SZÉPIRODALOM

1

Minden évben egyszer eljövök erre a játszótérre. Október vége van, szombat délelőtt. Hajnalban esett. Néha erősebben tépázza a szél a fákat, és ilyenkor a nyakamba rázza a megmaradt esőcseppeket. Egymagam lépdelek a fák alatt, csak néha-néha lézeng erre gyerek, de nem sokáig marad, mert nedves, nyirkos minden. Játszani ilyenkor nem lehet. Talán ettől is, nem tudom, de valahogy ma különösen eluralkodik rajtam az egyedüllét érzése.
Az elhagyatott játszóterek mindig rosszkedvvel töltenek el: üresen állnak a játékok, nincs gyerekzsibongás. Egy generáció kiöregszik, és nincs utánpótlás. Aztán lassan benő mindent a gaz, a padok lécei széttöredeznek, ülőkéik hiányossá válnak, már nem festik újra őket, és nem szeret rájuk ülni senki.
Ha körbenézek, minden rá emlékeztet. Majára. Amikor gyerekek voltunk, együtt másztunk fel ezekre a csövekre, a mászókákra, és együtt ültünk fel a hintákra. Versenyeztünk, ki lesz a gyorsabb, ki hajtja magasabbra. Mindig én voltam a nyertes, de ő, fiatalabb lévén ezt mindig csendes beletörődéssel fogadta.
Nagyra nőtt fák, bokrok. Akkor azért voltak hatalmasok, mert kicsik voltunk, most azért, mert a sok év alatt tényleg megnőttek. Akkor még öt forintért vettük a fagylaltot, fele annyiért a fél gombócot. Nem messze állt az árus bódéja, beépítve egy vendéglő kerthelyiségének kerítéssel körülvett lécei közé. Néha fizettem neki egy gombócot, ha nekem volt pénzem, és néha ő fizetett, ha üres volt a zsebem. De olyan is előfordult, hogy ketten ettünk egyet.
Megtalálom azt a fát is, amelybe a nevünket karcoltam egy szívbe. Szelíden dorgált, hogy nem szabad ilyet tenni, mert fáj a fának. De mi maradt volna nekem mostanra, ha akkoriban ezt nem teszem meg? Lám! Ez az apró kis jelzés azért megmaradt, kettőnk létezéséről árulkodik.
Később, amikor nagyobbak lettünk, többször eljöttünk ide nosztalgiázni, meg azért, hogy együtt lehessünk. Elmeséltük egymásnak titkainkat: ő az első csókot, amit egy fiútól kapott, én pedig beszámoltam arról, hogy szerelmes lettem valakibe. „Jobban szereted, mint engem?” – faggatott dühösen. Próbáltam nyugtatni, hogy nem jobban, csak másképp.
Fekete hajú, magasnak nem mondható lány volt, de izmos alkatú, mert vívni járt a helyi sportegyesületbe. Néha megvártam edzés után, vagy elkísértem oda, ha ráértem; ilyenkor meg is néztem a terem végéből a tornapadon ülve. Fehér szerelésében mindig lenyűgözött.
Így voltunk mi el együtt, sok éven át. Aztán hosszú időre elszakadtunk egymástól. Ki-ki ment a saját útján, amíg egyszer csak Budapesten találkoztunk össze. Én ott kaptam munkát, ő meg az egyik egyetemen dolgozott, ahol korábban tanult. És emlékszem a manzárdszobára is, ahol együtt éltünk másfél évig kivételes boldogságban.

2

A Múzeum körúton futottunk össze, ahol az egyik volt tanáromat szándékoztam felkeresni. Mennyire megörültünk egymásnak! Még aznap estére randevút kértem tőle. Igent mondott.
Egy nyugodt vendéglőbe vittem Budán, ahol korábban többször megfordultam ismerőseim­mel, és így, a hely adottságát kihasználva órákon át beszélgethettünk. Alaposan szemügyre vettem, hisz ennyi idő jelentős nyomot hagy az emberen. Középen elválasztott fekete haja a válláig ért. Nyakában és csuklóján ezüst ékszerek, ujjain néhány gyűrű. Mosolyában felfedeztem némi keserűséget, valami talán a múltjában megviselhette, elvesztette gyerekkori elevenségét, és néhány ránc is megjelent a szája körül. De beszélgetésünk alatt egész végig éreztem, hogy örül nekem. Hangja kedves volt és meleg, pont olyan, ahogy emlékeztem rá. Beszámoltunk egymásnak az elmúlt tíz évről. Elmesélte, hogy mi a munkája, majd azt, hogy ösztöndíjjal Madridban is megfordult. Aztán én is előadtam a velem történteket. Késő este kísértem haza.

A ház, amelyben lakott a Kosztolányi tértől nem messze állt. A későbbiekben is mindig ott szálltam le a tizenkilences villamosról, amikor hozzá igyekeztem, bár ez maga után vont még pár száz méter sétát; nem törődtem vele. Manapság, ha arra járok, amikor a környéken van dolgom, nem vagyok képes ugyanott leszállni.
Tetőtéri beépítésű lakásban élt, az egész szintet ő uralta. „Az ablakok, mint az ég felé néző szemek – mondta –, valahogy elvarázsolnak.”
A nappali és a vele egybenyíló konyha az étkezővel a hűvös nyár hangulata: a színek visszafogott, óvatos használata, meghatározó a tejfehér fal és a halványsárga, erezett padló, fáradtrózsaszín terítő, rozsdabarna székek és vele egyszínű sötétítőfüggöny, füstszürke fotelek és ágy, az egyik sarokban nagyra nőtt hibiszkusz. Délies atmoszférát idéző háló Toscana színeivel: világos terrakottapiros fal, sötétzöld, széles ágy, vörösesbarna ágyterítő, égetett cserépedények, némelyikben kisebb kaktusz, kovácsoltvas állópolc néhány kiegészítővel és fényképpel, állólámpa.
Amikor találkoztam Majával, nem sokkal előtte költözött a lakásba. Első látogatásom alkalmával még érezhető volt a festék és a lakk szaga. Folyton szellőztetni kellett, hogy elviselhetőbb legyen. Nagyon büszke volt szerzeményére, s ahogy mondta: „ez volt életem egyik álma”.
Azokban az időkben sokat találkoztunk. Miután lakására érkeztünk az éjszakai életből, több esetben is nála fejeztem be a napot. Ezek a kilengések nem voltak olyanok, amelyeket később szégyellnünk kellett volna bármelyikünknek is. Néha egy étterem vagy kávézó félhomályába húzódtunk, esetleg kisebb társasággal látogattunk ilyen helyeket, vagy moziba mentünk. Emlékszem még a kivilágított hidakra, a Duna-part épületeire, ahogy meglátszottak a víz tükrében, és a kivilágított villamosok csíkjára. Néztük, ahogy áthaladnak a hidakon. Szerettünk elvegyülni az esti forgatagban. Néha gyalog mentünk hozzá a Gellért Szállótól, végig a Bartók Béla úton a Kosztolányi térig, majd onnan, egy kisebb utcán hazáig.
Ha nem maradtunk ki sokáig, és volt még ereje akkor tanult, vagy a következő napra készült. Előfordult, hogy éjszakába nyúlón beszélgettünk, több esetben a vágyainkról, céljainkról. Megállapod­tunk a barátságban, mert a szerelem után mindig jön egy következő: egy szép mosoly, elbűvölő illat és szempár. Ezért megfogadtuk egymásnak, hogy nem beszélünk szerelemről, így fel sem merül bennünk féltékenység, birtoklás.

A lakásán vagyok. Megnézem az órát, hajnali hármat mutat, a nappaliban az ágyon fekszem (elaludtam olvasás közben). Látom, ahogy az íróasztala fölé hajolva tanul. Háttal ül nekem. Egyik lába felhúzva a szék ülőkéjére, halkan lapozgat, nehogy felébresszen. Nem sejti, hogy már tíz perce figyelem, de elárulom magam, és invitálom, hogy feküdjünk le, pár óra alvás is számít. Megnyugtat, hogy néhány perc még, és mellettem lesz, én csak menjek. Aztán valóban, eloltja az olvasólámpát, utánam jön, és mellém fekszik. Fejét a vállamra hajtja, és simogatja mellkasomat, de érzem, hogy mozdulatai lassulnak, s már alszik is. Hagyom még egy darabig, aztán óvatosan lefejtem magamról, és betakarom.
A mi kapcsolatunk valóban nem szorítható a szerelem konvenciói közé. Úgy élünk, mint Ádám és Éva, olyan természetességgel tekintünk egymásra, mint két gyerek, mintha ugyanazon családban nőttünk volna fel, és megszoktuk volna egymás látványát, de ha mégis ránk tör a vágy, szerelmeskedünk, ahogy ő szereti. Kísérletező alkat, próbálok eleget tenni fantáziájának. Ebben nem érzünk semmi kivetnivalót. Ilyenkor leveti gátlásait, velem teljesen önmaga lehet. „Suttogj! Suttogj a fülembe valamit! – kérlelt egyszer. – Olyanokat, amiket csak titokban gondolsz. Felizgat!” És én kedvére tettem. Ezeket a mélyről fakadó vágyakat csak velem képes megosztani. Szeretkezéseink csatározások; minden egyes alkalom drámai jelenet, mindig lenyűgöz.
Soha nem fogadtunk egymásnak testi hűséget, de mindketten érezzük, nincs szükségünk ilyen fogadalmakra. Ragaszkodunk egymáshoz, és ez mindkettőnket jóérzéssel tölt el.

Egyedül vagyunk otthon. Nem jellemző, hogy másvalaki is bebocsátást nyerne birodalmába.
Délután van, talán fél öt lehet.
Az ágyon ül mellettem, ruha nélkül, bőre még mindig őrzi a nyár barnaságát. Lába felhúzva, egymás előtt keresztbe téve, térdére hajtja fejét, közben két kezével elől átkulcsolja lábát, hogy az ülés stabilabb legyen. Izmok és inak összjátéka. Nézem a testét, a különböző apró kis részleteket is megfigyelem: bőrének ráncait a sarkakon, a lábujjak arányosságát, a lábboltozat ívét, a lábfejét – micsoda funkcionalitás az ember lába! – aztán a térdét, rajta centis forradás. Emlékszem, ahogy ez a baleset történt. Egyszer felfelé mászott egy hatalmas orgonabokorban, és ócska szandálja megcsúszott valamelyik alsó ágon. Ráesett egy éles kőre, ami felhasította a bőrét. Letörölgettem vérét, én mostam ki a sebet, és kötöztem be a zsebkendőmmel. Ezek szerint meglátszik örökre.
Töltök Majának egy italt, amit szeret, Camparit jéggel. Tudom hol tartja, előveszem abból a kis bárszekrénykéből, amit nemrég szerzett be.
- Érdekes, hogy ti férfiak mindig becézitek a nőket: drágám, nyuszikám, bogaram, virágom, kedvesem, csillagom. Csak te nem. Miért?
- Nem tudom.
- Csak én maradok meg Majának. Engem mindig csak Majának hívsz.
- Biztos azért, mert szép neved van – nyugtatom meg. – Lehet, hogyha valakinek nagyon szép neve van, azt nem becézik, mert szeretik kimondani.
- Most megnyugtattál – nem túl meggyőzően, de mosolyog.
Keresek egy narancsot, szétbontom, felét a kezébe adom. Aztán töltök egy italt magamnak is, s közben látom, ahogy fekete pillantásával követi mozgásom. Majd ismét odamegyek hozzá, és megcsókolom. Még narancsízű a szája. Hanyatt dől az ágyon, bal melle alatt anyajegy, amely ebben a pózban jól látszik. Tekintetem végigszalad a testén. Érzem, ahogy erősödik a vágy bennem. Észreveszi, de el akarja terelni a gondolatomat. Ismerjük egymás pillantását, rögtön lehiggadok.
- Mit gondolsz, lehet valakit szeretni messziről? – teszi fel a kérdést. – Előfordulhat, hogy egy férfi vagy egy nő, a konkrét, testi szerelmet egy finomabb, magasabb rendű együttlétre cseréli és távoli kedvest imád?
- Igen – válaszolom, ámbár azt gondolom, részéről ez csak költői kérdés, vagy megerősítést vár. Miért ne létezne ilyen szerelemfelfogás? Már a középkori udvari és lovagi lírában is megjelent a távoli szerelem koncepciója. A lovag kiválasztotta szíve hölgyét, aki lehetett akár elképzelt vagy valós személy, és évekig imádta őt. De nem plátói szerelemről van itt szó, tehát nem kell feltétlenül be nem teljesült szerelemre gondolnunk. És ha már itt tartunk, úgy gondolom, hogy a nők évekig képesek várakozni arra a férfira, aki egyszer örömöt okozott nekik.
- Ennyire egyszerű lenne? – majd felnevet. – Ezek szerint újabb pontot írhatunk a nők javára.

3

Egyik nap felvetette, hogy költözzünk össze, van nála hely bőven. „Az ágyon ketten is elférünk” – tette hozzá mosolyogva. Természetesen beleegyeztem, nem kellett kérlelnie. Nem tagadom, bármily ügyességre is tettem szert az egyedüllétben, Maja invitálása praktikus előnyökkel is járt. Ha egy férfi huzamosabb ideig él egymagában, hajlamossá válik nem törődni bizonyos dolgokkal, rendetlenebb lesz. Feladtam tehát bérelt lakásomat, és hozzá költöztem.
Kaptam törölközőt: halványkéket, jó nagyot és jó puhát. Teljesen be tudtam csavarni magam vele. Utólag elárulta, hogy nekem vette, mert illik a szememhez. Pont olyan kék. Aztán saját polcom is lett a fürdőszobában, meg szekrényem a ruháimnak. Berendezkedtem.
Leginkább a nappalit szerettem. A teraszajtó előtt, ahol az összehúzott sötétítő résnyire szétnyílt, mindig sejtelmes fények szűrődtek be, és ebben a fénysávban néha apró porszemeket láttam lebegni, melyek aztán óvatosan megültek a bútorokon.
Egy Miró reprodukció lógott a falon, a L'oro dell'azzurro, az egyik fotellel szemben, amelyikben rendszerint üldögéltem, így, ha akartam volna, akkor sem térhettem ki előle.
Kadmiumsárga alapon kék, a kép közepétől kicsivel jobbra, az arányokat tekintve tetemes méretű, tojásdad alakzat látható. A felvitt, szinte borzas ecsetnyomok a beleszőtt ibolyaszínű erekkel kavargó mozgást érzékeltetnek. Ezt a lebegő kéket egy piciny piros folt hivatott ellensúlyozni a kép bal felső tartományában, ami óvatlanul a kép közepén és fölül lévő páraszerű, zöld pöttyre tereli a figyelmünket. Ezzel ellentétben a kép alján nagy, háromnegyed körhöz hasonlatos fekete ecsetvonal, ami a japán tusrajzokra emlékeztet. Ezt a vonalat szinte lezárja az egyik végén egy fekete pötty és merőlegesen két rövidke vonal, ami egy ülő emberre emlékeztet (itt nem teljesen értünk egyet, mert szerinte más szándékról is szó lehet, sokkal inkább a mozgásról és a kép belső energiáiról; lehet, hogy mindkettőnknek igaza van). Aztán még néhány fekete pötty és csillagszerű alakzat, itt-ott.
Tetszik nekünk Miró minimális figuralitása. Ugyanakkor rögtön eszünkbe ötlik, miközben a képet próbáltuk elemezgetni, hogy pont úgy jártunk el, mint az az olvasó, aki egy történetbe beleképzel dolgokat, szinte kiegészíti, vagy akár teljesen megérti az írói szándékot. Talán ez a lényege ennek a festészetnek is?

Egyik nap korábban értem haza. Már azt mondtam „haza”, pedig az ő lakásában éltem.
Az egyik falra éppen Madrid utcáiról, házairól, parkjairól készített diapozitívjait vetítette ki. A távkapcsolóval váltogatta a képeket. A vetítő halk duruzsolása. Csak az új keretek behelyezése váltott ki egy-egy tompa zajt.
Odajött hozzám. Egyik kezében félig teli pohár. Két karját a vállamra helyezte, közben a poharat a hátam mögött tartotta. Lassan táncolni kezdtünk. Csak aprócska lépések voltak ezek, ide-oda. Lábujjhegyre emelkedett, talpa puha párnáinak apró nesze hallható volt a padlón. Ekkor vettem észre, hogy kicsit be van csiccsentve. Kivettem kezéből a poharat, letettem az asztalra.
- Mesélsz nekem Madridról? – kérleltem.
- Mit meséljek?
- Bármit.
- Egy tetőtéri lakásban éltem, majd' egy évig. Innen az ötlet – s közben körbemutatott –, persze nem ekkorában, de szerettem. És itt a színek sem olyan harsányak, mint arrafelé, inkább visszafogottabbak. Mint látod.
- Volt szeretőd?
- Volt. Egy magyar fiú Budapestről. Érdekes! El kellett mennem Európa túlsó felébe, hogy találkozzak vele, akivel amúgy az Andrássy úton is összefuthattam volna.
- Szeretted?
- Szerettem... Talán.
- Szoktál vele találkozni?
- Nem. Azóta sem láttam. Az elején még váltottunk néhány levelet, de abbamaradt. Talán jobb is így.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy tényleg jobb is így.
Úgy éreztem, hogy sekélyes lenne az életem Maja nélkül, a gondolatai, a fejtegetései nélkül. Meg akartam ismerni érzéseit, azok fundamentumait vallásról, társadalmi problémákról, művészetről, nemiségről. És miközben próbáltam megérteni őt, magamban is felfedeztem olyan igazságokat, amikről korábban fogalmam sem volt. Talán ezektől teljes egy kapcsolat?

4

Az első telünk kevés havazással kezdődött.
Latyakos úttestek, járdák. Bokatörő mutatványaink, ahogy egyensúlyozunk a csúszós járdákon, gyalogátkelőkön. Majd amikor beköszönt az igazi tél, didergések az autóbuszra, villamosra várakozva. Átfagyott testünk felmelegítése, forralt bor illata egy kiskocsmában, karácsonykor fenyőfa állítása, ajándékozás. Az ünnep első napjának reggelén indulunk haza a szeretteinkhez.
Aztán jött a tavasz. Sokáig tartott, náthát és influenzát hozott Maja számára. Betegsége napjaiban én ápolom: kiváltom a gyógyszereit, bevásárlok, főzök, mosok és teregetek. Álmatlan éjszakáiban vele virrasztok, mérem a lázát. Jólesik a citromos tea melegsége.
De elmúltak ezek a napok is.
Születésnapjára virágot viszek neki, tulipánt, jó sokat. Sárgát és enyhén rózsaszínbe hajlót. Vázába teszi, szépen elrendezi mind. Amikor már melegebbre fordul az idő, akácok és hársfák virágzása a házunk előtt. Az ablakok kitárva, hadd áramoljon be a kellemes illat-kavalkád. Fecskék csivitelése a szomszéd ház eresze alatt, szárnycsapásaik hangja, ahogy sebesen húznak el az ablak előtt. „Ki a zöldbe, el a városból!” – volt a jelszavunk. És a Normafánál a gyerekkori csínytevéseinkre emlékezünk.
Aztán beköszöntött a soha véget nem érő, forró nyár.
Megolvadt aszfalt és meggörbült sínek. A villamosokon és buszokon az elhúzott ablak mellé ülünk vagy állunk. Csalódást okozó gomolyfelhők az égen, igazi eső nem esik belőlük, csak elvétve egy-egy rövidke zápor. A tetőtérben, ahol élünk, különösen nehéz elviselni ezeket a forró napokat, de a meleg és a hiányos öltözékünk, fokozza a vágyat mindkettőnkben, így még többet szerelmeskedünk. Ilyenkor néha beteszi kedvenc CD-nket a lejátszóba: Cielo e Terra. A gitárzene Andalúzia forró tájaira repít minket, a narancs- és citromligeteibe, a pálmáktól és jázminbokroktól illatozó terekre, a fehérfalú házakkal teletűzdelt falvaiba. Mindketten az őszben várjuk a megnyugvást.
És végre eljön közös évszakunk az ősz.
Megsárgult leveleken átszűrődő fények. Hosszú séták a Margitsziget fái alatt, beszélgetések, versek felolvasása egymásnak a padokon. Egyszer ő olvas, egyszer meg én. Csöndjeinket csókokkal, ölelésekkel töltjük ki. És néha, amikor elszámítjuk magunkat, eső hull ránk. Ilyenkor megiramodunk, és keresünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat.
Október végén, november elején zuhog. Esőcseppek hangja az ablakokon. Ezeken a napokon befelé élünk. Visszahúzódunk saját belső világunkba, egymás mellett, mégis egymástól külön élünk, szabadteret adva mindkettőnknek; fellélegezhetünk egy kicsit. A nyugalom és a körénk simuló csend megérlel bennünk minden együtt töltött percet, órát. Aztán eljön az az idő is, amikor megint rátalálunk egymásra. Ilyenkor neki adnám mindenemet, meg is ajándékozom valamivel, a tudatosan háttérbe szorított kedvességek előtörnek, és újra felfedezem a tőle elválaszthatatlan, a lényéhez tartozó princípiumokat.
Amikor újból hidegebbre fordul az idő és megint melegebben kell öltözni, akkor is sétákat teszünk a városban. Ismét a nyakába kerül a hosszú, csíkos sál. Amikor beáll a fagy, fél pár kesztyűmet nekiadom, hogy ne fázzon a keze, mert mindig elfelejti magánál tartani a sajátját. Egyik kezünk a zsebünkben, így elég lesz az enyém mindkettőnknek.

5

Reggelente, amikor felébredünk, az utca zajai. Időről-időre ismétlődnek. Ha az ember kitartóan figyel, észreveszi: a villamos távoli zöreje, a házban minden reggel valaki TV-t hallgat, illetve néz, valószínűleg a munkahelyére készülődik, az alsó lakó zárja az ajtót, kulcsának csörrenése, léptek visszhangja a lépcsőházban. A szemben lévő pékségbe hozzák a reggeli sütést, majd a furgon ajtócsapódása. Kutyák futtatása. Aztán valamelyik vasúti hídról vonat dübörgése. Egy pillanatra azt hiszem, nincs is olyan messze az a híd, mert oly hangosan sikítanak a kerekek a síneken. Vagy csak a szél fújja felém a hangot? Lehetséges. Esténként a város halk duruzsolása és a villamos zöreje ismét. Öregasszonyok beszélgetése a ház előtt, ahogy kitárgyalják az aznapi történteket. Valakik megint kutyát sétáltatnak (a hűséges jószág mindig témát teremt). Templomtorony harangjának távoli kongása, valahol kezdődik a mise.
Mindezek áthatolnak a falakon és a tetőcserepeken keresztül, majd eljutnak hozzánk.

Az egyik órájára készül. Ujjai puhán kopognak a számítógép billentyűzetén. Aztán papírlapok, a jegyzetei surrogása. Bal kézzel ír. A nyugalom úgy ül meg a szobánkban, mint ahogy a langyos nyári estéken lebbenti meg a szellő a lágykönnyű függönyöket. És ez is boldogság. Az ember oda sem figyel, egyszerűen csak érzi. Nagyon tudja, hogyan kell békét csempészni az életembe, békét csempészni a hétköznapjainkba.
Egy könyv hever mellettem; úgy aludtam el, hogy olvastam. Látom, álmomban mellém tette, nehogy ráfeküdjek.
- Elaludtál – mondja, amikor kinyitom a szemem.
- Igen. Nem bírtam tovább.
- Rögtön jövök. Csak lezuhanyozom. Megvársz?
Mire igent mondanék, már a fürdőszobában van. Míg fürdik, azon tűnődöm, hogy vajon a nők mi alapján választanak inkább partnert. Amikor visszajön, meg is kérdezem, mi a véleménye. Törölközőbe csavarva, az ágy szélére, mellém ül.
- A nők ösztönös vonzalmat éreznek azon férfiak iránt, akiknek kicsivel nőiesebb intuíciójuk van, mert a női léttől való megváltást remélik tőlük; ezért inkább választanak ilyen szeretőket. Emlékszel? Annak idején beavattalak az összes titkomba. Te voltál a lelki gyóntatóm.
- Emlékszem. Részletesen elmesélted, ami veled történt.
- Igen, mert mindig a részleteken múlik minden. Ahhoz, hogy jó tanácsokat adj, mindent tudnod kellett, pontosan.
Velem szemben ül, megérint. Nézem a szája szélét. Az alsót. Szája szegletében aprócska vonal jelenik meg, mintha mosolyogna; egy érzéki mosoly. Aztán a szemét nézem, ahogy a keze ritmikus mozgását figyeli. Arcára minden rá van írva, és már tudom, hogy nagyon kíván engem.

A holdsugár fény-árnyékot borított ránk. Csak az éjszaka volt velünk, meg egymás testének lüktetése. Megcsókoltam. Éreztem a lecsukott szemhéja ízét, a melle ízét a számban. Majd, amikor megnyugodtunk, testünk egy kőszobor mozdulatlanságába fagyott, állandósult számunkra az idő, megálltak a percek, nem voltak holnapok, holnaputánok, és megszűnt a város, csak a szoba létezett, a hanyagul elhúzott függönnyel, és benne az ágy, ahol Majával fekszem; és akkor a Hold fénye megcsillant mellén. Ekkor tudtam: soha nem akarok más nőt. Az is megfordult bennem, hogy vajon nem gyávaság-e nem felvállalni, nem kimondani a szerelmet? Egy pillanatra elkalandoztam még az idők pereméig, aztán újból visszatértem a jelenbe. De a fáradtság kis idő után legyűrt minket, és mindketten elaludtunk.
Engem hirtelen mégis felébresztett valami. Nem is tudtam mi. Talán egy autó motorjának indulása vagy egy fékcsikordulás. És már újra a jelenben voltam, a tetőtéri lakásban, mellettem aludt (pontosabban félig rajtam) egy csodálatos nő, egyik combja keresztben a lábamon. És tovább hallgattam halk, nyugodt szuszogását.

Valahogy mindig jókedvvel ébredtem fel nála.
Felkeltem az ágyból, fürödni indultam. Rögtön magára húzta a vékony takarót, amikor észrevette, hogy az egészet egymaga birtokolhatja.
A zuhany alá álltam, és langyosra szabályoztam be a vizet. Ahogy a ferde bukóablakon besütött a nap, megcsillantak vállamon az apró vízcseppek. Ezernyi fénytörés mind. Jólesett a langyos víz, a tusfürdő síkossága. Amikor befejeztem a fürdést, elsettenkedtem a konyháig, óvatosan, nehogy felébresszem, majd töltöttem magamnak egy hideg italt. Elhatároztam, hogy olvasok, amíg megszárad a hajam, ezért levettem a polcról egy könyvet, az egyik kedvemre valót, a Pascal Gondolatok-at. Ezt kértem tőle kölcsön, amikor először jártam a lakásán, és most, nagyon örültem, hogy akkoriban gyorsan elolvastam, mert így ismert olvasmányként vehettem le a polcáról. Felnyitottam és újraolvastam az ötszázhatvanhatos feljegyzést, amelyen sokat vitatkoztunk: „Nem értünk semmit sem Isten műveiből, ha nem abból az elvből indulunk ki, hogy egyeseket vaksággal akart megverni, másoknak meg fel akarta nyitni a szemét.” Aztán eszembe jutott Carpentier Embervadászata (amit eredetiben is sikerült megszereznie és olvasnia). Nekem az első fordítását javasolta olvasásra, mert nem volt kibékülve a következővel. Aztán a kedvenc Neruda-versek! Mennyire szerettük Josie Bliss minden sorát!
Leültem tehát az egyik fotelbe, és a résnyi fénynél olvasni kezdtem Pascal gondolatait, amíg felébred, de nem sikerült igazán belemélyednem, mert folyton elkalandoztam a régi időkön, meg azon, hogy mit is jelentünk valójában egymásnak. Eszembe jutott, amikor annak idején, együtt öltöztünk a strandon, belopódzott hozzám az öltözőbe, és magunkra zárta az ajtót (serdülőkori kíváncsiság). Ekkor fedeztük fel egymás testét, engedte, hogy megsimogassam a mellét. Milyen szépek is voltunk! Utána együtt mentünk el egy közeli tejbisztróba, akkoriban még voltak olyanok. Ettünk és ittunk valamit, aztán irány a mozi. Hét forint volt a jegy, amit vettünk, ezért már a nézőtér középső soraiban ülhettünk. Este hazakísértem. Csókot nyomott az arcomra, én a szájára próbálkoztam. Először elhúzta a fejét, aztán mégis engedett. Aznap éjjel vele álmodtam.

Ahogy múlt az idő, egyre inkább kötődtünk egymáshoz. Észrevettük, hogy beszélgetéseinket a korábbinál még mélyebb megértés járja át, és ez jó érzéssel töltött el bennünket. Újból megállapítottuk, hogy a barátság lehet a legtartósabb kapocs két ember között, így köztünk is. Érdekes mód, egyéb barátaink nem voltak, de ez nem is zavart bennünket, teljesen kitöltöttük egymás világát.
Elszigetelődtünk. Az együtt töltött idő előrehaladtával kezdtem úgy érezni, hogy elszakadok a külvilágtól. Végeztem a munkámat ugyanúgy, mint korábban. De valami mégis más lett. Ott volt nekem Ő. Apró, kis jelzéseink voltak, amiket csak mi értettünk. A külvilág szemében szeretők voltunk, egymás szerelmesei, és amikor rákérdeztek erre, cinkosan összenéztünk.
Utólag számtalan kérdés merül fel bennem közös életünkről. A szerelem mindig összeesküvés. És a barátság?

6

Mint minden boldogság, a miénk is befejeződött. Az elején megállapodtunk, hogyha mennem kell, nem vacillálok, és „otthon” vállalok munkát, ahogy mindig is szerettem volna; persze, ha előnyösebb a jelenleginél. A barátság kiállja a távolságot, mondtuk. Nem ígértünk egymásnak olyat, aminek betartása megronthatná kapcsolatunkat. Így újból költöztem, de most nagyon messzire, az ország túlsó végébe, haza. Éreztük, hogy ez most végleges lesz. De mint minden dolog, amit a véglegesség leng körül, szomorú is egyben. Nehéz volt elszakadnom tőle, és tudtam, hogy ő is hasonlóan érez. Nem jöhetett velem, minden a fővároshoz kötötte.

Egy év múlva levelet kaptam Majától. Tudtomra adta, hogy szerelmes lett az egyik munkatársába, és férjhez ment minden felhajtás nélkül. Ez utóbbi kijelentésén meg sem lepődtem, mert tudtam, a házasságkötés ceremóniájáról egyéni álláspontja van. Többször is elolvastam amit írt, örültem a boldogságának. De a következő évben több panaszkodó levél is érkezett. Ezekben az állt, hogy szerelmük gyorsan elmúlt, kudarcba fulladt az egész. Férje folyton rá akarta kényszeríteni az akaratát, elképzeléseit, át akarta formálni saját képére, és nem azért, mert túlcsordult benne a szeretet. Úgy látszik, nem ismerte eléggé, annyira, mint én, és nem tudta, hogy Maja egyéniségét nem lehet gúzsba kötni. Az embert nem lehet átszabni, mint egy ruhát. Maja mégis sokat engedett, de az otthoni és a munkahelyi veszekedések nem szűntek meg.
Ekkor azt írtam egyik válaszlevelemben, hogy jöjjön el hozzám, látogasson meg. A levegőváltozás jót tehet. Az időpontban is megegyeztünk.

Elképzelem, ahogy beül az autóba, majd keresztülhajt a városon, ráfordul az autópályára, majd a Balaton után az alacsonyabb rendű utakra tér. Aztán jön egy kanyar és egy szabálytalankodó autó. Lehet, hogy Maja is elkalandozott gondolataiban, ezért nem tudta időben elrántani a kormányt. Lehet, hogy épp rám gondolt? Remélem nem! Mert az borzasztó lenne. Nem lett volna szabad engednem, hogy autóba üljön, nekem kellett volna hozzá sietnem, ahogy először kérte, de rábeszéltem, hogy jöjjön.
A címemet és egy nekem szóló, fel nem adott levelet is megtaláltak az iratai között, így engem is értesítettek a balesetről. Rögtön autóba ültem, és siettem, ahogy csak tudtam.
Amikor az ember ilyen esetekben látogatni megy kórházba, úgy érzi magát, mintha vádlottként kihallgatásra vinnék. Nem tudja, mi vár rá: mit fognak kérdezni, mit fog hallani. Én sem tudtam. Zakatolt a szívem. Maja még az intenzíven volt. Ahogy az üvegfal mögé értem, akkor kapcsolták le a műszerekről.
Orvosok és ápolók sajnálkozó tekintete.
Elhagytam a kórházat. Odakint minden napfényben úszott, az emberek, mind, egy-egy individuum, jártak-keltek, örültek és nevettek, vagy bosszankodtak csip-csup dolgok miatt, a nyári forróság miatt, vagy azért, mert késett a busz, amire várakoztak. Maja meg közben ott feküdt valahol egy megdermedt, sötét és ismeretlen világban. Iszonyodva néztem körül. Haragudtam mindenkire. Vettem egy doboz cigarettát és egy üveg italt. Hazamentem, magamra zártam az ajtót, és leittam magam.

Vajon meddig hiányzik valaki, és vajon meddig lehet szeretni valakit? Az élőket, akik elhagytak minket, könnyebb elfelejteni. De a holtakat lehet-e? Pedig talán fordítva szokott ez lenni.
Próbálom felidézni arcát. Az évek múlásával egyre nehezebben sikerül, egyre messzebb kerül tőlem, mint egy lassan, de biztosan távolodó vitorla a tengeren, amely egyszer csak eltűnik a horizonton. Aztán teljesen felidézhetetlenné válik majd (egyetlen fénykép sem készült együttlétünk ideje alatt). Többé nem láthatom arcát, mint ahogy a Hold túlsó oldalát sem láthatjuk soha. Aztán majd azon kapom magam, hogy felépítem magamban alakját, hangját, egyéniségét, olyannak, amilyennek látni szeretném.
Most mennem kell. Ha kicsit messzebb nézek, látom a hegyből meredező sziklákat, a gerincen végigfutó turistaút korlátját és fölöttük a fenyves erdő zöldjét. Sokasodnak a felhők az égen; megint egy újabb úszik a derengő nap elé. Szemerkélni kezd az eső, és feltámadt a szél is. Szerette hallgatni, ahogy süvít a szél a fákon, ilyenkor mintha sírnának. „Ez a fák hangja!” – emlékszem szavaira. Amikor sírnak a fák, mindig rá emlékezem.

Pécs, 2007. augusztus 16.