mintha a kezed érintését
éreztem volna kezemen
a nyitott ablakból távoli
avarégetések fanyar illata
áldatlan vak kegyelem
kora estét mutat az ingaóra
tegezett álmok s tegnapi hitek
horizontján a Napkorong
búcsúzva bevilágol
még egyszer szétnézek
elárvult holnapokba
az ingaóra árnya
papíroson nyugszik
leradírozott halott üzenetek
s neved melyet nem is ismerhetek
mintha kezed érintését éreztem volna
s kócos árvalányhaj-álmot
a szív-szemhatáron innen és túl
leégett szűz gyertyaszálak
csönd és hamu a mi szentségi magányunk
Alkotói biográfia: Erdős Márton
"Per aspera ad astra."
Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!
Kortárs magyar irodalom.
Kérjük, iratkozz fel a hozzáféréshez!
Interjú tabuk nélkül 7. / Online beszélgetés főszerkesztőnkkel, Czinege Lászlóval
Márkus Míra publikálta: május 11, 2019, 10:00, Online beszélgetés
Kortárs magyar irodalom.
Kérjük, iratkozz fel a hozzáféréshez!
Témák címkék szerint
- szépírások (501)
- vers (310)
- versek (132)
- líra (130)
- szépirodalom (103)
- novella (103)
- próza (92)
- tokio170 (81)
- olvasnivaló (72)
- irodalom (44)
Havi archívum
2026
- szeptember (5)
- augusztus (5)
- július (6)
- június (7)
- május (9)
- április (9)
- március (3)
- február (32)
- január (21)
2025
- december (5)
- november (6)
- október (8)
- szeptember (6)
- augusztus (3)
- július (2)
- június (3)
- május (9)
- április (9)
- március (12)
- február (8)
- január (16)
2024
- december (17)
- november (8)
- október (6)
- szeptember (7)
- augusztus (5)
- július (4)
- június (7)
- május (9)
- április (10)
- március (4)
- február (8)
- január (1)
2023
- december (7)
- november (1)
- október (2)
- szeptember (3)
- július (2)
- június (4)
- május (2)
- április (5)
- március (6)
- február (8)
- január (8)
2022
- november (2)
- október (2)
- június (1)
- május (1)
- április (3)
- március (1)
2021
- december (1)
- november (2)
2020
- augusztus (1)
- június (2)
- április (2)
2019
- december (1)
- május (1)
- január (3)
2018
- december (1)
- november (6)
- október (1)
2017
- június (1)
- április (1)
2016
- december (2)
- szeptember (1)
- április (3)
- január (3)
2015
- december (5)
- szeptember (1)
- augusztus (1)
- május (10)
2014
- október (1)
- szeptember (1)
- augusztus (6)
- július (1)
- június (6)
- május (7)
- április (6)
- március (13)
- február (13)
- január (7)
2013
- december (6)
- november (7)
- október (15)
- szeptember (7)
- augusztus (9)
- július (4)
- június (5)
- május (6)
- április (12)
- március (19)
- február (3)
- január (9)
2012
- december (15)
- november (10)
- október (14)
- szeptember (23)
- augusztus (17)
- július (8)
- június (10)
- május (17)
- április (30)
- március (24)
- február (27)
- január (27)
2011
- december (22)
- november (41)
- október (22)
- szeptember (41)
- augusztus (30)
- július (41)
- június (20)
- május (16)
- április (12)
- március (14)
- február (24)
- január (41)
2010
- december (16)
- november (10)
- október (13)
- szeptember (32)
- augusztus (8)
- július (12)
- június (13)
- május (17)
- április (31)
- március (22)
- február (26)
- január (47)
2009
- december (36)
- november (54)
- október (43)
- szeptember (21)
Hozzászólások
Versed áthatóan melankolikus, álomszerű költemény az elmúlásról, a veszteségről és egy talán soha be nem teljesedett kapcsolatról. Az ősz nálad nem pusztán évszak, hanem az elengedés, a múló remény és az élet egy lezáruló szakaszának jelképe. A visszatérő „kéz érintése” egy vágyott közelséget idéz, amelyről nem lehet tudni, valódi emlék-e, képzelet vagy egy soha meg nem történt találkozás emléke. Ezt a bizonytalanságot különösen szépen sűríti a „s neved melyet nem is ismerhetek” sor.
A vers képei egymásba fonódva teremtenek egy fanyar, csendes és kissé szürreális világot. Az „elárvult holnapok”, a „leradírozott halott üzenetek”, a leégett gyertyák, a hamu és az ingaóra mind ugyanabba az irányba mutatnak: valami már elmúlt, miközben az emléke még jelen van. Az idő múlása és a személyes veszteség így szinte összemosódik. A „mi szentségi magányunk” pedig mintha egy olyan kapcsolat végpontját jelölné, amely talán éppen azért marad ennyire fájdalmas, mert soha nem válhatott egészen valóságossá.
A szöveg helyenként szándékosan sűrű és nehezen megfejthető. Sok kép követi egymást, közülük néhány inkább érzést kelt, nem pedig egyértelmű jelentést hordoz. Emiatt néhol túlírt benyomást érzek, ugyanakkor ez a sűrűség adja a vers lebegő, álomszerű jellegét is.
Összefoglalva: sajátos hangulatú, személyes és elég komor versnek érzem. Nem annyira egy konkrét történetet mond el, hanem egy belső állapotot jár körül: valaki utáni vágyakozást, aki talán elveszett, vagy soha nem is volt igazán. Az ősz, az égő avar, a gyertya és a hamu végül ugyanahhoz a gondolathoz vezetnek: vannak kapcsolatok és lehetőségek, amelyek nem egyszerűen véget érnek, hanem apránként emlékké nemesednek.