SZÉPIRODALOM

Azon sejtelmes, izzó mélységekből
kéklenek árva csóvái pillantásodnak, amely
szigorúan, de nem komoran végigmér,
talán decensen megállok benne, nem találtatva könnyűnek.
Csak az az álom hív, hogy Nálad lehessek mindig otthon.
Az ódon éjszaka árnyai közt csillámlik a csillagpor.
Rezge pókhálód fonalaival körbe szőve, sarokba szorítva
engem fogsz be. Messze túl megannyi megvakult várakozáson.
Sárga rózsák e lélekvirágok.
Mind frissen vágott. Nagyanyám ósdi vázájában.
Olyan a te csended, Édes. Szavaid, amelyek csak
hozzám szólnának majd, hiú álom. Lassan felébredek. A porlepte,
kopottas barna karosszékben időzve csak a nikotinos
éberség vár. Női szíved világoló sárga rózsák
bájos mosolyával kint is, meg bent is, ahogy
távoli csillagfényed is pompázik: keresztneved jelentése nagyság.
Időtlen urnákban. Miután elégetted a reményeim.
Kilétem hamvai felett lebegnek félhomályosan,
ki nem mondott vak ígéreteim. Ez a
szerelem is lassan mozgó szürkés füstté válik.
A kései enteriőrben mint Pallas Athéné szikrája,
öngyújtóm lángja villan. Egyik cigarettám után
a másikra testálva a gomolygó vágyat.
Hamuja szétszóratott némaság. Ez éjjeli táj itt
benn. Mekkora fordított arányosság a te
csendeddel. Bábája a kesernyés hiány.
Nem érkezel. Noha talán tájékozódási pont
leszek a kiismerhetetlen belső térképeden.
Nincs, s nem is lesz szükség metafizikus
személyzetre, ha halálra vagyunk
kiképezve. Mégis tekinteted mélykék
csendjében add nekem szótalanul, lassan
átölelve, mint egyetlennek – szórt fényű, talán sosincs
szerelmedet. Még ha írott és íratlan törvény tótágast is áll.
Többet ér minden szócsatánál, a tőlem való zsigeri irtózásnál
megannyi hófehér érintésed: talán lágy öröklétem lenne ez.
Virágzanak a sárga rózsák hangtalan.
Miután mégis és váratlanul megérkezel, Édes:
a sohanapján. Miközben angyalarcod már huszonhárom
novemberében végleg elvesztetted.