Másnap éjjel kétségek között jelentem meg.
A láthatatlanság leplét öltöttem magamra, így biztosítva, hogy ne ismétlődjön meg a korábbi eset.
Zaklatott álmai ugyanoda tértek vissza újra és újra.
Szerelmes Lucia.
Boldog nászút.
Lucia a halálos ágyán.
Jake az őrület határán.
Vele együtt éltem át a fájdalmát ismét.
Óvatosan felébresztettem.
Álmosan dörzsölte szemét és értetlenül bámulta, ahogy a láthatatlanság burka lassan lefoszlott rólam, akár egy szétmálló, szakadt ruha.
– Neyla? – kérdezte bizonytalan hangon. – Miért vagy itt megint?
– Mert döntöttem. Megteszem neked, amit kértél.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– De tudnod kell, ennek ára van. Súlyos ára.
– Értem. De nem számít. Nem érdekel, mibe kerül.
– Az árát mindketten megfizetjük. – nyomtam meg a szavakat.
Kijelentésemre szemöldöke felszaladt.
– Azok az idők törlődnek az elmédből. Teljesen. Nemcsak Lucia fog eltűnni.
Bólintott.
– Azt mondtad, hogy mindketten megfizetjük az árát. Mire gondoltál? – kérdezte összehúzott szemmel gyanakodva.
– A varázslat rám is hatással lesz. A szabályokat én sem szeghetem meg büntetlenül. Ez egy megismételhetetlen igézet. Ha egyszer megidézem, soha többé nem tehetem meg.
Tekintete elkomorult, miközben mélyet sóhajtott.
– Akkor ne csináld!
Összeráncolt homlokom alól kérdőn néztem rá.
– Nem akarom, hogy te is szenvedj. Megint. Felejtsd el, amit mondtam! – kétségbeesetten kérlelt.
– Tudtam, hogy jó ember vagy Jake. – elégedetten mosolyogtam. – Megérdemled, hogy boldog légy.
Kezemet felemelve hívtam a Feledés homályát.
Kézfejemen a rúnák, mintha tüzes táncot jártak volna, felváltva villantak fel. Kék, arany és zöld színben ragyogó gömb formálódott a tenyeremen. Közel hajoltam a szikrázó, csillogó, testet öltött bűbájhoz és halkan suttogtam neki:
– Veni ad me, umbra oblivionis!
Hozzászólások