Karácsony van,csendben állok,
nem is tudom mire várok.
Kopár üres falak vesznek körbe,
átölel a némaság,csak nézek a tükörbe.
A tükörképem visszetekint,
vállát rántja,egyet legyint.
Szent ünnepen csak ő a társam,
ebben a hideg fagyos szobában.
Ősz haját nézem,fáradt tekintetét,
a múló időt,a lepergett életét.
Karácsonyi dal töri meg a csendet,
simogatja meg a törékeny lelket.
Csendesül az ének,újra fagyos a szoba,
leülnék én,de látom nincs hova.
A földön csak egy takaró,
de nekem most ez is jó.
Lefekszem bámulok a semmibe,
töprengek hogy jutottam ide.
S,ahogy a gondolatok tovaszállnak,
úgy adom át lelkem a fényes másvilágnak.
Már nem fázom többé,most búcsúzom,
vár valaki odaát úgy látom....
Hozzászólások
A karácsony a legszebb ünnep,ugyan akkor a legfájdalmasabb is...sokan nélkülöznek ezen a napon,szülők akik nem vehetnek a gyermeküknek ajándékot,sőt még fa sem áll a szobában.Esetleg éheznek,és valóban csak a "takarójuk"van.Számomra azért is fontos ez az ünnep,mert az édesanyám elvesztése ezen a napon elviselhetetlen...és sajnálom azokat,akik oda kinnt fáznak...
Nem ilyennek képzeljük el a karácsonyt általában... A realitás persze tudjuk, nem mindig követi a vágyakat.
Ennek ellenére remélem, hogy ez a versed csupán egy megfáradt, elkeseredett vízió.