Továbbgondolt bölcsességek Gandhi szavaira asszociálva.

Hányszor mondjuk annak, akit nagyon szeretünk, hogy lehoznám Neked a csillagokat, vagy akiben megbízunk, annak azt, hogy tűzbe tenném érted a kezem. És, hányszor mondjuk, amikor tehetetlen düh tombol bennünk, hogy menten megüt a guta, vagy azt, hogy szétrobbanok. Ha felbosszantanak, talán még az is kiszalad a szánkon, hogy kinyírlak, Te! Tréfás helyzetekre viszont, a kinyúlok, elájulok, meghalok a nevetéstől formulákkal reagálunk.

A csillagszedés ígérete, és a kéz tűzbe tevése – nem véletlenül! -, feltételes módban hangzik el. Mert már kimondásukkor tudjuk, hogy nem megy. De annak, akinek szól, mégis jól esik, hiszen kapcsolatuk különlegességét, illetve, személyének fontosságát, megkülönböztetett helyzetét hivatott alátámasztani ez a soha be nem váltható ígéret.

Mert, mi történne, ha mindezeket megtehetnénk? A csillagok nem felettünk ragyognának, hanem itt a Földön, miközben üszkös kezű, gutaütött, felrobbant, ájult és kinyírt emberekkel lennének tele az orvosi rendelők.

Bár, megfogalmazzuk, kimondjuk, de ezek az elképesztő ötletek szerencsére megmaradnak - hangulatfestő szándéktól vezérelve – ígéretként, ötletszinten, a megvalósítás szándéka és reménye nélkül.

Gandhi szavait értelmezve ezek a fenti gondolataim csak az első, felszínes megjegyzéseim voltak.

Ha ma élne, és látná ez a „nagy lélek” – „Mahatma” -, hogy miként herdáljuk el isteni tehetségünket, pusztítjuk magunkat, egymást, és környezetünket, akkor elszörnyedne.

Ki volt Ő? India spirituális vezetője, és az indiai függetlenségi mozgalom vezére.

Egész életében a békés – passzív - ellenállást hirdette. Filozófiája szerint az igazság ereje mindig győzedelmeskedik. Híveit a polgári engedetlenségre buzdította, Ő maga többször is éhségsztrájkkal mutatva példát a fegyver nélküli hadviselésre. Egész életével a külső-belső békét hirdette. Életét mégis egy szélsőséges nacionalista gyilkos fegyvere oltotta ki. Október 2-át, születése napját az ENSZ az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította.

Idézett tanítása a ma emberéhez talán még inkább szól, mint korábban bármikor.

Milyen óriási a szakadék az között, amit megteszünk, és amit megtehetnénk!

Induljunk el saját mikrovilágunkból, és gondoljuk végig az életünket. Beleszületünk az eldobható pelenkába, növekedve flakonok, fóliák, soha le nem bomló műanyagok vesznek körül bennünket otthon, munkahelyen és szórakozás közben is. Lassan leszokunk a járásról, interneten játszunk, ismerkedünk, tanulunk, dolgozunk. De, onnan intézzük ügyes-bajos dolgainkat, és vásárlásainkat is. Talán jobb is, hogy nem mozdulunk ki, mert közlekedve - az éltető levegő helyett - kipufogógázt okádó járművek teszik lehetetlenné, hogy tüdőnk friss levegőhöz jusson.

De ezek csak a testi fenyegetettség mutatói!

És mi van lelkünkkel?

Már magzatként megkezdődik stresszes vesszőfutásunk, és tart, ameddig bírjuk. Hiányszakma lesz lassan a pszichiáteré, és pszichológusé. Ebben a pánikbeteg, és depressziós társadalomban alig-alig akad néhány ép lelkű ember.

Mit teszünk mindezek ellen?

Ha megoldást hozna, visszatérnénk a mosható pelenkákhoz? Az üveges tejhez? Fizetnénk többet a lebomló csomagolóanyagokért? Tennénk azért, hogy a környezetszennyezést visszaszorítva áttérjünk alternatív energiahordozók használatára? Lemondanánk a pillanatnyi kényelemről egy élhetőbb jövő reményében? Akkor is, ha ezt a jövőt nem mi, hanem majd utódaink fogják megélni, élvezni?

Cikkemben nem megoldásokat ajánlok. Azok megtalálása, kidolgozása a hozzáértők feladat. Én csak kérdezek, és együtt gondolkodásra, aggódásra, felelősségteljesebb megszólalásra buzdítva szólítom meg Önt kedves olvasó.

Gondolkodjunk, akarjunk, és tegyünk együtt, mert Gandhi szavai ma is igazak:  “A különbség a között, amit megteszünk, és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.”

Megjegyzések: jegyzet

Forgatom a kicsi kártyát. 2005 nyarán kaptam, Csíksomlyón, a Kegytemplomban. Uralkodó színei, égkék és napsárga. Rajta, szikrázó fénnyel körbeölelve az Istenember, körülötte, őt éltető emberkoszorú. Akitől kaptam, Lakatos Attila, a csíkborzsovai, szakállas székely fiú, a szombaton pappá szentelt jezsuita szerzetes.

Még soha nem láttam papszentelést... felejthetetlenül szép. Színültig megtelt Mária temploma. Fehér-piros székely népviseletben családja és otthoni barátai, ünnepi feketében a magyarországiak, köztük meghúzódva, mi farmeres turisták. A Kegytemplom messzehíres, telt hangú orgonája, a szokásosnál is szebben szólt, hisz János kántor, a barátját várta, üdvözölte Bach zenéjével. A felszentelést celebráló püspök és vagy harminc vendégpap, szeretettel, mosolyogva, cseppet sem merev szertartásossággal, inkább a családi ünnepekre jellemző, olykor tétován helyét kereső és nagyon boldog rokonnak tűnt.

Magyarországi rendfőnöke, tanára ajánló szavai, és a székely fiú utolsó, döntő igenje után, megtörtént a letörölhetetlen mozdulat. Püspöki kézből homlokra került a krizma. Lakatos Attila - visszavonhatatlanul - pappá lett.

Sírtam… sírtunk mind. Katarzis volt, ritkán bekövetkező, igazi katarzis. Azt hittem, ez az esemény legmegrázóbb része. Igen, ezt gondoltam, mert akkor még nem tudtam, hogy a fiút papi ruhába öltöztető édesanya és - a pappá válásról csak féléve lemondó - ikertestvér látványa, felülmúlja a szertartásét. Ott, akkor értettem meg, hogy a papfiára büszke édesanya zokogása miért olyan fájdalmas. Odaadta, pontosabban, visszaadta fiát Istennek. Lemondva az együttélés öröméről, a közös fedél nyújtotta biztonság érzéséről... Nincs többé esti nagybeszélgetés, nincs közös reggeli. Őket, hármójukat látva, már nem érdekelt az elkenődött szemfesték, már nem próbáltam megfázásos orrfújássá szelídíteni zokogásomat. Imádkoztam értük.

Imádkoztam holnapjukért... azért, hogy ne fájjon annyira az elválás..., hogy a világgá induló fiú, meg tudja tartani nehéz fogadalmát, és az otthon maradottak, tudjanak örülni mindezeknek.

Konferenciára mentem Csíksomlyóba... nem is sejtve, hogy talán a legnagyobb dolgot fogom megtanulni, az elengedést, a felajánlást, az önzetlen szeretet gyönyörű példáját látva.

Illusztráció: Csíksomlyó Kegytemplom dr. Zsákai Tibor fotója

Megjegyzés: szépírások

Emberek, jók és rosszak, hajdan voltak, és még meg sem születettek… Emberek, akik alakítják egymást, miközben ők maguk is alakulnak.

Emberek, akik alkalmazkodnak a körülményekhez, mert ha ezt nem tennék, akkor kihalnának előbb-utóbb, mint a mamut.

Emberek, akikből nincs két egyforma, és akik ettől a megállapítástól függetlenül, mégis nagyon hasonlítanak egymásra.

Mindannyian besorolhatók vagyunk a „wassalberti” kategóriák valamelyikébe.

Születésünkkor kapott kegyelmi állapot a „látás” képessége.

Az - életünk első éveiben – „alanyi jogon járó” ajándékot felcseperedve eltékozoljuk, és legnagyobb kincsünket a tisztánlátást cseréljük fel, vagy dobjuk ki más, kevésbé fontos, de mutatós csecsebecsére.

Vannak persze kivételek. Akadnak olyan emberek, akik egész életük folyamán gyakorolják a tisztánlátást. Őket – jó esetben – Mester, és – rossz esetben – őrült címkével lát el a világ. A világ, vagyis mi, emberek. Ahelyett, hogy meghallgatnánk, követnénk tanácsaikat, kinevetjük, vagy kerüljük a társaságukat, mert amit mondanak, az eltér a trendi álláspontoktól.

Kárognak a környezetszennyezés miatt, és katasztrófák eljövetelét hirdetik. Pedig…!

Továbbgondolt bölcsességek Wass Albert Mese az erdőről című írása nyomán

A Tejutat már „eltüntettük” a fényszennyezéssel…

Ózon szökik, az általunk képzett lyukon…

A tengerek vízszintje rohamosan növekedik a felmelegedés miatt, lassan át kell majd rajzolni és színezni a térképeket, mert szigetországok fognak víz alá kerülve lakatlanná válni…

De mi nem csak, hogy látók nem vagyunk, lassan már hallók sem…

Gyűjtő és rontó emberré lettünk.

Gyűjtési szenvedélyünk nem állt meg a szalvéta-, gomb-, és bélyeggyűjtés szintjén. Termeljük szorgalmasan, és gyűjtjük a szemetet is. Aztán, ha már nem férünk el tőle, visszük a szomszédba…. A szomszéd háza elé, a szomszédos országba, vagy egyenesen az űrbe szórjuk, hátha majd valaki eltünteti helyettünk.

És, mindeközben rontókká válunk… Rontókká, akik nem csak saját bolygójukat, de utódaik jövőjét is ellehetetlenítik.

Már megkezdődött a - meg nem állítható, de még lassítható – visszaszámlálás…

Megjegyzés: szépírások

Illusztráció: Vulkáni naplemente, Robert Hoeting szabad-felhasználású fotója

Azt szoktuk mondogatni, hogy felgyorsult, -olykor alig követhetően rohanó- világunk negatív hozadékainak egyike, a nemzedéki ellentétek megjelenése társadalmi méretekben és a mikroközösségekben, a családokon belül is.

Valóban századunk betegsége lenne mindez?

Az Ótestamentumban olvashatjuk, hogy Illés próféta az apa-fiú ellentét feloldásának szépségesen nehéz feladatát kapta az Úrtól.

„Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, és a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy eljöjjek, és végképp elpusztítsam ezt a földet” (Maleáchi könyve, 3. fejezet 24. vers)

Milyen érdekes megközelítése a problémának, hogy az ige szerint először az apáknak kell megérteni fiaik eltévelyedésének okát. Nekik kell a közeledéshez hidakat verniük, és értő, megbocsájtó bölcsességgel egyesíteni a családot.

Talán azért övék az első lépés joga és kötelessége, mert a megélt tragédiák és örömök megedzették már őket, belátóbbak és nagyobb toleranciával képesek -fentről és kívül látva- kezelni a problémás helyzeteket.

Talán azért, mert az apák mindig jobban megértik, és szeretik szülöttüket, mint azok viszont. De mindez rendjén is van, hiszen az apáinktól – és itt értem azt is, hogy anyáinktól – tanult viselkedésformát, szokásokat és etikai normákat a fiúk –lányok– továbbadják saját gyermekeiknek, hogy majd az örök körforgás törvénye szerint, azokat szeressék mindenkinél jobban. És amikor eljön a felnőtté válás ideje, akkor saját apáikhoz hasonlóan, képesek legyenek a szeretet szellemében, ha kell megbocsájtani, ha kell, akkor engedni saját – néha valóban begyöpösödött - igazukból.

Sokan vagyunk gyermekesek, de még többen, mindenki, „kit anya szült”, akik valaha gyermekei voltunk szüleinknek.

Nincs család, ahol mindig a béke honos.

Kisebb-nagyobb súrlódások szinte törvényszerű velejárói az életkori változásoknak. A kisbaba első „nem”-je már jelzés, hogy önálló akarattal, igénnyel született utódunknak saját véleménye van, amit illik tiszteletben tartani.

Igen ám, de amint gyermekből szülővé válunk, mintha erről megfeledkeznénk.

Mi tudjuk, hogy mi a jó neki, mi már elestünk, Őt féltve -vagy elcipeljük előle az akadályokat, vagy- rászólunk, hogy kerülje ki.

És Ő?

Hát Ő, természetesen meg akarja tapasztalni milyen a harc.

Harc velünk, és harc a nehézségekkel.

Meg akar botlani, hogy tudja, milyen érzés elesni, és tud-e újra talpra állni.

És azt is tudni akarja, hogy segítünk-e felkelni, jár-e továbbra is a szeretetünk, vagy meg kell dolgoznia érte.

Ezekre a „harcokra” szükség van. Itt tudjuk ütköztetni eltérő nézeteinket, itt tudjuk egyeztetni véleményünket azokban a dolgokban, amikben lehetséges az egyetértés köztünk.

Apaként sem árt emlékezni arra az időre, amikor fiak voltunk, és a minket béklyóként visszatartó tradíciókat igyekeztünk lerázni magunkról, mert tudtuk, a jövőt teszik lehetetlenné.

Ki hogy éli meg mindezt, az habitus kérdése is…

De az biztos, hogy a szeretet -sok nehézségen átsegítő hídja- nélkül nem megy.

Megjegyzések: egyperces novella

A kép engem ábrázol, egy évesen

A kék szemű, hatalmas hófehér szakállú öregúr kedvtelve üldögélt egy felhő szélén, elégedetten nézte az alatta pirosló tetőket, és a pántlikányi kék csíkot, a Gerjét.

1950 májusa volt. Illatos, színekkel, hangokkal, és szívet repesztő hatalmas érzésekkel teli május. Szerette az alatta elterülő falu látványát, szerette az ott élő dolgos és szerény embereket is.

Több száz éve svábok lakták Ceglédbercelt. Szabályos, nyílegyenes főutcája, takaros házai és a temető csodaszép svábkeresztjei elárulták származásukat.

Amikor a háború végén jóvátételi munkára, oroszországi „málenkíj robotra” vitték a magyarországi németeket, ez a falu csaknem kiürült. Vitték, aki itthon volt. Asszonyokat, és szinte gyermeknyi lánykákat és fiúkat.

A kegyetlen orosz tél, a bányában végzett nehéz munka, és a nélkülözéssel teli évek alatt sok berceli vesztette el életkedvét, így a betegségek könnyen végeztek velük. Őket hiába várta itthon kicsi gyermek és fogságból hazatért férj. Jeltelen sírokban nyugszanak Novidombász fekete földjében.

Amikor rájuk emlékezett az Öreg, gyémántnyi cseppek hullottak szeméből. Lent pedig, eleredt a langyos, éltető, tavaszi eső.

Bealkonyodott, csitult a madárdal, fészket kerestek, fiókát etettek a madarak, a mezőt átszelő Gerje partján megszólalt a békaszerenád, a koppanó esőcseppek pedig tisztára mosták a fák levelét, és az emlékektől fáradt lelkű emberek gondolatait.

Két ember üldögélt kéz a kézben, a csillagok alatt. Az asszony, soványsága ellenére is gyönyörű volt, a férfi, ámuló szemmel csodálta finom arcélét, égkék szemét. Nem régen házasodtak. Mindketten a pokolból tértek vissza. Az asszony málenkíj robotról, a férfi pedig hadifogságból.

Liszit, az asszonyt kislánya várta, akit az orosz fogság idején szülei és itthon maradt testvére nevelt. Férjét a tüdőbaj még a háború előtt elvitte.

Franci egyik szemét a hadifogság idején orosz suhancok kővel megdobták. Nem lehetett megmenteni. A fogságból hazatérve nem volt hová mennie. Szüleit, mert német nemzetiségűnek vallották magukat összeíráskor, 30 kilónyi motyóval Németországba telepítették. Házukba szlovákiai magyarokat költöztettek, akik nem adtak helyet a fogságból hazatérő négy testvérnek. Kegyelemkenyéren, rokonok fedele alatt kezdték nulláról az életet.

Francinak szerencséje volt. Az özvegy Liszivel összeházasodva otthonra lelt. Az asszony kislánya pedig apjaként szerette, tisztelte első perctől fogva.

Az Öreg szeretettel legeltette szemét a kedves látványon. Derűjét nem zavarta meg a körülötte kergetőző kicsi angyalok csivitelése sem. Az egyik angyalka, a legpajkosabb, megbotlott az Öreg kinyújtott lábában, és csaknem lepottyant a felhőről. Megszeppent képét látva az ölébe vette, és megmutatta a földet, ahová csaknem leesett. A csepp angyal kíváncsian nyújtózott, hogy jobban lásson, és a holdsugár fényében észrevette ott lent a mélyben a kedves párt.

- Tetszenek? – érdeklődött megmentője.

- Nagyon… - suttogta a kicsi száj.

- Mennél?

A válasz gyorsabban jött, mint ahogy az Öreg remélte.

- Igen! Igen! Igen! – hadarta a megkérdezett.

- Nem lesz könnyű…

- Ha segítesz, menni fog! Indulhatok?

- Váááárj! Hallgasd meg a sorsodat. Már nem fiatalok, akiket szüleidnek szeretnél. Hamar elveszíted majd Őket... Mondjam tovább?

- … Szeretném.

- Szépséges gyermekkort kapsz, olyan szépet, mint amilyent csak kevesen kapnak. De a felnőttkorod tele lesz fájdalommal, veszteségekkel, akadályokkal. Mindig a végleltek találnak meg, események, személyek formájában. Sokszor döntesz majd rosszul, és sokszor kezded az egészet újra. Még mindig mennél?

- Igen. Látod a szemüket? Kék ragyogásuk nem ereszt. Vágynak rám. Rám vágynak! Megyek!

- Rendben… Kapsz majd segítőket, hogy kibírd. Jó testvért, hogy ne légy olyan árva… Kicsi gyermeket, egy fiút, akit nagyon fogsz szeretni, és akitől nagyon sok szeretet kapsz majd. És kapsz hivatást, szépet, de keményen kell dolgoznod, mert nehezen éltek meg abból, amit keresel.

- És a férjem?

- Férjeid! Nem lesz jó az első házasságod, és nem lesz szerencsés a második sem. Többet élsz majd egyedül, mint házasságban. Már nem leszel fiatal, amikor az első szerelmed újra felbukkan. Ő lesz a kikötő… Vele élsz, míg érted nem megy a révész. Nos?

- Megölelhetlek búcsúzóul?

- Gyere, Teee… Jó utat, életet!

De az angyalka ezt már nem hallotta. Száguldott a cserepes házak, az illatos föld felé.

Azok ott ketten, kéz a kézben mentek be a házba. Megágyaztak, és összebújtak.

A reggeli napfény elpirult örömében, ahogy hármójukat megpillantotta...

A következő év februárjában születtem meg, hogy küldetésemet véghezvigyem.

Gyermekkorom szebb volt, mint reméltem, nővérem igyekszik pótolni korán elvesztett szüleimet, és ma már az első szerelmemmel élek. Fiam mellé hozott Ő is egy másikat!

Néha, esős napsütésben a szivárvány alatt találkozhatok a szüleimmel.

Küldetésem tart még…, élni segítek másoknak.

Köszönöm Uram!

Megjegyzés: szépírások

Napút


Utam hosszú, míg

időm fájón rövid. De,

fényeddel teljes.



Nap


Kísérsz utamon.

Átölelsz, hogyha fázom.

Fénylesz lelkemig.



Utam


Vállalva téged,

kaptalak... Fogyásoddal

múlik életem.

Megjegyzés: haiku

Kondenzcsíkok barázdálják
vidámra a szürke eget.
Repülő hangja hívogat,
messzire visz a képzelet.
Vele szállnék, ha tehetném!
… De röghöz köt a fizika…
Törpeségem – szárnyak nélkül -,
csak groteszk vágyparódia.

Illusztráció: free fotó a netről

Megjegyzés: szépírások

Reggel mindenki rohan. Ki munkába, ki iskolába, van, aki sorszámért a rendelőbe, az APEH-hoz,

vagy csak répáért a piacra. Egy a lényeg, hogy minél előbb feljusson a buszra, ne potyára ketyegjen az a fránya idő.

Nekem nem nyűg a „menés”. Tanulmányozom az embereket, akikkel a véletlen összehoz egy-egy pillanatra. Persze, nem ragaszkodom a ma reggeli zuhogó, hideg esőhöz, a koszos úttesten megálló vízhez, és az autósok szadista módszereihez, ahogy igyekeznek telibe kapni a buszra várók védtelen tömegét. Én is vezetek, vagyis, nem a partvonalról bírálom az autósokat. És, általánosítani sem szeretnék. Minden tizedik lassított a megállóhoz közeledve, de csak minden tizedik!

Az a másik kilenc viszont bele, a legmélyebbe, hadd ugráljon az a sok bamba gyalogos.

Hát ez a reggeli ugrándozás felébresztett rendesen. Érdeklődve vártam, hogy a teli buszra ugyan, hogy fog feltolni a mögöttem álló, bosszús tömeg. Feltolt. Megnyugodva pillantottam az órámra, így biztosan elérem a vonatomat.

A következő megállóban újabb felszállók préseltek bennünket még jobban egymáshoz. Lábam szárára, cipőmbe, a mellettem álló hölgy esernyőjéről csorgott a víz. Nem baj, le nem nyelheti! – oldoztam fel azonnal.

És ekkor egy kedves férfihang szólalt meg a fejem fölött a magasban, bele a frizurámba, meglibbentve, csiklandozva a tarkómon szunnyadó pihéket:

- Szia kedves! De korán keltél ma fel! – mosolygott a hang.

Lopva körbenéztem, hogy hátha máshoz beszél, de nem. Mindenki nyűgös képpel kapaszkodott és lépett egymás lábára a zökkenőknél. Semmi kétség, a Hang, hozzám szólt.

Most mit lehet erre válaszolni? Valóban korán keltem, de Ő ezt ugyan honnan tudja. Talán egy új szomszéd lehet? Illik válaszolnom, de én nem szeretek a buszon – mindenki füle hallatára – beszélgetni, hát csak mosolygok – bár Ő ezt nem láthatja mögöttem -, és bólintok én is:

- Szia, igen, korán volt.

Nem találtam ismerősnek a hangot, de Ő máris folytatta:

- Jó lenne együtt kávézni!

Te jó ég, ez ismerkedik, jöttem rá nagy nehezen. Nem hagyhatom, hogy tovább fajuljon a dolog, le kell állítanom:

- Köszönöm, én már ittam otthon.

Mit sem törődve zord válaszommal, kedvesen ezt mondta, bele a nyakamba:

- Szeretlek, tudod?

Na, most vagy leszállok, és lekésem a vonatomat, vagy ráförmedek, hogy elég volt, nem ismerkedem, vagy… Istenem, mit lehet ilyenkor tenni?

A segítség, mint mindig, fentről jött, és leszállította forróvérű lovagomat a következő megállóban. Búcsúzóul még ennyit mondott:

- Bocs, de most le kell szállnom, szia drága!

Kimérten biccentettem. A csöpögős esernyőjű nő viszont fülig érő szájjal nézte kínlódásomat. Kíváncsi voltam tolakodó lovagomra, hát megnéztem, amint leszállt.

Fiatal pasi volt, fülén azzal a szörnyű hallókészülék-féle madzaggal, aminek a másik vége általában egy telefonba van bedugva…



És akkor nem tudtam visszafogni magamat. Hahotáztam, mint egy bolond. Szerencsére a csöpögős ernyőjű nő is csatlakozott, a többiek pedig dühösen, értetlenül nézték reggeli vidámságunkat.

Leszálláskor a nővel köszöntünk egymásnak, vittük arcunkon és szívünkben a mosolyt, és mintha ebben a megállóban nem azok a gyalogost áztató autósok közlekedtek volna…

Bolyongó tűz terem
fénytelen éjeken.
Néptelen réteken
éjszakád végtelen…
Ingovány sötétjén
lobbanó sejtelem…
Vacogó lelkedben
nyirkos a félelem…

Illusztráció: bélyegkép az alkotó engedélyével másolva a Wikipédiából.

Hangyatársamnak, barátomnak, vagyis Pongrácz Áginak szeretettel.

Birodalom Ura kilépett az ajtón, bele a szikrázó napfénybe, és elégedetten nyújtózott egy nagyot. Ma nem foglalkozom a teremtéssel, határozta el, és előkotort egy csomag cigarettát, hogy a magával hozott gőzölgő kávé még jobban essen. Szép az élet! – üzente mosolya a világnak, miközben kisétált a kertbe.

A Birodalom népe, mint mindig, most is szorgosan dolgozott. Logisztikával foglalkoztak a legtöbben közülük. Tették, amit kellett, cipelték a mindennapit zokszó nélkül, énekelve az egyetlen munkadalt, amit ismertek - „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!”-.
Egyikük rakodás közben egy pillanatra felnézett a kéklő égboltra, és felfedezte, hogy társaságot kaptak. Itt van a Főnök! – pisszegte a szomszédjának, aki sietve továbbadta a fontos információt. Felgyorsult tempójukból látszott, hogy jól működött a pisszegő-posta.
Nem mintha csak egy is elmondhatta volna közülük, hogy baja volt Birodalom Urával. Az Úr néha szemlét tartott, majd eltűnt, de ők tudták, hogy figyel. És ez a tudat elég volt, hogy maradék erejüket megsokszorozva teljesítsenek.

Mióta meglátták a napvilágot, dolgoztak látástól vakulásig. Megállásra, pihenésre, szabadságra egyikük sem gondolt, mert aki leállt, az hamarosan el is tűnt örökre. Ez a félelem pedig erőt és kitartást adott.
Az eltűnteknek szertartás járt. Eltűnési szertartás. A beszédet mindig a legöregebb társuk mondta, akkor is, ha nem volt megáldva szónoki képességekkel.
Most is erre készülődött az alkalmi szónok. Tegnap ugyanis eltűnt egy társuk, Huba. A szabály minden esetben az volt, hogy egy napnyi eltűnés után mondják ki a végleges törlést a létszámból.
Heléna, Huba felesége zokogva kért egy kis haladékot, hátha előkerül a párja.
De a szabály arra való, hogy betartsák, döntötték el a vének, és pontban 24 órával Huba eltűnését követően megállt a Birodalomban az élet. Mindenki lehajtott fejjel, némán emlékezett eltűnt társukra. Még a vállukon lévő terhet sem rakták le a kényszerű pihenő alatt. Kicsit lekucorodtak, úgy hallgatták a szónokot, aki Huba életéről beszélt. A száraz föld pedig, szomjasan itta Heléna némán potyogó könnyeit.
A szertartás végén feltápászkodtak, és indultak volna tovább, hogy bepótolják az elvesztegetett időt, amikor egy vékony, sírós hang megállította őket.
- Várjatok!
Heléna volt az. A szokástól és törvénytől merőben eltérő tettre még nem volt példa a Birodalomban. Nem tudták, mi ütött az asszonyba, de minden szem rászegeződött.
- Gondolkodjatok! Megéri ez az állandó rohanás, cipekedés? És mindez miért? Hogy egy nap, összerogyva a teher alatt úgy végezzétek, mint szegény Huba? Kinek akartok megfelelni? Ki hajszol Benneteket?
Társai összenéztek, és a válasz, mint valami varázsige morajlott a tömegben: - Senki.
- Akkor miért nem álltok meg néha? Miért nem beszélgettek soha? Miért ez az örökös, pihenés nélküli robot?
Heléna szavai üresen koppantak a lehajtott fejeken, meggörbült hátakon.

Valahol, a távolban zene szólt. Mindig is jelen volt, de a rohanásban soha senki nem figyelt rá. Most meglepve gyönyörködtek a harmóniában. A fiatalabbak óvatosan kihátráltak terhük alól, de az öregebbek egymást figyelve, - hogy ki mit tesz - vártak.
- Aki nem dolgozik, ne is egyék! – szólalt meg az egyik vén, aki már jó ideje süket volt, de ezt, talán még Ő maga sem tudta.
Néhányan kuncogtak, miközben alig észrevehetően, egyre több hátról került le a porba az addig cipelt teher.
A zene pedig egyre hangosabban áradt feléjük. Már a zsigereikkel is érezték, hogy most valami nagy és visszavonhatatlan pillanat részesei lettek.
Elhatározták, hogy mostantól más lesz minden! Már nem csak a munka és általa a gazdagodás lesz a fontos. Megtanulnak élni… Figyelni a világra, egymásra, önmagukra.
Egyre több arcra költözött mosoly… Próbálgatták, hogy tudnak-e teher nélkül is mozogni. És igen, sikerült!
Az eltűnési szertartás kezdett Fiestává válni. A ledobált terhekből lassan hatalmas hegy növekedett.
És akkor megszólat az Úr. Döbbent csend lett hirtelen. A zenészek letették vonóikat, a ricsaj elült, mindenki Rá figyelt.
Azt mondta: - Halló, én vagyok!
Népe szaporán bólogatva jelezte, hogy tudja.
- Ne győzködjetek, mert nem egyezem bele! Végeztem! – folytatta uruk.
A tömeg megértette az üzenetet. Egyetlen ellenvetés, és szó nélkül kezdtek szétszéledni. Megkeresték terhüket, alá másztak, és indultak szótlanul. A mosoly, mintha soha nem is találta volna meg arcukat, eltűnt.
A zenekar csomagolt, külföldi turné várta őket.

Birodalom Ura elszívta cigarettáját, zsebre vágta a telefont, és mérgesen bámult maga elé. Feldühítette az előbbi hívás. Csendre, nyugalomra vágyott. A csikk még mindig ott volt a kezében. Máskor vitte volna a kerti asztalon tartott hamutartóba, de most szórakozottan elhajította. Még utána pillantott, és nehogy tüzet okozzon, eltiporta.
- A francba, nem akartam rátok lépni. - vetette oda a rémülten menekülő hangyáknak.

Székelyföldi barangolásaink egyik állandó célpontja Székelyudvarhely.
A város hangulata, különösen, a Szoborparkban sorakozó nagyjaink látványa, lelket átmosó, felemelő gyönyörűséges érzésekkel ajándékoz meg minden alkalommal.

Sétánk alaposan kifárasztott bennünket, és az egyik teraszos kávéház napernyője alatt kerestünk menedéket. Tikkadtan lapoztuk az étlapot, majd megrendeltük a szokásos ásványvizet, buborékkal.
Kicsi lányka settenkedett mögém, a vendéglőt védő korlát másik oldalán. Úgy láttam, 6-7 éves lehetett. Bogárszemét rám ragyogtatva csodált.
- Gyönyörű a néni haja… suttogta, mintegy magának.
Azt hittem elájulok a meglepetéstől. Arra számítottam, kéregetni fog, de nem.
- A Te hajad sokkal szebb! – dicsértem éjfekete fürtjeit.
- Neeeem! – adott nyomatékot, most már hangosabban is, igazának.
- Olyan a néni, mint egy Barbie baba. - közölte, mire páromból visszatarthatatlan erővel tört ki a nevetés, ami - meghökkenésemet követően - rám is átragadt.
Hahotáztunk, a kicsi lány pedig állt értetlenül.
Neki a szőke haj, a kék szem jelentette a – kirakatban csodált, vágyott, és soha meg nem szerezhető – babát.
Zavaromban beledugtam a fejem az étlapba. A kislány, fekete fejével mellém hajolva szintén azt nézte, majd megszólalt.
- Ilyet már ettem…
- Éhes vagy? – jutott eszembe a felesleges kérdés
- Igen! - vágta rá azonnal.
Párom, az én hatalmas szívű, jóságos párom pedig, nyújtotta a lányka felé az étlapot.
- Válassz kislány!… És, Ő választott. Olyan szendvicseket, amikről azt sem tudta, mi van benne, de a képen jól mutattak.
Rendeltünk és vártunk. Közben, a kezében szorongatott üdítős üvegben fehérlő, bizonytalan külsejű folyadékra kérdeztem rá.
- Tej?
- Á, sampon, hogy megmoshassam a hajamat. Egy fodrásztól kaptam. – újságolta kedvesen, szinte ragyogva az ajándéktól, vagy inkább a gesztustól.
Másik kezében néhány fillért szorongatott.
- Kevés kenyérre, mert itt nagyon drága a kenyér. – szomorodott el gyorsan.
Mocskos kis kezére pillantva, a közeli közkútra mutattam.
- Kérlek, moss kezet, amíg elkészül szendvicsed.
Készségesen indult, de nem tudta, mit tegyen kincseivel.
- Rám bízhatod, megőrzöm. – nyugtattam meg Claudiát, akit valójában Ötvös Piroskának hívtak.
Bájos arcán a bizalom mosolyával elfutott a kúthoz, ügyesen kezelte, és kezeit alaposan megsikálva, gondolt egyet, és barna orcáját is megmosta.
Mire visszaért, már várta a becsomagolt szendvics, mert hogy a kávézóba behívjuk, az a pincér elutasító arcát látva, fel sem merülhetett. Szégyenkezve, mert nem mertem behívni, azt javasoltam, hogy menjen, keressen egy padot, és egyen ott, a park hűvösében. De Ő nem ment, hanem leült egy kis padkára, a fa tövében, és befalta a nagy adagnyi ételt.
Még meg sem szabadult a csomagolóanyagtól, amikor felbukkant egy fiú. Nagyobb és elszántabb volt a kislánynál. Láthatólag Ő volt a főnök.
A pincér jól ismerte, és azonnal ott termett. A fiú nem akart elmenni, dacosan szemezett a felnőttel. Végül mégis jobbnak látta visszavonulni, de még elvette, amit lehetett, Claudiától.
- Az asztalról is lopnak, amit elérnek! – panaszolta pincér.
A kicsi lány pedig, ott állt, és helyeselt.
Tőle is ellopták már a fiúk a pénzét, amit kéregetéssel szerzett.
- Kéregetni nem szégyen, de lopni az! – emelte ránk bogárszemét olyan őszinte hittel, hogy elhittük minden szavát.
Lassan cihelődtünk, mennünk kellett tovább. Claudia eltűnt egy köszönömmel és egy csókolommal, mi pedig megkerestük a parkolóban a kocsinkat.

Itt véget is érhetne a történet.
De, ha így lenne, talán meg sem írtam volna.

Vártam az ajtónyitásra, amikor egy erős öleléssel, hátulról átkarolt két vézna kar.
Claudia volt. Ölelt, és én viszonoztam. Ott álltunk a főtéren, egy messziről jött és egy ottani magyar.
Egy nő, szőke ragyogásban, és egy álomszép, fekete, csepp lányka.
Megnéztek bennünket. Őt ismerték a sütkérező boltosok, járókelők, engem nem.
De, szemükben hálával vegyes csodálkozást láttam.

Kezében, elkobzott samponja és pénzecskéje helyett egy zacskó, benne egy maréknyi cseresznye. Hogy honnan szerezte ilyen gyorsan?
- Tessék venni egyet! – kínált kedvesen, majd módosította ajánlatát.
- Ne egyet, hármat!
Meghatódva nyúltam a zacskóba, és kivettem egy gyönyörűséges jelképet, a szeretet és barátság, a hála cseresznyéjét.
- Megpuszilhatlak? – kérdeztem.
Megengedte.
Már a kocsiban ültem, szorongatva gyönyörű kincsemet, a ragyogó, hatalmas cseresznyét, amikor behajolt Claudia.
- Én is szeretném megpuszilni! – és már nyomta is arcomra a magáét.


Sokat jársz a fejemben, Ötvös Piroska Claudia.
Azt mondtad,- vagy, kérdezted? -, hogy koldulni nem szégyen.
Pedig az, Kicsilány!
Szégyen, de nem a Tied.
Miénk, felnőtteké.
Ahogy az is, hogy éhesen csatangolsz az utcán, kéregetsz és még azt a kevesedet is elveszik nálad erősebb – vagy éhesebb? – fiúk, amit nagy nehezen összeszedtél.
Ma a sampont és a pénzed…
És holnap?

Megoldás?
Nem tudom!
Szociális háló, emberség, társadalmi összefogás, születésszabályozás?

( A történet valódi, a Kicsilány személye is az, de nevét megváltoztattam.)

Illusztráció: Török Tibor kalocsai fotóművész alkotása







Gerinc nélkül mit ér a kéj?

Kristálybékém összezúzva,

vaksi lelkem, ne is remélj!



Emlékek és évek múlnak…

Csillaghullás, délibáb…

Bukott angyal sárba rántja



koronástól a királyt.

Üres a trón és a kamra…

Ki fizeti meg a kárt?



Szép remények, álmok, vágyak…

Lemosható még a sár?

Kártyavárként leomlasztja,



rozsdamarta nimbuszát.

Galamb röppen, csőrében

egy töredezett olajág.

Hajnal van. A lassú, és zsúfolt buszon nyűgös emberek zötyögnek céljuk felé. Utazom. Otthonról, haza.
A sínek közt feszülő koszos peron húgyszagú tócsáit magányos galamb kerülgeti. A vasúti töltés kövei közül, ott ahol az élethez szükséges minimum sincs jelen, pipacsok bólogatnak az álmosan érkező utasok felé.
Szeretném megsimogatni fejecskéiket, úgy, ahogy tettem, alig egy hete az Alpokban, a rohanó gleccserpatak -jéghideg üzenetet kézbesítő- folyama feletti híd árvácskáival, csodálva szépségüket és élni akarásukat.
De ez a mostani simogatás ott maradt bizsergő tenyeremben, mert közbeszólt a ráció:
- Jöhet a vonat, és elüt!
… Vagy, ha nem jön, és lemászom, félévszázada koptatott gerincem megmakacsolja magát, és nem engedelmeskedik, amikor majd visszamásznék.
Marad hát a szándék, és a csodálat.
Honnan tudta ez a pipacs, hogy ott, ahová magva pottyant, van számára élet?
Talán a felette 20 percenként átrobogó vonat szele a rét szellőjét idézi?
A szürke köveken pedig megtapad annyi por, ami a termőföld gondoskodó üzenetét hazudja?
Vagy mindez nem is érdekli, csak él? Megelégedve azzal, amennyi jut, és szaporodik csendesen, mert az élet arra már megtanította, hogy többen, többre lehet jutni. És, nem öli meg a mellette növekedőt, mert talán azt is tudja, hogy az erő az egységben rejlik…
Bámészkodásomat egy felém tipegő galamb akasztja meg. Csőrével kopogtatja a semmit… Reggelit keres, de az eldobott csikkek között nem talál morzsára. Éhes szeme engem fürkész, hátha adok valamit. Szégyellem magam. Az otthoni kukába dobott kenyérmaradékra gondolok, amit elhozhattam volna.
Nagyanyám mindig megcsókolta a leejtett kenyeret. Nálunk soha semmi nem lett kidobva, mert valakinek mindig kellett. Éhes tyúk, vagy madár kapta a csippenteni valót, a morzsányi maradékra pedig egy hangyácska várt.
A galamb megértette a helyzetet, és elfogadva a megváltoztathatatlant, biccentett felém, majd új lelőhelyet keresve odébb röppent.

Tanulhatnánk apró szomszédjainktól!
Megtanulni, hogyan alkalmazkodhatnánk a körülményekhez, hogyan élhetnénk túl a megszorítások – elkerülhetetlen, de szükséges! – időszakát úgy, hogy közben ne álljon meg az élet.
Megtanulhatnánk tőlük, hogy hogyan ismerhetjük fel, és fordíthatjuk javunkra az olykor adódó lehetőségeket.

… És, főleg megtanulhatnánk, hogy kitartó, szívós akarás nélkül nincs jövő.

Mert a járvány neve élni akarás! Ezt hirdetik, üzenik a töltés pipacsai, és a peron galambjai.
Remélem, elkapjuk!

Illusztráció: Müller Tamás fotóművész szabad felhasználású felvétele

Megjegyzés: szépírások

Ma oly közel vannak a csillagok… Jéghideg fényük vibrálva ragyog. Mozdulásuk kódolt üzenet, nekem szól. Értem, érzem...

Fontos titkot bízott a csillagokra a feladó.

Egy világról, ahová készülünk mi mind. Egy világról, ahol bennünket féltő, figyelő lelkek szeretnének, de nem tudnak segíteni.

Onnan jött, ahol a szó nem fegyver és nem is gyógyító erő, mert nincs ott hang, nincsenek testek, csak néma vágyak, és mindent látó kegyetlen, kínzó tehetetlenség.

Aki oda költözik, az, többé nem jöhet vissza.

De ezzel a tiltással nem szűnik meg a- hajdani - szívében kinyílt és a szívhalállal el nem múló, soha ki nem hunyó - szeretet.

Látja övéit.

Érzi kínjaikat, küzdelmeiket, de nem tehet semmit, mert a megváltás nem az Ő dolga.

… A megváltásért mindenki maga kell, hogy megdolgozzon.

Ők ott fent, a dermesztő hidegben és csak fényévekkel – vagy azokkal sem? – mérhető távolságon túl, csak drukkolhatnak nekünk… Imádkozhatnak boldogulásunkért, és sírhatnak, ha mégsem sikerül…

… Már megint nem sikerül…

Mert életünk sok-sok küzdelemből, és kevéske eredményből áll.

… És mégis, vagy pontosan ezért, de tíz körömmel ragaszkodunk hozzá.

Néha – mint ahogy ma éjszaka is - meglegyint ennek a – találóan! – „másvilág”-nak nevezett helynek a hidege.

Csillagpostán érkező, rejtélyes üzenet hozza-viszi az információkat.

De nem mindig tudom feltörni a kódot!

Ma talán arról szólt, hogy valakinek mennie kell.

És én nem tudom, kinek, nem tudom, mikor, és nem tudom, hogy mit tehetnék érte, hogy békével mehessen…

Csak annyit értettem meg, hogy postám van! Onnan, ahonnan csak fontos dolgokban üzennek…

Az égi morzén pedig csak küldik, küldik fáradhatatlanul a jeleket.

Illusztráció: free fotó a netről

Boszniai romok

Free fotó a netről

Nem tudom, más hogyan csinálja…, én főzés közben írok. Fejben. Készül a nyaralás utáni, első itthoni ebéd, családom kedvence a svábos krumplileves és az örök ifjú lecsó. Kezem automatikusan teszi a dolgát, konyhánkban zöld illatok keverednek a pirossal, én pedig kiszállok ebből az illatos békéből, és engedem az emlékeket szavakká érni.

Boszniában jártunk és Montenegróban. Nem, nem a tenger forróságot enyhítő kék hullámaiban kerestünk enyhülést. Most, a csúcsokra vágytunk. Keresem azt az érzést, amit a kopár hegyek holdbéli látványa és a köveken billegő, ránk kíváncsian figyelő kicsi kecske láttán éreztem. Keresem, de nincs meg… Nem segít az útvonal skandálása, nem jön össze az időrend. Piros lámpás kereszteződést látok, türelmetlen autósokat, és az autók között futkosó, vénségesen vén tekintetű gyerekeket. Szemükben az esélytelenek nyugalma, és egy halvány remény, hogy talán, majd a magyarok… Adunk, hát persze, hogy koszos kezükbe pottyantjuk szégyenkezve az aprót… Hvala!... és már szalad is a mögöttünk lévőhöz. Szerb autó, a sofőr letekeri az ablakot, nyújtaná, de nincs kinek… A fiúk – tizenévesek – átnéznek rajta. Nem kell, mutatja a hátuk. Értetlenül nézem őket, aztán leesik… A háború után születtek. Talán pont az apjukat utasítják vissza… Generációknak kell felnőni, hogy ez a két testvérnép újra elfogadja egymást. Generációknak kell elfeledni és megbocsátani egymásnak, ezt a háborút… A háborút, az erőszakot, a földig rombolt házak lakóinak nincstelenné válását, a vénszemű gyermekek apátlan árvaságát, a meggyalázott és anyává tett apácák sehová sem tartozását.

Mint jelfák, mutatják az esztelen pusztítás nyomait a megvakult ablakú, kormos romok. A hajdani nappali közepén, hatalmas fává nőtt a 13 éve odatévedt kicsi mag, jelezve, az élet megy tovább. Támadj fel Te is, gyönyörű Bosznia!

A létra, amin le- és feljárunk, menny és pokol, kint és bent, Te és én között…

Bennünk van fogantatásunk óta. Elsőként materializálódott belőlünk, majd köré épült testünk temploma.

Tartást ad, vagy támaszt, mikor mire van szükségünk… Olykor egy egész család fundamentumát tartja, máskor, hiányzó fokain kibicsaklik a lélek…

Romosan, lötyögve, ütött-kopott, bizonytalan eszközként, de ott van mindig bent.

Benned, bennem…

Mert úgy részünk, mint minden, mit belénk szerelt Úr! Szemet a látáshoz, fület a halláshoz, és létrát a tartáshoz.

Tartás nélkül, önbizalom és öntudat nélkül, a legtehetségesebb ember is csak bábu, akit sodornak a külső szelek. Csapódik ide-oda, miközben, akár pillér is lehetne.

Persze, mint minden létra, ennek a fajtának is vannak különböző változatai.

Van összecsukható, hogy amikor nincs rá szükség, vagy egyenesen útban van, el lehessen rejteni…

Van biztonsági lánccal rögzített, mindig stabil létra is, olyan, amire bátran mászhat az ember, mert bírja a terhelést, és van látványlétra, dekorációként kirakatba tehető, semmire sem jó tákolmány, amire még egy macskát sem eresztene jó szívvel az ember, viszont nagyszerűen mutat.

Van kicsi és nagy, egy, vagy több személyes, mentésre és mások megsegítésére készített speciális létra, és van olyan is, amiről egyenesen a mennybe sétálhatunk.

A lustábbak szerint létra helyett lift kellene… És feladat, na meg teljesítmény helyett sült galamb… Csak arról feledkeznek meg, hogy a jól végzett munka öröme lélekemlő tulajdonsága is örömforrásként működik… lelki levitációt ad, létra nélküli emelkedést, és tartós lebegést.

Hogy használhassuk létránkat, előbb meg kell találnunk… Hogy hogyan? Önismeret, lelki tisztánlátás és helyzet szükségeltetik mindehhez. Helyzet, amelyben emberként, érző, értő segítőként viselkedve megtalálhatjuk saját felemelkedésünket segítő eszközünket, a létrát.

Röppen az érme,

ígér éltet, vagy halált.

… Nem Te pörgeted…

A dolgoknak mindig két oldala van. „Fej”, VAGY „írás”. A szerencsésebbeknek pedig, „fej” ÉS „írás”!

Hogy mi melyikkel találkozunk, az függ a szerencsétől, de függ attól is, hogy melyikhez van szemünk, melyik oldalát szeretnénk meglátni.

Vegyük azt a mindennapos, sokakkal előforduló esetet, hogy a nyugdíjas állásnak hitt munka, egyik napról a másikra megszűnik.

A „fej” azt üzeni, hogy: - Igen, ez itt a vég!

Az „írás” pedig azt, hogy: - Ne omolj össze, mert amikor az Úr becsukja előtted az egyik ajtót, biztos lehetsz benne, hogy egy másikat mindig kinyit számodra. Bár, itt is elhelyeztek „gondos” kezek egy buktatót… Elkeseredettségünk olyan vakságot okozhat, amely megakadályozza, hogy észrevegyük ezt az új ajtót.

Számomra a „fej” egyúttal a rációt, az okos, vagy olykor okoskodó embert is jelenti. Az embert, aki hitetlen Tamásként meg kell, hogy érintse a sebeket, melyeket a Megváltó érte is vállalt, pedig – ha lenne elég bizalma -, akár el is hihetné.

De, a „fej” jelenti számomra a tapasztalásokon, a kiszámítható és megfejthető történéseken alapuló életszemléletet, és a javak előállításához, megszerzéséhez szükséges napszakot, a nappalt is. Azt az időt, amikor minden fekete és fehér. Vagy, vagy!

Míg, az „írás” maga a csoda!

Az álmok, a lehetőségek határtalan birodalma. Az éjszakáé, amikor minden lehetséges. Az éjszakáé, amikor a külvilág elcsendesedik, hogy felerősödhessenek a belső hangok, az igaziak!

Egy hatalmas erő – hívhatjuk ideológiai beállítottságunk szerint Istennek, Sorsnak, Karmának – feldobja, majd engedi pörögni, hogy lepottyanva eldönthesse a jövőt.

A jövőmet, és az Ön jövőjét, kedves Olvasóm!

De ne feledje sohasem, hogy a végső igen, a döntés elfogadása, vagy elutasítása, az mindig rajtunk, halandókon múlik.

És végül, már csak egy apró feladatunk maradt, megtudni, halálpontosan tudni, hogy melyik oldal a „fej” és melyik, az „írás”…

Az érme két oldala…

Illusztráció: "Fej" Tóth Zsuzsa képe. Feltéve az alkotó engedélyével.

Voltam boldog és fiatal,

voltam, ki tudja mit akar.

Voltam bolondos álmodozó,

és voltam az, ki elől elmegy a hajó...

Lennék fék a rohanókon,

hűs kéz lennék homlokodon.

Híd lehetnék partok között,

fénylő csillag felhők fölött.

Lennék béke, lennék a szél,

lennék frissen sült, illatos kenyér.

Vagyok senki. Vagyok magam,

tömegben is magányosan.

Szólok, de csak Bábel hallja,

magas tornya visszhangozza:

-Voltam, lennék, vagyok! Vagyok.

Mint a csiga nyomot hagyok.

Lármafa vagyok,

tűzhalállal üzenő...

... Füstöm keserű.