Barátot kerestem, benned…
Egy Lelket, ki enyémmel rokon.
De már távoli tájakon
vándorol vágyam,
külön utakon jár a világban…
Éreztem, hogy vége lesz,
mert egy Szív-Hang olykor előrejelez…
Súgta, ne csak vágyjak, lássak is…
Hisz, ami nekem fáj,
ugyanúgy fájhat másnak is.
Vakon mondtam, mi szívem nyomta,
és minden szó téged szíven ért…
Minden szó, mit neked szóltam,
méterekkel lökött odébb.
És én csak mondtam egyre-másra
száműzve szívedből magam…
Hontalan vágyam pislogó lángja
távolodón a sötét éjszakába
lassan belevész nyomtalan…
Egy a bűnöm: beléd láttam,
s egy pillanatra rád találtam:
Azóta is szemedben ül,
s kegyetlenül szenved belül,
egyedül hagy a Kétség…
Keresed, mégsem leled,
benned hol az Érték?
Hová tették, akik mérték?
Mért adták, ha visszakérték?
… s Te mért teszel úgy, mintha tennél,
a Boldogságból mintha ennél,
mintha mindent elfelednél,
mintha-térben, mintha lennél?
Pedig csak érteni
vágytam téged,
s őrizni hűn a lángot,
mi általad feléledt,
mikor kimondtad helyettem
eltemetett szavaim,
és új életre keltek
rég elfeledett
verseim, dalaim…
Velük együtt aztán
újraszülettem én is,
és ikerpárként érkezett
velem a Remény is.
S mint aki újratanult
járni, látni, érezni, beszélni,
a Reménnyel kézen fogva
botladozva, akadozva,
megpróbáltunk a világgal
békességben élni.
De a Harag nagy úr
mióta világ a világ!
Ha nem vigyázunk,
befészkeli magát,
s elárasztja házunk
minden zegzugát!
Ő mondja, mit tegyünk,
dönt, milyenek legyünk!
Befekszik ágyunkba,
beleszól álmunkba,
s mielőtt felébredünk,
elviszi mindenünk.
El is vitte észrevétlen,
az egyetlen kincsem,
mit második születésemkor
adott nekem Isten:
A Reményt, kivel azóta
kézenfogva jártam,
aki mellett újra
magamra találtam,
akivel szebbnek-jobbnak
láttam a világot,
aki segített őrizni
a tőled kapott lángot.
Aki akkor is kitartásra intett,
amikor már nem akartam
továbbőrizni a Nincs!-et.
Pedig csak érteni
vágytam téged,
s éltetni a lángot,
mi általad feléledt…
De elillant vágyam pislogó lángja,
száműztem szívedből magam,
és távolodón a sötét éjszakában
ballagok tovább szótalan…
De bármily távol is legyek,
lehetnek köztünk árkok,
hegyek, tengerek…
Ordíthatnak bennünk lakó
meg-nem-értett, elfeledett,
eltemetett gyermekek…
Őrizd Világ, a benned rekedt,
bolyongó vándorlelkeket!
Hozzászólások
jav: beleszövődik :D
Ismét köszi a gondolataid... A másik verset először át akartam tenni a műhelybe, de aztán feleslegesnek találtam, mivel nem tervezem átírni... Marad "gagyinak", nekem így jó. A "hosszú lére eresztés" - sajnos - valóban jellemző rám (a hétköznapokban sokszor kitűnőre vizsgáznék a "Hogyan kerüljük el a lényeg kimondását?" témakörben, melyre két opciót sikerült megörökölnöm: 1) félrebeszéléssel, körülírással; 2) hallgatással/elhallgatással). Ezek keveréke a verseimbe is, naná, hogy beleszövődnek. Éppen ezért az utóbbi időben próbálok sűríteni , jó "gyakorlóterep" pl. 5-7-5-re összezsugorítani - ahogy frappánsan fogalmazol: gondolataim esszenciáját. A 2. opció felszámolása is folyamatban, hiszen megosztani is most tanulok. Fontosak a kritikáid, sok értékes szempontot vetsz fel és sokat lehet belőlük profitálni is, bár még szoknom kell az erőteljes minősítéseket, a sok negatív jelentéstartalommal bíró szóhasználatot (mint a fülsértő, rímfogyatékosság, szerencsétlen stb.) Tény, hogy néha szíven ütnek..., de közben arra is ráeszméltem, hogy segítenek több oldalról is ránézni a közreadott versekre. Úgy érzem, a régebbi írásaimhoz utólag (most még) nem szívesen nyúlok, öntudattal ragaszkodom akkori verselésemhez... Ugyanakkor a születendő versekhez mindenképp új irányvonalakat kapok, ezért is örülök, hogy itt vagyok... Én is barátsággal: dk
Ez a versed jobban sikerült, mint amit levettél. (Maradjon fenn !)
Gondolataid élét azonban ebben a darabban is elveszed a gyengének, fülsértőnek érzett rímeléssel (pl. lássak is - másnak is, szavaim - dalaim, jártam - találtam, láttam - találtam, vigyázunk - házunk... és sorolhatnám még. Az igazán nagy verseket sem lehet zavartalanul élvezni valamely szerencsétlen rímfogyatékosságuk miatt.
Itt azonban a mondandó sem leülepedett, a gondolatoknak nem egyféle tömény eszenciája. Néhol unalmasságba áteső, toposzokkal terhelt, hosszú lére eresztett sirató-vándorének.
A Nincs!-et csak nálad láttam így írva. Szerintem közel sincs akkora jelentésértéke, amennyire a helyesírási szempontból zavaró (felkiáltójelhez kötőjelet semmiképp sem illesztünk).
Az a dalszöveg jut most az eszembe: "Gyere velem, át kell lépd a nincset,
Érezd, hogy a bánat messzire ment...!"
Barátsággal: K-L
Kegyetlen és fájó tud lenni a szerelem, kedves Kata!
Mégis érdemes belekóstolni, mert többet ad, mint amennyit veszítünk vele.
Mi már nyertünk -ezzel a verseddel!
Szeretettel üdvözöllek itt, Erika