Másnap éjjel kétségek között jelentem meg.

A láthatatlanság leplét öltöttem magamra, így biztosítva, hogy ne ismétlődjön meg a korábbi eset.

Zaklatott álmai ugyanoda tértek vissza újra és újra.

Szerelmes Lucia.

Boldog nászút.

Lucia a halálos ágyán.

Jake az őrület határán.

Vele együtt éltem át a fájdalmát ismét.

Óvatosan felébresztettem.

Álmosan dörzsölte szemét és értetlenül bámulta, ahogy a láthatatlanság burka lassan lefoszlott rólam, akár egy szétmálló, szakadt ruha.

– Neyla? – kérdezte bizonytalan hangon. – Miért vagy itt megint?

– Mert döntöttem. Megteszem neked, amit kértél.

Megkönnyebbülten felsóhajtott.

– De tudnod kell, ennek ára van. Súlyos ára.

– Értem. De nem számít. Nem érdekel, mibe kerül.

– Az árát mindketten megfizetjük. – nyomtam meg a szavakat.

Kijelentésemre szemöldöke felszaladt.

– Azok az idők törlődnek az elmédből. Teljesen. Nemcsak Lucia fog eltűnni.

Bólintott.

– Azt mondtad, hogy mindketten megfizetjük az árát. Mire gondoltál? – kérdezte összehúzott szemmel gyanakodva.

– A varázslat rám is hatással lesz. A szabályokat én sem szeghetem meg büntetlenül. Ez egy megismételhetetlen igézet. Ha egyszer megidézem, soha többé nem tehetem meg.

Tekintete elkomorult, miközben mélyet sóhajtott.

– Akkor ne csináld!

Összeráncolt homlokom alól kérdőn néztem rá.

– Nem akarom, hogy te is szenvedj. Megint. Felejtsd el, amit mondtam! – kétségbeesetten kérlelt.

– Tudtam, hogy jó ember vagy Jake. – elégedetten mosolyogtam. – Megérdemled, hogy boldog légy.

Kezemet felemelve hívtam a Feledés homályát.

Kézfejemen a rúnák, mintha tüzes táncot jártak volna, felváltva villantak fel. Kék, arany és zöld színben ragyogó gömb formálódott a tenyeremen. Közel hajoltam a szikrázó, csillogó, testet öltött bűbájhoz és halkan suttogtam neki:

– Veni ad me, umbra oblivionis!

Szorosan egymás mellett álló testünk körül megjelent egy hullámzó arany-kék fényfonál. Egyre gyorsabb ütemben pulzált, miközben összepréselt minket, mint egy hordó deszkáit az abroncsa.

– Csukd be a szemed és végy egy mély levegőt! – tanácsoltam.

Rég eltemetett múltam megelevenedett a szemünk előtt.

A szoba sötétjét felváltotta a napsütés.

Jake és én egy virágzó mandal bokor tövében álltunk, ami édes, vaníliához hasonlatos illatfelhőt eregetett magából.

– Hol vagyunk? – kérdezte bizonytalanul.

– Az én világomban, a családomnál. Sok-sok emberöltővel ezelőtt.

A sűrű növényzet mögül kilesve megpillantottam a tó partján álló faházunkat. Anyám épp akkor lépett ki a nyikorgó ajtón a konyhakertbe kosárral a kezében. Ám ezekben az ágyásokban nem zöldségek nőttek, hanem varázslathoz használatos virágok, növények.

Két nővérem, Moira és Silly csilingelő kacagása kihallatszott a nyári melegben szélesre tárt ablakon, miközben mágikus igéket gyakoroltak.

Apám a smaragdzöld színben ragyogó tó felől kaptatott felfelé a keskeny, köves ösvényen. Vállán a szákja, tele ízletes halhoz hasonló resivel.

Idilli pillanatok voltak.

A szívem hevesen kalapálni kezdett, majdnem kiszakadt a mellkasomból.

Tudtam, hogy a csodás perceknek rögtön végeszakad és elszabadul a pokol.

A zölden, lágyan hullámzó tó felett váratlanul megjelent egy gomolygó, sötétszürke felhő. A ködszerű jelenség közepén kékes fény villant, ahogy megnyílt egy portál.

Fekete mágiával felvértezett ádáz warlock sereg lépett át rajta. A sötét bűbáj pajzsként, forrongva vibrált körülöttük.

Anyám felsikoltott, amint meglátta őket.

Azonnal egy erős védőigézetet hívott magához. Két testvérem kiszaladt a házból és együtt kántáltak tovább a varázsigét.

A védelem bűbája úgy borult házunkra, akár egy lilásfehér búra.

– Neyla! Neyla még nem ért haza! – kiáltotta kétségbeesetten Moira.

Apám aggódva fürkészte a mandal bokrok által takart ösvényt.

Megláttam a hétéves önmagamat, ahogy reszketve meglapultam. A félelem és tehetetlenség megbénította gyermeki lelkemet.

A sötét mágia harcosainak első hulláma elérte a házunkat.

Körbevették és erős, pusztító igézetet kezdtek mormolni.

A családom által behívott védő bűbáj fényes burka megremegett, majd egy hatalmas, sikoltáshoz hasonló hang kíséretében összeomlott.

Ott álltak a legsötétebb mágia által teremtett lények seregével szemben védtelenül.

Az egyik warlock előrelépett és pikkelyes, karmokban végződő kezével megidézte a pusztító fekete tüzet.

Szeretteim egymást átölelve várták az elkerülhetetlen végzetüket.

A lény kezében fellángolt az emésztő igézet fekete-ezüst lángja.

Az átok sötét kavargó örvénye nyaldosta testüket.

Családomat elevenen falta fel a kegyetlen varázslat.

Most is visszhangzik fülemben halálsikolyuk.

A gyermek-önmagam a félelemtől szobormerevvé válva nézte végig halálukat.

Aztán az életösztön felülkerekedett rajtam.

Behívtam a láthatatlanság igézetét. Ez volt az első varázslatok egyike, amit tudnunk kellett.

A bűbáj leple alatt hátat fordítottam az otthonomnak és lélekszakadva rohanni kezdtem.

Soha többé nem tértem vissza.

Csak az emlékeimben.

Egy csettintéssel véget vetettem a szörnyű múltidézésnek.

Oldalra pillantottam.

Jake levegő után kapkodva állt mellettem. Karomat olyan erősen szorította, hogy ujjai elfehéredtek.

Rémült szeméből könnyek patakzottak.

– Ezek csak emlékek, Jake! Lélegezz!

Ismét a hálószobájában álltunk.

Még mindig az emlékek hatása alatt állt.

– Most már tudod. Nem vagy egyedül. Sokan hordoznak magukban szörnyű emléket. Még én is.

– De te túlléptél rajta.

– Soha nem felejtettem el, csak eltemettem őket lelkem legmélyebb zugába. A családom halála után megfogadtam, hogy erős leszek. Olyan erős, hogy meg tudjak védeni másokat.

– De te még akkor gyerek voltál. Mi történt veled később? Hogyan lettél az egyik legnagyobb varázsló?

– A fekete warlockok világról világra jártak és elpusztították a varázslényeket. Senkinek nem volt akkora ereje, hogy szembe szálljon velük. Miközben folyamatosan menekültem, sokat tanultam. Mindenhova elmentem, ahol valami új varázslatot, igézetet tanulhattam. Bárkitől hajlandó voltam leckét venni. Éltem a távoli erdei tündérekkel, hegyi manókkal, trollokkal, a vízi tündérek világába is lemerültem. Megtettem mindent, ami előrébb vitt a célom felé. Egy idő után egyre erősebb és hatalmasabb lettem. Fajtám egyik utolsó túlélőjévé és hírnökévé váltam.

– És mi lett azokkal, akik megölték a családodat és kiirtották a varázslényeket?

Lehorgasztottam a fejem.

– Bosszút álltam. – ahogy kimondtam, elöntött a szégyen.

Megrohantak a véres emlékek.

– Pusztítást és halált hagytam magam után.

– Azt tetted, amit kellett.

– Talán lehetett volna másképp is.

– Te csak megvédted azokat, akik rászorultak. Emiatt nem kell szégyenkezned.

– A történteken már nem tudok változtatni. Ehhez az én erőm is kevés. Ezért vagyok a te világodban. Itt próbálok segíteni nektek, embereknek.

– Én nem vagyok olyan erős, mint te. Soha nem is leszek. – hajtotta le csüggedten fejét. – Ezért kérem, szabadíts meg az emlékeimtől.

– Ezt az egyet nem adhatom meg neked. Sajnálom.

Azzal felemeltem a kezemet és egy gyors mozdulattal csigavonalat rajzoltam a levegőbe. A kézfejemen az egyik rúna ezüstösen felizzott. Egy álombűbájt hívtam.

– Mit csinálsz?

– Jobb lesz, ha alaposan kialszod magad.

– Ne, ne! Várj még! Gondold át, kérlek! – esdekelve könyörgött.

– Mondtam már. Fogalmad sincs, mit kérsz – azzal az igézetet, amit eddig az összecsippentett ujjaim között féken tartottam, egy pöccintéssel szabadjára engedtem.

Jake a párnájára hanyatlott és pár másodperc múlva mély álomba merült.

Kérésén rágódva hagytam ott.

Az első éjszaka után minden éjjel meglátogattam.

Beléptem az álmaiba, hogy háborgó, feldúlt lelkének megnyugvást adjak.

Egyre inkább azt éreztem, hogy egy mély kötelék fűz hozzá.

Vesztesége hátborzongatóan emlékeztetett saját fájó múltamra.

Egyik éjjeli látogatásom alkalmával különös dolog történt.

Jake álmában épp a parkban álló újságosbódénál állt sorban, amikor váratlanul megfordult és fürkésző, meleg barna szemével egyenesen rám nézett.

Hogyan lehetséges ez?!

Gondolataim kaotikus összevisszaságban kergetőztek elmém legrejtettebb zugaiban.

Keresték a választ.

Azonnal sarkon fordultam és eltűntem a közeli fasor nyújtotta homályban.

Kiléptem az álomból.

– Ez lehetetlen! – motyogtam magam elé.

A varázslat tökéletes volt.

Valami más történt.

Talán az együttérzésem túl közel sodort hozzá.

Behívtam egy mélyalvást segítő igézetet, majd magára hagytam.

Következő este ismét elmentem hozzá.

A szokásos esti várakozás most hosszúra nyúlt.

Jake rutinja megváltozott. Pizzát rendelt, elmosogatott, zuhanyzott és egy könyv társaságában feküdt le ágyába.

Kis idő múlva lekattintotta az olvasólámpát és az oldalára fordult.

Néhány perc múlva légzésének egyenletes hangja töltötte be a szobát.

Szólítottam az Álmok Őrzőjét.

Megformáltam az álomgömböt és az ágy felé irányítottam, amikor Jake felkapcsolta az éjjeli szekrényen álló kis lámpát, és felült az ágyában.

Egyenesen rám szegezte tekintetét, amiben a félelem és kíváncsiság keveréke villant fel.

– Ki vagy Te?! Mit keresel éjjelente a szobámban?

Megtehettem volna, hogy egy varázsigével elkábítom és nem emlékezett volna semmire sem.

De máshogy döntöttem.

Úgy éreztem, őszintének kell hozzá lennem. Túl sok borzalom történt vele életében. Tartoztam neki azzal, hogy igazat mondok.

Megbabonázva nézte a tenyeremen nyugvó fénylő gömböt.

– A nevem Neyla – halkan ejtettem ki a szavakat.

– Jake vagyok. Jake Moore – suttogta.

– Tudom.

– Arra a kérdésemre válaszolj, hogy mit keresel itt? – szedte össze minden bátorságát.

– Úgysem hinnéd el, ha elmondanám.

– Tégy próbára!

– Rendben van – az álomgömböt visszahívtam.

A varázslat egy lobbanással elenyészett.

Jake hangosan nyelt egyet. Határozottan éreztem rajta a félelemet.

– Ne félj tőlem, kérlek! – közelebb léptem ágyához.

A takaró alatt felhúzta térdét és karjával átkarolta.

– Nem félek – de hangja elárulta.

– De igen. Félsz. Érzem rajtad. Látom rajtad – teste körül a félelem fekete-fehér színekben örvénylett.

– Oké, félek. De ez érthető, nem?

Lassan bólintottam.

– Engedd meg, hogy megmagyarázzam – leültem az ágya végében.

Hosszú szőke hajfonatomat vállamra tettem. Ekkor olajzöld blúzom ujja alól előbukkantak varázsrúnáim.

Megrökönyödve bámulta a jeleket.

– Amit most mondok, nem mondhatod el senkinek sem. Bár úgysem hinne neked senki. Esetleg beutalnának egy diliházba. Így megy ez nálatok – tartottam egy kis hatásszünetet – Varázslónő vagyok.

Vártam, hogy hisztérikusan felkacag majd, de nem tette. Csak csendben figyelte arcomat.

– Varázslónő – ízlelgette a szót. – Miért vagy itt? – ismételte meg.

– Mert segíteni akarok neked.

– Mégis hogyan?

– Az álmaidon keresztül.

Felvont szemöldökkel bámult rám.

– Láttam a szenvedésed, a kínjaid.

– És hogy akarsz segíteni nekem?

– Egy ideje minden este belépek az álmaidba. Veled vagyok, elkísérlek. Elviszlek egy nyugodt álomvilágba, ahol nincs gyötrelem és szenvedés.

– Kezdem érteni. – meredt maga elé. – Eddig csak a fájdalom volt. Mostmár néha nem érzem a kínt. Fellélegzem – sóhajtott egy nagyot. – Szóval ez te műved.

Mosolyogva néztem rá.

– Honnan jöttél?

– Onnan, amit ti mesekönyvekben olvastok – feleltem halkan. – A valóság a korlátaitokon túl kezdődik. Rengeteg világ létezik. A mi küldetésünk, hogy fenntartsuk köztük az egyensúlyt.

– Többen is vagytok? – döbbenet ült ki az arcára.

– Varázslók, manók, tündérek… számtalan varázslatos lény – a csodálkozástól tátva maradt a szája. – Sok száz éve érkeztem ide. Háborúk, ellenségeskedés, kín és fájdalom. Ez jellemzi leginkább a fajtátokat – rosszallóan ingattam a fejem. – Hiába telnek az évszázadok, ez nem változik.

– Ezzel nem tudok vitatkozni. De nem minden ember rossz, gonosz.

– Tudom. Itt vagy például te is. És ilyen volt Lucia is.

Tekintete elkomorult a név hallatán. Aurájának színe még sötétebbre váltott.

– Mit tudsz róla?

– Amit megmutattál az álmaidban. Sajnálom, hogy elveszítetted őt.

Szemébe könnycseppek tódultak.

– Nem lesz mindig így – vigasztaltam.

– Mekkora a hatalmad? – tette fel váratlanul a kérdést. – A varázserőd vagy nem tudom, hogy nevezitek. Mire vagy képes vele?

– Ősi varázsló vagyok, az egyik utolsó a fajtámból – felálltam az ágy végéből és lehunytam a szemem – Invoco vim primordialem – megidézve erőm forrását, testem láthatatlan rúnái arany színben felizzottak, fényük keresztülragyogott ruhámon.

– Csodálatos vagy! – szakadt ki belőle az elismerés. – Mit jelentenek rajtad azok az izék?

– A rúnák a varázslás szintjeit jelölik.

– Neked az egész tested beborítják a jelek – ámuldozott.

Takarója sarkát zsebkendőnek használva elmázgálta könnyeit. Rám emelte szemét, amiben kemény elszántság tükröződött.

– Törölj ki mindent! – kiáltotta el magát hirtelen.

Értetlenül bámultam rá.

– Töröld ki Lucia emlékét! Vedd el mind! Nem akarok többet szenvedni – az utolsó mondatot szégyentől lesütött szemmel ejtette ki.

– Ezt ne kérd tőlem!

– Miért ne? Képes vagy rá, nem?!

– Igen, de akkor sem tehetem. Annak beláthatatlan következményei lennének.

– Nem érdekel! – replikázott. – Már semmi sem érdekel! Csak legyen végre vége! – görcsösen markolászta a lepedőt. – Minden lélegzetvétel gyötrelem nélküle. Te ezt nem értheted, mennyire fáj minden egyes pillanatban! Hiába láttad a rémálmaimat, akkor sem értheted.

Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Szememben a hirtelen támadt düh és kétségbeesés lobbant fel.

Rég nem éreztem már ehhez hasonlót.

– De igen. Értem. Gyere velem! Megmutatom!  – nem vártam meg, hogy válaszoljon.

Egy gyors mozdulattal megragadtam és suttogva megidéztem az Emlékek Őrét.

– Veni ad me, custos memoriārum!

Egy napsütötte homokos tengerparton találtam magam.

Vidám nevetgélést hallottam a közelből.

– Még egy koktélt? – Jake hangja incselkedve hangzott fel.

– Szerintem épp eleget ittam mára – szólalt meg egy ismeretlen, lágy női hang.

– Ugyan Lucia! Hiszen nászúton vagyunk – vigyorgott a férfi, kezében egy üres koktélos poharat lóbálva.

– Na, jó, még egyet! De ez az utolsó mára. Esküdj! – bökte meg a lány a férfi barnára sült izmos hasát.

– Esküszöm! – forgatta a szemét Jake, közben megcsókolta a lány kezét.

Lucia csuklóját egy apró tetoválás díszítette, ami egy fehér lótuszt formázott.

Az esti félhomályban az italoktól és a szerelemtől megrészegülve sétáltak fel a homokos partról a domboldalon álló hotelbe.

Belépve a szállodába, a recepciós pult falán egy naptár függött.

Rápillantottam.

2024. augusztus hónapját mutatta.

Az álomkép tovaúszott.

Másik helyre és időbe csöppentem.

Szúrós szagú füst csapta meg az orromat.

Egy összeroncsolódott piros autót láttam a kanyargó havas út mellett álló fának csapódva.

A mentősök épp a rohamkocsi felé toltak egy felismerhetetlenségig összetört női testet.

Jake akkor ért oda.

Kék sportkocsijából őrjöngve, magából kikelve ugrott elő.

Összetörten rogyott le a hordágy mellett.

A lány mentőágyról lelógó karján a lecsorgó vérfolyam a lótuszt vörösre változtatta.

Az álom útja újabb elágazáshoz ért.

Fertőtlenítő szaga kúszott az orromba.

A félhomályba burkolózott kórházi szoba egyetlen ágyában gépekre kötve feküdt Lucia.

A sarokban álló karosszékben, kitekeredve, gyűrött ruhában, borostásan aludt Jake.

A gépek egyenletes sípolását egy belépő orvos hangja törte meg.

– Elnézést Mr. Moore – várt, amíg Jake magához tért, majd folytatta – Beszélnünk kellene.

Jake fáradtságtól és szenvedéstől vöröslő szemmel meredt az orvosra.

– Mit akar?! – nyers hangja élesebb volt egy szamurájkard pengéjénél.

– Elnézést Mr. Moore – kezdte újra az orvos – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm Önnel a rossz hírt – nyelt egyet zavarában.

Jake a fejét ingatva, hitetlenkedve bámult a doktorra.

– Nem! Ne! – rekedt hangja elcsuklott. – Ne mondja, hogy nincs remény! – kiáltása elhaló volt.

– Őszintén sajnálom Mr. Moore – és a meggyötört férfi vállára tette a kezét. – Mi mindent megtettünk, higgye el! De… de nincs már miben reménykedni. El kell engednie őt!

Jake a kezébe temette az arcát és zokogás rázta a vállát.

Az orvos tehetetlenül ácsorgott az ágy mellett. Szakmájában ez volt az egyik legnehezebb dolog. Türelmesen várt.

Egy kis idő múlva Jake felemelkedett a karosszékből. Az egykor életerős, fiatal férfi percek alatt egy hajlott hátú, megtört vénemberré vált.

Közelebb lépett a sápadt, soványra fogyott Luciahoz, és arcon csókolta.

Még egyszer utoljára.

– Tegyék, amit tenniük kell. – azzal kitámolygott a szobából.

Kiléptem Jake rémálom világából.

Ismét a szobában álltam, a sarokban meghúzódva.

Átélt fájdalma a szívemig hatolt.

Jake feje felett lebegett az általam teremtett varázslat.

Visszahívtam. A jelenség engedelmesen eltűnt két tenyerem között.

Sóhajtottam. Kimerítő út volt.  A lelkemnek is.

Rég láttam ennyi kínt és gyötrelmet. Nagyon megérintett.

– Silentium et pax, veniant! – behívtam a csendet és nyugalmat a szobába. 

Az igézet hatására kezemből kék és fehér fénynyalábok törtek elő. Összefontam őket, mint egy kalácsot.

Jakehez léptem és a fényfonatot ráhelyeztem a testére. Egyik tenyeremmel megérintettem a homlokát.

– Álmodj békésen! – suttogtam a füléhez hajolva.

Az eddig nyugtalan férfi teste elernyedt, légzése egyenletessé vált, görcsös karjai lazán feküdtek teste mellett.

Elégedetten hagytam ott, de tudtam, vissza fogok térni.

Egy nyári délutánon kedvtelve hódoltam egyik szenvedélyemnek.

A láthatatlanság leplébe burkolózva figyeltem az embereket egy eldugott padon ülve.

Felpillantva, a park, harsogó zöld fái között kanyargó fehér kavicsos úton megpillantottam egy négyéves forma kisfiút és édesanyját. Kézen fogva, vidáman beszélgetve sétálgattak az árnyékot adó fák alatt.

Még messze jártak tőlem, de tisztán láttam, hogy a fiúcska testét hófehér, ragyogó fény ölelte körbe, akár egy pufók felhő. A gyermeki lélek tisztasága sugárzott róla.

Szerettem ezeket a pillanatokat.

Ezért is kedveltem ezt a világot.

Ahogy közelebb értek, a kisfiú enyhén összerezzent, majd felém fordította arcocskáját és békés mosolyra húzta száját. Szája szegletében nevető gödröcskék jelentek meg. Kék szeme ragyogott, ahogy az enyémbe fúrta tekintetét.

Vidáman visszamosolyogtam rá.

– Anya, anya! – rángatta meg anyukája színes ruháját. – Anya, nézd a nénit! – mutatott irányomba.

– Nincs ott senki George! – a fiatal nő összeráncolta homlokát és értetlenül nézett le fiára. Körülötte a zavarodottság zöld árnyalatai lobbantak fel.

– De igen! Ott van! Hát nem látod?! – elkezdte vonszolni anyját a pad felé, ahol eddig csendben szemléltem a parkban járó embereket.

- Ne csináld ezt George! Nincs ott senki sem! – megfogta fia karját és az ellentétes irányba kezdte el vonszolni.

A kisfiú könnyes szemmel pislogott vissza rám, miközben testemből ezüst és lila fénycsóvák kúsztak elő.

Kárpótolni akartam, ezért felemeltem jobb kezemet és csettintettem egyet.

– Cane, veni ad me! – suttogtam.

Tenyeremen megjelent egy fénylő, kavargó felhőpamacs, ami néhány pillanat alatt kutya formát öltött.

Vidáman csaholva, farok csóválva keringett felettem.

George arcáról eltűntek a könnyek és hangosan felkacagott.

– Mit nevetgélsz? George megijesztesz! Menjünk! – fogta könyörgőre a kisfiú anyja, miközben egyre sietősebb léptekkel távolodtak tőlem.

George nem törődve anyja aggodalmaskodó hangjával, integetésre emelte kezét.

Kacsintottam egyet, felemeltem jobb kezemet, és egy apró spirált rajzoltam az ég felé. A kutyát formázó felhőcske intésemre futva nekilódult a kéklő égbolt felé, majd köddé vált.

Épphogy George és az anyja eltűntek a fák ölelésében, egy fiatal szerelmes pár andalogva bukkant fel az ösvényen.

A barna, hosszú hajú lány pipacs mintás ruhája ütemesen ringatózott csípőjén, ahogy elhaladtak előttem. A fiú sötét haján megcsillant a napfény, kacagása betöltötte a környéket. Szerelmük, egymás iránt érzett szeretetük piros-zöld-sárga színörvénnyel vette őket körül. A boldogságuk tapintható volt számomra.

Fürödtem az általuk keltett intenzív érzelmek hullámzó kavalkádjában.

Aztán minden megváltozott.

A szívem hirtelen összeszorult, sötétség közelítette meg lelkemet.

– Discede, Tenebrae! – ejtettem ki határozottan a sötétséget távoltartó igézetet, ami azonnal, akár egy személyre szabott pajzs, körbeölelt.

Szétnéztem.

És megláttam őt.

Egy fiatal, barna hajú férfit pillantottam meg a fák árnyékából feltűnni.

Fejét lehorgasztva, vállait görnyedten tartva, imbolygó, bizonytalan léptekkel közelített felém.

Megrémisztett.

Nem testének állapota, hanem lelkének sötét világa hökkentett meg.

Vörös-fekete-szürke örvénylő aura lengte körbe.

Harag. Gyász. Szomorúság.

Elkeseredettség és magány különösen hátborzongató elegyét éreztem rajta.

Sok évszázada jártam már a világokat, de ehhez foghatót már rég tapasztaltam.

Néztem elgyötört ábrázatát, ami egykor egy jóképű, csibészes mosolyú férfihoz tartozhatott. Most már csak árnyéka önmagának.

Követni kezdtem.

Negatív kisugárzása, egész lénye úgy vonzott, mint az esti lámpa fénye a molylepkét.

A park sarkán egy sárgára festett, zöld zsindelyes újságosbódé állt. Előtte állványokon napi- és hetilapok sorakoztak katonás rendben. A bódé belsejében egy testes, kopasz férfi álldogált gőzölgő kávéját kavargatva.

– Helló Jake! Rég láttalak! Mi újság? – üdvözölte az általam követett férfit, közben mosolygott saját poénján.

A férfi komor ábrázattal fordult az életvidám árus felé.

– Szia, Mark! Semmi különös – motyogta maga elé. Látszólag minden szót nehezére esett kiejteni.

Az eladó arcáról lehervadt a mosoly.

– Jól vagy barátom? – őszinte aggodalommal nézte a búskomor férfit.

– Persze. Adnál egy autós magazint? – próbált könnyedebb hangot megütni.

– Hogyne – azzal Mark a pult alá nyúlt és elővarázsolta a Luxusautók legújabb számát.

Jake kotorászott a zsebében.

– Hagyd csak! Ez most a cég ajándéka! – mosolygott az árus.

– Köszönöm! Viszlát, legközelebb!

– Aztán gyere gyakrabban! – fejcsóválva kiáltott az eladó a lassú léptekkel távozó Jake után.

A férfi ráfordult a Napoleon sugárútra, ahol a kora esti nyári melegben rengetegen sétáltak. Jake fásultan kerülgette a szembe jövőket. Igyekezett a fal mellé húzódva láthatatlan maradni a többi ember számára.

A főútról letért egy csendesebb utcába. Egyszer csak megállt egy ötemeletes, szürke, málló vakolatú, lift nélküli háztömb előtt.

A legfelső emeletre vezető tekervényes lépcsőn lassan vonszolta magát. Minden egyes lépcsőfok kihívás volt számára.  Mintha egy hatalmas hegycsúcsot kellett volna megmásznia.

Az ötödiken csak az ő lakása volt.

Követtem őt oda is.

Az amerikai konyhás nappaliban ruhák és edények, üres borosüvegek hevertek szanaszét. Romlott étel szaga csapta meg az orromat. Az egyik üveget felemeltem, címkéjén ez állt: Moore Pincészet, Alapítva: 1912. Az ablakok piszkos szürke bevonata útját állta a beszűrődő, lemenő nap fényének.

A férfi ledobta magáról kék pólóját a kanapéra és benyomta a nappali, valaha fehérre meszelt falára szerelt tévé gombját.

Leült, és mélyet sóhajtva a tenyerébe temette arcát.

Miközben a férfi elmerült az önsajnálat sötét, mély tengerének hullámaiban, addig én szétnéztem a lakásban.

Vajon mi történhetett ezzel a férfival? Mi törte meg ennyire?

A hálószoba egyik kopott, diószínű komódján találtam egy fotót.

A tengerparton készült fényképről a nappaliban szenvedő férfi nevetett vissza rám egy vidám mosolyú, hosszú, fekete hajú lány társaságában.

Megfordítottam a keretet.

Hátulján egy évszám volt tollal felfirkálva.

2024.

Egy évvel ezelőtt készült a felvétel.

De hol a lány?

A lakás elhanyagolt állapotát figyelembe véve biztos, hogy nem lakik itt.

Tudni akartam az okot.

A férfi időközben lezuhanyzott, majd alsónadrágban és egy szakadt, megszürkült pólóban bevette magát az ágyába.

Hamarosan álomba szenderült.

A szoba egyik sarkába húzódva vártam.

Jake hirtelen zihálva kapkodta a levegőt, keze görcsösen markolta a lepedőt. Izzadtan vergődött, meggyötört arca mély fájdalomról árulkodott.

– Nem! Ne! – kiáltott fel hangosan.

Hangja kétségbeesetten törte meg a szoba csendjét.

Tenni akartam valamit.

Két tenyeremet összedörzsöltem.

– Veni, custos somniorum! – mormogtam magam elé.

Kezeimből ragyogó, fehér fénycsíkok kúsztak elő és egy pici gömbbé változtak. Két tenyerem között tartva, akár egy gombócót, formázni kezdtem. A fénylő gömb hízni és forogni kezdett. Benne apró fények villantak, akár a viharos égbolton átcikázó villámok.

Közelebb hajoltam és suttogva hívtam az Álmok Őrzőjét.

– Veni, custos somniorum! – ismételtem meg.

A gömb belseje felizzott, a szivárvány összes színe kavargott benne.

Bal tenyeremmel végigsimítottam rajta. Érintésemre a színekből kivált egy ezüstös lila szál, a többi szín visszahúzódott. A két szín egymásba fonódva lüktetett a gömb belsejében.

Óvatosan csettintettem és egy laza kézmozdulattal Jake ágya irányába löktem a gömböt.

A jelenség a férfi feje felett lebegett néhány másodpercig, majd megállapodott az arcán.

Lehunytam a szemem.

És beléptem Jake álmába.

– Késtél! – húztam össze szemöldököm és kémleltem Simon esőáztatta arcát.

– Aggódtunk. Hol voltál? – A mellettem ülő Lydia apró mozdulatokkal kocogtatta kanalával az asztalon álló félig üres cappuccino-s poharát.

A magas, szőke, kisfiús vonásokkal megáldott férfi zavartan simította hátra homlokáról nedves haját, miközben átázott farmerzakóját a szék támlájára terítette.

– Baleset volt a sugárúton. Elterelték a forgalmat, így jókora kerülőt kellett tennem.

– Telefonálhattál volna! – húzta el a száját Lydia.

– Ne már, Lányok! Csak egy negyedórát késtem. – forgatta szemét a férfi.

– Ez pont elég!  – lépett asztalunk mellé Nora, a kávézó tulaja. – Pontosabb vagy, mint egy svájci óra. Ha nem vagy itt a szokott időben, akkor aggódunk. – közben ide-oda járatta szemét kis asztaltársaságunkon.

– Oké, igazatok van! Szólhattam volna. – horgasztotta le a fejét a fiatal férfi. Rakoncátlan tincsei ismét a homlokába hullottak. Tengerkék szeme, mint egy függöny mögül, zsiványan villant fel. – De látjátok, itt vagyok, épen és egészségesen.

– A szokásosat hozhatom? – vágott közbe Nora.

Simon biccentett egyet.

– Mit szólnátok egy kis kóstolóhoz? A törzsvendégeinknek kijár egy kis kényeztetés. Új sütibeszállítónk van. Isteni a mogyorós-banános pitéjük. – választ sem várva sarkon fordult és eltűnt a süteményespult mögött.

– De térjünk a lényegre! Milyen volt a tegnapi randi? Milyen volt a lány? – kérdezte Lydia. Én is kíváncsian tapasztottam szememet Simonra, aki félszegen mosolygott.

– Megmutathatom, ha akarjátok.

– Naná, hogy akarjuk! – vágtuk rá egyszerre.

A férfi feloldotta az asztalra rakott telefonja képernyőzárját és rábökött egy alkalmazásra.

– Te Tinderezel?! – hüledezett Lydia. Felváltva, különös arckifejezéssel szemlélte a telefont és a férfi vonásait.

– Komolyan kérdezed? Hiszen te is fent vagy. – Simon Lydia időközben lángvörössé vált arcát fürkészte.

– Igen, fent vagyok rajta. – vallotta be laposakat pillantva. – De rólad sosem gondoltam, hogy internetes társkeresőn próbálsz párt találni.

– Miért ne? Ha másnak sikerül, akkor nekem is lehet szerencsém.

– Elég volt a civakodásból! – szóltam rájuk tettetett anyai szigorral.

Úgy megszeppentek, mint két óvodás, akik épp egy játékon veszekedtek.

– Mesélj végre, milyen volt a lány! – néztem Simon csillogó kék szemébe.

Egy vöröshajú, enyhén szeplős arcú, zöld szemű lány mosolygott vissza a képről ránk. Elismerően csettintettem a számmal. Most Simonon volt a sor, hogy elpiruljon.

– Nem találkozunk többet.

Kijelentését döbbent csend követte.

Lydia kényelmetlenül fészkelődött, Simon az ujjaival dobolt az asztalon, én pedig értetlenül pislogtam.

Nora lépett az asztalunkhoz egy megrakott tálcával, rajta Simon latte-ját és a mogyorós-banános pitéket egyensúlyozva.

– Jó étvágyat!

– Köszönjük! Fenségesen néz ki. – állapítottam meg a jókora sütihalmot szemlélve.

Nora továbblépett a szomszédos asztalt leszedni.

– Szóval mielőtt belekezdenél az élménybeszámolóba, kimegyek a mosdóba. – fordultam Simon felé.

Elindultam a zsúfolásig megtelt kávézó asztalai között szlalomozva a helyiség túlsó felébe. Egy „Mosdók” feliratú fehér ajtón belépve azon morfondíroztam, hogy Lydia és Simon miért nincs még együtt. Óvodás koruk óta tetszenek egymásnak, de valahogy sohasem lett belőle több.

A női mosdó kilincsét lenyomva beléptem a tágas előtérbe. Vártam, hogy a mozgásérzékelős lámpa felkapcsoljon.

De nem történt semmi.

Körbevett a sötétség.

Mindegy, úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet.

Óvatos léptekkel közelítettem meg az egyik wc-t, közben a szemem sarkából érzékeltem valamit.

Oldalra néztem.

Ott, ahol a kézmosók feletti tükörnek kellett lennie, egy különös, apró, derengő kék fényre lettem figyelmes.

Lassan pislogtam egyet.

Biztos a koromsötét játszik velem.

Meredten bámultam a tükör irányába.

Az előbbi aprócska kéklő folt sokkal nagyobb lett.

Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem.

Örvényleni kezdett, akár a műholdas felvételeken forgó viharfelhők.

Egyre csak terebélyesebb lett. Már elfoglalta a tükör nagyobb részét.

Ködszerűen kavargott a kék paca, közepén megjelent egy fénylő gömb.

Ujjaimmal megérintettem a fényes gömböt. Különös borzongás futott végig testemen. Áramütés szerű bizsergést éreztem, mégsem volt kellemetlen.

Egész közel hajoltam a jelenséghez.

A fehér gömb fénye előtört a tükörből. Lassan körbefont, akár egy fénylő köpeny, beborította a testemet.

A gömb maga felé rántott.

Kezem-lábam összegabalyodott, testemet hideg levegő súrolta, miközben forogni kezdett velem a világ. Lehunytam a szemem.

Úgy éreztem magam, mint egy őrült búgócsiga.

Aztán hirtelen a pörgés abbamaradt.

Kinyitottam a szemem, de csak sötétség fogadott.

Hason feküdtem a földön.

Elájultam?!

Zúgó fejemet megráztam, hogy elmém kitisztuljon.

Különös módon valami nyomta a mellkasomat és a jobb combomat. Nem emlékeztem, hogy bármi is lett volna a mosdó padlóján.

Kezemmel óvatosan tapogatózni kezdtem. Nyirkos, egyenetlen köveket éreztem tenyerem alatt.

Továbbra sem láttam semmit.

A nadrágzsebemben van a telefon!

Kotorásztam egy darabig, míg végre megmarkoltam a mobilomat. Bekapcsoltam rajta a zseblámpa funkciót.

Felültem és körbepásztáztam a helyet.

Felsikoltottam ijedtemben, majdnem elejtettem a telefont.

Ez nem a kávézó mosdója! Ez egy barlang!

Agyam lázasan zakatolt.

Mégis mi a franc történt?! Hová kerültem?

Újból felemeltem a mobilomat.

Meredek sziklafalak vettek körbe. A nedvesen csillogó barnásszürke falakat zöldes, sárgás mohatelepek, fehéren csillámló pókhálóhoz hasonló fonalak tarkították. Alattam koszos, apró bogaraktól hemzsegő sziklás talaj terült el.

Tőlem jobbról enyhe, áporodott levegőjű fuvallat csapta meg arcomat.

Talán ott a kijárat?

Megtapogattam testemet sérüléseket keresve, de szerencsére semmit nem találtam.

Felálltam és a telefonom imbolygó fényénél elindultam a beáramló szellő irányába. Keskeny, áthatolhatatlannak tűnő nyíladékot láttam magam előtt.

Igyekeztem feltörő klausztrofóbiámat elnyomni magamban.

Kifújtam tüdőmből az összes levegőt és átpréseltem magam a szűkös résen.

Átjutottam! Más nem számít.

Egy tágas, ovális, teremszerű képződményben találtam magam.

A helyiség túloldaláról halk neszezés ütötte meg fülemet.

Lámpám fénye nem tudta áthidalni a nagy távolságot, így nem láttam, mi vár rám ott.

Különös, súrlódó hangok távoli zaja jutott el hozzám.

Lesz, ami lesz, elindultam abba az irányba.

Itt mégsem ácsoroghatok a végtelenségig!

Óvatosan közelítettem a hang forrása felé.

Ahogy egyre közelebb értem, a lámpa fénye egyre tompult.

Mintha az a valami elnyelte volna a ráirányuló fénysugarakat. A szürkés falak sötétségbe borultak, az előttem tornyosuló ismeretlen egyre nagyobbnak tűnt.

És akkor meghallottam különös, földöntúli hangját.

– Mégcsak ez hiányzott! Egy ember…a barlangomban! – morgásszerű, mégis magas hangja mostmár visszahangzott a fülemben.

Megköszörültem a torkomat.

A hatalmas, sötét test megperdült a tengelye körül.

Szembe találtam magam vele.

– Ilyen nincs! – motyogtam, miközben hitetlenkedve ingattam fejemet. Telefonom fénye gyéren világította meg a fölém magasodó óriási lényt.

– Én is ugyanezt mondtam! – sziszegte centikre az arcomba bújva.

Nyeltem egyet.

Hozzá hasonlót eddig csak meséskönyvekben láttam.

Sárkányok nem léteznek! – mantráztam magamban.

Győzködtem magam.

Behunytam a szemem, majd újra kinyitottam.

Hátha eltűnik, én pedig ismét a mosdóban találom magam.

De nem jártam sikerrel. Még mindig a barlangban voltam.

Vele.

– Hogy kerültél ide ember? – fenyegetően közel hajolt hozzám. Éreztem füstös, kesernyés leheletét.

– Fogalmam sincs. Őszintén. A tükörben megjelent egy kéklő örvény a közepén egy fénylő gömbbel. Hozzáértem. Aztán ott ébredtem. – mutattam a hátam mögé.

Lábam és hangom is reszketett.

Hirtelen sziszegő hang kíséretében torka felizzott és vöröslő lángcsóvák törtek elő belőle.

Végem van!

Vártam az elkerülhetetlent.

De nem történt velem semmi.

Ellenben a falon körbefutó, eddig pókhálónak vélt fehér fonalak hálózata felizzott és bevilágította a termet.

– Nem kell félned. – vetette oda hanyagul. – Nem foglak bántani. Nincs mitől tartanod. Amíg idebent vagy. – tette hozzá sejtelmes hangon.

– Ki vagy te? – ámuldozva néztem a táncoló fényekben felsejlő matt fekete, pikkelyes testét.

– Moravis a nevem. És a Tied?

– Elena. Elena Gordon.

– Az Őrzők rendjének tagja vagyok – folytatta. – De gondolom, sejtelmed sincs, hogy mi az. – szánalommal telve nézett le rám csillogó türkizzöld szemével.

– Igazad van. Tényleg fogalmam sincs, miről beszélsz. Honnan kéne tudnom?

– Átjöttél a világodból a miénkbe. Onnan.

Értetlenséggel kevert csodálattal bámultam az arcába.

– Hát ezzel nem sokat segítettél. – hajtottam le fejemet. – Szóval te tudod, hogy miért vagyok itt. Felvilágosítanál, kérlek? – néztem rá türelmetlenül.

Nagyot fújtatva sóhajtott, kishíján ledöntött a lábamról.

– Bocsáss meg Elena! Elszoktam az emberek társaságától. Nem láttam fajtádbelit sok éve már. – gondolataiba merülve hümmögött, miközben, mint egy kutya, amikor vackot készít magának, körbefordult a tengelye körül, majd lefeküdt, buzogányszerű farkát maga köré tekerve a barlang közepén. Hatalmas szemét rámemelte és áthatóan vizslatott.

– Mégis mit nézel rajtam?

– Keresem a jelet.

– Hogy mit?!

– A jelet. A varázslók jelét.

Szájtátva meredtem rá.

Nem, ez nem lehet. Biztos csak álom!

– Biztosíthatlak, hogy nem az!

– Te… te tudsz olvasni a gondolataimban? – hebegtem.

Hatalmas, tetoválásszerű mintákkal díszített, pikkelyes fejével bólintott. Szeme felizzott. Függőleges, ébenfekete, csíkszerű pupillája összeszűkült, akár egy vékony rajzlap.

– Te is tudsz az enyémben. – olyan természetességgel állította, mintha csak azt mondta volna, hogy a tej fehér.

– Azt mondtad, hogy a varázslók jelét keresed. Miért lenne rajtam ilyen?

– Mert csak egy varázsló tud átlépni a kapun. Senki más.

– Hát én biztos nem vagyok varázsló! – kacagtam.

– De az vagy! Csak még nem tudod. Bár ilyen rég nem fordult elő. – morfondírozott maga elé bámulva.

– Mégis milyen régen? – kérdeztem óvatosan, félve a választól.

– A ti időtökkel számolva egész pontosan 782 éve. – rémült arcomat látva próbált megnyugtató pillantásokat vetni rám

– Mégis hány éves vagy? A mi időnkkel számolva.

– 2136.

A meglepődéstől megrogyott a lábam, forogni kezdett velem a barlang.

– Szedd össze magad! Nincs időnk erre. – óvatosan kémlelt a háta mögé, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja a beszélgetésünket.

Hűvös, tárgyilagos szavai hidegzuhanyként értek.

Közel hajolt hozzám és óvatosan rám lehelt. Gyengédnek szánta, de számomra felért egy erősebb szélrohammal. Hosszú, barna hajam megemelkedve röpködött a fejem körül, mintha életre kelt volna. Felemelte fekete, karmokban végződő mellső lábát és az egyik karmával óvatosan félrehajtotta hajamat a jobb fülem mögül.

– Igazam volt.

– Hogy érted?

– Ott a klánunk jele rajtad.

– Nincs ott semmi különös, csak egy anyajegy.

Lassan lehunyta szemét. Szemhéján vöröslő tulipánhoz hasonlatos jel izzott.

Odakaptam a fülemhez.

Anyajegyem egy vörös tulipánt formázott.  Eddig ennek nem tulajdonítottam jelentőséget.

Épp olyan volt, mint Moravisé.

Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, nyugtatva háborgó elmémet és lelkemet.

– És most mi lesz? Azt mondtad, hogy idebent biztonságban vagyok. Mi van odakint? Ki van odakint?

– Olyanok, akik nem akarnák, hogy kiderüljön létezésed titka.

Nyeltem egyet.

– Egyelőre ennek titokban kell maradnia. – ismét a háta mögé nézett.

– Mégis meddig?

– Amíg meg nem tanulod a benned szunnyadó erőt használni. Épp ezért most, amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell menned a világodba. Az emberek közé. – megfordult és a falon látható halvány jelek egyikére lehelt. A sárkányfüst hatására az ábra kékesen felizzott.

– Ezzel nyerek neked egy kis időt. – fejével a falon világító rajzra bökött.

– Ezek után, hogy gondolod, hogy csak úgy visszamegyek?! – dacosan toppantottam egyet. – Mégis milyen erőről beszélsz? Válaszolj! – toppantottam újra. – Kérlek. – tettem hozzá szelídebben.

Visszafordult és egyenesen a szemembe fúrta metsző tekintetét.

Félnem kellett volna. Egyenesen rettegnem. Mégsem tettem.

Sőt! Még soha nem éreztem magam ennyire biztonságban.

Nem tudtam megmagyarázni a lelkemet átszövő melegséget, melyet ennek a hatalmas, idegen lénynek a közelében éreztem.

Ösztönösen bíztam benne.

– Értsd meg, most el kell menned Elena. – atyáskodva fölém hajolt. – Amíg elrendezek néhány dolgot. De vissza is kell jönnöd! Mi most már összetartozunk.– mosolyra húzta széles száját. –  Megmutatom, hogyan kell használnod az átjárót.

Bólintottam.

Újra elfésülte kócos hajamat a fülem mellől. Éles karmával egy apró karcolást ejtett az anyajegyen és lilás füstöt lehelt rá, miközben óriási markával körbefonta testemet és mozdulatlanságra ítélt.

A forró füst égette a nyakamat. Egyre lejjebb kúszott a testemben. Beférkőzött a bőröm alá. Néhány pillanat múlva már minden porcikám tüzelt. Éreztem, ahogy szemgolyóm, mint az égő gyertya lángja, fellobbant.

Különös erő járta át testemet.

Páncélként körbevett.

Moravis felemelt és magához húzott.

Hallottam kalapáló szívének ütemes dobbanását.

Testem láthatatlan páncélja testet öltött. Színes szívárványként kavargott körülöttem.

A sárkány markának szorítása enyhült.

Lehuppantam a földre, mint egy magasból talpára zuhanó macska.

Magabiztosan kiegyenesedtem.

Fejemet felszegve, kezemet felemelve megérintettem pikkelyes arcát, lehunyt, tulipánrajzos szemhéját.

A jel érintésemre vörös izzásba kezdett.

Láthatatlan fonál fonta körbe csuklómat.

Összekapcsolódtunk.

Örökre.

– Csak gondolnod kell a jelre és az átjáró megnyílik. Ha vissza akarsz jönni, mindig odavisz, ahol én vagyok. – visszahangzott fejemben Moravis morgáshoz hasonló hangja. – Az erő hozzámköt. Együtt erősebbek vagyunk. A legerősebbek, akik valaha is a világok között jártak.

– Ettől félnek, ugye? Odakint. – gondolataim szárnyaltak a minket összekapcsoló erő által.

Lassan bólintott.

 – Most tényleg menned kell. – hallottam sürgető hangját elmémben.

– Mikor jöhetek vissza? – kérdeztem aggódva.

Valahogy nem akarózott elszakadni tőle.

Féltettem.

– Ne aggódj miattam. – nyugtatott. – Nem eshet bajom. Mostmár nem.

Magabiztos hangjától földöntúli nyugalom szállt meg.

– Nyisd meg az átjárót Elena!

Sóhajtottam egy nagyot és erősen koncentráltam a vörös tulipánra.

Előttem a kőfalon egy derengő kék folt sejlett fel, amely örvénylésbe kezdett. Néhány pillanat múlva már ember nagyságúvá vált, közepén egy fénylő, fehér gömbbel.

– Érintsd meg a gömböt! – gyengéden vállamra tette óriási mancsát.

Hátrapillantottam és mélyen belenéztem türkizzöld szemébe, mely erőt sugárzott.

– Mikor jöhetek vissza? – ismételtem meg.

– Tudni fogod. Érezni. – válaszolt titokzatosan.

Tenyeremet ráhelyeztem a falon forgó gömbre, amiből azonnal fénypászmák kúsztak elő. Akár egy sokkarú polip, körbevették a testemet és berántottak a kék örvénylésbe.

Most már ismerős volt az érzés.

Pörögtem, forogtam, a kék ködszerű felhővel együtt kavarogtam téren és időn át.

Arccal érkeztem a mosdó padlójára.

Nem láttam semmit, mert továbbra is sötét volt, mégis tudtam, hogy a kávézóban vagyok.

Éreztem a wc öblítő és a kézfertőtlenítő szagát.

Az ajtón át beszűrődött a vendégek beszélgetéseinek foszlánya, a poharak, tányérok csörgése.

Felálltam, leporoltam magam és magabiztosan kiléptem a mellékhelyiségből.

A folyosó LED lámpája elvakított egy pillanatra, de szemem hamar hozzászokott újra a fényhez.

A helyiség változatlanul tömve volt. Kávé és édes sütemény illata keveredett a levegőben. Simon és Lydia csendesen beszélgettek.

Szemem megpihent rajtuk.

Tudtam, már semmi sem lesz olyan, mint volt.

– Gyere, mert mindjárt kihűl a sütid. – tolt elém egy tányérkát barátnőm.

Vajon mennyi idő telhetett el?

A szemközti falon függő digitális órára pillantottam.

Két perc.

Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

Feszengve hallgattam Simon beszámolóját a randijáról.

Egyre csak Moravis járt az eszemben és az a másik, titokzatos világ.

Az erő, amely átjárta testemet és hozzákötött egy sárkányhoz.

Vissza akartam menni.

Lelkem már egy másik világban járt.

Kövér izzadtságcseppek gördültek le a homlokomról, hátamon a vászonruha csuromvizes volt, miközben a városi dugóban várakoztam.

Pokoli meleg volt.

Sohasem fog zöldre váltani a lámpa!

Piros kis suzukim ventillátora heroikus küzdelmet folytatott a kinti szaharai forrósággal. Az aszfalt képlékeny péppé változott a hőségben. A lehúzott ablakokon át betolakodott a tikkasztó, meleg levegő, ami vibrált a júliusi hőségben.

Mindjárt megjelenik egy délibáb is. – kuncogtam magamban.

Oldalra pillantottam. A járókelők elcsigázottan vánszorogtak a kegyetlen, perzselő napsütésben. A buszmegállóban néhány ember a fémből készült váró árnyékában keresett magának menedéket.

Lehunytam a szemem. Egy különleges találkozás emléke furakodott be tikkadt elmémbe.

Sok-sok évvel ezelőtt egy ugyanilyen forró, nyári délelőtt magamban dohogva gyalogoltam tanyasi házunktól a vidéki buszmegálló felé.

Persze, hogy most romlik el az autóm, amikor létfontosságú időben odaérnem!

Sajnáltam magam.

Átszaladtam az üres, kopott aszfalton a szemközti megállóba. A fából készült, régen jobb napokat látott kis beálló padján egy nénike üldögélt. Virágmintás ruhájában, napbarnított arccal, melyet kontyba fogott ősz haja keretezett, olyan volt, mint egy árva virágszál.

Illedelmesen köszönni akartam, de megelőzött.

– Jó napot Kedveském! – szólított meg egy barátságos mosoly kíséretében.

– Jó napot!

– Késni fog. – jelentette ki megingatathatlanul, miközben ráncos, foltos kezét az előtte álló viseletes, fekete gurulós bőröndön nyugtatta.

– Honnan tudja a néni?

– Szinte mindig késnek a buszok. Tapasztalat. Ebben a melegben biztosan.

– Hát most jó lenne, ha nem késne. Fontos lenne.

Az órámra pillantottam. 10:21. Még 6 perc.

– Randevúja lesz? – cinkos mosoly jelent meg a szája szegletében.

– Neeem. Állásinterjúra megyek.

– Oh, értem. Azt hittem, hogy valami fiú van a dologban. Olyan szépen kicsinosította magát.

– Köszönöm. – zavarban voltam. – Tegnap elromlott az autóm. Nem szoktam busszal járni.

– Én sokat utazom.

– Családi látogatás?

A néni tekintete egy pillanatra elkomorult. Szomorúság suhant át az arcán.

– Nem igazán. Csak utazgatok az országban ide-oda. Az én koromban már ingyen van. 76 vagyok. – felnevetett, de a nevetésébe némi búskomorság vegyült.

– Rita vagyok. – úgy éreztem be kell mutatkozzam neki.

– Rózsa. Fehér Rózsa.

A csodálkozástól egy pillanatra elakadt a szavam. Ennél szebb nevet még nem hallottam. A törékeny néni vidáman mosolygott.

– Mások is így szoktak reagálni.

– Gyönyörű neve van. Annyira ritka. Honnan kapta ezt a csodás nevet?

Egy pillanatra a távolba révedt, mintha az emlékek felidézése nehezére esett volna. Aztán mesélni kezdett megállíthatatlanul.

– Tudja Kedves, én egyszerű családba születtem. Nyolcan voltunk testvérek. Én voltam a másodszülött a családban, és a legidősebb leánygyermek. Édesanyámat Rózának hívták. Ő adta nekem ezt a nevet. A Róza egyik változatát. – vett egy mély levegőt, majd folytatta. – Debrecen mellett volt egy kis tanyánk. Ott éltünk, gazdálkodtunk, jószágot tartottunk. – mélázva megállt egy pillanatra, majd folytatta. – Iskolába nagyon szerettem járni, de csak négy elemit végeztem. – szomorúan lehajtotta a fejét. – A családnak szüksége volt a dolgos kézre, így nem engedték, hogy több osztályt végezzek. A kedvencem a matematika volt. – belenéztem csillogó szemébe, és elhittem neki, hogy gyerekként a matematikát kedvelte. – Kilencévesen nyáron kölcsönadtak teheneket őrizni a szomszédos Tóth gazda földjére. – hirtelen harag gyúlt a szikrázó szürke szemében. – Nem szerettem.

– Miért? Mi történt?

– A tehenek nagyok voltak, én meg kicsi. Mindig a szomszéd kukoricásában kötöttek ki. Hiába hajtottam, pálcáztam őket, nem hallgattak rám. Tóth gazda pedig folyton leszidott. Csak esténként kaptam enni. Kínomban napközben a zsenge, tejes tengerit rágcsáltam. Hát ezért nem szerettem.

– A szülei miért nem hozták el onnét? – elképzelnem is nehéz volt, milyen lehetett gyerekfejjel ezt megélni.

– Nem lehetett. Kellett az a kevés pénz a családnak. Csak augusztus végén mehettem haza.

Nyeltem egyet.

– Később jobb lett. Otthon segítettem a testvéreim körül. Aztán 15 éves voltam, amikor kitört a 2. világháború. Borzalmas volt. – fájdalmas arckifejezés suhant át az arcán.

– Sajnálom. – szerencsésnek éreztem magam, hogy nekem már ilyen élményekben nem volt részem.

– Eleinte még nem láttunk belőle sokat. Aztán fokozatosan egyre rosszabb lett. Állandó fenyegetés közepette teltek a mindennapok. – miközben beszélt egy gyűrött, fekete-fehér fényképet szorongatott, ami a ruhája zsebéből kandikált ki.

– Megnézhetem? – óvatosan nyújtotta át.

A fakó képen egy hetyke bajszú, rövid hajú, fess, egyenruhás fiatalember és egy csodaszép hullámos, hosszúhajú lány, térdig érő nyári ruhában mosolyogva állt egymást átkarolva.

Azonnal felismertem a lányt. Rózsika volt.

– Ki ez a csodálatos fiatalember? A férje?

– Bárcsak lehetett volna. – annyi bánat volt a hangjában, hogy muszáj volt magamhoz ölelnem. Vállamra hajtotta a fejét és úgy mesélte tovább élete történetét. – De a Jóisten máshogy döntött.

Péter egy magasrangú katonatiszt egyetlen fia volt, aki maga is katona volt. Én meg cselédként szolgáltam a háznál. – kérdőn néztem rá. – Tizenkilenc évesen cselédként dolgoztam a szülei házában. – magyarázta értetlen ábrázatomat látva. – Péter kedves volt és figyelmes. Sohasem éreztette velem, hogy én kevesebb lennék, mint ő. Mindenről el tudtunk beszélgetni.

– Egymásba szerettek…

Bólintott.

– Egymás társaságában nem volt köztünk különbség. Csak egy fiú és egy lány voltunk, akik szerelmesek lettek egymásba. Össze akartunk házasodni. De a háború közbeszólt. Elvitték a frontra. Soha többé nem láttam.

– Nem kapott hírt felőle?

– Az egyik ismerős, aki egy században szolgált vele, hazatérte után azt mondta, hadifogságba esett. Elhurcolták. – néma zokogásba tört ki. Reszkető vállát átkaroltam, úgy próbáltam megnyugtatni.

Egyszer csak abbamaradt a sírás.

– 1944 októbere volt a legkegyetlenebb. – lehorgasztotta a fejét és sóhajtott egy mélyet. – A szovjet Vörös Hadsereg megkezdte a debreceni hadműveletet. A német és magyar csapatok elkezdték a visszavonulást a Tisza irányába. Rajtunk keresztül vezetett az út.

Szörnyű érzés kerített hatalmába. Néztem ezt a gyönyörű asszonykát, és elszorult a szívem.

– Egyik hajnalban édesapám épp a tyúkokat és libákat engedte ki az ólból. Ekkor megjelent az udvarunkon egy fegyverrel hadonászó sebesült német katona. Kiterelt minket a ház elé. Rettegve álltunk sorba a hideg szélben. Fenyegetőzve értésünkre adta, hogy élelem és ellátás kell neki. Az egyik hátsó szobába fészkelte be magát. – hangja keserű volt.

– Aztán mi történt? – kíváncsiságtól hajtva sürgettem.

– Két napig feküdt ott, közben állandó rettegésben tartott minket. – hangja elcsuklott, szemébe könnyek tódultak, ahogy a fájó emlék megelevenedett a szeme előtt. – A harmadik nap reggelén édesapám suttogva örvendezett: „Jönnek az oroszok! Jönnek a felszabadítók!” Halkan kiterelte anyámat, testvéreimet és engem a pólyás kishúgommal a karomban a ház mögötti szántásba. A sáros földön meglapulva vártuk, hogy az orosz katonák megszabadítsanak minket a megszállótól. Apám otthon maradt, hogy a német katona ne fogjon gyanút. Néhány orosz katona masírozott a tanya határában, apám pedig integetve sietett eléjük. Ekkor váratlanul géppuska ropogása törte meg a csendet. Apám fájdalmában felordított, majd holtan rogyott össze. – rámarkolt a karomra. Összerezzentem. – Sikoltani sem mertünk. Riadtan elkezdtünk hason kúszva távolodni az otthonunktól. Vissza sem mertünk nézni. Mászás közben a távolból lánctalpak csörgése ütötte meg a fülünket. Egy hangos, fülsiketítő robbanás hallatszott. A tank szétlőtte a házunk oldalát. Azt a szobát, ahol a német katona feküdt. – nyelt egyet. – Csak másnap mertünk visszamenni. Apám teste még mindig a földön hevert, mellkasán egy kereszt alakú sebhely mutatta a becsapódó golyók nyomát.

Megrökönyödve hallgattam. Láttam magam előtt az összetört családot. A rideg rémület lassan beférkőzött a bőröm alá. Vacogni kezdtem a kánikula ellenére.

– Istenem. – elborzadva néztem rá. Vékony kezét az enyémre tette, mintha abból merítene erőt.

– Sosem felejtem el azt a napot. – egyre csak nyelte néma könnyeit.

A kanyarban feltűnt a busz.

– Mondtam, hogy késni fog. – váltott témát.

Felsegítettem a padról és egymásba karolva vártuk, hogy odaérjen a fakósárga, szebb napokat látott Ikarus.

Felmutatta az igazolványát, én pedig vettem egy jegyet, aztán leültünk egymás mellé. A bőröndöt az ülés mellett fél kézzel tartva vártam a történet folytatását.

Hangos motorbúgással meglódult alattunk a busz.

– És aztán mi történt?

– Édesapámat a szomszédok segítségével eltemettettük. A házunk megmaradt részét lakhatóvá tettük. Vártuk a békés jövőt.

Összeszorult a torkom.

– Hét hónap múlva véget ért a háború. Egy örökkévalóságnak tűnt. Nem sokkal később varrónőnek álltam. Aztán megismerkedtem Jánossal és néhány hónap múlva egy kis kápolnában összeházasodtunk.

– És a férje tudott Péterről?

Némán ingatta a fejét, szeméből újabb könnyfolyó indult útjára.

– Sosem mondtam el neki. Képtelen voltam rá. Magamba zártam ezt, és nem beszéltem erről senkivel sem. Mostanáig.

A csodálkozástól felszaladt a szemöldököm.

– Nem lett volna értelme. Ha beszélek róla, akkor sem változik meg semmi. – folytatta meggyötört hangon.

A busz beért a város szélére. Az első jelzőlámpa pirosra váltott, a jármű erősen fékezett.

– De mindezek ellenére boldog Rózsika néni? – őszintén érdekelt, hogy ennyi sorscsapás után képes volt-e teljes életet élni.

– Nem panaszkodom. Született két fiúnk, akiket tisztességgel felneveltünk. Mindkettőnek szakmája lett, feleség, gyerekek. Ahogy annak lennie kellett. A férjem megértő és rendes volt mindig.

Megértő és rendes.

– János bácsi már nem él?

– Öt évvel ezelőtt meghalt.

– És a gyerekek, unokák? Szokott velük találkozni? Gondoskodnak magáról?

–Távol élnek. Imádom az unokáimat, csak sajnos ritkán látom őket mostanában. Elfoglaltak. De azért telefonon szoktunk beszélni. – ruhája zsebéből egy mobiltelefont vett elő. – Megtanultam SMS-t írni. – mosolygott büszkén.

– És most hová utazik?

– Pár éve egyszer útrakeltem a nagyobbik fiamhoz, de rossz buszra szálltam fel. Mire ráeszméltem a hibámra, már nagyon messze voltam. Először bosszankodtam, aztán rájöttem, valójában tetszik nekem az utazás. Új és érdekes emberek, csodás tájak. A lelkem szabadon szárnyal, nincs akadály előttem. Állandó utitársam is van. – nevetgélve paskolta meg kopott bőröndjét. – És találkozhatok ilyen emberekkel. – szürke szemébe melegség költözött, ahogy rám nézett.

– Irigylem Rózsika nénit.

– Miért Kedves?

– Mert ennyi tragédia ellenére is vidáman tud mosolyogni. Ez irígylésreméltó.

– Tudja, maga rám emlékeztet.

– Tényleg? Mégis miben? – kételkedve néztem rá. – Én sohasem tudnék olyan erős lenni, mint Rózsika néni.

– Maga jólelkű és tisztaszívű. Okos és intelligens. Nincs akadály maga előtt. El fogja érni, amit akar. Higgyjen nekem!

A busz zötykölödve közelítette meg a végállomást, majd nyöszörgő fékcsikorgással leparkolt. Nagyot szusszant a busz, mintha megkönnyebült volna, hogy sikerült célba érnie. A többi utassal együtt libasorban lekászálódtunk.  A fullasztó nyári hőség arcul csapott minket.

– És most merre visz az útja Rózsika néninek?

– Szétnézek a városban. Eszek valahol egy finom fagyit. – kacsintott egyet önfeledten nevetve. – Nézek magamnak egy olcsó szállást. Ha tetszik, maradok néhány napot. Aztán újból útra kelek. Annyi város és falu van még az országban, ahol még nem jártam.

– Annyira jó volt Rózsika nénivel beszélgetni! Remélem, még találkozunk! – szorosan magamhoz öleltem és megsimogattam ősz haját. Legszívesebben sohasem engedtem volna el. Könnyek peregtek az arcomon. Az órámra néztem. 11:18-at mutatott. – Most mennem kell. – szomorúan engedtem el.

– Sok sikert kívánok Kedves! – integetett nekem, aztán sarkon fordult és határozott apró léptekkel elindult a városközpont felé maga után húzva kis bőröndjét.

Sietve érkeztem az állásinterjúra. Nem igazán tudtam koncentrálni, egyre csak Rózsika néni járt az eszemben.

Ahogy végeztem, rohantam vissza a buszállomásra. Tétován néztem körbe, hátha megpillantom törékeny kis alakját. De ő nem volt sehol.

A lámpa végre zöldre váltott, a kígyózó kocsisor lassan nekilódult.

Utam a buszállomás mellett vitt el.

Bárcsak mégegyszer láthatnám!

A felkelő nap első sugarai áttörték az égbolt sötétjét. A csillagok még pislákoló fényei erőlködve próbáltak tündökölni, de az egyre feljebb kúszó nap kíméletlenül elbánt velük.

Három macskakölyök bandukolt a közeli erdő irányából a házat körülölelő kerítés irányába.

Elsőként Pihe, egy fehér, tömött bundájú kisebb szürke foltokkal tarkított kismacska dugta át a fejét az egyik kerítésoszlop melletti résen. Egy pillanatra összeszűkült szemmel felmérte a terepet, majd átpréselte magát a lyukon.

Őt követte testvére, Zorro, akinek koromfekete bundáján csak elvétve találni fehér foltot. Arcán mókás fekete álarcot viselt, mely kiemelte sárgán villogó szemét.

Harmadikként a falkához tartozó, hasonló korú kölyök, Dobby csusszant át a kerítésen. Színe hasonló volt Pihéjéhez, azonban az ő testén a szürke bunda dominált, elülső lábai hófehéren világítottak a reggeli fényben.

Hárman lépdeltek a harmatos fűben a korai reggeli reményében.

Pihe megállt egy pillanatra egy lila virágú mályva bokor mellett. Megszagolta az alsó leveleket, majd felemelt fejjel mélyet szippantott a friss, párás levegőbe.

– Anya és Mazsola már itt vannak. – jelentette ki magabiztosan.

A többiek is szimatolni kezdtek és helyeslően bólogattak.

Ebben a pillanatban hirtelen ugrással egy hasonló termetű szürke iromba macska termett az orruk előtt, villogó zöld szemmel a sötéten terpeszkedő ház irányából.

– Csak nem a nevemet hallottam? – kérdezte vidáman a meglepett hármastól.

– De. – vágta rá Zorro. – Éreztük, hogy te már itthon vagy. És anya is.

– Épp időben jöttetek. Hamarosan jön a gazdasszony. – és vigyorogva elkocogott a ház másik oldalára.

A kölykök követték és befordulva a ház sarkánál megpillantották Mancit, a nőstény macskát. Kényelmesen elhelyezkedve a terasz alsó lépcsőfokán feléjük fordulva kémlelte a homályba burkolózó udvart.

– Szia Anya! – kiáltotta egyszerre Zorro és Pihe.

– Jó reggelt. – suttogta Dobby.

– Sikerrel jártatok? – tette fel a legfontosabb kérdést az anyamacska. Bár Dobby nem az ő kölyke volt, sajátjaként kezelte.

– Igen! Találtam egy pockot, Zorro egy cickányt és Dobby két kis egeret. – büszkélkedett a zsákmánnyal Pihe.

– Jól van, szép volt. – hangzott az elégedett dicséret, miközben a három kölyök odabújt Manci fekete-fehér tarka bundájához és ütemes dorombolással fejezték ki örömüket.

A hízelkedő kölykök egyre csak a terasz sarkán megpihenő Mazsolát lesték. Miközben egyetlen pillanatra sem hagyták abba a dorombolást, egymás között halkan sutyorogva tanakodtak.

– Vajon miért hívják Mazsolának? És miért kell úgy beszélnünk vele, mintha ő más lenne, mint mi?

– Azért, mert ő más, mint ti! – dörrent a hátuk mögött egy hang.

Rémületükben még jobban belefúrták magukat Manci bundájába és onnan pislogtak félénken. A terasz lépcsőjén komótosan sántikálva kaptatott felfelé egy megtermett kandúr.

– Szia Apa! – Mazsola kocogott sietősen az idős macska elé.

Még mindig sántít! Ez az én hibám! –futott át Mazsola agyán.

Lelkiismeretének vádló hangja visszahangzott elméjében.

Pedig apa szólt előre.  

Felrémlett előtte a néhány nappal ezelőtti eset.

A házhoz közeli úton játszadozott egy lepkével, amikor gyorsan robogott felé egy guruló doboz, amiben emberek ültek. Nem figyelt fel a jellegzetes berregő hangra. Apja az utolsó pillanatban toppant elé és hangos morgással elzavarta. Akkor sérült meg a lába. Még mindig nem gyógyult meg teljesen.

Szégyellte magát figyelmetlensége miatt.

Üdvözlésképpen az orrát egy pillanatra az apja orrához érintette, majd arcát a kandúr szürke csíkos puha szőrébe fúrta. Farkát átvetette apja hátán, és így átkarolva kísérte közelebb a társasághoz.

– Jó reggelt Bandi! – üdvözölte Manci.

– Úgy hallom, az ifjúság nagyon kíváncsi ma reggel. – szigorúan mérte végig a félénk triót, közben bajsza alatt mosolyra húzódott a szája. – Mazsola más. És Tádé is.

A kölykök kérdőn néztek rá, az a magyarázat nem elégítette ki a kíváncsiságukat.

– Genetikai rendellenesség. – ezt hallottam a gazdáktól. – Nem tudom, mit jelent, de ez a magyarázat kicsi termetükre. – szeretettel nézett végig az istálló felől érkező fián és az oldalán ücsörgő lányán, akik egy év múltán sem voltak nagyobbak az idei születésű ifjoncoktól.

Ezzel lezárta a témát és érdeklődő arccal fordult ő is a ház ajtaja felé.

– Mindjárt jönnek. – állapította meg rezignáltan.

– Honnan tudja Bandi bácsi? – érdeklődött Zorro.

– Látod a benti halvány fényt?

– Ott is süt a nap? – ámuldozott a kiscica.

– Nem, odabent nem a Nap süt. Az emberek tudnak világosságot csinálni amikor csak akarnak. – Zorro tátott szájjal nézte az ablakon át kiszűrődő fénycsóvát. – Ha reggel meglátod ezt a fényt, akkor az azt jelenti, hogy a kétlábú asszony hamarosan jön a kutyákkal sétálni.

– Az a két világosszínű izé, amik úgy röfögnek, mint a malacok hátul az ólban, azok nem kutyák. – jelentette ki kategorikusan Pihe. – Anya azt mondta a kutyáktól félni kell. Különben is! A kutyák a kertben vannak, sokkal nagyobbak, mint mi és óriási fogaik vannak. Nem szeretnek minket. – fejtegette tovább tudálékosan mondandóját, miközben felrémlett az istálló mellett lakó hatalmas, bozontos szőrű barna kutya, ami hangosan ugatva, fehér fogsorát dühösen villogtatva ijesztgeti őket.

– Ezek igen. Szeretnek minket. – Pihe a csodálkozástól majdnem leesett a terasz széléről. – Mesélek nektek egy kicsit, míg érkezik a reggeli.

Azzal a kandúr kényelembe helyezte magát, farkát maga köré kanyarította és úgy helyezkedett el, hogy jól lássa a bejárati ajtót, ahol az ember felbukkanását várta.

– Ez a két kutya, Bogyó és Evettke. Ismertem az anyjukat is, Zserbót.

– Ő most hol van? – vágott közbe kotnyelesen Zorro.

Bandi szomorú pillantást vetett a közeli lonc bokor töve felé. A kölykök követték tekinetét. A bokor tövében gyönyörűen virágzó varjúháj és kövirózsa pompázott, színes porcsinrózsák gyűrűjében. Nyelt egyet, majd folytatta.

– A barátom volt. – a kismacskák megrökönyödve hallgatták nagybátyjuk kijelentését. – Emlékszem néhány éve egy hideg téli napon a gazda egy kicsi dobozban hozta haza magával. Olyan fura, beteg szaga volt. A tekintetéből félelem és szomorúság sugárzott. Az ember bevitte a házba és egy jó darabig nem láttuk. Egyszer épp hazafelé tartottam, amikor a gazdasszony kihozta az ölében és letette a havas fűre. Reszketett, sovány volt, de a szeméből eltűnt a félelem és a szomorúság. A szaga sem volt már olyan különös. Ezután mindennap láttam. Napról napra egyre erősebb és vidámabb lett. Egyik alkalommal nem figyeltem és egész közel jött hozzám. Mire észrevettem, hűvös orrával a bundámat szagolgatta és halkan dünnyögött. Annyira meglepődtem, hogy nem mozdultam. Láttam a kétlábú mosolygó arcát, hallottam megnyugtató hangját és úgy döntöttem állom a sarat. Ha ő szereti, én sem fogom bántani.

– És aztán mi történt? – kérdezősködött tovább Zorro.

– Rájöttem, hogy nincs mitől tartanom. Egy idő után már teljesen közel engedtem magamhoz. Akkor láttam, hogy az egyik szeme sérült, nem lát jól vele. Mindig kedves és barátságos volt. Aztán megmentette az életemet.

– Húha! Tényleg? – hitetlenkedett Pihe, miközben izgatottan bökdöste Dobby-t, aki csendben hallgatta az idős macska történetét. El sem tudta képzelni, hogy egy kutya segítsen egy macskának.

– Egyik nap a szomszéd tyúkudvarában összeakadtam egy idegen kandúrral. – és fejével a nem messze lévő gyümölcsfás kert felé intett. – Nagyobb volt nálam és sokkal erősebb is. Nem akartam vele harcolni, ezért inkább menekülőre fogtam. Átugrottam a kerítésen, de követett ide. Már épp utolért, amikor kilépett a házból Zserbó. Egy pillanat alatt látta, hogy szorult helyzetben vagyok. Nem habozott. Közénk rohant és bátran ugatva elkergette a betolakodót. Én pedig ép bőrrel megúsztam a kalandot. Amikor az idegen már messze járt, visszaszaladt hozzám és alaposan megszagolgatott. Attól a pillanattól barátok lettünk.

– És mi történt vele? – kérdezte félve Dobby.

– Szomorú volt az a nap. Nagyon szomorú. – lehajtotta fejét a fájó emlék súlya alatt. – Mint mondtam, az egyik szemére nem látott jól. Senki sem tudja, pontosan mi történt, még a gazdák sem. Az udvarra behajtó berregő, guruló doboz alá szaladt. – meredten nézte az udvaron parkoló autót. – És nem kelt fel többé. A nőstényember szeméből víz folyt és sokáig nagyon búskomor volt. Odatemette a lonc alá. Így mindig látja, ha kinéz a házból.

– Itt vannak! – hangzott fel az izgatott kiáltás Mazsola szájából.

Minden macskaszem a házra szegeződött.

Az ajtón kilépett az asszony két vidáman ugráló kutyával az oldalán, lámpával a kezében és elindultak a kapu felé.

– Nemsokára visszajönnek és akkor mi következünk. – intette türelemre az ifjúságot Manci.

Azonban a kölykök túlontúl kíváncsiak voltak, ezért óvatosan követték őket.

Meglapultak egy-egy bokorban és csak villogó szemük árulta el őket.

– Vajon miért megy velük az ember? – töprengett Pihe.

– Lehet eltévednének. Látod, a kétlábú fényt visz magával. Biztos nem látnak olyan jól, mint mi. – állapította meg Zorro.

Dobby egyetértően bólogatott.

Amikor meglátták a hosszú, poros úton az imbolygó fénycsóvát közeledni, elindultak vissza a terasz felé.

Nem telt el sok idő és nőstény macska megállapításának megfelelően a sétáló hármas felbukkant a ház mellett.

Ahogy bezárult mögöttük az ajtó, odabentről beszéd és különös zajok szűrődtek ki. Egyszer csak az ember kilépett a teraszra.

– Sziasztok Cicukák!

Bandi, Mazsola a lába körül tekergőzve üdvözölték, miközben minden lépését kísérték az etetőtál felé. A többiek tisztes távolságból szemlélték az eseményeket.

Bandi halkan motyogva nyivákolt a nőnek, és hanyatt vetette magát a terasz kövén.  

A nő lehajolt hozzá és simogatni kezdte világos, puha hasát, közben kedves hangon beszélt hozzá.

– Pfúj! Te hagyod, hogy hozzádérjen?! – undorodva fintorgott Pihe.

– Neked is ki kéne próbálnod egyszer! – közben finoman hengergőzött a nő keze alatt és elégedetten dorombolt.

– Brrrr! Nem hiszem, hogy ezt akarnám.

– Majd meggondolod magad! – vigyorgott tovább Bandi.

Az ember egy színes, csörgős zacskóból tápot szórt a tálra, és ínycsiklandozó illatfelhőbe burkolt, puha, húsos falatokat kanalazott az izgatott macskák elé. Mialatt az ételt adagolta, felváltva simogatta a macskák selymes bundáját és beszélt hozzájuk. Zorro, Pihe és Tádé nem hagyták, hogy hozzájuk érjen. Félve elugrottak, elhúzódtak a tál közeléből, kockáztatva, hogy nem marad nekik elég finomság.

Az asszony magukra hagyta őket és visszament a házba.

A macskák mohón tömték magukba az eléjük rakott ételeket.

– Te miért engeded, hogy megérintsen? – kérdezte Mazsolát Pihe teleszájjal.

– Mert olyan jó! Apa vett rá. És milyen igaza volt! – hálásan pillantott apjára.

Pihe furcsállotta a választ és nem is igazán értette.

– Mi lehet a simogatásban olyan jó?!

– A gazdasszony vigyáz ránk, etet és gondoskodik rólunk. Épp ezért én tegnap is hoztam neki egy egeret. – húzta ki magát büszkén Mazsola. – Na jó, csak egy felet. De azt leraktam oda, az ajtó elé neki.

– De anya azt mondta, hogy az emberektől is félni kell. – Pihe tanácstalanul pislogott a háta mögött falatozó Manci felé.

– Nem mindegyiktől. Vannak kivételek. – oktatta ki Bandi. – A mi gazdáink mások. Ők szeretik a mi fajtánkat, ahogy a kutyáik is. Megbízom bennük. Bízhatsz bennük te is!

A három kölyök ízlelgette Bandi utolsó mondatait.

Vannak kivételek. Ők szeretik a mi fajtánkat.

– Én lehet, mégis kipróbálom, milyen is az a simogatás. – motyogta maga elé Pihe, miközben az ajtó felé lesett. – Remélem, tényleg olyan, mint ahogy a többiek állítják.

Ha Bandi bácsi megbízott egy kutyában, ő miért ne bízhatna meg egy emberben?

– Akkor én is! – vágta rá Zorro.

– Hát jó…, akkor én is. – dünnyögte Dobby és félénken nézett az ajtó irányába.

 
Lassan lépdeltem felfelé a lankás, sziklás domboldalon. Kisebb facsoportok szabdalták a tájat, lábaim mellett ismerősen kanyargott a Rókás patak. Szemem egyre a nyári napsütésben fürdő, magaslaton zöldellő rekettyést fürkészte. A sűrű bozótosból toronyként magaslott ki az öreg fehér fűz. Enyhe nyári szellő ringatta földfelé nyúló hosszú ágait. Tudtam, hogy egy ideje a leggyorsabb és legbiztonságosabb út hozzá a patakon át vezet. Kezembe vettem cipőmet és beléptem a hűvös patak vizébe. Elindultam felfelé, ügyelve, hogy az évszázadok alatt simára csiszolt köveken ne hasaljak el.

 Nosztalgiával telve kaptattam egyre feljebb. Ahogy közelítettem célom felé, a bozótos egyre jobban benyúlt a patak fölé, kezemmel óvatosan hajtottam el az ágakat. Elértem a forrást, ami mellett több mint egy évszázada tornyosult a fűzfa. Apró husángként kezdte életét a rekettyésben még a születésem előtt, azonban a patak forrása folyamatosan táplálta, éltette. Hatalmas termete tiszteletet parancsolóan magasodott a forrás felett, akár egy őrszem. Körülötte sokféle fa és bokor sűrűn benőve óvta őt és a forrást – bodza, akác, galagonya, vackor, som.

Kiléptem a vízből, meztelen talpamat lágyan simogatta a nyirkos avartakaró. Az öreg fűzfa bókoló ágait félrehajtva megpillantottam az alatta lévő kis tisztást. Közelebb lépve vaskos törzsét megérintve üdvözöltem:

Hát újra itt vagyok öreg barátom!

Ráncos, foltos kezemet száraz kérgéhez tapasztottam. Régi ismerősként köszöntöttem.

 Felpillantottam a fölém magasodó lombkoronára. Vadgalambok elhagyatott fészkeit, és egy hajdan mókusodúként szolgáló üreget láttam a zöld levéltömeg között. A fa és a környező növényzet lombja olyan sűrű volt, hogy a magasan járó nyári nap sugarai nehezen törtek át rajta. Jótékony és sejtelmes félhomály vett körül.

Tenyerem alatt elszánt hangyasereg masírozott a talaj irányába a számukra mély szurdoknak tűnő barázdákon át. Ahogy a hangyák meneteltek szépen sorba, rég eltemetett emlékeim úgy törtek fel agyam rejtekéből.

Újra kisgyerek voltam.

Édesanyám fogta apró kezemet és mellette bukdácsolva próbáltam tartani sietős tempóját, ahogy igyekezett a forráshoz. Akkoriban még nem volt ennyire sűrű a növényzet, bár gyerekszemmel mégis hatalmasnak és áthatolhatatlannak tűnt. Édesanyám jól ismerte a faluból idevezető ösvényt, ahogy a többi falusi is. A kis út keskeny, de jól járható volt a bokrok takarásában. Idegenek azonban könnyen elhaladtak mellette, ami a helybélieknek sokszor jó szolgálatot tett. Idejártak tiszta ivóvízért, mosni, és néhányan – akiket a falubeliek boszorkánynak tituláltak – a Természetanyához imádkozni.

– Látod, nem is volt olyan nehéz. – mosolygott rám anyám meleg barna szemével. – Legközelebb majd te vezetsz fel engem, sőt megtanítod a testvéreidnek is.

– El fogok tévedni. – lebiggyesztettem a számat.

– Dehogy kincsem! Hiszen annyiszor elkísértél már. Hidd el, már csukott szemmel is idetalálnál. – bíztatott. – Én is ilyen kisgyermek voltam, amikor a nagyapád először felvezetett ide.

Emlékeim előre szaladtak az időben.

Láttam magamat tizennégy évesen, ahogy húgommal vidáman csacsogva sétálunk felfelé a domboldalon egy borongós őszi reggel, vállunkon hordfával, aminek végén játékosan himbálóztak az akkor még üres favödrök.

A fűzfa tövébe leraktuk terhünket, hogy egy kicsit megpihenjünk a hosszú séta után és erőt gyűjtsünk a nehéz visszaútra. Nekitámaszkodtam a fa karcsú, sudár törzsének, úgy hallgattam húgomat.

– Láttam ám, hogy nézett Rád a Pali tegnap este! – dorgált meg Katinka tettetett szemrehányással.

– Ugyan, mit láttál?!

– Majd kiesett a szeme, hát azt! – nevetett fel, miközben rám meresztgette a szemét, ahogy előző este a kovács fia az esti misén.

– Dehogy is! – tagadtam tovább. – A pap lányáért, Marisért van az odáig meg vissza!

– Hát, láttam, amit láttam! – vigyorgott elégedetten.

– Mindegy is! Nem érünk rá ezen vitázni, töltsük meg a vödröket és induljunk haza, még sok dolog vár ránk. – szomorúan gondoltam a ránk váró feladatok sokaságára. Édesapánk halála után nem sokkal anyánk is beteg lett. Nekem és a húgomnak kellett róla és az iker öcséinkről gondoskodnunk.

Újabb emlék bújt elő elmém mélyéről.

Tizenkilenc múltam épp, amikor egyik délelőtt egyedül kellett a forráshoz vízért mennem. Gondolataimba merülve igyekeztem a szűk ösvényen a fűzfához. Hangos éneklés zökkentett ki mélázásomból. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem jutott más az eszembe, gyorsan leguggoltam egy sombokor tövébe és onnan leskelődtem a hang irányába.

Egy meztelen fiút pillantottam meg a patak vizében. Micsoda fiú volt ám! A csodálkozástól lebénulva nem vettem észre, hogy a dallam abbamaradt. Észrevett! Felszisszentem a megalázó leleplezéstől miközben lehunytam a szemem.

– Ne félj! Nem harapok! Bújj elő nyugodtan!

– Nem lehet! Meztelen vagy.

– Az előbb még ez nem zavart téged. – kacagott fel vidáman.

Én pedig, ha tehettem volna, a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

– Nem számítottam rá, hogy itt lesz valaki. Pucéran. – szabadkoztam.

– Nyisd ki a szemed és gyere közelebb. – bársonyosan hívogató volt a hangja.

Felpillantottam és megláttam a legszebb szempárt a világon. Kristálytisztán ragyogott, akár a hűs patak vize. Világos barna, vállig érő vizes haját egyik kezével hátrasimította, miközben kíváncsi tekintettel mosolygott rám.

Magára kapta nadrágját és fehér, bő ingét. Derékövébe tűzve egy kardot és egy pisztolyt láttam.

– Ne félj! Ezek csak az apám kedvéért vannak nálam. – mutatott az övén lógó fegyverekre. – Imre vagyok.

– Ki az apád? Nem ismerlek. Nem vagy idevalósi.

– A szomszéd uradalomból jöttem. – mutatott a háta mögé északi irányba. – Az apám Szoboszlai Géza gróf. – ahogy kiejtette apja nevét enyhe szégyent véltem felfedezni hangjában.

– Értem. Nem kellene itt lenned, ugye tudod?! Ti nem jöhettek ide! Ez a megállapodás. – miközben felhánytorgattam neki hibáját, hátrálni kezdtem a sombokor irányába.

– Tudom. – sütötte le a szemét. – De remélem, nem árulsz be senkinek!

– Nem. Nem foglak. De el kell menned azonnal!

– Elmegyek, ha megmondod a nevedet.

– Miért akarod tudni? Hiszen nem látjuk többé egymást úgysem.

– Ha akarod, akkor igen. – incselkedve nézett rám.

Nagyon tetszett nekem. Nem tudtam ellenállni kérlelésének.

– Anna vagyok. A Békás szurdokból.

– Hát akkor Anna, nagyon örülök, hogy találkoztunk. Két nap múlva Holdtölte lesz. Gyere el este napnyugta után. Várni foglak!

– Nem lehet. Nem szabad itt lenned. Ha mégis itt találnak, az uraság háborút indít a grófság ellen.

– Én akkor is itt leszek és várok Rád! – dacoskodott érveim ellen. – Akkor két nap múlva látjuk egymást Anna! – választ sem várva megfordult és bevetette magát a sűrű bozótba. Egy szempillantás alatt köddé vált, mint egy látomás.

Az elmém tréfát űzött velem. Egy másik kedves emlékkép sodródott elém.

Imrével, ahogy már sokadjára, a fűzfánál találkoztunk titokban. Nem tudhatta meg senki sem, hogy az ifjú gróffal találkozgatok. Ennek a titoknak borzalmas következményei lettek volna.

Egymás karjában feküdtünk a fűzfa lombjának jótékony takarásában.

A növő Hold beragyogta a sötét égboltot, a csillagok, mint apró lámpások pislákoltak. A patak felett milliónyi szentjánosbogár járta vidám násztáncát, a tücskök hangosan énekeltek. Finoman simogatta meztelen karomat, miközben szerelmes szavakat suttogott a fülembe.

– Boldog vagyok veled.

– Én is az vagyok. De vajon meddig tarthat ez a boldogság? – aggodalmaskodtam.

– Feleségül veszlek. – jelentette ki váratlanul.

– Nem! Azt nem lehet! – felpattantam és eltávolodtam tőle. – Apád sosem engedné. És az uraság sem egyezne ebbe bele.

– Nem kérdezzük meg őket. – mosolygott sejtelmesen. – Már mindent kitaláltam. Beszéltem Károly atyával. Összead minket.

– Tényleg? – hitetlenkedtem.

– Igen. Vasárnap a déli mise után eljövünk ide. Itt lesz a szertartás a tisztáson a fűz árnyékában. – mutatott körbe. – Aztán már senki sem választhat el tőlem. – magához húzott és hosszan megcsókolt.

Az volt az utolsó csókunk.

Miközben agyam fura játékot űzött velem, kövér könnycseppek gördültek le az arcomon.

Eljött a vasárnap. A mise után ünneplő sötétkék ruhámban, hosszú, barna hajamat gondosan befonva, sárga fejkendővel takarva indultam útnak a forráshoz. Boldogan lépdeltem, szinte úsztam a levegőben. Alig vártam, hogy Imre karjában kimondjam a boldogító igent.

Azonban a sors másképp döntött.

Enyhén zihálva, kissé kipirulva kaptattam fel a domboldalon. Bebújtam az egyik galagonyabokor melletti nyiladékon és óvatosan közelítettem a fűzfához. Hangos kiabálást hallottam a forrás irányából.

– Hamarosan itt lesz! Elkapjuk és a gróf úr elé visszük. – hangos hahotázásban tört ki egy mély, öblös férfihang.

– Imre úrfi nem látja többé a kedvesét! – tódította egy másik hang kárörvendően.

Ezek az idegen férfiak rólam beszéltek. És Imréről.

Meglapultam egy bodzabokor tövében. Kilestem a levelek között.

Katonák voltak. Vértjükön a szomszédos grófság címerét viselték, egy kitárt szárnyú repülő sast, egymást keresztező kardokkal a karmai között.

– Bevárjuk a kicsikét és móresre tanítjuk.

Nyeltem egy nagyot. Reszkettem a félelemtől. Nem a saját életemet féltettem, hanem Imre miatt aggódtam. Vajon mit tett vele az apja?

Tovább füleltem.

Két férfi volt, akik rám vártak.

A szurdokban delet harangoztak.

– Már itt kellene lennie! Lehet megsejtett valamit?

– Az nem lehet. Károly atya csak a gróf úrnak szólt. Rajtunk kívül egy árva lélek sem tudja, hogy itt vagyunk.

– Ez maradjon is így! Nem szeretnék ismét csatába indulni, mikor már épp szép kis gazdaságot építettem fel a falu határában. Megérdemlem már a pihenést és a békét. – dohogott magában a magasabb, idősebb férfi.

– Imre úrfi nagyot fog csodálkozni mikor felébred! – kacagott az alacsonyabb, köpcös katona. – A gróf úr jól kifundálta az egészet. – mesélt tovább. – Még hetekkel ezelőtt galambot küldött északra, a hegyekbe, a bátyjához. Azt kérte tőle, hogy az ifjú grófnak keressen egy alkalmas menyasszonyt és készítse elő a házasságkötést azonnal. Úgy hallottam, hogy találtak is egy neki való menyecskét, valami helyi uraság legidősebb lányát. Nem szép, de legalább sok a hozománya. – röhögött fel harsányan a férfi. – Tegnap este altatóport öntöttek Imre úrfi boroskupájába. Néhány perc múlva olyan mélyen aludt, hogy ketten kellett, hogy az indulásra váró hintóba cipeljék. Mostanra már a hegyi úton járnak.

– Várjunk még egy keveset, aztán ha mégsem jön el az a lány, úgyis jó. Az úrfi estére nőül veszi újdonsült aráját és a gróf úr minden problémája egycsapásra megoldódik.

Némán zokogtam. Könnyeim patakokban ömlöttek le az arcomon. Kezem-lábam reszketett. Alig emlékszem, hogyan hátráltam ki a bozótosból. Lélekszakadva rohanni kezdtem. A bokrok megszaggatták ruhámat, de nem törődtem vele. Szaladtam le a faluba, ahogy a lábam bírta. Hazaérve felnyergeltem a lovamat, Rozit.

Katinka aggódva szaladt ki a házból. Nem mondtam neki semmit sem. Látta rajtam, hogy hiába is kérdezne, képtelen lennék bármit is mondani.

Rozi hátára pattantam és elvágtáztam keletre, a szomszédos falu irányába. Minél távolabb akartam lenni Szoboszlai gróftól és katonáitól.

Az idő kereke kegyetlenül forgott tovább.

Háború és fájdalom. Évek múlva kitört a háborúskodás a szomszédos grófsággal. Az idős Szoboszlai gróf egyre szenilisebb és vérszomjasabb lett. Fiát, Imrét hazarendelte a távoli uradalomból, hogy serege élére álljon és ő vezesse az ellenünk folyó hadjáratot.

Öcséimet, Lászlót és Lajost besorozta az uraság. Még csak húsz évesek voltak, előttük volt az élet. Féltettem őket a harc borzalmaitól, a haláltól. De nem tehettem semmit sem. Eljöttek értük az uraság zsandárjai és magukkal vitték a közeli várba.

Katinka és én egyedül maradtunk.

A csatára az egyik dombok által határolt lankás völgyben került sor. A forrás melletti rekettyés északi széléről rálátás nyílt a harctérre. Katinka és én aggódva bújtunk meg a bokrok között és szemünket erőltetve próbáltuk a csatasorban megpillantani testvéreinket.

Eleinte ádáz küzdelem zajlott a harcoló felek között, ám egyszer csak abbamaradt a kardok pengéinek csattogása. A lövések zaja megszűnt, a csatázó férfiak kiáltásai elhaltak. Néma csend telepedett a völgyre.

A harctér közepén feltűnt két díszes vértbe öltözött lovas, akik néhány katona kíséretében közelítettek egymás felé.

Az egyik a mi uraságunk, a hajlott hátú Mészáros báró volt.

A másik férfit is felismertem, aki fiatalosan és büszkén ülte meg lovát. Imre volt.

Torkom összeszorult, szívem össze-vissza kalapált.

Évek óta nem láttam őt.

Szemembe könny tódult, és megállathatatlanul zokogni kezdtem. Katinka átölelt és velem sírt.

Békét kötöttek. A harcosok mind hazaindultak miután összeszedték halottaikat és sebesültjeiket.

Katinka és én a falu felé vezető úton reménykedve várakoztunk a hazatérő katonákra.

Aztán megpillantottuk őket.

László öcsénk sántított és vér folyt az egyik lábán, Lajos fején átázott kötés éktelenkedett.

Megsebesültek. De éltek!

Megkönnyebbülten öleltük magunkhoz mindkettőjüket.

Hálát adtunk Istennek.

Aznap este telihold volt. Fura, különös érzés fogott el. Napnyugta után elindultam a fűzfához. A fűzfánkhoz.

Átvágtam a bokrok sűrűjén és már épp kiléptem a tisztásra, amikor a fa törzse mellett megláttam egy álló alakot.

Díszes harci vértet viselt.

Imre volt az.

Egyik tenyerét a fa törzsén nyugtatta, arcát a telihold felé fordította és halkan mormogott valamit. A szikrázó hold fényénél könnycseppek csillantak meg gondterhelt arcán.

Szomorúság és mély fájdalom sugárzott róla.

Még egy percet maradt, vetett egy pillantást a falunk felé, aztán bevette magát a buja növényzet közé és eltűnt.

Könnyeimet nyeldekelve léptem a fához. Megérintettem ugyanott, ahol nemrég még ő érintette. Szinte éreztem kezének melegét.

Összeroskadtam és álomba zokogtam magam.

Soha többé nem láttam őt.

Az emlékek kérlelhetetlenül sorjáztak tovább.

Egy márciusi hűvös reggelen a forrásba merítettem vödrömet, amikor megszólalt valaki a hátam mögött. Azt hittem egyedül vagyok, így az ijedtségtől összerezzentem.

– Jó reggelt Anna!

Megperdültem és szembe találtam magám a falu öreg bábájával.

– Jó reggelt Boriska néni! Jól megijesztett az egyszer biztos!

– Ne haragudj kedvesem, azt hittem, már messziről hallani, hogy közeledek. – nevetgélt halkan.

Felkavarodott a gyomrom és egy kicsit megszédültem. Ráfogtam az ijedtségre. Nekitámaszkodtam a fűzfa törzsének és mély levegőket vettem. Boriska néni gyanakodva fürkészte időközben hamuszürkévé vált arcomat.

– Hányadik hónapban vagy kedves? – kérdezte sejtelmes arccal.

– Tessék?! Én nem…

– Dehogynem! Higgy nekem! Ez biztos.

Megfordult velem a világ.

Az egyik kezemet a hasamra tettem, míg másik kezemmel a füzet támasztottam.

Egyértelműek voltak a jelek, de valahogy nem akartam eddig elhinni.

Most már azonban teljesen biztos voltam benne. Állapotos vagyok.

– Marci biztos nagyon fog örülni! – örömködött a bába. – Hamarosan meglátogatlak és beszélünk. – azzal ott is hagyott. A nyugati lankák felé indult gyógynövényeket gyűjteni.

Ácsorogtam még egy darabig, aztán felkaptam a teli vödröket és sietős léptekkel visszaindultam a faluba. Alig vártam, hogy elmondjam férjemnek az örömhírt.

Az utolsó előbukkanó emlék sok évvel későbbi eseményeket idézett meg.

– Mama, lassítsunk! Elfáradt a lábam. – Jancsi unokám kérlelt nyafogva.

Akár az édesanyám. – ez a gondolat futott át agyamon, ahogy végigpillantottam az ötéves fiúcskán. Ugyanazok a meleg, barna szemek, hullámos, barna haj, finom arcvonások. Ugyanaz a nevető gödröcske a szája két szélén.

– Rendben, pihenjünk egy kicsit. Ülj le ide! – mutattam a domboldalon egy lapos, nagyobbacska kőre. – Így ni! Még a lábadat is lógathatod. – mosolyogtam rá.

– Messze van még mama?

– Nem, nincs. Nézz oda! – és rámutattam a tőlünk pár száz méterre magasló fűzfára. – Oda megyünk. Ott a forrás a nagy fa alatt. Ott ered a patak, ami elfolyik a falu közelében.

Váratlanul felpattant a kőről, megtáltosodva kezdett felfelé futni a rekettyés felé. Alig tudtam követni. Kis lábaival úgy szaladt, mint egy vadnyúl a róka elől. Közben néha hátra fordulva kiáltozott nekem:

– Siess mama! Mindjárt ott vagyok!

A sűrű bokrok előtt töprengve állt meg.

– Hogy jutunk be oda? Itt nincs is bejárat. – biggyesztette le száját.

Egy pillanatra megálltam és kifújtam magam.

– Gyere velem! Itt a titkos bejárat. – félrehajtottam egy öreg galagonyabokor ágait, és a sűrű növényzet között a félhomályban felsejlett egy keskeny ösvény.

Óvatosan követett míg a tisztásra nem értünk. Szájtátva nézett körbe.

Az öreg fűzfa ágai a földet súrolták, ágain fészkelő vadgalambok kurrogtak. A lágy szellőben a falevelek halkan sustorogtak, mintha évszázados titkokat osztottak volna meg egymás között.

Jancsika ide-oda szaladgált a tisztáson, mindent alaposan megvizsgált, megfigyelt. Hagytam, hogy felfedezze a környéket. Amikor elfáradt, elpilledve ült le az öreg fa lombja alatt, hátát a göcsörtös törzsének vetette.

– Mama annyira jó itt! Olyan szép és békés!

– Igen az. Nyugodt és csendes.

– Ilyennek képzelem el a mennyországot. Szerinted is ilyen mama?

– Bizonyosan. – mosolyogtam.

Rám esteledett. A kabócák énekét felváltotta a harsányan ciripelő tücskök kórusa. Már néhány halvány csillag is felbukkant a sötétedő égbolton. Enyhe szél támadt, a lengedező ágak, mintha függönyök volnának, lebegtek a szemem előtt.

Én pedig csak ültem az öreg fa tövében, jólesett hátamat a girbe-gurba, repedésekkel hasgatott kérgének nyomni. Halkan beszéltem magam elé, de igazából neki szóltak szavaim.

– Itt a búcsú ideje. Nem jövök többé. Nem jöhetek. De nem maradsz egyedül. – mosolyodtam el. – A gyerekeim és az unokáim eljönnek hozzád néhanapján. Nem hagylak egyedül. Te sem tetted sohasem. Ismersz engem, tudod minden titkomat. – hangom elcsuklott ahogy fojtogatott a feltörő zokogás.

Lassan felálltam és átöleltem. Könnyeim úgy áztatták törzsét, mint a kiáradt folyó.

Utoljára megsimítottam.

Mintha ő is elköszönt volna tőlem, a hirtelen támadt szélben ágai egy pillanatra felemelkedtek és lágyan megérintették fáradt testemet.

– Isten veled öreg barátom!

Kezemben a cipőmmel elindultam vissza a patakon át a völgybe.

Nem néztem vissza.

Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben a hideg várfal köveihez lapulva vártam, hogy az idegen zsoldosok eltűnjenek a keresztfolyosó sötétjében. A bal karomhoz nyúltam, kezeim ragacsosak lettek a vértől. Letépett ingujjamból rögtönzött kötést készítettem, jó erősen rászorítottam a lüktető sebre. Legalább a vérzés már elállt.

Kidugtam a fejem, és tekintetemet a folyosó sötétjébe fúrtam, miközben füleltem. Elmentek. Kiléptem fedezékemből és elindultam jobbra a szűk folyosón. Még éreztem a nemrég kioltott fáklyák füstjének enyhén kesernyés szagát. Ügyes kislány!

Kezemmel a rideg köveket tapogatva haladtam előre. Még kilenc lépés. Számoltam magamban.

Újabb elágazáshoz érkeztem. Néma csend vett körül. Balra fordultam és folytatva a tapogatózást haladtam előre célom felé. Tovább számoltam magamban. Öt, négy, három, kettő, egy.

Megérkeztem.

Óvatosan leguggoltam a fal tövébe, és az alsó kövek közti rést próbáltam megtalálni. Ujjaim egyszer csak becsusszantak két kő közé. Megvan! Övemből előhúztam a hegyes pengéjű tőrömet, és beillesztettem a nyiladékba. Apró mozdulatokkal próbáltam engedelmességre bírni a zárszerkezetet. Egy éles pattanó hang kíséretében lassan megmozdult a fal. Kövek halk nyöszörgése közben feltárult előttem az egyik titkos bejárat. Áporodott levegő csapta meg orromat, lábam mellett rémült patkányok robogtak el. Bebújtam a feltáruló résen és azonnal a fejem fölé nyúltam. Megmarkoltam a mozgatókart és máris hallottam hátam mögött záródni a falat.

Próbáltam szememet hozzászoktatni a benti fényviszonyokhoz. Jobbra pillantva egy pislákoló gyertya fénye táncolva különös árnyékokat vetett a távoli falon. Elindultam a fényforrás irányába.

Fejemben felidéztem a vár térképét. Ismertem kívül-belül minden zegét-zugát. Minden titkos járatot, csapdát.

Tovább haladtam, és újabb gyertyát találtam. Már közel vagyok.

Néhány lépés után elértem a következő rejtett ajtóig. Meghúztam a belső kart és a feltáruló nyíláson át beléptem a szobába. A folyosói félhomály után szemembe vágott a tavaszi ragyogó napsugár. Elvakított a hirtelen támadt fényáradat. Lehunytam a szemem. Amikor újból kinyitottam, valaki határozott mozdulattal a falnak lökött és egy éles pengét szegezett a torkomnak. Nem vettem levegőt, csak vártam.

A penge nyomása megszűnt a gégémen, helyette valaki a nyakamba ugrott és úgy szorított magához, hogy most már emiatt kapkodtam levegő után. Rászorított a karomra is. Felszisszentem a fájdalomtól.

Kinyitottam a szemem. Ott állt előttem. Épen és egészségesen.

– De jó, hogy itt vagy! – szakadt ki belőle az őszinte öröm. – Megsérültél? – aggódva vizslatta a véres kötést.

– Én is örülök, hogy látlak Nadia! Semmiség. Ne törődj vele! – toltam el a kezét a karomtól. –Nem maradhatunk itt. Bármikor megtalálhatnak minket.

– Tudom. Rád vártam. – vallotta be.

– Indulnunk kell! Azonnal! – meg sem vártam a beleegyezését, kinyitottam a rejtekajtót és magam után vonszoltam. Tudtam, szó nélkül is követne bárhová, de jó volt fogni a kezét.

Néhány elágazás után egy lépcsősorhoz értünk.

– Futás! – hangzott tőlem a határozott parancs. Kérdés nélkül engedelmeskedett, ahogy mindig is tette a hosszú évek alatt.  

Miközben lélekszakadva trappoltunk felfelé a végeláthatatlan, kacskaringós lépcsősoron, emlékképek sora rohanta meg elmémet.

Láttam magam előtt az ötéves Nadiat, ahogy hosszú, szőke hullámos haja copfba fogva hullámzik a szemem előtt miközben göndör kacagások közepette szalad felfelé apró lábaival a meredek lépcsőfokokon. Ruhájának fehér fodrai úsztak a levegőben, kezei kapaszkodót kerestek a girbe-gurba várfal kövein. Most is hallottam nevetését, miközben hátrafelé kiabált nekem: Én nyertem!

Egyszerre értünk fel a toronyszobába vezető ajtó elé. Nadia határozott mozdulattal fordította el a nyitószerkezetet. Szorosan követtem a kör alakú helyiségbe. Első dolgom volt, hogy az egyetlen ajtót, amin keresztül az ellenfeleink bejuthattak, elreteszeltem. Odatoltam a szoba közepén álló nehéz faasztalt is, megnehezítve a zsoldosok dolgát.

Körbenéztem. Semmi sem változott az utolsó látogatásunk óta.

Az északi oldal ablakának zsalugáterét kinyitottam. Elnéztem a messzeségbe a hófödte hegyek irányába, amiket ragyogó fénybe vontak a nap sugarai. A keleti oldal ablaktáblái beragadtak, de mindegy is volt. A déli oldal ablakát szélesre tártam és lenéztem a mélységbe. A tavaszi áradástól megduzzadt Irene patak lassan hömpölygött a meredek sziklafal alján.

– Gyere ide! – kezét megfogva felsegítettem az ablakpárkány szélére. – Menned kell!

– Ezt, hogy érted?! –fordult felém értetlen arckifejezéssel.

– Menned kell most! – próbáltam határozottan tudtára adni, hogy nem várhatunk tovább.

Az ajtó felől vaskos csizmatalpak erőteljes dobogását hallottuk vértek csörgésének kíséretében.

– Itt vannak. – állapította meg különös nyugalommal a tekintetében.

– Igen, épp ezért kell indulnod! – sürgettem.

– Nélküled nem megyek! – dacolva visszaugrott a párkány széléről. – Nem maradhatsz itt! Meg fognak ölni! – közben pedig óriási könnycseppek gördültek le kipirosodott arcán.

Próbáltam a torkomban felkúszó gombócot visszatuszkolni a gyomrom irányába.

– Nélkülem kell menned. – suttogtam.

– Nem! Nem! Nem! – kiabálta kétségbesetten, miközben próbált eltáncolni az ablaktól.

Erősen megragadtam a vállát és megráztam.

– Emlékezz! Emlékezz, mit tanultunk!

– Szóval az együtt töltött idő sohasem szólt másról, mint tanulásról és leckékről. Igaz?! – csalódottság hallatszott hangjából.

Mélyen a szemébe néztem. Nem tudtam neki hazudni.

– Egy lecke volt a túlélésért. Ezért a percért. Neked élned kell Nadia! Erre tettem fel az életemet. Ígéretet tettem édesapádnak és édesanyádnak. Megvédelek bármi áron.

– De nem akarom, hogy itt maradj! – úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Összekuporodott a földön és csak sírt megállíthatatlanul. – Nem tudom nélküled végigcsinálni. Ne hagyj el kérlek! – könyörgött tovább.

Nem tudtam mit mondjak neki. Annyira fájt a szívem érte. De tudtam, nincs más megoldás. Időt kell neki nyernem.

Leguggoltam hozzá és átöleltem. Ringattam, mint régen.

– Ssss, nem lesz semmi baj, ígérem! – eltoltam magamtól és mélyen a szemébe néztem. – A királyságnak szüksége van rád. Az embereknek csak te maradtál.

– Tudom. – szipogta. – Most már értem. – kibontakozott az ölelésemből. Kihúzta magát és az ablakhoz lépett. Visszanézett rám. Hirtelen éveket öregedett.

– Emlékezz! – kértem tőle ismét.

– Szarvas-láp, Michéle és Rand várnak rám. Két nap járásra Siél nagybátyám tábora a Rekettyés-szurdoknál. – úgy mondta ki egymás után a szavakat, mint jó kisdiák a feleletét.

– Büszke vagyok rád! – próbáltam mosolyogni, de belül a lelkem kettéhasadt a fájdalomtól. Húsz éve minden percet vele töltöttem, neki szenteltem. Mintha a saját húsom és vérem lenne. – Ugorj és ne nézz vissza! – még egyszer magamhoz öleltem. Magamba szívtam hajának illatát, éreztem arcomon sós könnyeinek ízét.

Felsegítettem a párkányra. Együtt néztünk le a mélybe.

– Körülbelül hat embernyi. – állapítottam meg. – Menni fog, ne félj! Máskor is megcsináltad már. – bíztattam.

Még egyszer utoljára rám nézett. Fájdalom, szeretet és hála tükröződött a szemében.

– Szeretlek! Viszlát Nadia! – suttogtam neki.

Az ajtó felől egyre erősödött a dübögés. Mindjárt bent lesznek.

– Viszlát! Egyszer újból látjuk egymást! – azzal levetette magát a folyóba.

Még hallottam zuhanás közben kiáltását: Szeretlek Zora!

Ez visszhangzott a fülembe, miközben bezártam az ablakot és átsétáltam a szoba északi oldalára. Még egy utolsó pillantást vetettem a szikrázó hegyek irányába.

Hangos reccsenéssel adta meg magát az ajtó. Apró darabokra szakadt. Három marcona külsejű, talpig felfegyverzett zsoldos rontott be.

Jobb kezemmel előhúztam kardomat és sérült, bal kezemmel megszorítottam a kis tőröm vékony markolatát.

Elégedett vigyor terült el az arcomon. Sóhajtottam egy mélyet. Aztán rájuk rontottam.