OLVASNIVALÓ IRODALOM

Mumóka alaposan elfáradt a kertészkedés közbeni hajlongástól, emellett bal forgója újra, szinte elviselhetetlenül sajgott.
Hangos nyöszörgések közepette elterült a nappaliban a por ellen védő lepedőkkel letakart, vadonatúj kanapén és gondterhelten nézte az udvart.
– Mi lesz, ha nem javul a combízületem, és folyamatossá válik a fájdalmam? ­– tette fel magának a kérdést. – Ki fogja befejezni az elképzelésemet, ami menetközben spontán alakul. Ha nem én formálom a kertet, még elmagyarázni sem tudom másnak, hiszen az egyik ágyás elkészítése inspirálja bennem a másikat.
Amíg ezen gondolkodott, tekintete a nagy fedett terasz mennyezetére tévedt.
– Szerencse, hogy fecskék nem fészkeltek be, kihasználva a részleges nyugalmat – állapította meg. Még nem laknak itt ugyanis Medvegúzzal, csak nyugdíjba vonulásuk óta járnak ide gyakrabban a kertet rendbe tenni és a költözködés előtti legfontosabb teendőket elvégezni.
 
A garázs előtti térburkolatot és a kerítést borzasztóan elintézték a madarak. Olyan, mintha a kisvárosi utca elvadult folyópart lenne, ahol sirályok és kárókatonák falánk csapatai tojásnyi fehér foltokat csurgatva könnyítenének magukon. A fekete kovácsoltvas kerítés lehangolóan néz ki a gömbkőrisek alatt, amelyeket nemrég gallyazott fel Medvegúz, hogy az utcán elhaladó teherautóknak ne képezzenek a formás lombok akadályt.

Szóval fecskefészek a terasz alatt… Nem hiányzik Mumókának az sem, mint a látómezeje szélén elterülő fehér flekkek a kövön és kerítésen. Morfondírozásából arra eszmélt, hogy félhangosan az „Eresz alatt fecskefészek” c. nótát dúdolgatja. Meg is kérdezte Medvegúztól, aki fürdőből jövet a nagy U alakú kanapé másik oldalán öltözködésbe kezdett, és kínlódva a zokniját húzta:
– Hogy van ez a nóta tovább, te ismered?
– Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva néz le. – nyögdécselte nadrágja felvétele közben Medvegúz. – Persze miért nézne le sírva? – Biztosan elértettem gyerekként, pedig hányszor hallottam a szépemlékű vasárnapokon, amikor felmenőim felhangosították a lemezjátszót.
– Tudod mit, megnézem a telefonomon, a Google mindent tud. – élénkült fel Mumóka.
– Az a biztos. – felelte a férfi, miközben már indulásra készen a tükörben vetett néhány pillantást ábrázatára. – Nem ártott volna megborotválkoznom, de itt még egy eldobható borotvám sincs – dörzsölgette az állát. Rendesen megcsípte a tokámat egy mocsok szúnyog. – vette észre és már kaparni is akarta, amikor az asszony rászólt.
– Hagyod abba a piszkálást, majd bekenjük krémmel! – Olyan már az arcod így is, mint a foltos ruha, teljesen szétkapartad.
– Valóban, mert a köszvény tolja minden lehetőségnél a szövetekben kicsapódó mononatrium-urát kristályokat, én meg ezeket a sebeket szenvedéllyel nyomkodom és csúnyán el is tudom kaparni.
Igaza bizonyításaként az álla alatti dudoron nyomott még néhányat és körmével keményen belékapart.
Mumóka közben megtalálta a Youtube-on a keresett zeneszámot és elindította a lejátszást.

– Sírva nézlek – mosolyodott el a férfi. – Most legalább értem. – A k betűt azért rendesen lenyelik az énekesek. – Ideje is volt már persze, hogy megtanuljuk ennek nótának a szövegét:

”Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva nézlek
Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom
Látlak-e még fecskemadár, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!”

Mumóka lejátszotta másodszor is, egy férfi énekes előadásában a nótát, és amikor Medvegúz felé fordult, észrevette, hogy férjének meglepően savanyú az ábrázatra, és mintha a könnyeivel küszködne.
– Bizony, bizony ez egy óriási kérdés Mumó – szólalt meg lehangoltan Medvegúz. – Dolgozunk itt, mint a gépek, bevállalunk hetvenéves fejjel egy újabb költözést, és „lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?”.

A kora nyári langyos estében egyenletesen suhanva az autóval, Medvegúz még többször elismételte magában:
– „Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom.”
A szemüveg és a jótékony sötétedés elfedte kicsorduló könnycseppjeit, a légkondicionálás pedig hamar fel is szárította azokat, így Mumóka talán semmit sem vett észre az egészből.

Másnap reggel a régi ház udvarán Medvegúz szemügyre vette a cserepes és konténeres virágokat, és úgy döntött rájuk fér egy alapos öntözés. Ahogy elindult a kerticsap felé, ahol az állott vízzel töltött kannák várakoztak sorukra, hirtelen hátrahőkölt. Egy fényes tollú, kifejlett villás farkú feküdt lehullott rózsaszirmokba burkolózva a betonjárdán, mintha csak aludna.
Medvegúz megmozdította a fecskét egy műanyag lapáttal, de már nem volt benne élet. Hátára fordult, és a szomorú, „feldobta a bakancsát” pozícióba került.
A férfi ezt a gondviselés üzenetének vélte, és megérzését meg is osztotta a többtucatnyi lépcsőfokon addigra leoldalazó Mumókával:
– Talán lesz még elég időnk, érdemes az új portán tenni-venni, hiszen a tegnap hallgatott búsuló értelme ezzel a jellel most az ellenkezőjére fordul:

…Ha te tovább már nem élhetsz, mi új helyen rakunk fészket.