SZÉPIRODALOM

Apai nagyapám önkéntesként harcolta az első világháborút. Fiatal volt nagyon. Mesélte, a ”feltöltött személyi állományú” gyalogos zászlóalj menetelt felfelé, aztán foglalt állást valahol a Kárpátokban. (A történészek az oroszok áttöréséről írnak. Személytelenül, emberi sorsokról nem szólva. Nem feladatuk.)

Szép idő volt, menetelt a zászlóalj csak felfelé, a sűrű fenyőerdőben. Többen megtöltötték kulacsaikat a patak vizéből. Meneteltek, hallgatták a csöndet. Feljebb haladva döbbenten látták a patakban fekvő lótetemeket. (De mindegy volt már.) Néhány óra múlva a zászlóaljból pár ember maradt. Nagyapám földije, kedves barátja kiszólt a fenyő törzse mögül, keresztnevén szólította őt, mondta: soha nem jutunk haza innen már. (A halántékán érte a golyó.) Nagyapám évek múlva tért haza Szibériából. Szerencséje volt, tudott németül, szerbül.

Az ő részéről (is) sváb származásúak vagyunk. Nagyapámék Bácska-Bánátban éltek, gazdálkodtak ott, aztán magyarosítottak, onnét van vezetéknevünk, az én vezetéknevem. A háborút követően a család szétszóródott, Ausztria, Magyarország, volt, aki meg se állt Amerikáig.

Nagyon szerettem gyerek lenni akkor abban a kedves nyári kertben. És sose untam az egyhangúságot, reggeli ébredés a kanász-ostor csattanására. Gyorsan: „cicamosdás”, aztán keresztanyámmal mentünk Kolorádó-bogarakat szedni. Hűvös reggel, harmatcseppek, a bogarak könnyű prédaként dermedten hagyták, hogy belerázzuk őket a dunctos üvegbe. Csíkosak, meg pöttyösök. Pedig, ha tudták volna! (Mert őket a tyúkok igen szerették, csak kapkodták fel, ahogy reggeli zsákmányunkat diadalmasan elébük szórtam.)

Mindenkinek megvolt a saját dolga. Keresztanyám a kertet művelte, J. néni  főzött,  P. néni , legkisebb húguk pasziánszozott, férje, Gy. bácsi volt a férfi a háznál. (Gyerekük nem volt.) Én meg „csak elvoltam”. Nagyon jól elvoltam akkor. Gy. bácsi sokat olvasott, a könyveket postán rendelte. Azokat aztán gondos-szép írásával, széljegyzetekkel látta el. És volt rádiójuk is. Emlékszem, épp zenét hallgattunk apám, ő meg én. Apám „produkáltatott”, kérdezte: no kisfiam, mi ez a zene? „A Kreutzer szonáta” válaszoltam. Gy, bácsi csak nevetett, és mondta apámnak. Nálunk ebbe a korban a gyerekek lovat hajtanak már. Igaza volt. (Semmire se voltam jó akkor, és most se.)

A hidegben (Szibériában) robbanás kíséretében repedtek szét a hatalmas fenyők.  Ezt még nagyapám mesélte. Apám is mesélt fenyők pusztulásáról – ez jó negyedévszázaddal később történt – amerikaiak bombáztak akkor épp, fenyők égtek, az Alpokban, a Dolomitok lankáin. Apámék Lienzben voltak akkor, több család menekült Magyarországról, mentek, menekültek, cókmókjukkal felpakolt szekereikkel. A kvártélyról, való gondoskodás apám feladata volt – jól beszélt németül.

Akkortájt – az időrendnek annyira nincs jelentősége – máshonnét is indultak fogatok nyugat felé. Az egyik fogatot tizenhét évesen, későbbi apósom hajtotta. (Az oroszok átkeltek már a Dunán, fogatokat, embereket rekviráltak. Székesfehérvár felé igyekeztek, a hírek szerint német csapatösszevonások voltak arrafelé.)

Jó negyedévszázaddal később, apám megmutatta a kisvárost, ahol annak idején szállásuk volt, a város fölé nyomasztóan tornyosuló hegyekkel, fenyőerdővel. Megmutatta az iskolát is, ahol annak idején laktak, és a fizikaszertárban gőzgép-makettekkel játszottak.