes, lovakat tenyésztett a hadsereg számára, és azt hiszem – mivel szegény volt, V.-i parasztgyerekként, a saját erejéből vitte valamire – gond lehetett a kaucióval. Amikor leszerelhetett volna a szolgálatból, és hazaírt, kérte a civil ruhát, a válaszlevélben ennyi állt: „Ha nem tudtad megspórolni a ruhára-valót, akkor inkább maradj!” Nagybátyám születését nem élhette meg, anyám is két éves volt még csak, amikor nagyapám egy hadgyakorlaton szerzett tüdőgyulladásban meghalt, nagyanyám egyedül maradt a két gyerekkel.

Nagyanyám nagybátyámat katonaiskolába íratta. (Kőszegre – „iskola a határon”.) Ennek volt némi előzménye. Történt ugyanis, hogy nagybátyám töltényeket kalapált a fahasábokba, amelyekkel a kályhát fűtötték. Elsötétítés volt a város felett aznap is, hallgatták a gépeket, ahogy mentek a fővárost bombázni. Aztán a kályhán melegített paradicsomos-krumpli a plafonon landolt, az ágyba fekvő idős, beteg hölgyet, – nem tudom, milyen rokoni minőségben feküdt ott, az én hibám – befedte a korom, a pernye. Szerencsére nem bomba csapódott be, de nagybátyám ezt követően sürgősen katonaiskolába került. Szerencsére, ahogy közeledett a front, a növendékeket hazaengedték.

Az ötvenes években nagyanyám házát államosították, nagybátyám munkát nem kaphatott, érettségi után tanulnia sem lehetett. Anyám lett a családfenntartó, gyors, és gépíróként helyezkedett el. Amikor az első fizetését hazavitte, elsírta magát. Mer levonták a szakszervezeti tagdíjat, a Békekölcsönt, a munkaköpeny árát meg egy könyvsorozatot is befizetett. És még ki tudná felsorolni, mennyi mindent. Édesanyám a vállalatnál ismerte meg apámat, megszerették egymást, összeházasodtak.

„Keresztanyám” egy Dráva-menti kis faluba élt, két lánytestvérével, meg húga férjével – Erdélyből származó kántortanítóval. Édesapjuk református pap volt, sok gyerekkel. A faluban első világháborús emlékmű, rávésve a falu halottjai, köztük a tiszteletes két hősi halált halt fiúgyermeke neve is. Két temető van a faluban. Kedves idős rokonaink – köztük kedves keresztanyám – a falu „régi” temetőjében pihennek. Köröttük kopott olvashatatlan sírkövek, meg sírkő-nélküli, apadt sírhalmok.

/folytatnám/