SZÉPIRODALOM

Mottó:
"Kígyónak lábsót, madaraknak fogsort.
Diktál a beteg, írja a doktor.
Beszél majd az utókor, kiről?
Hahahaha Doktor Bubóról."

Fekszem az ágyamon. Elvégeztem többször minden gyakorlatot, amit a gyógytornász reggel bemutatott, és szorgalmi feladatként kirótt. Tagjaimban lomhán terpeszkedik a kíméletlen fájdalom. Nyakizmaimat megfeszítve tompán meredek előre. Kényszeredetten figyelem a festék marsi felszínét, rücskös felpattogzódását lábujjam felett, az öreg ágyvason. Vakrozsda tengerszemek pislognak vissza rám egykedvűen.

A fal mellett sorakozó keskeny lemezszekrényekről azt gondolom, hogy nem igazán illenek egy kórterembe. Talán száz méterrel fentebb, a rózsadombi vadászok jó hasznukat vennék fegyvertárolóként. Persze az is lehet, náluk voltak régebben rendszeresítve, amíg be nem jöttek a szigorúbb fegyvertartási előírások.
A szekrény melletti dohányzóasztal valamiért vonzza a tekintetemet. Az egyik lába nemes egyszerűséggel oszlik, mint a kerti fák tuskója. Még a kipergő törmelék is mellette van. Akár egy kitúrt hangyaboly eső után – legalábbis innen úgy tűnik.
Az asztalhoz egy kiszolgált, favázas, műbőr huzatú klubfotel tartozik, ami jellegében – nekem – ugyancsak vadászos. Már pereg is előttem az ötvenes évek filmje, ahogy benne feszít egy pocakos, pufajkás vadász elvtárs – halinacsizmás lábát feltéve a kis asztalkára –, és bőszen eregeti a Csongor szivar trágyaszagú füstjét.

A valamikor hófehér műbőrrel borított apró stoki az ágy előtt árválkodik. Felületén a repedés már-már művészi intarzia. A bevonat alatt a szivacs mélységes Grand Canyonja sejlik fel, ami messzire vivő gondolatokat indít el bennem.
Ágyam mellett, a fehér éjjeliszekrény fiókján és lemezajtaján remekül mutatnak a méregzöld, lelógó műanyag gombok. A szekrényke egyébként remekül passzol az ágy vasához: szintén festékhiányban szenved, és a vakrozsda ugyanúgy kacsingat rajta.
A fali csempe szétszórt lyukai mintha a világháborús belövések emlékét őriznék, annyi helyen furkáltak már ezt-azt a csúnyán felrakott, megsárgult kerámiára. A felcsavarozott dolgok azonban az idők folyamán szőrén-szálán eltűntek. A meglévő, de már erősen fityegő törülközőtartóra most még nem lehet semmit sem teríteni, mert lecsúszik róla. – Ígérem, meg fogom húzni a felfogatást, ha szerzek egy szerszámot.
A padló apró mettlachi burkolata új korában sem lehetett valami megkapó látvány, hát még így hatvan év után. Imitt-amott repedések, kisebb-nagyobb kagylós törések teszik igazán patinássá.
A többszörösen repedt mosdókagyló felett egy krómozott kézmosószer adagoló csillan meg teljesen kiemelkedve a környezetétől. Próbálok kiszedni belőle valamit – hátha köpni fog –, de üres, poros, akár Miska bácsi levelesládája az utóbbi időben.
A megvakulás irányába tartó, hiányos felfogatású tükör mellett két kis széf áll ki a falból. Ezeknek a páncélosoknak nem tudni, hol lehet a kulcsa, így aztán csak arra jók, hogy a beteg lefejelje őket egy óvatlan pillanatban. A megráncosodott, három sárga és két piros alma azonban remekül mutat a tetejükön.
A széfek alá egy házirend van – stílusosan – gézzel felkötve. Az írás a következővel kezdődik:  „A felvételhez hozza magával:”
– Korrekt ugye? Sétál a szomorkás reumás beteg a rakparton, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felugrik a harmadikra (ami tkp. második, csak a liftben van félrevezetően jelezve), hogy hadd nézzem már, milyen leleteket is kell hoznom, ha ne adj’ isten ide kerülnék.
Leírják ebben a doksiban kendőzetlenül azt is, hogy evőeszköz, bögre, WC-papír, törölköző, hálóruha, köntös papucs nem jár idebenn. Hiába, no – ez az intézmény nem a várbeli Hilton szálló.
Arról is tájékoztatnak – a miheztartás végett –, hogyha megrongálnám pl. a hatvanéves asztal oszló lábát, azt mindenképp meg kell térítenem. Ez engem valamiért a tick-tack bumm! játékra emlékeztet. Elvégre valakinél magától is fel fog robbanni az asztalka. Attól függ csak – mint a játékban –, hogy az ember milyen sokat görcsöl mellette az élet nagy kérdésein.

A szobában durva meleg van – izomból fűtenek. Az ágy mellett húzódó cső annyira forró, hogy álmában sem szabad elfelejteni a betegnek, különben megégeti a hátsóját. Úgy nyolcvan fokos víz kering benne. A radiátor szelepe talán már ötven éve berohadt, a fűtés ezáltal nem szabályozható. Szobatársam gyűlöli a meleget, így akkurátusan nyitva tartja az ablakot tenyérnyire, néha még annál is jobban. Az egyik oldalam izzad a csőnél, a másik viszont hideg, mint a decemberi éjszaka. Nem is csoda, hogy második kórházi napomon rosszabbul vagyok, mint felvételkor.

A puklis, táskás festésű plafonon a neonvilágítás egész csinos, csak a festők rendesen összekenték legutóbb – úgy húsz éve. Azóta sem ért rá senki megtakarítani. Majd talán a következő felújításnál, abban az esetben, ha festés után le lesz cserélve az armatúra.
A sarokban a kuka duzzogva hallgat. Meg akartam reparálni, de igencsak besértődött. Azt sziszegte foghegyről: „már vagy öt éve elromlott a lábpedálom, most mért piszkálod?”.
A kórterem ajtózárából kilógó csavart fogpiszkálókkal beszorítottam, már csak azért is, hogy a fiatal doki ne azt csavargassa állandóan, ha benéz hozzánk.
De valami ultramodernt is megemlítek: a hangtechnika teljesen meglepett. Megszólalt egy Mézga Aladár adóvevőjére hasonlító kütyü az ajtónál. Éva nővér utasítását simán, áthallás nélkül vettem benne. Megkért, hogy beszélgessek vele az ágyam melletti kagylón keresztül. Hát ez szuper! Lehet, hogy ezen a csúcskészüléken keresztül teleportál le a vizsgálatra?

A folyosón várakozáson felül ragyog az idejétmúlt linóleum mindenütt. Úgy fénylik, mint a felújított műjégpálya a ligetben, bár valamivel több helyen van megfoltozva. Elcsoszogok rajta az egyetlen férfi WC-ig. Látom, van ám itt két erős ajtó is, de egyik sem csukódik rendesen. A zárszerkezet és az ajtófélfa között legalább négyujjnyi rés tátong, így a rögzítést egy kilincsre kötött vezeték segítségével lehet megoldani. A villanydrótot az ajtókeret egy speciálisan meghajlított csavarjához szükséges kötni. Az illemhely belülről… azt inkább hagyjuk. Körbepucolom a kagylót és az ülőkét alul-felül – nem probléma. A gond inkább az, hogy itt sem tud elmélyülten relaxálni az ember. Alig ülök le, már hallom is, hogy valaki idegesen rángatja a zsinórt, és mogorván reklamál a folyosón:
- Mi tarthat ennyi ideig, talán hozzam a ricinust?
Nem szeretnék vitatkozni, gyorsan elvégzem a dolgom, és duzzogva befordulok kézmosásra a szomszéd helyiségbe. A higiénia fontos – halljuk néha az eü. tájékoztatókban... Nos, nem mindenütt persze, mivel itt a kézmosó adagoló teljesen száraz, ki tudja mióta fogyhatott ki belőle a fertőtlenítő hatású folyadék.
Megborzongok, a hideg megcsípi a vizes bőrömet. A fürdő ajtaja és az ablak egész nap tárva-nyitva, mégis büdös van benn. Aki zuhanyozni próbál, annak mindenképpen ki kell várnia, míg a bagószaggal kevert decemberi hideg lovagiasan távozik.

- Hogy rohan itt bámészkodás közben az idő? Irány gyorsan ebédelni! Hopika… a lift már megint beszorult a félemeleten. Lopva nézem a várakozó, járókeretes és mankós betegeket. Kényszeredetten mosolyognak, akár a vigyorgóban.
- Te is nevetsz most – ugye? Légy szíves ne tedd! Még kerülhetsz hasonló körülmények közé paraszolvenciafüggő,  megélhetési járulékfizetőként. Azért bizony! Semmi esetre sem az egymást követő, szakértő, felelős kormányok  gazdálkodásának, és a helyi, lezsírozott „béna kacsák” következetlen sipákolásának köszönhetően.

– Tudod… valahol azért mégiscsak van némi bizsergető érzés ebben az egész kórházasdiban. Ha mélyen belegondolsz, végig libabőrös lesz a karod, hisz mégsem hagynak egyedül szenvedni a nyavalyáddal. Hosszas várakoztatás után (ha kinézik belőled, hogy jattolni fogsz) végül csak összekvártélyoznak sorstársaiddal. Másfelől azonban sértődéssel vegyes aggállyal tölthet el, hogy a norvég tömeggyilkosnak – Breiviknek – három csillaggal jobb panzió dukál, pedig ugyanolyan európai betegek vagytok mindketten.




                                                                                               (Ezen a képen Breivik börtöncellája látható.)