„Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha a halál tette őt
védtelenné: ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz
a hős nevében? Nekünk ez van olyan kérdés, mint a
’Lenni vagy nem lenni’. A válasz akár megmaradásunkról
is dönthet.”
Szécsi Margit: Nagy László emlékezete
Jöttek bár tarka tömegben,
küldötteiként akárhány rangnak–
rendnek, ám senki bátor az ő nevében,
ki vitt a fogadására kirendelt
szárnyas seregeknek oly égi harsonát,
hogy hangjára – múltán alig évtizednek –
porig omolva múlt el fölülünk
az újkori Babilon öröknek hirdetett árnya.
Lám, a hattyúi csapat zavarodottan
mégis ekkor széledt el végleg.
Szállt aki vele az élen, hány hullt ki
maga is időnek előtte a sorból?
Hangja némultán hány maradt
megfáradva hátra?
S kiket elől ért a váratlan ránk-
szakadt szabadság: vágytak
megrészegedve földi szerepekre,
olyannyira, hogy repülőtollaik odahagyva
táborokat szervezni láttak idelenn.
Szárnypróbáló fiaknak minta így lett
a repülés eddig lendítő íve helyett
a totyogás — hősi vagy antihősi pózban.
Hogyan bírhatták volna hát meg
a szétfutó partokat megroppanva is
hídként összetartó szivárvány terhét?
Miként mind távolabb került a túlpart,
úgy szorult távlatot vesztve
egyre lejjebb a horizont,
tévesztve szem elől táguló határokat.
Ostromlott várat védők és ostromlók
sorsszerű szerepük szerint így mondtak le
– önként! – a már kiküzdött végtelenről.
Pereg hát a régi értelmiségi szappanopera:
trikolórba fúlók és a „korszellem' világnyelvére
könnyen lefordítható globál-ünnepeltek
iszapba ragadt, hervasztó vitája.
Kimaradni belőle akár nívó is lehet.
S bár megtartatni az időben
más program nincs ma sem
– magyarul a mindenséget! –,
ama harc addig megvívatlan érte,
míg nincs válasz az egyszerű kérdésre:
KI LÉSZEN AZ Ő NEVÉBEN
ÉRETTÜNK VÉGRE ELJÖVENDŐ?
Hozzászólások
Kedves Erzsébet, László, szívből köszönöm megtisztelő soraitokat.
Ő, ők, akik annak idején a költészet világába hívtak műveikkel, és akik nélkül nem lehetnék emberként az, aki.
Ha csak egyet vihetnék magammal a saját írásaim közül, bizonyosan ez lenne az.
Ezért is örülök nagyon bejegyzéseiteknek.
Még egyszer: köszönöm!
Nagyon jó vers!!!!
Kedves Tibor, szívemből szóltál... Veled együtt én is kérdezem, "KI LÉSZEN AZ Ő NEVÉBEN
ÉRETTÜNK VÉGRE ELJÖVENDŐ?"
Irodalmi - és persze társadalmi - jelenünk miről is szól? Csatározások az alkotás helyett, intrikák, törtetések, átverések, és rágalmazások az egymást segítő, a másikat felemelve önmagunkat is felemelő önzetlenség helyett.
Megéltünk már sok mindent a fenti helyzetek közül..., mégis azt mondom, nincs vesztve a remény, hogy lehet másként is alkotni/élni! Versed jogos kérdésére a válasz bennünk van. Benned, bennem, és társainkban. Tudunk-e tisztán, felülemelkedve a rossz tapasztalatokon, örülni egymás sikerének, tapsolni, vagy együtt sírni? Akarunk-e totyogós csőcselékként sarat dagonyázni, vagy - kisebb, nagyobb - szárnyainkat kitárva vállaljuk-e végre a repülést???
Megrázóan szép képekkel építetted fel versedet. Mind közül ezt - a reményt szimbolizálót - emelem ki, mint szívemnek legkedvesebbet:
"Hogyan bírhatták volna hát meg
a szétfutó partokat megroppanva is
hídként összetartó szivárvány terhét?"
Szeretettel gratulálok, és ölellek, Lótusz.
Sajnos már rég nincs köztünk a költő házaspár. Létük végleg lemerült.
Nagy László bizton szent ember volt. Ahogy mondják, glória fénylett a feje fölött. Kár, hogy mindig a legjobbak, legkarizmatikusabbak mennek el nagyon korán.
Jó lenne megfelelni a kérdésedre, de egyelőre én is csak kidülledt szemű totyogókat és mérges tehetetleneket látok mindenfelé - egymást felőrlő vitákban, vagy nehéz, iszapdobáló csatározásokban összegabalyodva.
Gratulálok a versedhez!