SZÉPIRODALOM

„ Önmagát senki sem látja, ezért keresi oly elszántan, és ezért használ tükörnek más embereket: szeretőket, barátokat, ellenségeket.”
Voyti Attila:Trilégia

Ülök a téren. Minden tökéletes. Ülök a téren, nézem az embereket, a sencha tea párája vékony gőzhártyát húz a szemem sarkában, a bár terasza megpakolva emberekkel. A tér a város bélrendszerének egy húsos szakaszaként lüktet, nyüzsgése rendszerszintű zsúfoltságban tündököl. Az újonnan átadott szórakoztató központ falainak puha színe, mintaszerű parkosítása az aszfalton tükröződő halmazállapot változásokat hoz létre az arra sétálók lelkében. A föld alá épített monstrum fedése egy jókora medence, amely alatt egy komplett koncertterem is található. Minden tökéletes. Ülök a téren, kortyolgatom a teát, a falakat légypiszok és portaszító védőburkolat fedi. A játék egyforma figurái a kávézóasztaloknál és a neonzöldben fodrozódó bárpultok előtt. A lányok arcán védősmink és álcaháló.  Mindegyik jól öltözött, csinos és fiatal. Vonzanak. A fiúk is majdnem egyformák: mintha most húzták volna ki őket valami férfimagazin reklámoldaláról. A mostani divat szerint jól fésültek, ugyanakkor hanyagul borostásak, ruhájuk a mostani divat szerinti előírásokat követi. Minden tökéletes. Percenként három-négy formás női lábpár suhan el az aszatlom mellett a hozzájuk tartozó, majdnem minden esetben változatosan finomított fenékkel. Üde illatot árasztva libbennek tovább.  Direkt szűk farmert vagy testhez simuló gumírozott anyagú, extra vékony nadrágot hordanak, amelyek megfelelően kiemelik most még pompás alakjukat. Még nem tudják, hogy ez mennyire megváltozhat. Érzéki ajkaikkal harapdálják az ízfokozókkal teli sajtburgereket és a hozzá felszolgált sült burgonyát. Vidámak és felhőtlenek. Minden tökéletes. Egy alig húsz éves srác az egyik padnál a gyorsasági motorjának akkumulátorára kötött led kijelzős hangerősítőből próbál zenét csiholni. Rádugja a simogatós telefonját és máris szól a zene, amelyet mindenki ismer és senki sem. Nincsenek már dalok. A dalegységekből összerakott zeneszámok úgy készülnek, mint a reggeli kávé. Az instant érzelmeket előre lefőzik, már csak édesíteni kell őket. Mások a park füvén a délutáni verőfénytől félrészegen. Gitároznak. Fiúk- lányok kettesével, hármasával a padokon, várják a kapást. Ülök a téren, a teám már csak langyos, egészen könnyedén fogyasztható. A fiú, aki szemben ül velem, alig lehet huszonöt. Talán még annyi se. Majomszerű arc, előreugró álkapocs, csontra feszülő vékony bőr, hozzá apró száj. Nem az a tipikus mai klónsrác. Füstöt fúj. A füst egyenes sávban áramlik az orrán, aztán pókhálószerű párává változik.

-       Hát ez olyan dolog, hogy előbb-utóbb mindenki a technónál köt ki. – mondja, mert úgy gondolja, már eleget tud. Nem érdekel, miről beszél, nem érdekel semmi. Nem ismerem ezt az embert. Ülünk a téren, minden tökéletes. Nekem is mondanom kell valami lényegtelent és oda nem illőt, mert ez a szokás. Az emberek itt csak beszélnek, de nem mondanak semmit. Azért beszélnek, hogy önmagukat igazolják. Egymás lelki pszichiáterei. A téren megindul a kora délutáni kibeszélő-show:

-       Ne nősülj meg, csak ha már idős vagy. Netán, ha már minden mindegy. Teljesen felemészti az egyéniségedet. – Nem hiszem, hogy érti, vagy érdekli, de azért folytatom: - Az életben mindent megszoksz. Idővel minden, ami élmény volt megszokássá válik, aztán már csak nosztalgiát és ürességet élsz meg. Néha úgy érzem, mintha a szívem egy monostorba volna zárva.

-       Jöhetne már – mondja erre, de én nem hagyom magam:

-       A könyvekben meg a filmekben mindenki lefekszik mindenkivel. A nők az utcán meg szándékosan olyan ruhákban járnak, hogy minél inkább felhívják magukra a figyelmet. Passzos, a láb formáját kiemelő nadrágok, mély dekoltázsok. Feláll a farkad, öregem. Hogyan várhatja el bárki is, hogy józan maradj, amikor mindenfelől ömlik rád a szexualitás. Folyik kifelé a monitorokból megállíthatatlanul. A vágyaidra alapoznak és te be is nyeled.

-       Vettem magamnak egy hidratáló krémet, ezt mondják, fontos lehet a bőrnek, hogy fiatal maradjon.

-       Nem tudom, nekem van a legsilányabb bőröm a környéken.

-       Én minden másnap szolizom. Nem szabad szigorúnak lenni önmagunkhoz. Néha pont az egészségtelen dolgok tesznek boldoggá.

-         De én nem hiszek a boldogságban. Egyetlen józanul gondolkozó, épeszű embernek sem szabadna hinnie benne. Az emberek inkább elfordulnak valamitől, és félrenéznek, ha az nem tetszik nekik. Szeretjük igazolni önmagunk hozzáállását az életünkhöz: hogy minden, amit teszünk helyes és jó,  úgy jó, ahogy van. De ez nem igaz. folyton hibákat követünk el és rossz döntéseket hozunk, és mindez nem a véletlen műve, hanem életünk megélésének hullámának az adott szakasza. Inkább vagyok boldogtalan, de józan, mint boldog és vak.

Látom, hogy nem érti. Ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik betartanak minden szabályt. Lerí róluk messziről. De nem érdekelnek már az emberek. Untatnak a százszor lejátszott jelenetek. Csak éppen annyira ragaszkodok mindenhez, hogy ne kapjak csömört attól, amit esetleg csodálok.

-         Víg unalomban élek, nem hiszek a boldogságban – teszem még hozzá.

-         Én csak a szórakozást keresem –feleli, miközben látom, hogy a lány megérkezik. Odalép az asztalunkhoz, ruhája egyszerű, de így is vonzóvá teszi fiatal termetét. Látni lehet a húsos, meleg test körvonalait, amelyet gyengéden burkol be a lágy szövet. A nőket a ruha meg az ékszer érvényesíti. Divatból ismétlik a szerepüket, megszokásból játsszák.

-         Sziasztok – köszön be édes hangon. Megnyugtató tekintet, vékony orr, kissé húsos száj.

-         Na, melyikünk? – kérdezi a srác, és eloltja a cigarettáját.

-         Talán te – feleli neki a csinos arc és a hozzá tartozó kívánatos test, mire a srác feláll, és semmitmondó pillantásokkal övezve eltűnnek a tömegben. Ülök a téren, a teám elfogyott, minden tökéletes, a kultúrcsömör tovább lüktet az ereimben. Tavasz van.