SZÉPIRODALOM

                                Egy illúzióval kevesebb (Róma 2008)

Az év tavaszán kanadai barátaim hívására – akik egy Földközi tengeri hajóúton vettek részt, és szerették volna Rómát is megnézni – az Örök Városba utaztam. Mutatnám meg nekik – mondták - a várost, ahol még sohasem jártak.

Barátságom e kedves házaspárral a mai kor szüleménye, ugyanis az interneten ismerkedtünk meg. Egy úgynevezett beszélgetős program hozott össze bennünket. Levelek jöttek-mentek, s a végén már heti két alkalommal hosszabb beszélgetéseket is folytattunk. Kicsi lett a világ, mondták, s hogy az internet mi mindenre jó! Hazalátogatásuk alkalmával aztán személyesen is megismerkedtünk, Egerben kalauzoltam őket, ahol a férj, Tibor, valamikor kisiskolás korában járt utoljára.

Római tartózkodásukkor igényük szerint mindent meg szerettek volna nézni, ami három nap alatt lehetséges. „Te úgyis jól ismered a várost, nekünk pedig lesz egy saját idegenvezetőnk” (Róma városkalauzom néhány hónappal előbb jelent meg). Így azután meglehetősen szoros és gazdag programot állítottam össze nekik. Természetesen sok minden kimaradt az általam érdekesnek ítélt látnivalókból, hiszen három nap az csupán három nap. Nem jutott idő többek között egy trasteverei kószálásra, s a csodálatos S.Maria in Trastevere templomra, a Szt.Péter bazilika előtti hosszú sor is elriasztotta őket, és kimaradt a Spanyol lépcső, előtte a mindig turistáktól körülvett Barcaccia-val, és a Piazza del Popolo is, a bájosan ódon S.Maria del Popolo templommal. Ám mindezek ellenére nagyon sok mindent megmutattam, és barátaim csodálkozó, lelkendező arcát és elragadtatott kifejezéseiket hallva megbizonyosodtam, jól terveztem.

Szállásunk a Termini pályaudvar melletti Via Manin végén egy kis panzióban volt, egy percre a S.Maria Maggiore bazilikától. Szobánk ablakából kinézve a rövid kis utca egyik végén a Termini pályaudvar épülete, másik végén a bazilika apszisa látszott. A környező utcák tele kis boltokkal, zöldség-gyümölcs, sajt és szalámifélék árudáival, fagylaltozókkal, pizzeriákkal, gyros- és kebab-sütödékkel. És természetesen szállodákkal, locandákkal, panziókkal. Egyszóval pazar kis hely volt, ahogy többször is megjegyeztük.

Panziónk helyzetéből adódóan első sétánk a bazilikához vezetett, majd a Borgia-palota és a S.Pietro in Vincoli következett. Míg a Maggiore belső pompája rendkívül nagy hatással volt rájuk, Michelangelo Mózese eléggé hidegen hagyta őket. Magyaráznom kellett, hogy a S.Pietro puritánnak ható belseje a két templom létrejöttének időbeli különbségéből ered, ám ők a Maggiore pazar aranyozott kazettás mennyezetét, a szép kozmata padozatot, és a Paolina-kápolna márvány pompáját emlegették. Véleményüket, véleményeink különbözőségét azzal magyaráztam, hogy bár magyarok, de a sokévi tengerentúli élet alatt amerikaivá váltak. (A vatikáni Szt. Péter téren például nem a piazza nagyszerűsége, a bazilika meghökkentő látványa ámította el őket, hanem a Bernini-kolonnádok méretei, a két oszlopsor kocsival is járható közének praktikussága.)

Szt. Péter láncainak temploma után leballagtunk a Colosseumhoz, és megejtettük a szinte kötelező fényképezést.

Ezenközben én csak meséltem és meséltem, Nero óriás-szobráról, a kolosszusról, melyről az amfiteátrum nevét kapta, az építmény idők során eltűnt márványborításáról, s felhívtam figyelmüket a három emelet árkádjainak változó ion, dór és korinthoszi oszlopaira.

Constantinus diadalívéről is volt mit mondanom, majd innen pár lépésre az emlékezetem szerinti bejáró felé sétáltunk, a Forum Romanumra. És ekkor ért a meglepetés.

Titus diadalíve előtt, a keskeny úton keresztben vasrács egy kapuval, őrbódéval és olasz-angol felirat: CSAK KIJÁRAT! Egy táblán pedig magyarázat, merre találjuk a Via di S.Gregorión a Forum bejáratát, belépődíj 9 euro.

Két évvel azelőtt, amikor unokámmal jártam itt, a bejárás még szabad volt, mint mindig is. Az ember innen, a Titus-ívtől indulva végigbarangolhatta a Forumot, majd Septimius Severus diadalkapuja alatt áthaladva fellépegetett egy lépcsősoron a Capitoliumra.

Már első római látogatásom alkalmával is – s ez vagy harminc évvel ezelőtt volt - fellelkesültem attól, hogy lám, itt van egy világritkaság, az európai kultúra egyik bölcsőjének helye, s ezt bárki szabadon megnézheti. Ha időd volt, többször is ellátogathattál ide, üldögélni a törött oszlopok alatt, olvasgatni az ókori romok alapján alig elképzelhető épületek történetét, csodálni ezt a romlásában is impozáns együttest, és merengeni a régmúlt időkről.

A múzeumokba, képtárakba, egyéb köz- és magángyűjteményekbe belépődíjat kellett fizetni, ami természetes is, de a Forum ingyenes volt. Egyfajta tiszteletet ébresztő nagyvonalúságot éreztem ebben, s valahogy annak bizonyságát, hogy mindaz, ami itt látható, mindannyiunk tulajdona. És ez nagy megelégedéssel töltött el.

Az ingyenesség ténye, a szabad bejárás a Forum Romanum esetében annál is érdekesebb, mert akkoriban olvastam egy szarkasztikus megjegyzést az olaszokról, mely arról szólt, hogy az olaszok mindent eladnak, még a napfényt is adagokban árusítanák, ha ez technikailag megoldható lenne. Ezért is tartottam nagyra, hogy a Forum olyan volt, mint egy közpark, szabadon látogatható.

Hát ennek úgy látszik mára már vége. Az utánunk jövőknek természetes lesz a belépődíjas bejárat a Palatinus-domb alatt, a sorban állás a jegypénztárnál. Csupán én lettem szegényebb egy illúzióval, amely valamiféle emberségből, kellemes életérzésből, egymás iránti bizalomból, humánumból és együttérzésből állt.