Mert a költő arra való, hogy fájjon
a szerelem minden pillanata,
mit nem ölel, s nem harap lógó láncon
kutyahűséggel másért önmaga.
Ha mégis sikerül néki egy-egy csók,
rögtön karóhoz veri üstökét,
mint az öklendező részeg, ki bendzsót
pengetne, de inkább issza sörét.
Majd kábán valami csodás dalba kezd,
amorf lányok kisírt, sánta hada
közt tétováz, versvégére odatesz
szívdobbanásból kettőt, és haja
beleolvad az éjszakába csendben,
ahogy szél tűnik el a hegytető
túlsó lankáin gurulva a kertben,
mint sünt szimatolva fed a mező.
De ha józan is, sokra nem mész vele,
bár Hannibál ő az Alpok fölött,
győzelmei: Karthágó vert serege,
mit Scipio végül ketté törött.
Mert áruló a szajha örökölt-vér,
igaz szerelmet csatának tekint,
s a költő fegyvert ragadva szótölcsér
nyilakkal galambokat öl megint.
…Októberi sárban velem megesett,
vállamra zörgő diólevél hullt,
földi utamon rám, senki sem lesett,
ám fülemben felcsengett a régmúlt.
És arcomat fagyos eső korholta,
korai volt még ez az elmúlás,
s én „bölcs” farizeus, Jézust okolva
versbe ostoroztam a vajúdást.
Beszéltem balog, koldus szeretőkről,
kiszámoltam Harpagon vagyonát.
S kiterítve mi jönne ki e bőrből
mi csontot fed, mit ád a nagyvilág?
Rózsaszín flamingók álltak a ködben,
néhányuk pihent a víz fenekén.
Oszló testen héjatlan sórák döbbent
csoportja tivornyázott tetemén.
De tollát ragadtam gondolatban, mit
az őszi szél felkapva reptetett,
s csillagképekkel bíbelődtem addig,
míg szememre nem hintett permetet.
Nyakamon ekkor már kötélcsomó volt,
karcos ütőeremből folyt a vér,
bár torkom még mindig a bornak hódolt,
próbálgattam életem mennyit ér.
Mécslángnál írtam hosszú-nagy versemet,
az utcán lámpafény kevert lepkét.
A templomi áhítatnak épp vége lett,
s a bűnös haza cipelte terhét.
Zsoltárt lapozva hegyeztem a pennát,
minden harangra angyal ragyogott,
s énekeltelek, mint szerelmes deák,
aki fába faragva hagy nyomot.
Még nem láttam arcod, nem tudtam rólad,
ostoba voltam és lélektelen.
Ha kérdezték volna, mit hoz a holnap,
feküdtem volna némán, betegen.
De megálmodtalak úgy, mint az Istent,
ahogy Mária fogant kisfiát,
s a papírt rajzolva csillagív billent,
ajkam így először mondott imát.
Liliomszirom és minden illatok
nyomát éreztem a koravén őszben,
mint amikor fény először ér vakot,
vagy nem hunyja le szemét az őrszem.
Haldokló kedvemmel öledre várok:
tavasz szülötte, örök kikelet,
barázdámon varjú hiába károg,
csöpögő jégmell bimbókat etet.
Érted sírok most járatlan utakon,
macskakő-sáncom végleg kisimul.
Dübörgő expresszek viszik el bajom,
dongószárnyakkal szerelem virul.
Mutasd meg tenmagad, hadd hallom hangod,
sokat voltunk így külön, te, meg én.
Ha találkozunk az út-menti hanton,
az lesz a tiszta, igaz költemény.
prayer
Hozzászólások
Néhol búskomor, néhol viszont reménykedő a versed. Ahogy az előző hozzászólók is írják, nehéz kiemelni a lényeget, mivel tömény eszencia minden versszakod. Teljes szubjektivizmussal viszont én ezekben a sorokban találtam meg a rezümét:
"...földi utamon rám, senki sem lesett,
ám fülemben felcsengett a régmúlt.
És arcomat fagyos eső korholta,
korai volt még ez az elmúlás,
s én „bölcs” farizeus, Jézust okolva
versbe ostoroztam a vajúdást."
Igen mélyenszántó költemény, gratulálok!
Kedves Gizella!
A figyelmed, a kiemelésre szánt sorok érzelmi töltetét köszönöm!
Bizony, sokszor a hozzászólásokban rejlik az igazság, miszerint a költő útkeresése csakis az olvasóban valósulhat meg.
Jó egészséget!
Hatalmas képeket és grandiózus jeleneteket vonultatsz fel, mire elérkezel a végkifejlethez, akár egy beteljesüléshez: a vallomásszerű, érzelmes kinyilatkozáshoz.
Amíg viszont felérsz a csúcsra, annyi keresztútra benézel, annyi stáción időzöl, annyi történelmi és bibliai alakot, regényhőst idézel meg, és annyi megállapítást sulykolsz a művedbe, hogy az olvasó már-már azt sem tudja honnét is indult ki a sztori, és melyik a történet fő szála. Szerintem a verselésben is érdemes "a kevesebb néha több" alapelvét alkalmazni, mivel a lavinaszerű információáradatban kevesen tudnak rajtad kívül eligazodni. (Sőt elképzelhető, hogy néhány hónap után már magad sem érted minden kitérő indíttatását.)
Javaslom, hogy egy-egy versedben ne akarj valamiféle túlfűtött bevállalással minden néhai és kortárs költőn messze túltenni, mert átesel a ló túlsó oldalára, vagyis túl soknak bizonyulsz, és a követőid menthetetlenül belefulladnak a túláradó részletek gyönyörűségébe.
Versed természetesen gondos, precíz, remekül kidolgozott, mesteri költemény, viszont bonyolultságánál és tartalmi sűrűségénél fogva nem válik visszaidézhető, szabad perceinket kitöltő emlékezetes "slágerré".
Vállveregetésem.
Igen, kedves Milán! Ezt a kritikát már nagyon sokszor megkaptam, és mára tökéletesen meg is értettem, csak nagyon nehéz leredukálnom magam akkor, amikor túlfűtött bennem a közlési vágy. Hosszú éven keresztül, míg moderátora voltam egy irodalmi portálnak, az volt számomra a leg negatívabb jelenség, amikor a költő fukarkodott a szavakkal, mintha csak tartogatta volna valamire, vagy tán a teljes "életművére", hogy annyiból aztán kifusson. Hát,.. ez mondjuk rám nem jellemző. :)
De az, hogy ennyit foglalkoztál a versemmel, és így megmozgatott téged, reménnyel tölt el.
Köszönöm szépen az útmutatást, és az elismerésed!
Remélem, hogy megvalósul az óhajod, és túl a "macskakő-sáncokon" előbb-utóbb létrejön az útmenti, nagy találkozás! Egy ilyen remekül lejegyzett költői gondolatnak ugyan ki tudna ellenállni? :)
Vállveregetés és gratula!
Szervusz, kedves Margit!
A megvalósulás semmiképp sem jöhet létre, mert fikció az esemény, de azért jó volt eljátszani a gondolattal.
Köszönöm a bíztatást! :)
Kedves Míra!
Mottóm az, hogy a költő ne fukarkodjék a képi megjelenítéssel, mert versét olvasva az, akár egy film, pereg az olvasóban. Ám a legcsodálatosabb mégis az, hogy a vetítést mindenki máshogy látja, más képkockákból, más beállításokból teszi össze, viszont a végére hasonló élményeket él át.
Köszönöm a lehetőséget a megjelenéshez, és köszönöm a figyelmed!
Minden verszakod tartalmaz valamiféle megfogadnivaló tanácsot. Miközben borongós hangulatban magad korholod, és lehetőségeidet taglalod, idéznivaló értékeket sorolsz.
A teljesség igénye nélkül emelek ki ezekből:
"Mert a költő arra való, hogy fájjon
a szerelem minden pillanata..."
"A templomi áhítatnak épp vége lett,
s a bűnös haza cipelte terhét."
"Liliomszirom és minden illatok
nyomát éreztem a koravén őszben,
mint amikor fény először ér vakot,
vagy nem hunyja le szemét az őrszem."
Gratulálok a költeményedhez!
Köszöntelek, kedves Míra, és köszönöm a figyelmed! :)