Hajnal van. A lassú, és zsúfolt buszon nyűgös emberek zötyögnek céljuk felé. Utazom. Otthonról, haza.
A sínek közt feszülő koszos peron húgyszagú tócsáit magányos galamb kerülgeti. A vasúti töltés kövei közül, ott ahol az élethez szükséges minimum sincs jelen, pipacsok bólogatnak az álmosan érkező utasok felé.
Szeretném megsimogatni fejecskéiket, úgy, ahogy tettem, alig egy hete az Alpokban, a rohanó gleccserpatak -jéghideg üzenetet kézbesítő- folyama feletti híd árvácskáival, csodálva szépségüket és élni akarásukat.
De ez a mostani simogatás ott maradt bizsergő tenyeremben, mert közbeszólt a ráció:
- Jöhet a vonat, és elüt!
… Vagy, ha nem jön, és lemászom, félévszázada koptatott gerincem megmakacsolja magát, és nem engedelmeskedik, amikor majd visszamásznék.
Marad hát a szándék, és a csodálat.
Honnan tudta ez a pipacs, hogy ott, ahová magva pottyant, van számára élet?
Talán a felette 20 percenként átrobogó vonat szele a rét szellőjét idézi?
A szürke köveken pedig megtapad annyi por, ami a termőföld gondoskodó üzenetét hazudja?
Vagy mindez nem is érdekli, csak él? Megelégedve azzal, amennyi jut, és szaporodik csendesen, mert az élet arra már megtanította, hogy többen, többre lehet jutni. És, nem öli meg a mellette növekedőt, mert talán azt is tudja, hogy az erő az egységben rejlik…
Bámészkodásomat egy felém tipegő galamb akasztja meg. Csőrével kopogtatja a semmit… Reggelit keres, de az eldobott csikkek között nem talál morzsára. Éhes szeme engem fürkész, hátha adok valamit. Szégyellem magam. Az otthoni kukába dobott kenyérmaradékra gondolok, amit elhozhattam volna.
Nagyanyám mindig megcsókolta a leejtett kenyeret. Nálunk soha semmi nem lett kidobva, mert valakinek mindig kellett. Éhes tyúk, vagy madár kapta a csippenteni valót, a morzsányi maradékra pedig egy hangyácska várt.
A galamb megértette a helyzetet, és elfogadva a megváltoztathatatlant, biccentett felém, majd új lelőhelyet keresve odébb röppent.
Tanulhatnánk apró szomszédjainktól!
Megtanulni, hogyan alkalmazkodhatnánk a körülményekhez, hogyan élhetnénk túl a megszorítások – elkerülhetetlen, de szükséges! – időszakát úgy, hogy közben ne álljon meg az élet.
Megtanulhatnánk tőlük, hogy hogyan ismerhetjük fel, és fordíthatjuk javunkra az olykor adódó lehetőségeket.
… És, főleg megtanulhatnánk, hogy kitartó, szívós akarás nélkül nincs jövő.
Mert a járvány neve élni akarás! Ezt hirdetik, üzenik a töltés pipacsai, és a peron galambjai.
Remélem, elkapjuk!
Illusztráció: Müller Tamás fotóművész szabad felhasználású felvétele
Megjegyzés: szépírások
Hozzászólások
Mindegy, hogy mikor írtad a Bezárul a kaptár c. verset, teljesen aktuális. :(
Az a "hangyás" írásod jutott most eszembe, amikor a parányi jószágok a bolyból Istennek vélték az egyszerű embert...
Nagyon régen olvastam már...
Valahogy most a galambról, a kenyérről, a morzsáról, a hangyácskáról... ez a számomra azóta is megrázó és meghatározó meséd jutott eszembe...
MInd hangyák vagyunk!
Ölellek!
Kedves Laci! Köszönöm megtisztelő látogatásodat, és velem megosztott gondolataidat.
Értelek, sőt, megértelek! Igazad van... Sajnos.
A megszorítások miért kellenek? Mert az üres kamrából már nincs mit osztani...
Ésszerűbb társadalomban... Igen, az nagyon jó lenne.
... De mit tegyünk, ha nekünk ez jutott? Mit tegyünk, ha minden baj, és rossz kedv ellenére itt szeretnénk élni?
Nem gondolom, hogy előbbre vinné az országos ügyet - és egy-egy emberét sem! - a tömeges harakiri.
Élni kell, és ha nagyon akarjuk, akkor talán lehet is! Erre szerettem volna felhívni a figyelmet.
Naviv lennék? :) Meglehet.
De naivságomnak nem társa utamon a vakság is.
Ezt az alábbi verset fogadd ennek bizonyságául. Nem ma írtam...
Bezárul a kaptár
Méhecske nektárt kér,
barátságból kapja…
Kaptár királynője
közösbe rakatja.
Demokráciában,
- méheknél így szokás -,
Méhecske veti el,
és, learatja más…
Gyűjt és cipel, míg bír.
Ereje, ha fogytán,
nincsen helye többé,
bezárul a kaptár.
- Mit tegyek? – mérlegel –
Kopott szárnyam, lábam
Királynőnk szívébe
utat nem találtam.
Mézem nincs, éhezem.
Jön a tél hidege!
Didergő kicsi méh
fullánkja már tele.
Hócipő, vagy fullánk?
Egyre megy emberek!
Egye meg a fene,
ezt a hideg telet!
2008.06.26.
Hálás vagyok jöttödért, szeretettel köszönöm!
Persze felmerül a kérdés, hogy akkor meg minek? Miért vennék el egyesektől a betevő falatot, a lakáshoz való jogot is, ha nem lehet az anyagi értékeket lenyúlni? Ha a "nagy ember" is a földön (vonattal) járna, és nap mint nap észrevenné a kis pipacsot, akkor nem lenne szükség a megszorításokra.
Talán ésszerűbb társadalomban kellene élnünk, nem szabadna egy eltarthatatlan államot rálőcsölni - a maga mihaszna ingyenélőivel és kufáraival - az egyre csökkenő lélekszámú munkát végezni képes lakosságra.
Ezekről a dolgokról persze a kis pipacs és a galamb semmit sem sejt. Ők meg vannak győződve, hogy minden a legnagyobb rendben, úgy jó, ahogy van. Hálásak a természetnek, hálásak minden lénynek, aki élni engedi őket.
Szántsuk fel a lelküket, és hátha hullik bele egy kis mag!
Köszönöm.
Kedves Krisztin! Köszönöm, hogy észrevetted műfajváltásra való törekvésemet! :))) Korábbi írásaimon átüt mindaz, amit valaha az újságírásról tanultam, noha szándékom szerint nem cikkeket, hanem novellákat szerettem volna írni. Ez a kettősség végig kísért életemen. Cikkeim egy kicsit mindig a szépirodalom felé mutattak, míg szépirodalmi törekvéseimben gyakran fellelhető az újságírói véna. Igyekszem letisztult és felismerhető műfajú alkotásokat létrehozni. Olykor talán sikerül...
Köszönöm kedves és megtisztelő véleményedet, ölellek érte szeretettel.
Kedves Szaffy, örülök, hogy elkaptad, és szívből köszönöm, hogy mindig értesz!
... Hogy vannak immunis emberek? Igen. És azt gondolom, ez az állapot nekik a legrosszabb. Talán egyszer majd ők is elkapják.
Ölellek szeretettel, köszönettel!
Kedves Erzsébet!
Értelek.
Sajnos vannak erre immunis emberek.
Én, már elkaptam...