Szorosan egymás mellett álló testünk körül megjelent egy hullámzó arany-kék fényfonál. Egyre gyorsabb ütemben pulzált, miközben összepréselt minket, mint egy hordó deszkáit az abroncsa.
– Csukd be a szemed és végy egy mély levegőt! – tanácsoltam.
Rég eltemetett múltam megelevenedett a szemünk előtt.
A szoba sötétjét felváltotta a napsütés.
Jake és én egy virágzó mandal bokor tövében álltunk, ami édes, vaníliához hasonlatos illatfelhőt eregetett magából.
– Hol vagyunk? – kérdezte bizonytalanul.
– Az én világomban, a családomnál. Sok-sok emberöltővel ezelőtt.
A sűrű növényzet mögül kilesve megpillantottam a tó partján álló faházunkat. Anyám épp akkor lépett ki a nyikorgó ajtón a konyhakertbe kosárral a kezében. Ám ezekben az ágyásokban nem zöldségek nőttek, hanem varázslathoz használatos virágok, növények.
Két nővérem, Moira és Silly csilingelő kacagása kihallatszott a nyári melegben szélesre tárt ablakon, miközben mágikus igéket gyakoroltak.
Apám a smaragdzöld színben ragyogó tó felől kaptatott felfelé a keskeny, köves ösvényen. Vállán a szákja, tele ízletes halhoz hasonló resivel.
Idilli pillanatok voltak.
A szívem hevesen kalapálni kezdett, majdnem kiszakadt a mellkasomból.
Tudtam, hogy a csodás perceknek rögtön végeszakad és elszabadul a pokol.
A zölden, lágyan hullámzó tó felett váratlanul megjelent egy gomolygó, sötétszürke felhő. A ködszerű jelenség közepén kékes fény villant, ahogy megnyílt egy portál.
Fekete mágiával felvértezett ádáz warlock sereg lépett át rajta. A sötét bűbáj pajzsként, forrongva vibrált körülöttük.
Anyám felsikoltott, amint meglátta őket.
Azonnal egy erős védőigézetet hívott magához. Két testvérem kiszaladt a házból és együtt kántáltak tovább a varázsigét.
A védelem bűbája úgy borult házunkra, akár egy lilásfehér búra.
– Neyla! Neyla még nem ért haza! – kiáltotta kétségbeesetten Moira.
Apám aggódva fürkészte a mandal bokrok által takart ösvényt.
Megláttam a hétéves önmagamat, ahogy reszketve meglapultam. A félelem és tehetetlenség megbénította gyermeki lelkemet.
A sötét mágia harcosainak első hulláma elérte a házunkat.
Körbevették és erős, pusztító igézetet kezdtek mormolni.
A családom által behívott védő bűbáj fényes burka megremegett, majd egy hatalmas, sikoltáshoz hasonló hang kíséretében összeomlott.
Ott álltak a legsötétebb mágia által teremtett lények seregével szemben védtelenül.
Az egyik warlock előrelépett és pikkelyes, karmokban végződő kezével megidézte a pusztító fekete tüzet.
Szeretteim egymást átölelve várták az elkerülhetetlen végzetüket.
A lény kezében fellángolt az emésztő igézet fekete-ezüst lángja.
Az átok sötét kavargó örvénye nyaldosta testüket.
Családomat elevenen falta fel a kegyetlen varázslat.
Most is visszhangzik fülemben halálsikolyuk.
A gyermek-önmagam a félelemtől szobormerevvé válva nézte végig halálukat.
Aztán az életösztön felülkerekedett rajtam.
Behívtam a láthatatlanság igézetét. Ez volt az első varázslatok egyike, amit tudnunk kellett.
A bűbáj leple alatt hátat fordítottam az otthonomnak és lélekszakadva rohanni kezdtem.
Soha többé nem tértem vissza.
Csak az emlékeimben.
Egy csettintéssel véget vetettem a szörnyű múltidézésnek.
Oldalra pillantottam.
Jake levegő után kapkodva állt mellettem. Karomat olyan erősen szorította, hogy ujjai elfehéredtek.
Rémült szeméből könnyek patakzottak.
– Ezek csak emlékek, Jake! Lélegezz!
Ismét a hálószobájában álltunk.
Még mindig az emlékek hatása alatt állt.
– Most már tudod. Nem vagy egyedül. Sokan hordoznak magukban szörnyű emléket. Még én is.
– De te túlléptél rajta.
– Soha nem felejtettem el, csak eltemettem őket lelkem legmélyebb zugába. A családom halála után megfogadtam, hogy erős leszek. Olyan erős, hogy meg tudjak védeni másokat.
– De te még akkor gyerek voltál. Mi történt veled később? Hogyan lettél az egyik legnagyobb varázsló?
– A fekete warlockok világról világra jártak és elpusztították a varázslényeket. Senkinek nem volt akkora ereje, hogy szembe szálljon velük. Miközben folyamatosan menekültem, sokat tanultam. Mindenhova elmentem, ahol valami új varázslatot, igézetet tanulhattam. Bárkitől hajlandó voltam leckét venni. Éltem a távoli erdei tündérekkel, hegyi manókkal, trollokkal, a vízi tündérek világába is lemerültem. Megtettem mindent, ami előrébb vitt a célom felé. Egy idő után egyre erősebb és hatalmasabb lettem. Fajtám egyik utolsó túlélőjévé és hírnökévé váltam.
– És mi lett azokkal, akik megölték a családodat és kiirtották a varázslényeket?
Lehorgasztottam a fejem.
– Bosszút álltam. – ahogy kimondtam, elöntött a szégyen.
Megrohantak a véres emlékek.
– Pusztítást és halált hagytam magam után.
– Azt tetted, amit kellett.
– Talán lehetett volna másképp is.
– Te csak megvédted azokat, akik rászorultak. Emiatt nem kell szégyenkezned.
– A történteken már nem tudok változtatni. Ehhez az én erőm is kevés. Ezért vagyok a te világodban. Itt próbálok segíteni nektek, embereknek.
– Én nem vagyok olyan erős, mint te. Soha nem is leszek. – hajtotta le csüggedten fejét. – Ezért kérem, szabadíts meg az emlékeimtől.
– Ezt az egyet nem adhatom meg neked. Sajnálom.
Azzal felemeltem a kezemet és egy gyors mozdulattal csigavonalat rajzoltam a levegőbe. A kézfejemen az egyik rúna ezüstösen felizzott. Egy álombűbájt hívtam.
– Mit csinálsz?
– Jobb lesz, ha alaposan kialszod magad.
– Ne, ne! Várj még! Gondold át, kérlek! – esdekelve könyörgött.
– Mondtam már. Fogalmad sincs, mit kérsz – azzal az igézetet, amit eddig az összecsippentett ujjaim között féken tartottam, egy pöccintéssel szabadjára engedtem.
Jake a párnájára hanyatlott és pár másodperc múlva mély álomba merült.
Kérésén rágódva hagytam ott.
Hozzászólások