SZÉPIRODALOM

Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben a hideg várfal köveihez lapulva vártam, hogy az idegen zsoldosok eltűnjenek a keresztfolyosó sötétjében. A bal karomhoz nyúltam, kezeim ragacsosak lettek a vértől. Letépett ingujjamból rögtönzött kötést készítettem, jó erősen rászorítottam a lüktető sebre. Legalább a vérzés már elállt.

Kidugtam a fejem, és tekintetemet a folyosó sötétjébe fúrtam, miközben füleltem. Elmentek. Kiléptem fedezékemből és elindultam jobbra a szűk folyosón. Még éreztem a nemrég kioltott fáklyák füstjének enyhén kesernyés szagát. Ügyes kislány!

Kezemmel a rideg köveket tapogatva haladtam előre. Még kilenc lépés. Számoltam magamban.

Újabb elágazáshoz érkeztem. Néma csend vett körül. Balra fordultam és folytatva a tapogatózást haladtam előre célom felé. Tovább számoltam magamban. Öt, négy, három, kettő, egy.

Megérkeztem.

Óvatosan leguggoltam a fal tövébe, és az alsó kövek közti rést próbáltam megtalálni. Ujjaim egyszer csak becsusszantak két kő közé. Megvan! Övemből előhúztam a hegyes pengéjű tőrömet, és beillesztettem a nyiladékba. Apró mozdulatokkal próbáltam engedelmességre bírni a zárszerkezetet. Egy éles pattanó hang kíséretében lassan megmozdult a fal. Kövek halk nyöszörgése közben feltárult előttem az egyik titkos bejárat. Áporodott levegő csapta meg orromat, lábam mellett rémült patkányok robogtak el. Bebújtam a feltáruló résen és azonnal a fejem fölé nyúltam. Megmarkoltam a mozgatókart és máris hallottam hátam mögött záródni a falat.

Próbáltam szememet hozzászoktatni a benti fényviszonyokhoz. Jobbra pillantva egy pislákoló gyertya fénye táncolva különös árnyékokat vetett a távoli falon. Elindultam a fényforrás irányába.

Fejemben felidéztem a vár térképét. Ismertem kívül-belül minden zegét-zugát. Minden titkos járatot, csapdát.

Tovább haladtam, és újabb gyertyát találtam. Már közel vagyok.

Néhány lépés után elértem a következő rejtett ajtóig. Meghúztam a belső kart és a feltáruló nyíláson át beléptem a szobába. A folyosói félhomály után szemembe vágott a tavaszi ragyogó napsugár. Elvakított a hirtelen támadt fényáradat. Lehunytam a szemem. Amikor újból kinyitottam, valaki határozott mozdulattal a falnak lökött és egy éles pengét szegezett a torkomnak. Nem vettem levegőt, csak vártam.

A penge nyomása megszűnt a gégémen, helyette valaki a nyakamba ugrott és úgy szorított magához, hogy most már emiatt kapkodtam levegő után. Rászorított a karomra is. Felszisszentem a fájdalomtól.

Kinyitottam a szemem. Ott állt előttem. Épen és egészségesen.

– De jó, hogy itt vagy! – szakadt ki belőle az őszinte öröm. – Megsérültél? – aggódva vizslatta a véres kötést.

– Én is örülök, hogy látlak Nadia! Semmiség. Ne törődj vele! – toltam el a kezét a karomtól. –Nem maradhatunk itt. Bármikor megtalálhatnak minket.

– Tudom. Rád vártam. – vallotta be.

– Indulnunk kell! Azonnal! – meg sem vártam a beleegyezését, kinyitottam a rejtekajtót és magam után vonszoltam. Tudtam, szó nélkül is követne bárhová, de jó volt fogni a kezét.

Néhány elágazás után egy lépcsősorhoz értünk.

– Futás! – hangzott tőlem a határozott parancs. Kérdés nélkül engedelmeskedett, ahogy mindig is tette a hosszú évek alatt.  

Miközben lélekszakadva trappoltunk felfelé a végeláthatatlan, kacskaringós lépcsősoron, emlékképek sora rohanta meg elmémet.

Láttam magam előtt az ötéves Nadiat, ahogy hosszú, szőke hullámos haja copfba fogva hullámzik a szemem előtt miközben göndör kacagások közepette szalad felfelé apró lábaival a meredek lépcsőfokokon. Ruhájának fehér fodrai úsztak a levegőben, kezei kapaszkodót kerestek a girbe-gurba várfal kövein. Most is hallottam nevetését, miközben hátrafelé kiabált nekem: Én nyertem!

Egyszerre értünk fel a toronyszobába vezető ajtó elé. Nadia határozott mozdulattal fordította el a nyitószerkezetet. Szorosan követtem a kör alakú helyiségbe. Első dolgom volt, hogy az egyetlen ajtót, amin keresztül az ellenfeleink bejuthattak, elreteszeltem. Odatoltam a szoba közepén álló nehéz faasztalt is, megnehezítve a zsoldosok dolgát.

Körbenéztem. Semmi sem változott az utolsó látogatásunk óta.

Az északi oldal ablakának zsalugáterét kinyitottam. Elnéztem a messzeségbe a hófödte hegyek irányába, amiket ragyogó fénybe vontak a nap sugarai. A keleti oldal ablaktáblái beragadtak, de mindegy is volt. A déli oldal ablakát szélesre tártam és lenéztem a mélységbe. A tavaszi áradástól megduzzadt Irene patak lassan hömpölygött a meredek sziklafal alján.

– Gyere ide! – kezét megfogva felsegítettem az ablakpárkány szélére. – Menned kell!

– Ezt, hogy érted?! –fordult felém értetlen arckifejezéssel.

– Menned kell most! – próbáltam határozottan tudtára adni, hogy nem várhatunk tovább.

Az ajtó felől vaskos csizmatalpak erőteljes dobogását hallottuk vértek csörgésének kíséretében.

– Itt vannak. – állapította meg különös nyugalommal a tekintetében.

– Igen, épp ezért kell indulnod! – sürgettem.

– Nélküled nem megyek! – dacolva visszaugrott a párkány széléről. – Nem maradhatsz itt! Meg fognak ölni! – közben pedig óriási könnycseppek gördültek le kipirosodott arcán.

Próbáltam a torkomban felkúszó gombócot visszatuszkolni a gyomrom irányába.

– Nélkülem kell menned. – suttogtam.

– Nem! Nem! Nem! – kiabálta kétségbesetten, miközben próbált eltáncolni az ablaktól.

Erősen megragadtam a vállát és megráztam.

– Emlékezz! Emlékezz, mit tanultunk!

– Szóval az együtt töltött idő sohasem szólt másról, mint tanulásról és leckékről. Igaz?! – csalódottság hallatszott hangjából.

Mélyen a szemébe néztem. Nem tudtam neki hazudni.

– Egy lecke volt a túlélésért. Ezért a percért. Neked élned kell Nadia! Erre tettem fel az életemet. Ígéretet tettem édesapádnak és édesanyádnak. Megvédelek bármi áron.

– De nem akarom, hogy itt maradj! – úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Összekuporodott a földön és csak sírt megállíthatatlanul. – Nem tudom nélküled végigcsinálni. Ne hagyj el kérlek! – könyörgött tovább.

Nem tudtam mit mondjak neki. Annyira fájt a szívem érte. De tudtam, nincs más megoldás. Időt kell neki nyernem.

Leguggoltam hozzá és átöleltem. Ringattam, mint régen.

– Ssss, nem lesz semmi baj, ígérem! – eltoltam magamtól és mélyen a szemébe néztem. – A királyságnak szüksége van rád. Az embereknek csak te maradtál.

– Tudom. – szipogta. – Most már értem. – kibontakozott az ölelésemből. Kihúzta magát és az ablakhoz lépett. Visszanézett rám. Hirtelen éveket öregedett.

– Emlékezz! – kértem tőle ismét.

– Szarvas-láp, Michéle és Rand várnak rám. Két nap járásra Siél nagybátyám tábora a Rekettyés-szurdoknál. – úgy mondta ki egymás után a szavakat, mint jó kisdiák a feleletét.

– Büszke vagyok rád! – próbáltam mosolyogni, de belül a lelkem kettéhasadt a fájdalomtól. Húsz éve minden percet vele töltöttem, neki szenteltem. Mintha a saját húsom és vérem lenne. – Ugorj és ne nézz vissza! – még egyszer magamhoz öleltem. Magamba szívtam hajának illatát, éreztem arcomon sós könnyeinek ízét.

Felsegítettem a párkányra. Együtt néztünk le a mélybe.

– Körülbelül hat embernyi. – állapítottam meg. – Menni fog, ne félj! Máskor is megcsináltad már. – bíztattam.

Még egyszer utoljára rám nézett. Fájdalom, szeretet és hála tükröződött a szemében.

– Szeretlek! Viszlát Nadia! – suttogtam neki.

Az ajtó felől egyre erősödött a dübögés. Mindjárt bent lesznek.

– Viszlát! Egyszer újból látjuk egymást! – azzal levetette magát a folyóba.

Még hallottam zuhanás közben kiáltását: Szeretlek Zora!

Ez visszhangzott a fülembe, miközben bezártam az ablakot és átsétáltam a szoba északi oldalára. Még egy utolsó pillantást vetettem a szikrázó hegyek irányába.

Hangos reccsenéssel adta meg magát az ajtó. Apró darabokra szakadt. Három marcona külsejű, talpig felfegyverzett zsoldos rontott be.

Jobb kezemmel előhúztam kardomat és sérült, bal kezemmel megszorítottam a kis tőröm vékony markolatát.

Elégedett vigyor terült el az arcomon. Sóhajtottam egy mélyet. Aztán rájuk rontottam.