OLVASNIVALÓ IRODALOM

November másodikán vagy harmadikán adta ki a diri az ukázt nekünk, fiatal mérnököknek:
- Tizedikén kell jelentsük a terv teljesítését, tizenkettedikén nagygyűlés, jönnek a minisztériumból is. Rendbe kell szedni a kimutatásokat, és meg kell írni addig az évi jelentést.
Mit? Hogy? Tizedikére akkor se lesz meg az évi terv, ha addig 500%-os túlteljesítést jelentünk naponta. Szeptemberben, amikor az áramszünetek miatti veszteségekről készítettünk egy kimutatást, már akkor kiszámoltuk, hogy fuccs az évi tervnek, kapacitás fölött kellene dolgoznunk minden nap, hogy év végéig kihozzuk.
- Lári-fári! Mit locsogtok össze-vissza? – így a diri. – Miféle 500%? Milyen áramszünet? Az nem ide tartozik. A minisztérium mondta, hogy tizedikére jelentsük a tervteljesítést. Írjátok át a regisztereket, a napi jelentéseket, készítsétek el az évi beszámolót! Semmi mást nem csináltok addig. Értve vagyok?
- De hát minden nap jelentjük Bukarestnek a napi termelést. Abból látszik, hogy nincs meg a terv.
- Kit izgat, hogy valami hülye tyúk mit irkált össze a minisztériumban? Hogy miket hallott a telefonon? Itt legyenek rendbe a regiszterek, a jelentések és minden, ha valaki esetleg megnézné! Fogjatok hozzá, és írjátok újra az egészet májustól, augusztustól, melyiket ahogy kell, hogy kijöjjön a lépés. És ne okoskodjatok annyit! Ha nem lesztek készen, mindenkit megszázalékolok.
Ja, úgy? Ezt már értettük. Tehát termelést kell gyártsunk papíron, másodpéldányban, a jól bevált szokás szerint: ötéves terv négy és fél év alatt. Gyerekkorunk óta ismertük a jelszót, benne volt minden újságban, minden tévéadásban. És ismertük a közszájon forgó folytatását is, amit vigyorogva fűztünk hozzá: meglesz az ötéves terv négy és fél év alatt, még ha napi huszonnyolc órát kell is dolgozni.
Opportunizmusból már mi sem voltunk kezdők. Mindenképpen jobb volt a meleg irodában, ahol cigizni is lehetett, mint a hideg, huzatos részlegeken lógándozni, mímelve a lázas tevékenység látszatát; mert az az igazság, hogy nem sok tennivalónk akadt. Jól elvolt a kis, falusi gyár harminc évig nélkülünk, újsütetű mérnökök nélkül is, és most sem igazán volt, amit kezdjen velünk, hogy idesodródtunk az utóbbi négy-öt évben egynéhányan, frissen végzett mérnökök, vegyészek, kihasználva minden befolyást, protekciót, hogy szabaduljunk a kényszerű kihelyezésektől, ami akkoriban csakis román vidékre szólt. Nem akartunk mi itt megmaradni, csak dobbantónak használtunk ezt a lehetőséget, amíg valami jobb munkahelyet kapunk, de legalább hazakerülhettünk a szülőföldre, vagy közelebb a családhoz.
Nekiláttunk hát lelkesen a papírmunkának: kiszámigáltuk, hogy melyik részlegnél mikortól kell újraírni a regisztereket, a jelentéseket, körmöltünk, indigóztunk, doszároztunk, gépeltük a hamis havi jelentéseket, és persze, egyfolytában poénkodtunk, kacarásztunk. Veronika, a kis román kolléganő, nagy segítségünkre volt. Neki már volt némi tapasztalata az ilyen fajta ’tervteljesítésben’, tudta, hogyan kell megoperálni a termelési regisztereket, egész íveket kiemelve belőlük, és újat fűzni a helyükre, és így nem kellett mindent újra írnunk.
Ha valamivel elakadtunk, ha nem tudtunk egy fontos adatot, a részlegvezető mérnökhöz kopogtunk be, Varga elvtárshoz, aki mindig ott ücsörgött az irodájában. Vajszívű és erőtlen kezű ember volt, aki mindentől pánikolt. Valamikor jóképű, sármos legény lehetett, de mostanra elhízott, elrészegesedett, és ezért holtvágányra taszítódott, de lehet, hogy nem ez volt az okozati sorrend.
- Nnnemm, ne-nemm ttu-tudom, nem tudom – dadogta a pufók arc kisfiús duzzogással, amiért megzavartuk, – kérdezzétek Manyikától! De igyekezzetek, mert jön a direktor és cirkuszozni fog, ha nem vagytok készen.
A direktor tényleg nagyon tudott cirkuszozni, de ez igazi élvezetet csak akkor hozott, ha véletlenül volt szerencsénk távolról végignézni a produkcióját, amint behajt a gyárudvarra, kipattan a fehér Dacia-ból, és gesztikulálva, haját tépve, káromkodva ide-oda ugrál, amire a mesterek, irodai dolgozók sorra odaszaladnak, vigyázzba állnak, majd hirtelen megfutamodnak, mindenki más irányba, de visszakullognak, és lesunyt fejjel állingálnak, amíg a diri ugrándozik, hadonászik a kör közepén. Totál röhej volt, de csak távolról, mert hallótávolságon belül már felfordult a gyomrom attól a trágár kutya-ló-öregisten-micsodázástól, ami dőlt belőle megállás nélkül. És legtöbbször mi, kezdő mérnökök kaptuk a letolást. Visszaszólni nem mertünk, de nem is engedte, így hát sztoikus beletörődéssel vártuk, amíg kifullad, vagy másra támad rá.
Tehát a cirkuszozó direktor rémálmával a fejünkben igyekeztünk Manyikához, hogy megkapjuk a hiányzó adatokat.
Manyika volt a könyvelő. Szép, babaarcú, de jól megtermett, amolyan tenyeres-talpas falusi jelenség volt, aki a piros rózsa, sárga rózsa vagy fehér rózsa valamelyik közszájon forgó dalát énekelte mindig, tiszta, csengő hangon és mély átéléssel, amíg a jelentéseket, táblázatokat gépelte románul, magyarul, hibátlan helyességgel. Mindig csodálkozva és irigykedve figyeltem, hogy képes erre? Mint Napóleon! Az éneklést csak addig hagyta abba, amíg telefonon beszélgetett, legtöbbször a három gyerekét nevelte távirányítással: „Miért veszekedtek? Mit csinált Lacika? De az hogy került hozzá? Na, add ide Lacikát! Lacika, most azonnal helyrerakod! Megértetted? És ne piszkáld Katit! Ki van-e seperve a konyha? Akkor annak fogj, de azonnal. És Klárikának mondd meg... de nem is. Add ide Klárikát! Klárikám, a játékokat ne hord ki a konyhába! Hagyd békén Katit és Lacikát, hogy tanulhassanak. Te játsszál szépen egyedül, mert nekik dolguk van. Rendben? No, puszi, puszi. Majd jövök.”- és ahogy letette a telefont, már folytatta is a rózsák szenvedéseit ugyanannál a taktusnál, ahol abbahagyta, és pötyögött tovább serényen az írógépen.
Most se hagyta abba az éneklést, amíg mi elmondtuk, hogy mit is akarunk tőle, de azonnal nyúlt a fiókjába, vette elő a kért dokumentumokat, lapozta fel, mutatott rá az ujjával a kívánt számadatra, és közben énekelt tovább. Bolond volt? Vagy zseni? Most, visszagondolva sejtem, hogy ő tartotta rendben a gyár összes adatát, aktáit, könyveléseit, mert bármit kértünk tőle, azonnal adta a kezünkbe.
Szépen, gyorsan és – mondhatni - szakszerűen haladtunk a ’tervteljesítéssel’. Mindenki igyekezett segíteni nekünk, kivéve Dezső bácsit, aki egyáltalán nem volt tekintettel a mi fontos feladatunkra.
Dezső bácsi volt az üzemi párttitkár. Mi egymás között Dinónak hívtuk, de ez nem a korára vonatkozott, mert nem volt még hatvanéves sem, hanem a pártos státuszára értettük; őt is a negyvenes évek végén emelték ki pártmunkára sok ezer iskolázatlan munkással, paraszttal együtt, de azok sorra lemorzsolódtak, kihaltak, mellőződtek, kövületekké váltak, eltűntek, mint a dinók. Csak Dezső bácsi élt és virult a nyolcvanas évek közepén is, és intézkedett mindenhol és mindenben.
Fura ember volt. Már az öltözéke is egy érdekes átmenetet mutatott a falusi paraszt, a gyári munkás, a nagyvárosi vagány és az úriember között: mindig vasalt élű pantallóban volt, kihajtott gallérú, világos színű ingben, de a zakója más színárnyalatú volt, mint a nadrág. Soha nem viselt igazi öltönyt, nyakkendőt, és kalapot sem láttam rajta egyszer sem, hanem Lenin-sapkát vagy kucsmát tett, és a zakó vagy bőrkabát alá vastag, házilag font gyapjúból kötött, zöld vagy szürke szvettert hordott.
Nem szerettük, és nem is tiszteltük, - mert hát azért ez valami mást jelent, - de respektáltuk. Mindenki csak Dezső bácsinak szólította, még a nála öregebb munkások is. Senkitől nem hallottam, hogy Kovács elvtársnak titulálja, és ő sem elvtársozott senkit, de mindenkit kivétel nélkül tegezett, még a cirkuszozó direktort is, akinek nem volt bátorsága őt visszategezni.
Amolyan tótumfaktum volt a gyárban: ott volt a vagonok ürítésénél, a csomagolásnál, a javító műhelyben, a lepárló oszlopokhoz is szabad bejárása volt, és mindenütt beleszólt, irányított, de tényleg nem ’értékes útbaigazításokat’ adott, mint a kondukátorunk és annak a csicskásai, hanem tényszerű, pontos megjegyzései voltak; tudott mindent a gyárról, minden folyamatról, és minden emberről.
Erzsike néni, az özvegy takarítónő, tőle kérezkedett szabadnapra.
-Minek neked most szabadnap? Nem szedted ki még a pityókát*?
-Jaj, azt már rég kiszedtük, de olyan kicsi lett, hogy mindjárt el is fogy, s hát le kéne a vágjuk disznót, mert nem lesz, amit enni adjak.
-Most, november elején? Mekkora az a disznó, hogy le akarod vágni?
-Hát kicsi, még nyolcvan kilós sincs, tavaszi malac, de mit csináljak, ha nincs mivel etessem?
-De hát szólni kell, ember! - tárta szét a kezeit Dezső bácsi. - Szólni kell szép leányom, mert nem szophatom az ujjamból! Este otthon leszel-e, mert küldök valamit. De aztán egy szót se erről, - harsogta Dezső bácsi a folyosón, - s nem vágsz most semmiféle disznót! Hát mi lesz veletek tavaszig, ha most levágjátok? Csak szólni kell, és akkor intézkedünk.
Aznap este a nagy markológép magasra felemelt kupával ment ki a gyár hátsó kijáratán. Laji, a gépkezelő csak úgy félvállról szólt oda a kapusnak, hogy „Dezső bácsi tudja”, és döcögött végig a falun a sötétség leple alatt lassan, óvatosan, hogy egy szem se hulljon ki, és a kapu tetején keresztül ürített be egy féltonnányi kukoricát Erzsike néninek. Aztán még fordult vagy kettőt-hármat, mert a néptanács elnök is tartott disznót, na meg a rendőr is, és persze, Dezső bácsi is, és akkor már saját magát sem felejtette el, mert az ő disznói is jobban híztak a kukoricától, mint a krumplitól.
Dezső bácsi bármit, bárkinek elintézett, ha úgy tartotta a kedve. Persze, hogy kéznél volt a szesz, ami akkor keményvalutának számított. Keresztelő, esküvő, temetés, névnap minden családban sorra került, még a nagy elvtársak házatáján is, és az üzletekben ők sem találtak megvásárlásra érdemes italt, ráadásul a gyárból ingyen kapták, vagy legalábbis, bizonyos szívességekért cserébe. Hát Dezső bácsi intézett – a szóbeszéd szerint - útlevelet, hajtási jogosítványt, lakáskiutalást, munkahelyet, középiskolai és egyetemi felvételit, fehér olajfestéket vagy csempét a fürdőszobába, soron kivül hűtőszekrényt, - majdnem éves várakozási lista volt már az üzletekben, - perzsaszőnyeget és pelenkának való flanelanyagot, mert hát az egy olyan világ volt, hogy mindet intézni kellett. Bárkinek, aki megkérte, és olyan kedvében találta, elintézett bármit, és nem is kért ő ezért cserébe senkitől semmit, csak a kötelező hálálkodásokat zsebelte be önelégült félmosollyal a szája szögletén.
Az a legenda keringett róla, hogy annak idején ő intézte el, hogy a keményítőgyár mellé óvodát és üzemi étkezdét is építsenek, de állítólag még a szeszgyár felépítését is ő járta ki Bukarestben. A szeszgyár most igazi áldás volt a falunak, mert duplán nyújtott megélhetést. Mert a szesz folyt, csöpögött, csurrant, cseppent, kinek hogy, amolyan kiegészítő jövedelemként, a gyár és így a falu is főleg ebből élt.
Érdekes módon nem kaptak el senkit, soha senki nem került börtönbe szeszlopásért.
Nem volt még egy hete sem annak, hogy a gyárba kerültem, de a legfontosabb munkavédelmi kiképzést én is megkaptam: ha meghallom valakitől hogy ’ Jól öltözzetek fel, mert vendégek vannak!’ vagy ennek a kijelentésnek bármilyen ragozott formáját, akkor az első feladatom, hogy ezt én is mindenkivel közöljem telefonon, személyesen, bárhogy, és a második művelet, hogy jól nézzem meg a táskámat, zsebemet, mielőtt kilépek a kapun. Így a kapu előtt ácsorgó, játékból vagy komolyan ellenőrző rendőrök soha nem találtak semmi szabályelleneset.
És ez így működött. Akkor még volt igazi munkafegyelem.
Dezső bácsi sohasem volt a saját irodájában. Egy hatalmas terem volt a pártkabinet az emeleten, de egyébre nem használták, minthogy ott raktározták szép rendben a falak mentén a nagy transzparenseket, zászlókat, a kondukátor-páros hatalmas méretű fényképeit és egyéb kellékeket a május elsejei és az augusztusi díszfelvonulásokra. Dezső bácsi nem ült ott, hanem sorra betelepedett valamelyik irodába, és ott dumált, iszogatott, fecsegett, telefonált.
Legtöbbször hozzánk ült be, elszívta a ciginket, belekortyolt a kávénkba, kínálás nélkül falatozott az uzsonnánkból, és mesélt, mesélt megállíthatatlanul, ontotta magából a rablómeséit. Órákon át ott lebzselt, amíg mi már tűkön ültünk, mert nem haladtunk az országépítő körmölgetéseinkkel, de az az igazság, hogy mi is élveztük, jókat szórakoztunk a történetein. Főleg, hogy Veronika kedvéért - igazi tapintatos úriember módjára - mindig románul beszélt, de annyira hibásan, annyira rossz románsággal, hogy sokszor percekbe került, amíg kibogoztuk, hogy mit is mondott, és legtöbbször hatalmas röhögés kerekedett belőle.
Emlékszem, egy alkalommal fancsali képpel lépett be hozzánk az ajtón, és köszönés helyett bejelentette: Ám csevá ridik.* Mi, lányok, azt értettük ebből, hogy csak retket hozott tízóraira, és kezdtük előszedni az uzsonnánkat, hogy valami lényegesebb harapnivalóval kínáljuk meg, a fiúk meg indultak ki az ajtón, hogy segítsenek neki behozni a cipelni valót. Aztán hosszas értetlenkedés után kiderült, hogy csak azt akarta mondani, hogy fáj a veséje. És ugyanígy jártunk akkor is, amikor elmesélte, hogy részt vett Gheorghiu-Dej* temetésén, ahol ágyúval huszonegy díszlövést adtak le, és mi azon csodálkoztunk, hogy miért kellett oda éppen huszonegy darab mentőautó, és azokat miért ágyúkkal vontatták, ha már nem voltak üzemképesek.
Én akkor, a Dezső bácsi román tudásának kapcsán értettem meg, hogy miért kellett nekem három év, amíg meg mertem szólalni bátran románul bukaresti egyetemistaként, pedig jól értettem mindent már az első perctől, és nemegyszer én magyaráztam meg egyes kifejezéseket a román kollégáknak, de a ragozással sok bajom volt, még a mai napig is elvétem. És akkor értettem meg Veronikát is, hogy soha nem beszél magyarul közöttünk, csak néha viccből, vagy az olyan munkásokkal, akik egy kukkot sem tudnak románul, mert moldovai csángó lévén, tökéletesen értett magyarul, de otthon másképpen beszéltek, és inkább felvállalta az iskolában tanult románságát, minthogy nevetséges legyen.
Dezső bácsit nem zavarta a hibás beszéde; ezzel a román tudásával járta az országot, Bukarestet, és intézett el mindent, ami a gyárnak kellett. Sőt, saját magán is szórakozott, kacagva mesélgette nekünk, hogy miként értetlenkedtek a minisztériumban vagy más gyáraknál, amíg valahogy kiigazodtak.
Az aktahamisítással időben készen lettünk, a jelentést is legépeltük három példányban, ahogy illik, és átadtuk a dirinek, aki most elfelejtett cirkuszozni, hanem dicséretképpen megjegyezte: „Na, így na. Legalább titeket is fel lehetett valami értelmes munkára használni.”
Kiegészítő feladatnak megkaptunk, hogy vigyünk át minden használható széket az üzemi étkezdébe, díszítsük fel a termet, készítsük elő a tizenkettedikei nagygyűlésre.
És felvirradt a nagy nap. Az óramutatók lassan és kimért egyenletességgel közeledtek három órához, amíg a gyárban mindenki futkározott, ordítozott, szervezett, intézkedett, hogy az országra szóló esemény rendben és hibamentesen járjon le.
A délelőtti váltást bent tartották, berendelték az éjszakásokat, és a délutáni műszakból is minden mozgatható embert betereltek a terembe. A nők nagy szatyrokban hozták a kézimunkáikat, mert falusi asszonyok lévén, elképzelhetetlen volt a számukra, hogy két-három órát üldögéljenek csak úgy, hiába; a férfiak éhesek voltak, vagy még álmosak, morgolódtak, hogy egyéb dolguk is lenne, de nem volt kiút, hát beletörődve helyezkedtek el a székeken.
Mi mérnökök, irodisták a legelső sorban ültünk, mert értettünk románul, és értelmes képet tudtunk vágni, amíg az elnökség elzsolozsmázza a díszbeszédeit.
A piros abrosszal leterített, ásványvízzel, üdítőkkel, poharakkal és mindenféle harapnivalóval megrakott díszasztalok mögé bevonult a díszelnökség, és elhelyezkedtek jobbról balra rang és tisztség szerint: a diri, a megyei szakszervezeti elnök, a megyei párttitkár, a minisztériumi elvtárs, mellette egy szőke hölgy ugyancsak a minisztériumból, akinek a pontos funkcióját nem értettük, csak sejtettük abból, ahogy ránézett a minisztériumi elvtársra, és ahogy el-elvihogta magát, ha az elvtárs keze nem volt az asztalon, aztán meg Varga elvtárs, mint részlegvezető, és balszélen zárta a sort Dezső bácsi üzemi párttitkári minőségben. Minden elvtárs sötét öltönyben, szolid nyakkendővel feszített az alkalomnak megfelelően, a hölgy egy gyönyörű csipkés-habos rózsaszín kötött blúzban, Dezső bácsi zöld gyapjúszvetterben.
Az igazgató románul köszöntötte a kiküldött elvtársakat, rang és tisztség szerint sorban, majd üdvözölte az egybegyűlteket, és belekezdett a jelentés felolvasásába.
Mi, az első sorban ülők, büszkén figyeltük a több tucat oldalalnyi irományt a diri kezében, eltelve a saját fontosságunk tudatával, és mint értők bólogattunk az újabb és újabb számadatokhoz, bekezdésekhez, amíg a monoton román szöveg el nem álmosított, és a fantáziánk el nem lopott a fülledt teremből minket is kellemesebb és értelmesebb ábrándok színhelyeire. Mögöttünk a terem halkan zsongott: a kötőtűk ütemesen surrogtak, a hangosodó szuszogás jelezte, hogy a fél terem már csendesen alszik, az elguruló gomolyákat óvatosan visszarugdosták a széklábak alatt a tulajdonosukhoz, a horkolókat diszkréten oldalba bökték, már csak azért is, hogy ne zavarják a mellettük csendben alvókat.
Lassan elfogytak a felolvasásra szánt oldalak, a diri hangos sóhajtással kortyolt az ásványvizes pohárból, és várakozásteljesen nézett ránk. Mi, megértve kérését, tapsolni kezdtünk: plitty, plotty, platty, pityili-potyoli-platty hangzott fel a gyér, vérszegény taps az első sorokból, amíg a terem hátsó részén zavartalanul surrogtak tovább a kötőtűk, és egy-egy szék reccsenése vagy egy-egy horkanás jelezte, hogy egyesek most fordultak álmukban a másik oldalukra.
- Valaki akar-e hozzászólni? Van-e valami hozzáfűzni valója a jelentéshez? – szólalt meg ismét a diri románul, majd elismételte magyarul is a biztonság kedvéért, és a szemével már állította is fel Bélát, az üzemi szakszervezeti elnököt.
Béla nyurga és nyegle legény volt, új generációs elvtárs, aki KISZ-titkárságból nőtte ki magát szakszervezeti elnöknek, és sehogy sem sikerült belopnia magát a szívünkbe, hiába nyájaskodott velünk, mert intrikus természete és gurgulázó kamaszhangja, mindenkiből ellenszenvet váltott ki.
Sietve állt fel, megigazgatta a fekete zakóját és a piros nyakkendőjét, majd belekezdett a mondandójába.
- Én csak azt akarom ehhez hozzáfűzni, hogy az úgy van, ahogy az igazgató elvtárs is mondta, ahogy le van írva a bészámolóba, fehéren a fekete, hogy hibák még vótak, még vannak, még lesznek, s lenni fognak. De ha a vezetőség es úgy áll melléjek, mint münk, és münk es úgy, ahogy a vezetőség, hát münk akkor ezeket kiküszöböjjük.
Apám! Borogass! Ez tényleg lázálom! Hogy a csudába nem jutott ez eszünkbe, hogy a jelentés mellé írjunk egy pár soros felszólalást ennek a szerencsétlen flótásnak, mert hát az is odajárt volna, hogy ne ilyen bődületet szövegeljen. Szerencsére, a román változatból, ami töretlenül követte a magyar felszólalást, dicséretesen kimaradt a ’lenni fognak’ kifejezés, nem lévén román megfelelője, és a kiküszöbölés ténye is egyértelműbbre sikeredett, bár a kiejtés miatt így sem sokat érthettek belőle a tisztelt elvtársak.
Őt is megtapsoltuk illedelmesen plitty-platty-plotty tapssal, mint a dirit, majd a megyei elvtársakat is, akik hosszan, és ékesen szónokoltak kondukátorunk és neje bölcs vezetéséről, pártunk és államunk kiemelkedő gondoskodásáról, a szocializmus építésének dicsőséges harcáról; lökték a korhű szabványszöveget, amit mi már betéve tudtunk és halálra untunk, és kihasználtuk az így adódó félórát arra, hogy megtervezzük gondolatban a másnapi ebédünket, a hétvégi programunkat, a szombat esti randinkat, mindenki a maga módja és lehetősége szerint; a hátsó sorokban az asszonyok leapasztották a karöltőket, és egy új darab kötögetésébe kezdtek, a férfiak meg halk székreccsenésekkel lekérték a soron következő álmukat. És folyt a nagygyűlés szépen, rendben, ahogy illett.
Végre elérkezett az új tervmutatók ismertetése és szavazásra bocsájtása.
A minisztériumi elvtárs a rózsaszín hölgynek nyújtotta át a paksamétát, hogy lenne szíves felolvasni, és ezáltal hivatalos minőséget adni a jelenlétének.
A teremben mozgolódás támadt, a nők letették a kötéseiket, a férfiakat sorra felköltögették, és mindenki próbált figyelni és megérteni valamit a román szövegből.
Az elvtársnőnek szép csengő hangja volt, az elején nem is volt baj, azt a szöveget ő is ismerte, hát szépen, kifejezően olvasta, de amikor a termékekhez, számadatokhoz ért, ott mindegyre belebotlott, kétszeri-háromszori nekifutásra tudta kiolvasni a tonnákat, mázsákat, de akkor boldog mosollyal nézett ránk: ’ Megszavazzuk? Én azt mondom, szavazzuk meg!’
Mi értetlenül kapkodtuk a fejünket: ’ Mi ezerkétszáz tonna? Legfeljebb nyolcvan. Vagy ez öt évre van? De hát nyolcvanszor öt sem annyi! És hogy-hogy kilencvenkét százalékos hatásfok? Az mire vonatkozik? Elméletileg is csak nyolcvanhét lehetséges, és mi nyolcvanhat és féllel számoltunk, illedelemből. Mi ez az egész?’
De a diri és a minisztériumi elvtárs sűrű bólogatása közepette csak felemeltük sorra a kezünket, határozatlanul, de fegyelmezetten, amolyan Orwell-i hangulatban. Szavaztunk.
Már az utolsó lapot tartotta a kezében a hölgy, amikor elsápadt, a minisztériumi elvtárshoz hajolva heves sugdolózásba fogtak, majd széles mosollyal ismét a terem fele fordult.
- Elvtársak, egy kis tévedés történt, mert véletlenül az elmúlt ötéves terv adatait olvastam fel, és akkor így a szavazás nem érvényes. Tehát újra kell az egészet szavazni, de hogy gyorsabban menjen, most csak a számokat mondom, és akkor szavazzunk újra! Rendben?
És elkezdte sorolni, hogy százhúsz, kétszáznyolcvan, ötven, kilencven, és közben ránk-ránk pillantott, mi meg néztünk értetlenül, fel-fel kaptuk a kezünket egy számadat hallatán, majd leengedtük, hogy ismét magasba emeljük tétován. Egy páran, akik már kialudták magukat, és friss erőben voltak, bátran feltartott kézzel várták ki a felsorolás végét, a többek meg ölükbe ejtett kezekkel csüggedten, éhesen, kimerülten várták, hogy vége legyen ennek a cécónak. Úgy nézhettünk ott ki, mint egy tudományos-fantasztikus film abszurd jelenete, ahol egy pár száz kiszuperált robot valamilyen delejes áram folytán bekapcsol, és automatikusan ismételget egy néhány akadozó, meghibásodott mozdulatsort.
Dühös voltam, és felháborodott, és megalázott, és kimerült.
Aztán ez is véget ért. Kezdtünk mocorogni, szedelőzködni, amikor a minisztériumi elvtárs kért szót, és belekezdett egy monoton mondókába, amire már senki sem figyelt, de mit volt mit tenni? Ültünk tovább fegyelmezetten, a kötőtűk újra munkához láttak, és a szuszogás is felerősödött. Jóformán észre sem vettük, hogy mikor ért véget a hozzászólás, és ült le az elvtárs, csak a diri integetését láttuk, hogy tapsolni kell, hát ismét lagymatag tapsba kezdtünk az első sorokban, míg a hátsó sorok folytatták a csendes tevékenységüket.
A díszasztalnál halkan egyezkedtek, hogy ideje bezárni a gyűlést és vacsorázni menni, Varga elvtárs felszusszanni látszott, hogy hál’Istennek őt, szerencséjére, most is kihagyták, amikor az addig unottan cigarettázgató Dezső bácsi intett, hogy szót kér, és meg se várta, hogy valaki rábólintson, már állt is fel, és megszólalt magyarul.
- Emberek, értsük meg egymást!
Talán ennyit, ha elmondhatott a rövid, alig húsz-huszonöt szavas mondandójából, amikorra már tisztán érezhető volt, hátra sem kellett pillantanom, hogy a teremben abbamaradt a kötögetés, szundikálás, és mindenki egy emberként őt figyeli. A magyar szó tette, vagy Dezső bácsi hangja, ami most ércesebben csengett, nem olyan fásult-rekedtesen, mint szokott, vagy ahogy ott állt felemelt bal kézzel, figyelmet kérve? Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy mit fog mondani az öreg.
A diszkurzus minden rövidsége ellenére igazi retorikai műremek lett, hatásszünetekkel, hanghordozással és csattanóval együtt, amit nem hiszem, hogy most nekem sikerül majd írásban úgy visszaadnom, ahogy ott elhangzott.
Megpróbálom elölről kezdeni, hogy az a pár szó egyhuzamra hangozzék el.
Tehát, jobb kézzel intett az elnökség felé, hogy szót kér, de már támaszkodott is a jobb tenyerével az asztallapra, és állt fel, közben a bal kezét magasba lendítette kinyújtott tenyérrel figyelemkérően, és három másodpercnyi hatásszünet után kezdte: ... ... ...Emberek! ... ... ... Értsük meg egymást! ... ... Én is lopok, más is lop. ... ... ... Valahogy meg kell élni. ... ... ... ... De-e ... (itt a hang magasság egy kisterccel feljebb emelkedett, a tenyér becsukódott, csak a mutatóujj marad fenn parancsolóan és figyelmeztetően) De tartsuk be a mértéket!. ... ... Ennyit akartam. Köszönöm.
Ennyi volt. Ezzel le is ült, hanyag mozdulattal cigarettára gyújtott, és a gyufa lángja felett nézett körbe a teremben a megdöbbent arcokon, majd önelégülten hátradőlt a széken, és kifújta a füstöt.
Atya Úristen, ez mi volt?
Szűz Mária édesanyám, most mi lesz?
Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.
Az öreg megbolondult.
Végünk van, most a fejünket veszik.
Ültünk mozdulatlanul, rezzenéstelenül, kővé dermedve.
Ezt nem ússzuk meg! Nincs olyan isten!
A díszasztalnál ülők is éppen ilyen mozdulatlanul, értetlenül néztek körbe, cikázott a kérdő tekintetük köztünk és Dezső bácsi között, majd végül a minisztériumi elvtárs fordult magyarázatért a mellette ülő részlegvezetőnkhöz.
- Cse, cse, cse zicse? Mi? Mit? Mit mondott?
Varga elvtárs a maga száztíz kilójába teljesen belesüppedve, a váratlanul rászakadt szinkrontolmácsi feladattól tűzpirosan és izzadságtól lucskos arccal kezdett dadogni a tőle megszokott folyékonysággal.
- Hogy, … ööö, izé, …ööö, hogy a … ööö, a fegyelem, …izé, ööö… a pártfegyelem, ….ööö a munkafegyelem, az… izé az fontos, anélkül nem lehet…
A minisztériumi elvtárs csodálkozó arcán egyre bőségesebben kezdett gyűlni a jóságos atyai mosoly a fordítás hallatán, majd lelkesen és buzdítóan bólogatni kezdett.
- Így van elvtársak, így van. De milyen igaza van! – és mélységes csodálattal eltelve nézett Dezső bácsira, akinek egyetlen mozdulatába tellett, hogy az egész gyár rezzenetlen figyelemmel kövesse a párttitkár minden szavát. - No, ez derék! Ez igen! De miért nem tapsoljuk meg? Hát megérdemli? Nem így van? Tapsoljuk meg! – és két kezével tapsot mímelve intett felénk.
És akkor berobbant a taps; zúgott, dübörgött, harsogott perceken át.
Tapsoltunk, tapsoltunk, tapsoltunk eszeveszetten.
Mit is? Dezső bácsi hülyeségét? Vagy a bátorságát, ahogy tojt az összes román elvtársra, díszcécóra? Ahogy hányavetin ki merte mondani a mindenki által tudott alapszabályt: valahogy meg kell élni. A mi gyávaságunkat tapsoltuk, hogy megúsztuk, most is megúsztuk? Túléltük, és semmi bajunk nem lett! A hirtelen-váratlan-elképzelhetetlen megszabadulásunkat tapsoltuk, a felismerést, hogy talán egyszer tényleg megszabadulunk?
Zúgott a taps, egy olyan vastaps, amit a kondukátor páros csak álmodott magának, de élőben soha nem hallhatott, hiába volt minden gyűlésen jelen az odarendelt tapsgépezet. No, ez volt az újságok által emlegetett viharos taps és tomboló taps összevont, élő bemutatója, ahogy mi lelkesen és egyre lelkesebben ütöttük össze egy eszement ritmusban a kezünket, majd hirtelen, mintha varázsütésre, szinkronba rendeződött mozdulatokkal tapsoltunk tovább egyre gyorsuló ütemben, hogy ismét szétágazzon százegy dübörgő vonulatba, és összeálljon újra és újra egyetlen hatalmas ritmusba.
Életemben akkor, először és utoljára, tapsoltam lángvörösre a kezemet nagygyűlésen.

*pityóka - burgonya
*Ám csevá ridikj. – Van egy kevés retkem.
Ám csevá szö ridik. – valamit meg kell emelnem.
Ám csevá la rinikj – Valami (baj) van a vesémmel.
Gheorghiu-Dej (Georgiu-Dézs) Románia elnöke volt 1961 és 1965 között
Trádgze- húzni, vonni, lőni (meghúzni a ravaszt)
Szálve – díszlövések
Szálváre – mentőautó, mentés
Száu trász ku tunul 21 de szálve – 21 díszlövést adtak le ágyúval.
Áu trász ku tunul 21 de szálváre - 21 mentőautó vontattak ágyúval.