Ott, ahol a szél sem jár,
amerre a fény csak emlék,
egy árny ring az ég taván,
elrebben a madárnyi lét.
A part egy alvó, halk levél,
szél susogja álma ring,
hajnal ujja vízbe mártva,
köröket húz — s rád tekint.
A csend itt több, mint hang és jel,
sebet hasít a múlt fala,
mint sós eső, ha földre hull,
kövekké dermed az éjszaka.
A Hold egy törött kagylóhéj,
sóhaját a tenger hordja,
csillagfény csorog a mélybe,
szétszóródik minden gondja.
Mi csak állunk partkövekként,
arcunkon a fény remeg,
ahogy a Hold vízbe hull,
szilánkja bennünk lebeg.
S ha el is múlik, ami volt,
ha elhagy minden földi jel,
a csend mélyén ott marad,
mi szívedben még énekel.
Hozzászólások