SZÉPIRODALOM

Január 19-e csendes vasárnap. Medvegúzék ebben az éveben még nem is mentek „fatornyos falujukban” bevásárolni. Az idén csupán akkor vettek néhány fontos élelmiszert, amikor a karácsonykor elmaradt pesti és fehérvári temetői látogatásukat pótolták a hónap elején. Mumóka elképzelése ekkor rendült meg alapjaiban a pestszentlőrinci temető kapujában. Eddig ugyanis úgy vélte, már országosan kezdenek odafigyelni az idősek, a mozgáskorlátozottak problémáira, de rá kellett döbbennie, bármit is megtehetnek a kizárólag anyagilag motivált, érzéketlen hivatalnokok.   

Medvegúz az évek óta bejáratott rutin szerint beállt a temető kapujába, és várta, hogy a kaput kinyissa a biztonsági szolgálat embere, akinek ilyenkor megerőltető tevékenysége elismeréseképpen 2 db, kétszázas guriga gördült a markába. Most viszont nem akart beindulni a korábban olajozottan működő aktivitás. Mumókának természetesen eszébe sem jutott gyanakodni, a tőle megszokott lojális türelemmel várta, hogy elő-utóbb kinyíljon a kapu. Medvegúz sokat látott, egykoron taxis szeme azonban már rossz előérzettel szkennelte a bejárat környékét és a biztonságiak fülkéjét. A lépcsősoron megközelíthető, kiemelt épületben ugyan három egyenruhás alak is lebzselt, de tüntelőleg egyikük sem fordított figyelmet a kapuban alapjáraton ketyerésző diesel Opelre. Medvegúz már épp mondani készült egy cifrát, amikor progresszív lencsés szemüvege rázoomolt a kapu bal felső sarkára ragasztott cetlire: „Behajtás csak rokkant igazolvánnyal és egyéb engedéllyel.”
A harsány indulatszóból csupán annyi maradt:
– Az fasza... – Cammoghatunk gyalog a sírig Mumó!
Mumóka még tett egy elkeseredett kísérletet, hogy elkopott forgóját kímélve, esetleg mégis beengedjék őket. A nagy nehezen kikászálódó, és óvatosan lépegető asszonyt a kapusok az irodába irányították, ahol egy fiatal női alkalmazott szinte szemtelenségnek vette kérését, hogy engedjék be őket a kapun, mint eddig. A nő hidegen annyit kérdezett:
– Van mozgássérült igazolványa vagy nincsen?
– Nincsen – válaszolta Mumóka. – Azt csak annak adnak, akinek nincs lába. – Én viszont, ha elvánszorgok a temető végében lévő sírig, akkor egy hétig a főzést sem tudom ellátni.
– Nem tudok elfogadni semmiféle indokot, ha nem tud igazolványt felmutatni – válaszolt unottan a harmincas évei elején járó, erősen sminkelt és durván kitetovált nő.
– És az egyéb engedély micsoda? – kapaszkodott még az ábrándjaiba Mumó.
– Az egyáltalán nem vonatkozik magára! – zárta le a beszélgetést az alkalmazott, és köszönés nélkül átlibbent a szomszéd irodába.

Medvegúz félreállt az autóval. Karonfogva elindultak a nehézkesen csoszogó Mumókával a 17 hektáros temető alsó végébe. A terület lehangoló látványt nyújtott. Ősz óta az összegyűlt avart sem szállították el. Nem voltak kihelyezett szeméttárolók, így a sírokról lekerülő mécsesek, elszáradt virágok és tönkrement koszorúk a levélkupacok tetején csúfoskodtak. A ravatalozó közvetlen környékén látszott egyedül, hogy történt valami változás: felújították az aszfaltburkolatot.
– Gondolom, ebbe aztán úgy belepistultak, hogy elhatározták: ide be nem jöhet többé autóval ügyfél! – Nehogy már végül a többi utat is fel kelljen újítani! – Lazán kiírták, hogy ezután tilos a behajtás – bosszankodott fennhangon Medvegúz.
– Valahol biztos szóvá lehet tenni ezt a visszásságot – próbálta magában még életben tartani a reményt Mumó.
– Ez nem az egyház által fenntartott, fehérvári tip-top kis evangélikus temető kedves Mumókám! – hívta fel felesége figyelmét Medvegúz. – Itt már kizárólag a gazdaság dominál, nem a hit. – Itt a vállalkozásnak fizetnie kell a sápot, a visszaosztást, a koncessziót. – Így nem marad pénz a valódi működtetésre, ezért pusztul le minden, ezért válik egyre zordabbá a környezet, ezért nincsen elvégezve a munka. – Ez a hely az elfuserált magyar kapitalizmus állatorvosi lova.

A temetőben már a parcellákat megjelölő táblák is hiányoztak több helyen, így gyalogosan rosszabbul tájékozódtak, mint amikor kocsival, a megszokott úton közelítették meg a sírt. Szinte hihetetlen, de eltévedtek. Elmentek a sír mellett, míg egy szomszédos soron nézelődtek. A turpisságra Medvegúz döbbent rá:
– Kivágták a két fenyőt, amit a szemközti sírra ültett a szegény család, hogy lejáratkor ne tudják újból eladni a sírhelyet.
– Milyen igazad van, teljesen más lett a megvilágítás! – ezért néztük be a szomszéd sorral – bólintott rá savanyú ábrázattal Mumó, miközben égő forgóját masszírozta. – Ez a plusz kör aztán végképp nem hiányzott az ízületeimnek.
– Az persze nekünk nem baj, hogy kivágták a két fenyőt, legalább nem hullik törmelék a sírkőre, és nem festi be barnára a világos, Carrarai márványt, de legalább összetakaríthattak volna maguk után – mutatott a sír környékére Medvegúz.
– Sajnos ennyit biztosítanak a tízszeresére, hússzorosára emelt sírhelyárakért – zsörtölődött Mumóka. – Ennyi pénzért egyesek már nem is tudják megújítani a lejárt sírhelyeket. – Másoknak viszont sokszoros területű, trónszerű, emeletes síremlékeik vannak. – Olyan lett már a temető is, akár az élet: magamutogató, ízléstelen és közhelyes.

Medvegúz és Mumóka eltakarította a favágásból hátrahagyott gallyakat, törmelékeket, a tűlevelek garmadáját, a szétszórt, száraz tobozokat, és a lehetőségekhez képest megpucolták a bebarnult sírkövet. Ezután tudták csak elhelyezni virágaikat és a mécseseket. Készítettek néhány fotót a sírról, és elindultak kifelé a hepehupás, buktatós, felújításra megérett aszfaltúton.
Mukóka végül már alig vánszorgott, úgy kellett a kocsiba betolni. Tulajdonképp erre számítva választották ki anno a Mokkát, mivel az ülése magas, így nem kell benne „leguggolva” helyet foglalni.
– No, majd Fehérvárig valahogy helyre jövök – bazsalygott kényszeredetten Mumó. – Te csak vezess nyugodtan, ne ijedj meg, ha a forgóm gyúrása közben néha feljajdulok!

A fehérvári, evangélikus sírkert patikának tűnt a pestszentlőrinci hatalmas, gondozatlan és elkeserítő hangulatú temetőhöz képest. Mérete által itt csupán tíz métereket kellett ballagniuk a sírokhoz. A sírkert minden zugából sugárzott a rend, a sírok közötti hézagokat és az utakat fehér zúzottkővel rendszeresen felszórta a gondnok. A hulladéklerakóban is poroszos rend uralkodott, a precíz szelektív gyűjtéshez minden ki volt írva, amit az idejárók szemmel láthatólag be is tartottak.

Mivel ebben a temetőben gyorsan végeztek, elhatározták, hogy először az új évben bemennek néhány üzletbe vásárolni. Szerettek Fehérváron betérni a kedvenc üzleteikbe, mivel itt nem volt állandó tömegnyomor, mint a „fatornyos falujukban”. Jóval nagyobbak voltak fehérvári Aldi és Lidl áruházak, sőt itt az egykor hatalmas Tesco – félig kiszervezve is – még mindig Góliátnak tűnt. Náluk viszont a megszűnt kis Tesco épületébe beszorított Aldi igencsak töpszli lett. A termékek egy része ezáltal náluk nem is kapható. A polcok között azonban van elég hely a közlekedési utaknak, nem következik be sorozatos karambol a nagy vásárlókocsikkal. A helyi Lidl-ről viszont ez egyáltalán nem mondható el. A kisváros piaccal szemben lévő, nyomasztó forgalmú áruházát ugyanis besuszterolták egy olyan szűk területre, ahol sem elég parkolóhely, sem raktári tárolóhely nem áll rendelkezésre, így a dolgozók a vásárlótérbe tolják a beérkező konténereket és teli raklapokat, amelyek aztán napokig, hetekig képeznek akadályt.
A helyiek és a környékről bejárók mégis ezt az üzletet tartják a legek csúcsának, így a betévedőnek olyan érzése támadhat, mintha egy török bazárba csöppent volna. A higiénia és a rend, azonban meg sem közelíti azt, sőt néha a káoszt már át sem lehet látni. Minden összekeverve mindennel, a gyümölcs-zöldség polcoktól széttaposott folyások indulnak, minden oszlik, tapad, ragad. A mélyhűtők feltúrva, az árak jórészt imitt-amott kiírva. Ami akciós, az már reggel elfogy. A tülekedő vásárlók ütköznek, nyomorognak, nem tudnak kulturáltan vásárolni a kinn felejtett göngyölegektől beszűkült térben. Szóval az egész valami tragédia. Ezt látná a német anyacég…?! Ezt látná a NÉBIH...?! El tudsz képzelni egy olyan forgalmú üzletet, ahol reklama esetén már nem is tökölődnek a papírozással? Egyszerűen zsebből kiperkálják a különbözetet, mondván hadd haladjunk!

Medvegúzéknak mindezért előnyösebb a fehérvári vásárlás, amit ittjártukkor általában ki is használnak. Most viszont hiába voltak a százezres megyeszékhelyen gyéren az üzletekben, a túra után néhány nappal Medvegúz kezdte rosszul érezni magát. Kellemetlenül fájt a gyomra, és alighogy evett azonnal diszkomfort érzése támadt. Mumóka is hőemelkedésre gyanakodott, de a digitálids hőmérő elemcseréjét követően mindkettőjüknél stabilan 37.3 °C lett az eredmény.  Medvegúz azért óvatosságból elvégzett magán egy Covid tesztet, ami szerencsére negatív lett. Ezután úgy döntött, szimpla hasfájással nem állít be az orvoshoz, hiszen már tizenhárom éve nem kereste fel háziorvosát semmiféle panasszal. Nekifogott inkább a gyógyfüves, gyógyvizes kezeléseknek, illetve megpróbálta egyébként harapós étvágyát visszafogni.

Korán sem voltak ideálisak a körülmények január 19-én, Medvegúz mégis rábólintott Mumóka ötletére, hogy már ideje lenne shopingolni egy kört. Lidl, Penny és Aldi, ez volt a menetrend. Az első két helyen szokásos látvány fogadta őket: a Lidl-ben kosz, mocsok, káosz, a Pennyben pedig labirintus és hosszú sor az egyetlen nyitvatartó kasszánál. Az Aldiban viszont 399 Ft-os áron, kiemelten akciós volt a banán! A város széli, egy éve üzemelő áruházban a környékbeli tanyákról sokan megfordultak, amit jól illusztrálták a csizmatalp méretű elhagyott sárkupacok az előtérben, és szétszórva az üzlet polcai között. Most azonban a még maródi Medvegúznak nem ezeken akadt meg a szeme, hanem a folyosón lévő palackvisszaváltó előtt felgyűlt soron bukott ki. Hosszas tervezés után ugyanis direkt azért indultak útnak vasárnap 11 órakor, hogy akkor talán nem lesz zsúfolt egyik bolt sem. Kiderült, ez az elképzelésük abszolút melléfogás volt, mivel az Aldinál, ahol a palackjaikat szokták visszaváltani, eddig még sosem látott sor várakozott. Az egyik automata üzemelt, a másik viszont folyamatosan segítségért "kiáltozott". A sorban állók ráadásul nem holmi hétköznapi kispályások voltak, hanem nagykereskedelmi mennyiségben, hatalmas zsákokban, ezerszámra hoztak visszaváltandót. Az automaták persze nem is bírták a rohamot, felváltva akadtak ki. Medvegúzék nem álltak be a sorba, hanem inkább vásárlásba kezdtek. Azaz kezdtek volna. A banános ládákat ugyanis – szinte testével fedezve –, két gumicsizmás nő örömmámorban repkedte körbe. Medvegúz jó ideje nem mert inni almalevet, sőt már a citrusfélékből csavart savas leveket sem kívánta, ezért gondolt arra, hogy a semleges banán talán kedvére lehet a szervezetének, vesz belőle egy nagyobb fürtöt.
Nem értette viszont, hogy a két nő miért röpködi a ládákat körbe-körbe, és miért nem tudják befejezni a vásárlást. Megállt tisztes távolságban – három lépésre tőlük – és várt, hogy végre abbamaradjon a rajzás. Balra sandított, és a ládák oldalán megpillantotta a varázsjelet, ami megrészegítette a két sártaposós „fürkészdarazsat”. AKCIÓ! 399 Ft. volt a táblára írva. A folyamatos áremelkedéshez idomult, enyhén szocializált hölgyek erre a békebeli árra annyira rápörögtek, hogy nem tudták eldönteni, mennyit vegyenek, milyet vegyenek. Kisebb fürtöket, nagyobb fürtöket, kisebb és nagyobb fürtöket vegyesen, sárga fürtöket, zöld fürtöket, vagy ezeket vegyesen, kéttucat fürtöt, négytucat fürtöt, vagy ezeket is vegyesen. A véget nem érő rajzásuk-lebegésük a ládák körül perceken belül már annyira kiszélesedett, hogy az alacsonyabb nő a tőle három lépésre álló Medvegúzt egyszerűen levegőnek nézve, keresztül akart rajta repülni. Amikor viszont Medvegúz nem vált köddé, hanem továbbra is mozdulatlanul ott maradt, váratlan testcsellel át próbált préselődni közte és a ládák között. A még mindig maródi Medvegúz lemondóan nézett le, és csak annyit szólt:
– Itt nem fog elférni hölgyem! – Ha viszont belefejel a fájós hasamba, roppant dühös leszek. A mélynövésű, szálkás nő úgy nézett a 100 kilós emberre, mintha szellemet látna, mivel számára abban a pillanatban csakis a 399 forintos banán valósága létezett. Ekkor viszont, a másik nő tétova szavai megtörték a varázst. Hangja, mintha egy ismeretlen dimenzióból csapott volna át, ahogy összefüggéstelenül felbugyogott:
– Igen, igen, hallom, itt vagyok!
Medvegúz nem válaszolt, csupán nézte a nőt. Érezte a szeméből sugárzó mohóságot, az ereiben tomboló vásárlási ösztön lüktetését. Végül mindössze lemondóan megingatta a fejét.
A két nő szinte varázsütésre azonmód elillant. Nagy hirtelen egy sorral arrébb kerültek. Medvegúz mielőtt a banánokhoz nyúlt volna – biztos, ami biztos alapon – még utánuk fordult. Látta, amint zavarodottan tapogatják a kosarukba pakolt banános zacskókat, és izgatottan sorolják egymásnak:
– Ezt Gyuszinak, ezt Jancsinak, ezt Fannikának, ezt Robikának, ezt a kis Rozinak, ezt Lali babának, ezt a nővéreméknek, ezt öcsinek. Ezt meg Teréz néninek, ezt meg maminak és nagypapának, ezt meg Ödön bácsinak, ezt meg Remenyik bácsinak, ezt meg Venyige sógornak, ezt meg Mezősiéknek, ezt meg az állatorvosnak, ezt meg a fejőlánynak, ezt meg az új traktorosnak…
– Tudod mit aranyom? – csillant fel a beszédesebb nő szeme. – Ahogy elmegy a ládáktól az a güzü paraszt, majd még visszamegyünk!