SZÉPIRODALOM

Éjszakázás Krasznahorka várában

Régi történet, amit most mesélek, de olyan élményről szól, amit rajtam és társaimon kívül nemigen élt meg más utazó, legalább is szlovák földön. Ezért hát bizonyára érdekes lesz az olvasónak. Diák voltam még, a múlt század hatvanas éveit írtuk, s a főiskolán kiadták az őszi szünetet. Egy hét gondtalanság, előadások, zárthelyik nélkül, ami már magában véve is jóleső érzéssel töltött el bennünket. Két társammal egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elhatároztuk, hogy nem utazunk haza a családunkhoz, hanem teszünk egy felvidéki kirándulást, ami pontosan belefért szünetünk idejébe. Mindenféle előzetes tervezgetés, szállásfoglalás nélkül – ma persze már egy két-háromnapos utazást sem bonyolítanék így – kívántunk útnak indulni. Indulásunk előtt elkértük hazautazó évfolyamtársaink kollégiumi élelmiszerjegyeit, és a konyhán szegedi szalámira váltottuk. Néhány rudat pedig ezek közül cseresznyepálinkára cseréltünk. Tudtuk, ez szinte valutának számít Szlovákiában.

Bánrévénél keltünk át a határon, s onnan Rozsnyó felé vettük az irányt. A szinte teljesen színmagyar városba érve, társaim unszolására ledöntöttünk egy-egy korsó „cseh” sört az egyik elfogadhatónak minősített kocsmában, majd bejártuk a városkát. Sporttáskából ebédeltünk, majd újabb séta következett estélig. Akkor aztán szállás után próbáltunk nézni, ami nem is volt nehéz. Megszólítottunk néhány embert az utcán, a harmadik már fel is ajánlotta, nála megalhatunk. Hárman egy rúd szalámiért aludtunk a nem túl tágas szobában, míg a házigazda a konyhában kerített magának alvó alkalmatosságot. Puritán hely volt, de mi fiatalok voltunk, hozzászokva az akkori kollégiumi viszonyokhoz.

Másnap aztán elhatároztuk, hogy megnézzük Krasznahorka várát. Busszal mentünk a várhegy alatti falucskáig, s amint leszálltunk, láttuk, hogy egy látogató csoport tart éppen felfelé. Toronyiránt másztuk meg a hegyet, hogy utolérjük őket, s bizony lihegtünk, amikor a városban újonnan vett nagy sporttáskáinkkal felértünk. Az idegenvezető már éppen zárni akarta a kaput a csoport mögött, mikor megjelentünk. Táskáinkat az ő pénztári fülkéjébe helyezve csatlakoztunk a számunkra idegen csoporthoz. A várudvaron láttuk a pesti Lánchíd egy eredeti „láncszemét”, tekintve, hogy ezt és a hídhoz felhasznált társait egy közeli vasgyárban készítették. Vezetőnkkel végigjártuk a bútorokkal, fegyverekkel, képekkel szépen berendezett termeket, s az ablakokból kinézve csodáltuk a remek panorámát. A kápolnában külön érdekességként egy üvegfedelű koporsóban mumifikált női holttestet is láthattunk, többen a lőcsei fehér asszonyt emlegették, de vezetőnk tagadólag rázta a fejét.

Sétánkat befejezve a várkapunál vártuk, hogy az idegenvezető, aki egyben a vár gondnoka is volt, elköszönjön a csoporttól, s mi megkaphassuk pénztárfülkéjében elhelyezett csomagjainkat. Amikor egyedül maradtunk, a gondnok megkérdezte honnan jöttünk. - Egerből? – élénkült fel, amikor megtudta, hogy mindhárman egriek vagyunk. – Ott voltam katona valamikor régen! És kérdezett, kérdezett hosszú perceken át. Megvan-e még az a kisvendéglő, az a mozi és így tovább. Aztán mintha eszébe jutott volna valami. - Innen hová mennek? Mondtuk, lemegyünk a faluba, a vasútállomásra, s majd a lehetőségektől függ, merre tovább. - Hát vonat innen ma már nem megy több – nézett a késődélutáni égre – de ha nem sietnek, nálam megalhatnak. A döntéssel egy pillanat alatt készen voltunk. - Az asszony a gyerekkel elutazott az anyósomhoz, egyedül vagyok. Legalább lesz társaságom estére. No, jöjjenek!

A gondnok lakása a vár épületéből került kialakításra, a konyha-szobás lakás külső fala az öles várfal. Mosakodás végeztével a mosdóvizet egy favályúba öntöttük, melynek vége az áttört várfalon túl a szabadba nyúlt. Estig beszélgettünk, mindegyre Eger volt a téma, majd vendéglátónk kezdeményezésére lebotorkáltunk a hegyoldalon a falu kocsmájába. - Jó sört adj, vendégeim vannak! – köszönt a gondnok a csaposnak kis büszkélkedéssel a hangjában. Kaptunk is olyan barnasört, hogy a fakanál megállt volna a habjában, ahogy mondani szokták. Visszatérve a várba azután fekvéshez készülődtünk. Egyszer csak megvakarja a feje búbját vendéglátónk. - Hát itt csak kettejüknek tudok ágyat adni … de majd kitalálunk valamit. S ezzel kinyitott egy vastag tölgyfaajtót, amely a múzeumi szobákhoz vezetett. Így történt, hogy éjszakámat egy XVII. századi baldachinos ágyban töltöttem, melynek kutya-kemény deszkáján a dupla pokróc sem nagyon segített. - Utoljára valamelyik Andrássy alhatott ebben az ágyban, vagy kétszáz évvel ezelőtt. – búcsúzott tőlem a gondnok, miközben egy égő gyertyát helyezett az ágy melletti asztalkára. - A gyertyát majd ne felejtse el … - húzta be maga után az ajtót. Feküdtem a kemény deszkán, és egyre hajtogattam magamban, hogy egy ősi magyar várban, egy kétszáz éves – vagy még régebbi – ágyban fekszem, körülöttem az elmúlt századok árnyai, Thököly, Rákóczi, s az általuk megélt idők kísértenek. Különleges érzés volt ott feküdni a gyertya imbolygó lángjának fényében a múzeumi teremben, s hagyni, hogy mindaz, ami sok-sok olvasmányom alapján lerakódott bennem, most utat találjon, és elringasson. A falról rég elporladt előkelőségek arcképei néztek le rám sötéten, rám, aki szegényes korunkból betolakodtam közéjük. Talán még dudorásztam is magamban: „Krasznahorka büszke vára, ráborul az éj homálya…” Különös, soha nem tapasztalt hangulata volt ennek az éjszakának.

Másnap reggel mosakodás, favályú, s miután szalámival és pálinkával leróttuk köszönetünket a gondnoknak, érdeklődni kezdtünk, hol adhatnánk el maradék pálinka-muníciónkat. Elővett egy távcsövet, s az ablaknál rövid keresgélés után átadta. - Ott lenn, abban az udvarban, ahol éppen disznóölést tartanak. Megnéztem a távcsövet, ami nagy méretével keltette fel a figyelmemet. Háborús német hajszálkeresztes tüzérségi távcső volt. Elindultunk lefelé a meredek hegyoldalon a faluba, de még a vonaton is a szerencsés véletlennek köszönhető kalandunk részleteit idéztük.