Az ég szétszakadt
szürke szövetéből
vérző eső pereg,
fák bordái kilátszanak,
csupaszodó ágaik
karcolják a mord eget.
Lucskos avar fortyog,
mint elfojtott kiáltás,
az éj nedves lehelete
az ablaküvegen mindig más,
minden cseppben
álmodik egy maroknyi Hold.
A szél csonttalan ujjaival
pásztázza a háztetőket,
s én állok,
mint elhagyott harangtorony,
üres visszhangokban,
hajnalra várva,
tűnődöm mély magányomon.
Hozzászólások
Elégikus hangvételű soraid szomorú szeptembert vetítenek. A magány még erőteljesebben árnyalja a borús képet. Letargia közeli szituáció. Ilyenkor fokozottan kell vigyázni az egészségre. Remélem, a versedben ecsetelt helyzet csupán egy rövid, átmeneti állapot, és már közelít a megnyugtató, kellemesen meleg indián nyár!
Vállveregetés és nagy gratula.