SZÉPIRODALOM

84

Carnavon és élettársa kaliforniai házukban voltak. Diego néhány szóval elmesélte, hogy miért jött Fernandez 3, majd egyenesen visszatértek hozzá, ahol látogatója nyugodtan várakozott. Meglepetten ugrott fel, amikor megjelentek a szobában.

— Nehéz megszokni a helyváltoztatásukat — mondta kényszeredett mosollyal.
— Elhiszem — bólintott Walraf, majd bemutatta társait. — A barátaim, Carnavon és Alma, a felesége. Velem jöttek, hogy meghallgassák a történetét, ha maga is úgy akarja.
— Rendben.
— De mindenekelőtt jelezni akarom, hogy a rendőr — ha valóban az volt, aki a ház előtt ment el — többé semmilyen veszélyt nem jelent magára.
— Megölte? — kérdezte remegő hangon Fernandez 3.
— Dehogyis. Meghalt önmagától. Nem szokásunk ölni — mondta Diego Walraf, és nem fordította el a tekintetét. — Ha nem tévedek, megállt a szívverése, amikor hirtelen megjelentem mellette. Senki sem mondhatja, hogy nem természetes úton veszítette el az életét.
— Jobb így — hagyta jóvá látogatója. — Mit akarnak tudni pontosan?
— Mindent — válaszolta Carnavon. — Miért akarnak elpusztítani minket?
— Tud már erről?
— Amint látja.
— Mert mi nem szeretjük magukat!
— Miért? Mit vétettünk, hogy ennyire gyűlölnek minket?
— Semmit. Mások, mint mi. Ahogyan utaznak. Nincs szükségük gépekre: sem autóra, sem repülőre, még lábra sem, hogy helyet változtassanak. Tudjuk jól, hogy beszédre sincs szükségük. Maguknak telepatikus képességeik vannak. Egymás gondolataiban olvasnak. Vas egészségük van. Soha nem betegek. Mi pedig állandóan betegségekkel küszködünk, ártatlan gyermekek halnak meg gyógyíthatatlan betegségekben. Az idő nem fog magukon, nem öregednek. Gondolom, nem negyvenéves, mint amilyennek nézem. Mi viszont öregszünk. Harminchárom évesen már ősz hajszálaim vannak. Negyvenöt éves korban a nők terméketlenek. A férfiak és nők fizikai energiája ellenállhatatlanul csökken ötven év után. Mi mindig meghalunk. Az évek múlásával tudjuk jól, hogy közeledik a pillanat, amikor el kell hagyni az élők világát, és nem tudjuk, mi van az elmúlás után. Filozófusaink és teológusaink kihasználva ezt a helyzetet, jobb életet ígérnek a túlvilágon, vagy utódaink jobb életét a jövőben.
— Ezek a különbségek léteznek — hagyta helyben Alma. — De mi nem akartuk ezeket a különbségeket. Ellenkezőleg!
— Elhiszem, hogy igazat mond. Vannak olyan teóriák is forgalomban, hogy mindez nem a maguk hibája. Állítólag azt akarták, hogy mindenben pontosan olyanok legyünk, mint maguk.
— Ez az igazság. Gondolkodóik nem tévednek — válaszolta Carnavon. — De ezért a különbségért annyira gyűlölni minket, hogy kiirtásunkat kívánják? Ez mégiscsak túlzás, nem gondolja?
— Ha a véleményemet akarja tudni, azt válaszolom, hogy igen. Ezért vagyok itt — mondta Fernandez 3, miközben egymás után nézett hallgatóira. — De az én véleményemnek semmi jelentősége. Ha logikusan akarunk gondolkodni, a közös élet magukkal képtelenség.
— Miért? Elég hely van mindenki számára.
— Igaza van, asszonyom. Pillanatnyilag.
— Alma azt akarja mondani, hogy a földrészek üresek — vágott közbe Walraf. — Még ha nem is ismerik őket, tudják jól, hogy hatalmas, néptelen földrészek vannak.
— Tudjuk jól, persze.
— Mi a probléma akkor? Alig százezren élnek itt Kaliforniában. Mi szétszóródva majdnem láthatatlanok vagyunk az önök számára. Miért kellemetlen a jelenlétünk?
— Nem pillanatnyilag. Vezetőink több száz évre előre megtervezték történelmünket és fejlődésünket.
— Magyarázza el világosan. Kitervezni a történelmet? Hogyan? — hajolt előre az asztal fölé Diego Walraf.
— Az eljövendő nemzedékek számára. Nagyon lassan szaporodnak, és mi nem tudjuk, miért. Mi pedig, magukkal ellentétben, gyorsan szaporodunk az elhalálozások és az élet nehézségei ellenére is. Amikor majd más földrészeket gyarmatosítunk, az önök jelenléte fékezni fogja terjeszkedésünket. Nem tudunk együtt élni. Ez képtelenség!
— Igaza van — cserélték ki gondolataikat szótlanul.
— Mi nem keveredhetünk velük, mert képzeljék el: egy pár, ahol az egyik partner ellenállhatatlanul öregszik, míg a másik évszázadokon át fiatalon él! — Carnavon gondolatait Fernandez 3 kivételével mindannyian felfogták.

Rövid gondolkodás után Walraf feltette a lényeges kérdést:
— Hol tartanak a tervükkel?
— Elméletileg kész a gép. A gyakorlatban sikeresek a kísérletek, de csak kis távolságon, alig tíz méteren. Vagyis még nagyon messze vagyunk attól, hogy képesek legyünk távolról, a Föld nagy területein alkalmazni.
— És a földkörüli szállítás?
— Az sincs még kész. Éjjel-nappal egy másik csapat dolgozik rajta.
— Tudja, milyen rakétát akarnak készíteni? — A választ várva visszatartották a lélegzetüket.
— Tudom, hogy nem rakétáról van szó. Néhány elejtett szóból kiderült, hogy egy antigravitációs motoron dolgoznak.
— Antigravitáció?
— Úgy gondolom, igen.
— Ez már gyakorlatilag megvalósult?
— Dehogyis. Minden valószínűség szerint mi hamarabb elkészülünk, mint ők. Korábban kezdtünk dolgozni.
— Mennyi időre van szükségük, hogy a fegyver akcióképes legyen?
— Képtelenség megítélni — tétovázott Fernandez 3. — Meglehet, hogy elegendő lesz néhány év a nehézségek megoldására. De könnyen elképzelhető az is, hogy nem sikerül, mire megöregszem, és soha nem látom meg az eredményt.
— Tehát pillanatnyilag nem vagyunk veszélyben?
— Nyugodtak lehetnek. Még nem.

85

Carnavon és Alma egyenesen Spanyolországba mentek Stockwellékhez. Walraf egyedül maradt látogatójával.

— Látja, kérem, ez a váratlan megjelenés és eltűnés az, ami elviselhetetlen számunkra. Még nekem is! Úgy találom... hogyan is mondjam? Embertelen, csodálatos, megmagyarázhatatlan, hogy az egyik pillanatban itt van, és a másikban már máshol.

— Megnyugtatom, számunkra sincs magyarázat, hogyan és miért — mint sok más képességünkre — erre sincs — mondta Walraf, miközben a konyhában két üveg sört keresett.

— Akar egyet? — kínálta. Leült, levette a kapszulát, és egyenesen az üvegből ivott.

— Egyes kutatóink és vezetőink szerint az önök képességei a világ legjobban őrzött titkai közé tartoznak! — jegyezte meg Fernandez 3 is, miután ivott egy kortyot. — Jó hideg.

— Pedig mindenki tudja, hogy képtelenség egy titkot örökre megőrizni, semmi sem sérthetetlen. A valóság az, hogy magunk sem tudunk semmit. Annyi évszázad után néhány, az agyunkkal kapcsolatos észrevételen kívül semmit nem tudunk. De őszintén, miért kellene titokban tartani?

— Hogy megőrizzék velünk szemben az előnyt.

— És maga elhiszi ezt?

— Én nem. Ez nem logikus, hiszen semmiféle kapcsolatot nem tartanak velünk, és nem használják ki az előnyüket.

— Akkor miért?

— Fogalmam sincs — kortyolt bele újra Fernandez 3, majd hozzátette: — Szerintem ez féltékenység. Tiszta féltékenység. A féltékenységből lett politika. Mi féltékenyek vagyunk és irigykedünk. Minden olyan könnyű maguknak! Ezt nem tudják megérteni.

— Vagyis alsóbbrendűnek érzik magukat?

— Gondolom.

Diego Walraf a konyhába ment, és visszatérése után próbált magyarázatot adni.

— Maguk csak könyvekből ismerik a történelmet. Én életgyakorlatból. Átéltem. Akaratunk ellenére olyan helyzetben vagyunk magukkal, mint az európai hatalmak voltak az afrikai és ázsiai népekkel. Gyarmatosítók voltunk. Ismeri a gyarmatosítás történelmét?

— Igen, olvastam róla — válaszolta a látogató, és letette a sörösüveget. — A gyarmatok nem szerették magukat.

— Ez így van. Képmutatóan, önmagunk igazolására úgy tettünk, mintha hinnénk, hogy szeretnek bennünket, és mi is szeretjük őket. Valójában nyilvánvalóak voltak a különbségek. Nemcsak fizikailag, a látható különbség, de kulturálisan is. Ahol semmi nem volt érkezésünk előtt, oda mindent mi vittünk. Utakat építettünk, iskolákat, kórházakat, megszerveztük a földi, folyami és légi szállítást. Átadtuk a tudást, megtanulták a nyelvünket, a kultúránkat, és egy írni-olvasni nem tudó lakosságból egy elitet: orvosokat, mérnököket, művészeket formáltunk, egy modern állam bázisát.

— Maguk ismerték ezt a korszakot, ugye?

— Természetesen. Fiatal voltam még, mikor a politikai ellentétek miatt a korszak nagyhatalmai függetlenséget adtak gyarmataiknak. Ma már persze ez nem érdekes. Egyedül a hasonlóság érdekes a múlt és a jelen között. Maguk nem szeretnek bennünket és irigykednek ránk. Pontosan úgy, mint a múltban a többiek. Nem viselik el a különbségeket. Akkor mi voltunk a fehérek. Lehetetlen volt számukra fehérré válni. Mindent mi teremtettünk, és az általunk teremtett környezetben éltek. A házak, az iskolák, a közlekedés, a fegyverek, az államforma — mindent mi adtunk, mint egy formát. Be kell ismerni, hogy semmi nem jött tőlük, és ez elviselhetetlen volt számukra.

— Most pedig mi élünk az önök által formált, önöktől örökölt környezetben — ismerte be Fernandez 3. — És még kiáltóbb a különbség! A technikát meg lehet tanulni, és az idő múlásával, néhány generációval később el lehet képzelni, hogy az a saját technikánk, és nem egy örökség. A különbségek eltűnnek. De ez magukkal nem lehetséges. A különbség létezik száz év múlva is, éppúgy, mint az első napon.

Pillanatnyilag a sör eltüntette közöttük a különbséget. Fernandez 3 hosszasan nézte Walrafot, mielőtt megjegyezte:

— Maguknak nincs, nekünk halottjaink vannak.

— Mit akar ezzel mondani?

— Hogy családtagjaink visszavonhatatlanul eltűnnek! Gyermekek, szülők, szerelmek. Ez egy érzelmi kérdés. Maguk soha senkit nem veszítenek el. Azt lehet mondani, hogy immunizálva vannak a haláltól.

— Ez igaz — válaszolt zavartan Diego Walraf. — Hogy miért nem halunk meg? Magunk sem tudjuk. Ahogy azt sem tudjuk, hogy mi van a kezdet előtt, és az elmúlás után.

— Meglehet, de a különbség létezik, és nem lehet eltüntetni. Nem tudják megérteni, vagy csak nagy nehezen, hogy milyen érzés elveszíteni egy családtagot. Én elveszítettem a bátyámat, a gyermekemet és egy asszonyt. Az apámat nem, mert ő olyan, mint maguk — nem hal meg. Mikor fiatal voltam, sokat foglalkozott velem, és rengeteg mindent megmagyarázott a különbségekről. Ez az oka, hogy miért nem gyűlölöm magukat, mint a többiek. De a kérdés nyitva marad számomra is, és soha nem kapok rá választ.

— Azt gondolom, hogy nincs — Diego Walraf ítélete fellebbezhetetlen volt.

86

Otthon voltak, mindentől távol. Mint egy ébresztőóra tik-takja, úgy hatott a falon megbúvó gekkó kiáltása: az élet egyetlen jele. A szúnyoghálóval borított ablakajtón át látszott a telihold gyászos, hideg fényében fürdő tó.

— Mindig csak erre gondolsz… — suttogta az asszony.

Szeretkezés után Carnavon mindig hagyta, hogy Alma betekintsen a gondolataiba.

— Az én hibám — válaszolta Carnavon.

Úgy suttogtak, mintha féltek volna, hogy valakit felébresztenek ezen a csenden kívül.

— Tudod jól, hogy senki sem hibás. Előre nem tudhattuk, hogy különbözni fognak.

— Ha hagytam volna a robottechnikusokat...!

— A gépemberek is elromolhatnak. Soha semmi sem biztos. És tudod jól, hogy nem lehet előre látni a jövőt.

Alma ismerte Carnavon lelkiállapotát, levertségét, mióta megismerték Fernandez 3-at. Hazatérésük után hosszasan beszéltek barátaikkal.

— Soha nem képzeltük, hogy nem szeretnek bennünket! — mondta Stockwell. Szavai visszhangozták az általános vélekedést.

Később, amikor Walraf mindent elmagyarázott, annál nagyobb lett nyugtalansággal színezett csalódásuk, hogy Carnavon mea culpája révén minden tévedést magára vállalt.

— Dehogyis! Ez éppúgy nem az ön hibája, mint ahogy nem az enyém sem — próbálta észhez téríteni Lily, a legfiatalabb köztük. — Nem tudhattuk előre! Senki sem tudhatta. Ha szemrehányást kell tenni, akkor mindnyájan egyformán felelősek vagyunk.

— Senki sem tudhatta előre, hogy különbözni fognak — hangsúlyozta Stockwell.

— Az volt a hiba, hogy folytattuk a másolást az első csecsemők elhalálozása után, sőt később is, amikor már észrevettük, hogy nem örökölték a képességeinket — tette hozzá Shannon.

— Ezek még csak kezdeti hibák voltak. Technikainak mondhatók — folytatta Lily. — A legnagyobb baj a szeretet hiánya. Nem szerettük őket igazán.

— Ez nem igaz, Lily! — lázadt fel Shannon. — Én szerettem a lemásolt gyerekeimet! Te is. Mindenki, azt hiszem.

— Rajtunk kívül, akik nem akartunk — jegyezte meg szárazon Alma.

— Kezdetben szerettük ezeket a gyerekeket — ismerte be Stockwell. — Normálisnak tartottam őket, a saját gyerekkoromra gondolva, amikor én is pont olyan voltam, mint ők.

— Mindnyájan ilyenek voltunk — helyeselt Kurihara.

— A szeretet problémája csak később jelentkezett — mondta David, és az eddig szótlanul ülő anyjára, Judithra nézett. — Később, amikor egyre többen lettek, és a kapcsolat a szülők és a másolt gyerekek között meglazult, mert robotnevelők és professzorok foglalkoztak velük.

— Davidnek igaza van — állt mellé Judith. — Mert együtt maradtak, összetartottak, érzelmileg egy kasztot formáltak, egy társadalmat. Hasonlítottak egymásra, közös pontjaik voltak, amelyek hiányoztak közöttük és közöttünk.

— Elmúlt a sajnálkozás ideje — szólalt meg először Geordie.

— Igaza van — mondta Walraf, miközben kutatóan nézte. Egy nagy, kerek asztal körül ültek, mint mindig, amikor szükség volt a jelenlétükre. A termet 150 évvel ezelőtt építették Stockwellék, a házuk közelében.

— A múlt elmúlt, és a sajnálkozás semmit sem változtat meg — Lily szelíd hangja visszhangként követte Geordie gondolatait. — Tanulmányozni kell őket. Hogyan élnek? Mik a terveik? Pontosan mit valósítottak meg? Információkat kell gyűjteni.

— Kémkedés? — kérdezte Carnavon nehezen.

— Így is mondhatjuk — válaszolta Walraf. — Ellenőriznünk kell őket, hogy szükség esetén védekezni tudjunk.

— Úgy gondolja, hogy…?

— Ne legyen naiv, Carnavon! Fernandez 3 nyíltan elmondta, hogy ki akarnak irtani bennünket. Az a szerencsénk, hogy annyira szeret minket, hogy képes elárulni a társait.

— Mit javasol, Diego? — kérdezte Stockwell, aki már elképzelt valamit, de előbb hallani akarta a régi FBI-ügynök véleményét.

— Látni kell őket. Megfigyelni, hogyan élnek, mit csinálnak, milyen fegyvereik vannak.

— Azt hiszem, igaza van — mondta Carnavon. — Meg kell ismernünk őket, a jövőnk és a biztonságunk érdekében.

— Bizonyos gyakorlatom van ezen a téren. Elmegyek — tette hozzá Diego.

— Én is megyek! — mondta Lily.

Mindenki őt nézte. Rendületlenül simogatta ölében Pepitát, a macskát.

— Szó sem lehet róla — válaszolta Geordie.

— Miért? Tudod jól, hogy szeretek utazni!

— Azért, mert ez veszélyes.

— Miféle veszélyről beszélsz? Tudod, hogy nem tudnak megfogni. Nem kaphatom el a betegségeiket. És én ismerni akarom a szokásaikat, azt, hogyan élnek. Minden újságot azonnal közölni tudok anélkül, hogy helyet változtatnék. Végeredményben csak néhány napról van szó — akár minden nap hazajöhetek.

— Ingajárat? — kérdezte Shannon.

— Pontosan. Közben Diego csak a fegyverkezésükkel foglalkozik majd.

— Nyugodj meg — szólt Diego Walraf Geordiehoz fordulva, tudva, hogy az ő véleménye döntő biztonsági kérdésekben. — Lilyt semmi veszély nem fenyeget, ha mindent jól megszervezünk.

87

A napkorong mintha az óceán felszínét súrolta volna. Annyira elmélyedt gondolataiban, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre az úton keresztben álló páncélost – akkor, amikor már nem tudott visszafordulni. Napnyugta után messziről láthatta volna a villogó kék fényeket. Most kénytelen volt lelassítani, és megállni a páncélos közelében, elviselve egy acélsisakos rendőr kifejezéstelen tekintetét, amely a rá szegezett gépfegyver csöve fölött vizsgálta.

Egyedül volt az úton, fegyveres rendőrök gyűrűjében. Alig húsz méterre az úttól egy fejjel lefelé álló autóroncs, mellette egy szerelőautó és egy mentő, körülöttük lázasan dolgozó emberek.

— Papírjait kérem!

Szótlanul mutatta fel a dokumentumait, tudva, hogy a rendőrök hatalma mindenek felett áll.

— Neve? – kérdezte a rendőr, miközben a papírokat tanulmányozta. Kollégája továbbra is mozdulatlanul tartotta a fegyvert a fejére irányítva.

— Fernandez 3.

— Hol volt?

— Vagy harminc kilométerre, a tengerparton.

— Miért?

A rendőr hangja színtelen volt, tekintete hideg; olyan érzése támadt, mintha a fejébe akarna látni.

— Egyedül lenni. Pihenni, halászni.

— Hol van a horgászbotja?

— A csomagtartóban.

— Nyissa ki! – parancsolta.

A rendőrök hátraléptek, helyet adva, hogy kiszálljon. Minden mozdulatát figyelték. Tudta, hogy egy hirtelen mozdulat poklot szabadíthat el – de még nem kívánt meghalni. Lassan kinyitotta a csomagtartót, és a három részre szétcsavart horgászbotra mutatott.

— Miért nem dolgozik?

Ezt a kérdést várta az ellenőrzés kezdetétől fogva. Meglepte, hogy nem ez volt az első.

— Egyhetes szabadságon vagyok. Az igazolás a kezében van, Stockwell 17 tábornok írta alá.

A rendőr lázasan keresgélt a papírok között. Amikor meglátta az aláírást, megváltozott a magatartása. Intésére kollégája leeresztette a fegyvert.

— Minden rendben, uram. Elmehet.

Hangja elveszítette fémes csengését. Visszaadta az iratokat, ő pedig visszaült a kocsiba.

— Mi történt? – kérdezte, miközben várta, hogy a páncélos félreálljon.

— Egy baleset – felelte a rendőr, és szalutált.

Fernandez biztos volt benne, hogy az út mentén összetört autó kétszer is elhaladt Diago Walraf háza előtt. Remélte, hogy az áldozat nem hagyott maga után semmilyen felvilágosítást, és biztos volt benne, hogy jó ideig nem térhet vissza Walraf házába – kétszer ugyanazon a helyen feltűnni gyanút keltene a rendőrökben.

Annak ellenére, hogy megadta a címét, nem tudta elképzelni, hogyan találhatná meg Walrafot egy ismeretlen városban, ha az a munkája felvétele után érkezik. Ha sokáig várakozik, és nem találja otthon, a kapcsolat végleg megszakadhat közöttük.

Ahogy közeledett a városhoz, a forgalom megélénkült. Az utakat mindenhol megtisztították, még a lakatlan negyedekben is. Elméletileg senki nem lakott a romok között, és fényes nappal a gépkocsikon kívül semmi nem mozdult. De most, naplemente után a romok feléledtek. Egy, a civilizáción kívül élő társadalom – a bűnözők osztálya – támadt fel az éjszakával.

Fernandez 3 reflektorai elsuhanó árnyakat villantottak fel, de még nem volt veszélyben. A forgalom nagy volt, és néhol még rendőrségi kék fényeket is látott.

Mozdulatlanul állt az ajtóban. Hazatérésekor mindig végigkutatta a lakást – a szobát, a konyhát, a fürdőszobát – kéretlen látogatók nyomait keresve. Különösen kifejlődött „emléklátó” képessége lehetővé tette számára, hogy a legkisebb változásokat is észrevegye. Jelentéktelen jeleket hagyott maga mögött: egy zokni, egy könyv vagy egy papírlap, amely egy bizonyos szögben állt a többi tárgyhoz képest.

Első pillantásra észrevette, hogy egy siető kéz másként tette le a könyvet az éjjeliszekrényre. A rendőrök jártak nála – ez nem lepte meg. Munkája, részvétele a titkos műveletekben automatikusan az ellenőrzött személyek közé sorolta.

Nem volt nyugtalan. Semmi veszélyes vagy tiltott nem volt a lakásban: sem leírás, sem terv, sem papír. Az égvilágon semmi. Talán lehallgatják – technikailag lehetséges volt. Akár filmezhették is. Annyi rejtett hely van egy lakásban! De nem akarta keresni vagy megtalálni őket – mert azzal csak azt bizonyítaná, hogy van mit titkolnia.

Hogy kémkedtek utána, megszokta – mint mindenki más. Annak ellenére, hogy „első generációs” volt.

Első generációnak nevezték azokat, akik – mint ő is – klónozás eredményeként jöttek létre. A többiek egy klón férfi és egy klón nő utódai voltak. Nekik volt családjuk: apa, anya, testvér, rokonok – nagybácsi, nagynéni –, nem is beszélve feleségről vagy gyerekről.

De neki nem. Tanulmányai végeztével, mikor a klónok társadalmába illeszkedett, ő is családot alapított – Stockwell 17 tábornok lányával. Gyermekük is született – és mindkettőt elveszítette a szülés pillanatában, egy orvosi tévedés miatt.

A család elvesztése óta megváltozott. Gyermekkori emlékeire alapozva meg volt győződve róla, hogy a „többiek” kórházában – így nevezték „alkotóikat” – felesége és gyermeke életben maradt.

— De náluk nincsenek orvosok – próbálta egy barátja magyarázni egyszer.

— Soha nem betegek, nem olyanok, mint mi!

— Tudom. Nem ismerik a betegségeket, de az asszonyok kórházban szülnek. Egyszer én is voltam ott, amikor féltestvéremet látogattuk meg a születése után. Voltak orvosok és robotápolók. Nagyon szigorú higiénia volt – annak ellenére, hogy nem betegednek meg.

Soha többé nem beszélt erről senkivel. Miután özveggyé vált, minden illúzióját elveszítette. A hivatalos szervek elhitették velük, hogy felsőbbrendűek – mert szenvednek, mert harcolnak a betegségek ellen, mert meghalnak – és így egy jobb világot teremtenek.

„Mi hiszünk Istenben, míg a többiek hitetlenek! Azt akarják elhitetni velünk, hogy ők az istenek – mert bennünket teremtettek!” – ezt hirdették a Krisztus-király egyház papjai. Természetesen mindennek az alapja az volt, hogy a „többiek” az ördög szolgálatában állnak.

Az egyház a politikai hatalom oldalán állt, cserébe a politikusok teljhatalmat adtak az Apostol papjainak.

Senki sem látta soha az Apostolt. A papok által terjesztett legenda szerint egyenesen az égből szállt alá, és rendszeresen találkozott Krisztus-királlyal, hogy parancsait továbbítsa hívei felé.

Fernandez 3 jól tudta, hogy a „többiek” soha nem állították vagy képzelték magukat isteneknek. Nem volt hivatalos vagy félhivatalos vallásuk. Soha nem beszéltek hitről, de tanították, hogy a régi időkben – amikor a Föld túlnépesedett – a vallások állandóan egymással harcoltak. A „többiek” nem hittek semmiféle istenben. És a papokkal ellentétben soha nem beszéltek a világ teremtéséről, sem látható, sem láthatatlan világokról.

A papok kettévágták a világot: láthatóra és láthatatlanra. A tudomány foglalkozott a láthatóval, és mivel nem tudták megcáfolni a tudományos valóságot, maguknak tartották fenn a láthatatlant. Isten, az angyalok, a lélek – mind a láthatatlanhoz tartoztak. Elhagyták a bibliai hétnapos teremtéstörténetet, mert az ellentmondott a valóságnak. Isten teremtette a világmindenséget – de az idő kérdéséről óvatosan nem beszéltek, azt a tudósokra bízták. Így a régi ellentmondások egy része eltűnt vallás és tudomány között.

Fernandez 3 egy pillanatig sem hitt a papoknak. Teljesen érzéketlen volt a természetfeletti és a hitek iránt. Apja – akit a távolság ellenére is szeretett – mindig azt mondta: „Mindent meg lehet magyarázni. Csak meg kell találni a magyarázatot.” De az életben maradáshoz szükséges volt, hogy azt tegye, amit elvártak tőle – és a többi klóntól: hinni és engedelmeskedni.

Hosszú ideig állt az ablak előtt a sötétben, és nézte, ahogy a hatalmas vörös hold kikél az óceánból, hogy az égboltra kúszva fehér pojáca-arcot öltsön.

88

– Hol vagyunk?
Lily és Diego Walraf egy nagy tér fölött lebegtek.
– Los Angeles felett – válaszolta Walraf telepatikusan. – Itt dolgoztam régen. Alattunk ez a Pershing Square – vagy ami megmaradt belőle.
– A maga idejében?
– Igen. Ez Fernandez 3 címe, amit nekem adott.

A tér körül néhány romos felhőkarcoló meredt az ég felé, mint sovány ujjak, jó állapotban lévő tornyok szomszédságában. Közöttük normális, kisebb házak álltak. Pálmák vetettek árnyékot a térre, középen pázsit zöldellt. Az aszfaltos körút mentén autók közlekedtek vagy vártak a parkolóhelyeken. Onnan fentről messzire elláttak. A tér volt a város szíve, innen nyíltak a régi utcák, amelyek lakóházakhoz és kereskedésekhez vezettek. Az épületek gombaként nőttek ki a földből, távolabb lázasan építkeztek. A régi világváros újraéledt.

– Azonnal meglátogatjuk?
– Nem, később. Napnyugta után. A tengerparton kivárjuk a megfelelő pillanatot.
– Miért nem a házában?
– Nincs bizalmam benne – válaszolta Diego. – Meglehet, hogy a rendőrség mikrofonokat rejtett el, vagy megfigyelés alatt tartják. Idegesek, amióta meghalt egy kollégájuk. Arról nem is beszélve, hogy most tudjuk, amit soha nem képzeltünk: nem szeretnek minket.

Messze, a néptelen délen várakoztak. Az éj leszálltával a pálmák között találták magukat. Körülöttük minden kihalt volt. Ebben a késői órában senki más nem tartózkodott a jól kivilágított téren, csak mozdulatlan gépkocsik. Az épület zárt kapuja bosszantotta Walrafot.

– Nem beszélt a bezárt kapuról! – és fennhangon szitkozódott. – Sem névtábla, sem csengő, sem elektromos kapunyitó, mint az én időmben!

– Hányadik emelet?
– A huszonkettedik – válaszolta kurtán Diego Walraf. – De nem kopogtathatunk minden ablakon, hogy kiderüljön, hol lakik.
– Nem kételkedem – felelte Lily, és a legszebb mosolyával párosította gondolatait. – De felmehetnénk a tetőre. Ott biztosan van egy ajtó, ahol lemehetünk. Nem gondolja?
– Evidens! – csapott a homlokára Diego. – Nincs már gyakorlatom – ismerte be, miközben a felhőkarcoló lapos tetején álltak.

A sápadt holdfény kísérteties világítással árasztotta el őket.
– Mik ezek az épületek? – mutatott Lily középre, az árnyékokra.
– Valószínűleg víztartályok és a léghűtés rendszerei.

Lassan mozogtak a sötétben, mert nem volt lámpájuk, és megpróbálták kikerülni az akadályokat. Diego, nyomában a fiatal nővel, két épületet is megkerült, miközben a falat tapogatva végül egy vasajtóra bukkant.

– Ez az, ha nem tévedek.
– Zárva?
– Igen.
– Mit csinálunk? – kérdezte Lily.
– Szétszedjük ezzel – felelte Diego, és a félhomályban egy fegyvert emelt fel.
– Revolver?
– Igen. Ismeri? – Walraf meglepődött.
– Persze. Sok filmet láttam, és ismerem a múltat. Attól nem fél, hogy a lövés felébreszti az egész negyedet?
– Semmi veszély. Minden lakott résztől messze vagyunk, és a zaj nem olyan erős.

Kétszer a zárba lőtt, és az ajtó kinyílt.

Előttük egy lépcsőház tűnt fel a hatalmas torony gyomrában. Az első forduló után egy automatikusan záródó ajtón keresztül az utolsó emelet folyosóján találták magukat. Mélységes csendben. A folyosó gyenge hangulatvilágítása és a kétoldalt sorakozó zárt ajtók nyomasztóan hatottak rájuk. Különösen Lilyre, aki nem ismerte a múlt régi épületeit – sem azelőtt, sem most, a jelenben.

Diego Walraf megállt egy ajtó előtt, és megnyomott egy gombot, amely önmagától kigyulladt.
– Mi ez? – kérdezte Lily gyanakvóan, miközben kíváncsian követte a tekintetével az egymás után kigyulladó, majd elhalványuló gombokat az ajtó felett.
– Ez egy felvonó. Nem ismeri? – kérdezte a társa, őszintén meglepve.
– Egyáltalán nem. A londoni házunk, amit ismer, csak egyemeletes. A nagyszüleim háza – amit szintén ismer –, és a spanyol ház földszintesek. Tudja jól, nálunk senki nem lakik felhőkarcolókban.

Hallották a gép érkezését, és kellemetlen volt a majdnem teljesen légmentesen zárt dobozban lenni. Az ajtó automatikusan kinyílt a huszonkettedik emeleten.

– Itt lakik Fernandez 3?
– Igen, a 2236-ban.

Számozott és zárt ajtók mellett haladtak el. Lily engedelmesen követte Walrafot, aki mindkét oldalon a számokat figyelte.

– Itt vagyunk – állapította meg. A barna színű, egyszerű ajtó semmiben sem különbözött a többitől. Csengetett. Gyakorlott szeme észrevette, hogy valaki figyeli őket az embermagasságban elhelyezett kémlelőnyíláson át. Kulcs csörgött, zár kattant, és egy sápadt Fernandez 3 állt előttük, aki ujját a szája elé emelve csendre intette őket. Kilépett, és az ajtó egy kattanással bezárult mögötte.

– Azonnal elmegyünk – suttogta Walraf. – Hagyja magát vezetni.

Megragadta társai karját, és eltűntek.

89

– Itt vagyunk, ahol soha senki nem keres majd ránk.
– Hol?
– Spanyolországban. Stockwellék háza előtt voltunk. A kaliforniai éjszakát felváltotta a reggeli spanyol napsugár.
– Ez valóban meglepő, csodálatos – lelkesedett Fernandez 3.
– Micsoda? – kérdezte Lily.
– A helyváltozás. Egy perccel ezelőtt még nálam voltunk, most meg...

A nyitott ajtóban Stockwell jelent meg, mögötte Shannon egy kisbabával. Megjelenésük félbeszakította a látogató lelkesedését.
– Isten hozta – üdvözölte Jack, és kezet nyújtott.
– Stockwell tábornok! – Fernandez 3 halottsápadt lett.
– Tévedés – szólt közbe Walraf. – A maga tábornokának az őse.
– Tudom. De a hasonlatosság kísérteties. Ő volt az… az apósom.
– Menjünk be – ajánlotta Jack. – Bent kényelmesebben leszünk.

– A gyerek? – Fernandez 3 nem tudta levenni tekintetét az anyja karjaiban alvó kisbabáról.
– A legfiatalabb – bólintott Shannon.

Nyugalmukat Pepita váratlan érkezése zavarta meg. A kiskutya ugatva, nyüszítve ugrott Lily karjaiba.
– Nyugalom! – gondolta Lily, és kiskutyája megértette őt; csodálatosképp nyugton maradt úrnője ölében.

– Valóban hasonlítanak? – kérdezte a látogatót Diego Walraf.
– Valóban. Ha úgy öltözne, mint a tábornok, senki sem venné észre a különbséget. Körülbelül egykorúak.
– Alig néhány száz év különbséggel – motyogta Stockwell magának. – És ő vezeti magukat?
– Igen, ő és a vezérkara. Amint tudják, a hadsereg vezet mindent – a rendőrséggel és a Krisztus-Király egyházzal együtt. Négy nemzedék óta a Stockwell család uralja a hadsereget – magyarázta Fernandez 3. – Stockwell 14, 15, 16 és 17… és valószínűleg a fia folytatja majd az uralmat.
– Uralom?
– Igen. Nincs rá más szó. Stockwell 16 óta a tábornoki és államfői címet a férfi leszármazottak öröklik.
– Te jó ég! – Jack Shannont és Lilyt nézte, és mindannyian látták, hogy fel van háborodva.
– Mondhatom, hogy a Tábornok imádja a repülést – folytatta Fernandez 3. – Állandó pilótatoborzás folyik, és tervben van évi tíz repülőgép legyártása.
– Úgy tűnik, hogy örökölte a repülés szenvedélyét – gondolta Stockwell. – Mindent elfogadok, csak azt nem, hogy egyik klónom vezesse ellenünk a lázadást.

Fernandez 3 kivételével mindenki megértette a gondolatot, de Walrafon kívül senki nem reagált.
– Éppúgy nem az ön hibája, mint az enyém sem – szólalt meg Diego. – Mindannyiunk hibája. A tudatlanság következménye. Nem ismertük a klónozás későbbi következményeit. Nem érdemes erről beszélni, Jack. Már késő, és semmit nem változtat a siránkozás.

– Diegónak igaza van – helyeselt Shannon, majd Fernandez 3-hoz fordult:
– Elmagyarázná pontosan, hol dolgoznak a fegyverükön?
– A Prométeusz-tervre gondol?
– Igen.
– Leírást akar a bázisunkról? – Fernandez 3 meglepetten nézte őket.
– Igen – válaszolt Walraf.
– De miért? Képtelen vagyok részletesen leírni.
– Tudni akarjuk, hol tartanak a kutatásokkal. Személyesen akarok odamenni és megnézni a terveket.
– Ezt nem lehet. Nem tudom részletesen leírni a bázist. De minden helyváltozás nélkül behatolhatnak a számítógépekbe. Ismerem a megnyitó kódokat. Gondolom, nagy kapacitású számítógépeik vannak, ugye?
– Nincsenek védve?
– Védve mitől? Miért és ki ellen? A tudósokon kívül senki sem használja őket nálunk. Minden annyira titkos és tilos, hogy a vezetők képtelenek elképzelni, hogy valaki ellophatná a titkokat.

A válasz meglepő és egyben kielégítő volt. Walraf kezdettől fogva meg volt győződve arról, hogy a klónok vezetői sosem álmodtak arról, hogy terveik egy napon lelepleződhetnek. Rég megszűnt minden kapcsolat a két társadalom között. Azok, akik a kaliforniai parton éltek – mint Alma és Carnavon –, soha nem közelítették meg Los Angelest és lakóit. Ritkán láttak rendőrautót vagy néhány civilt. A klónok sem mentek Silicon Valley városaiba, és különösen nem a távoli Kansasba. Évszázadok óta Geordie szállította számukra a szükséges búzát. Los Angelestől északra raktározták, és csak ez alkalommal látták emberei a kaliforniai mezőgazdaság fejlődését.

Diego Walraf többször látott már repülőket a hegyek felett, de soha nem gondolta volna, hogy ezek a gépek egyszer veszélyt jelenthetnek.
– Nem hiszem, hogy sokáig maradhat közöttünk a látogatónk – jegyezte meg Shannon.
– Nem is maradhat, ha még pihenni akar ma éjjel – válaszolta Walraf. – Maximum két órája van a visszatérésig.
– Fáradt? – kérdezte Fernandez 3-tól.
– Nem. Csak a történtekre gondolok – felelte.
– Két óra múlva otthon lesz.
– Rendben.
– Beszélne egy kicsit önmagukról? Hogyan élnek, milyen az életük?

90

Több nemzedék óta nem demokratikus politikai rendszerben éltek. Amikor a Stockwell család, az egyház támogatásával, megszerezte a hatalmat, minden politikai mozgalmat betiltottak, vezetőiket pedig kivégezték. Ettől kezdve senki nem merte az életét kockáztatni végső soron vitatható eszmékért. A rendőrség mindenhatóvá vált. A polgárokat folyamatosan megfigyelték, és a munka kötelező lett, amint befejezték tanulmányaikat.

A termékeket igazságosan osztották szét a lakosság között, szigorúan ellenőrizve az egyenlőséget. Sem az egyház, sem Stockwell és családja, sem a politikusok vagy a fegyveres erők tagjai nem részesültek anyagi előnyben az egyszerű polgárokkal szemben. Nem voltak gazdagabbak. Az egyetlen különbség a vezetői kaszt és az átlagemberek között a hatalom birtoklása volt.

Akik képtelenek voltak engedelmeskedni, az illegalitást választották. Törvényen kívül helyezték magukat, és a rendőrség, valamint a hadsereg körözte őket. Az idő múlásával érthető módon bűnözővé váltak, és a félromos épületekben, a földalatti, részben beomlott alagutakban éltek, ahonnan csak napnyugta után merészkedtek elő.

Több száz éve már, hogy expedíciókat küldtek északra, Seattle felé. Ott sikerült a régi Boeing- és Microsoft-üzemek egy részét újra működésbe hozni, mivel a Szilícium-völgyet Kurihara és az emberei foglalták el. Így a régi Microsoft épületeiben fejlesztették a terveikhez szükséges informatikai programokat.

Életük és fejlődésük nyíltan, minden titkolózás nélkül zajlott az „alkotók”, vagyis az emberek szeme láttára – mivel soha senki nem jött megnézni vagy ellenőrizni, hogy mit csinálnak.

Több mint száz éve már, hogy Stockwellék álma a repülés volt. Gyakran beszéltek a „levegő diktatúrájáról”. A világ meghódításához gépekre és pilótákra volt szükségük. Elképesztő erőfeszítésekkel néhány harci gépet is gyártottak, mielőtt belátták, hogy ezeknek semmi haszna. Mindössze két repülőterük volt: az egyik Seattle-ben, a másik Los Angelesben. Újabbak építéséhez az ország belsejébe kellett volna eljutniuk, több ezer embert több ezer kilométeren át szállítani, hogy elérjék Chicagót vagy New Yorkot – esetleg délre, Houston felé. Ez természetesen lehetetlen volt. Egyrészt nem voltak elegen, másrészt technikailag sem tudták megvalósítani az ilyen hosszú utakat.

Ettől a perctől vált patologikussá a vezetők gyűlölete a „többiek”, vagyis az „alkotók” iránt. Az alkotók könnyedén, szinte azonnal változtatták meg tartózkodási helyüket, míg ők helyhez kötve maradtak.

Ettől kezdve kezdték „tervezni” a történelmet. Növelni kellett a lakosságot, kétszeresére, sőt háromszorosára, hogy elegen legyenek elfoglalni az országot és a többi földrészt – amikor annak eljön az ideje. Csak akkor válik majd szükségessé és nélkülözhetetlenné a repülés.

A Prométeusz-terv a régi UCLA egyetemen született meg. Az egyház, a politikai vezetők és néhány tudós gyűlésén vetődött fel egy új fegyver gondolata – ez lett az „Árnyszerző” és szállítója, az antigravitációs motor.

Tiszta véletlen folytán e tanácskozás idején kapták a hírt, hogy a „többiek” repülőtereket építettek, hogy megkönnyítsék az utazásaikat. Ez váratlan alkalmat és segítséget jelentett. Így harci gépek helyett szállítógépeket kezdtek gyártani.

Furcsa keverék volt az életformájuk. A hatalom egy maroknyi politikus és egyházi vezető kezében volt, a fegyveres erők támogatásával. A munka kötelező volt, de szabadon választhattak foglalkozást, és azt csinálhatták, amit akartak. A kereskedelem és a művészet is szabadon fejlődhetett. Az egyetlen szigorú korlátozás a szólásszabadság megnyirbálása volt: senki nem bírálhatta az állam vagy az egyház vezetőit.

A folyamatos megfigyelést azzal indokolták, hogy a rendőrség így védi őket a bűnözőktől. Környezetükben nem létezett más összehasonlítható életforma. Ebből a szempontból a történelemnek semmi hasznát nem vették. A régen eltűnt múlt eseményeiről nem volt valóságos képük. Valójában senki nem értette a görög vagy római rabszolgaságot, a 18–19–20. századi forradalmakat. A történelmi öldöklések és háborúk számukra valószerűtlennek tűntek, mivel nem léteztek nemzetek, sem különböző nyelvek. Nem szerették a „többieket”, mivel az egyház minden kapcsolatot megszakított az alkotóikkal. Ám senki nem gondolt a kiirtásukra. A totális háború, az abszolút pusztítás gondolata a vezetők álma volt – nem a lakosságé.

Ez volt az általános helyzet, amikor Lily hazakísérte a látogatót.

91

— Ne jöjjön be, kérem!
— Miért?

Fernandez 3 a zárt ajtó előtt állt. A kivilágított folyosón senki nem volt rajtuk kívül.

— Mert lehetséges, hogy mindenütt mikrofonokat rejtettek el.
— Értem. Akkor azt ajánlom, hogy maradjunk szótlanok. Megnézem a könyveit, hogy tisztább képet kapjak a világukról, és csak jeleket használunk, ha szükséges. Nyugodjon meg, nem maradok sokáig.

Fernandez 3 tétovázott, majd bólintott, és kinyitotta az ajtót.

A lakás egy nagy központi szobából és három elkülönített kis alkovból állt. Az egyik konyha volt, a másik fürdőszoba, a harmadik hálószoba, ahová éppen befért egy ágy.

Minden tiszta és rendezett volt, meglepő módon egy agglegénytől. Miközben Lily a falra akasztott képmásokat nézte, Fernandez 3 egy kis bárpultot nyitott ki, és két üvegre mutatott. Az egyikben whisky volt, és Lily ujjával jelezte, mennyit töltsön a pohárba.

A két nagy ablak toronyházakra nézett, csak néhány kivilágított ablakot látott. Nagyon késő volt már, kevesen voltak ébren.

Az asztalon egy számítógép és papírok hevertek. Sok könyv sorakozott a polcon. Véletlenszerűen választott egyet — egy regényt talált. Egymás után több könyvet vett kézbe, regényeket és tudományos műveket is egymás mellett. Egyetlen közös vonásuk volt: mind az elmúlt harminc évben jelent meg.

Figyelmét egy többgombos doboz ragadta meg. Hozzá akart nyúlni, de Fernandez 3 megelőzte, ujját az ajkához emelve megnyomott egy gombot. A szobát zene töltötte be. Egy rádió volt, amit régi képeken látott már.

Náluk nem volt rádió, csak televízió, amin régi filmeket néztek.

Az ismeretlen zenét hallgatva Lily folytatta a kutatást. Egy kis asztalon újság hevert. Onnan tudta, hogy újság, mert gyerekkori emlékei voltak róla, és a múzeumban is látott hasonlót.

Nagy, különös, vastag cím volt az első oldalon. Egy megerőszakolt és halott fiatal eladónőt találtak valahol. A belső oldalakon több más bűntettről volt szó, csalásokról és egy nagy tömeggyűlésről, amit az egyház szervezett. Pénzt kértek a hívőktől a San Francisco-i katedrális építéséhez.

Meglepődve vette észre a telefont, amikor csengetett. Fernandez 3 aggódva nézett, sápadtan vette fel a kagylót. Csak fél szavakkal válaszolt, majd a végén bocsánatot kért. Amikor letette a kagylót, kikapcsolta a rádiót, és a telefonra mutatott. Ismét csend vette körül őket. Lily arra gondolt, talán a zene egy szomszédot zavart.

Valóban nagyon késő volt, ideje volt indulni. Kezével próbálta jelezni, hogy indulni akar, amikor a bejárati csengő félbeszakította.

Fernandez 3 halottan sápadt volt. Lily vállveregetéssel próbálta megnyugtatni, majd érintetlen poharát fogva kezét üdvözlésre emelte, és eltűnt a szobából.

92

— Egy civilizációt teremtettek.
Stockwelléknél voltak Spanyolországban. Egy nappal a rövid los angelesi látogatás után Fernandez 3-nál, Lily részletesen beszámolt mindenről, amit látott és talált nála.
— Igen. Újságaik vannak, legalábbis egy, amit Lily látott. Bűnözések vannak, gyilkosságok, megerőszakolt nők és szélhámosságok. A rádióban zenét hallgatnak, és a személyes kapcsolatot a telefon biztosítja közöttük. Gyűjtenek egy katedrális építésére is, próbálta összefoglalni a fiatal nő felfedezéseit, Diego Walraf.
— És ez a civilizáció vízcseppként hasonlít a régihez, bólintott Carnavon.
— Önmagunk klónozásával régi önmagunkat csináltuk meg. Visszatértünk az eltűnt eredethez, jegyezte meg Stockwell.
— Te, te pedig diktátor lettél, nézett a férjére Shannon.
— Az én klónom! Hogy klónjából egy dinasztiát alapító diktátor lett, nagyon megzavarta Stockwellt.
„Gondolom, hogy jobb lesz, ha nem tudjuk, mi lett a klónjainkból. Azt tudni, hogy valakiből utcánány lett, vagy gyilkos, ez nem kellemes.
— Igen, szerencséje van, mert az új társadalom vezetője lett. A többieknek nehezebb lesz a nyomát megtalálni és megismerni sorsukat, tette hozzá Carnavon.
— Szörnyek vagyunk számukra, s ez természetes, mert különbözünk. Geordie megpróbálta megakadályozni, hogy a személyeskedésben elkalandozzanak. Nem hiszem, hogy szükséges a klónok sorsáról beszélni. Egészében kell nézni a helyzetet.
— Geordinak igaza van, helyeselt Alma, és tekintetével Carnavon véleményét kereste.
— Amit csináltunk, tévedés volt, erről nem érdemes beszélni. Egyedül voltunk új képességeinkkel és társadalmunk fejlesztésével, siettünk, mint mindig, mintha nem lenne elég időnk. És akaratunk ellenére újra kreáltuk múltunkat, önmagunkat. Bevallom, hogy őszintén sajnálom, hogy én voltam az ostoba kezdeményező. Most arra van szükségünk, hogy tanulmányozzuk a helyzetet, hogy lássuk, mit lehet és mit kell csinálni?
Hangtalanul, síri csendben beszélgettek. Stockwell kertjében, két fölösleges ágától megnyírt platán alatt. Körülöttük csak a természet zajongott. A tücskök idegesítő éneke, a levelek között verekedős verebek és egy nagyhasú légy zümmögött egy az asztalon felejtett üres sörösüveg nyaka körül.
— Saját földművelésük van, de ami a gabonát illeti, ránk utaltak. Ez egy konkrétum, jegyezte meg Geordie.
— Energia terén függetlenek, mert a mi energia visszaszerzésünket használják. Mi tanítottuk őket mindenre. Kurihara érzéketlenül nézte őket. Soha nem képzeltem...
— Így van, vágott közbe Shannon. Egy pillanatra sem képzeltük, hogy ellenünk használják majd tudományukat.
— Soha nem foglalkoztunk velük, nem ellenőriztük őket, semmiről semmit nem tudtunk, és ez az én hibám volt. Diego Walraf elégedetlen volt önmagával, és úgy találta, hogy mindnyájan, kivétel nélkül elveszítették az életben maradáshoz szükséges energiát. Nem ismerjük az életüket, hogy mit csinálnak, hogyan élnek, létezésük organizációját. Mondhatnám, hogy mi készítettük őket, s amikor észrevettük, hogy valóban nem hasonlítanak ránk, hogy olyanok, mint mi voltunk azelőtt, önmagukra hagytuk őket, hogy éljék életük.
— Ez így van, igaza van. Stockwell egy rigót nézett, amint egy gilisztát húzott ki a földből, és tekintetük keresztezte egymást, és az a benyomása volt, hogy az elégedettség gondolata villant át a kismadár kicsi fejében.
— És ha felfüggesztjük a gabonaszállítást? — kérdezte Shannon.
— Csak nem gondolod komolyan? Ez valódi veszélybe döntené őket. Lilynek nem tetszett a gondolat.
— Hagyni kell, hogy kiirtsanak bennünket? Geordie egyenesen tette fel a kérdést.
— Még nem tartunk ott, próbálta a kedélyeket megnyugtatni Stockwell.
— Még nem, de már egy távoli jövő programja. Ezt én nem szeretem! Diego Walraf kutatva nézte őket.
— Mi a lényeges különbség köztük és köztünk? Carnavon váratlan kérdése meglepő volt.
— Micsoda kérdés, ezt mindenki ismeri! Shannon véleménye tükrözte meggyőződésüket.
— Drága Shannon, nem arra gondolok, amit mindnyájan régóta tudunk. Erről még beszélni sem érdemes. A rejtett különbségekre gondolok. Amit nem láttunk azelőtt. Szellemileg különbözünk. Ők művészetet teremtettek...
— Nem ismerjük a színvonalát, jegyezte meg Geordie.
— A színvonal nem érdekel! Az ítélet mindenképp szubjektív. Van művészetük, zenét komponálnak, hangszereken játszanak, talán festenek is, amit mi nem csinálunk. A változás, vagyis századok óta semmi művészeti munkásságunk nincs. Senki nem ír regényeket, nem szerez zenét, festészet sincs, mi csak összeszedjük a maradék morzsákat Lilynek hála, mentve, ami menthető.
„A másik jellemző különbség, a hatalomvágy, a hódítás, felfedezni ismeretlen földeket. Pontosan, mint mi voltunk azelőtt! Történelmünk egy megszakíthatatlan hódítási vonal. Most pedig, amikor minden fizikai lehetőségünk megvan akárhová menni, mi nem mozdulunk. Otthon maradunk, elvégezzük munkánkat, majd hazatérünk a többitől messzire. Itt senki nem akart vezér lenni, senki nem akarta a hatalmat, a többit vezetni. Jack Stockwell soha senkit nem akart elnyomni, vagy különböző címeket kapni, ellentétben klónjaival.
„Bűnöző ösztönük van. Gyilkolnak, rabolnak, erőszakoskodnak. Nálunk magától értetődő, hogy lehetetlen megerőszakolni egy nőt, próbáljuk meg Lilyvel vagy Almával vagy bárki mással. Eltűnik azonnal. Még a gondolat, a vágy sem létezik, hogy erőszakkal birtokoljunk egy nőt. Nemi életünk van, szenvedélyek és szerelmek, bűnös szándékok és romlott vágyak nélkül.
„Mi nem gyilkolunk. Még a gondolat sem létezik. De nem is kutatunk. A hatalomvágy és a hódítás szorosan összekötődik a kutatással, hogy a hódítás szerszámait, a fegyvereket kitalálják. Ha nem tévedek, nincsenek fegyvereink. Tekintete egy pillanatra megállt Walrafon, minden gondolat nélkül.
„Végső fokon bennünket semmi nem érdekel! Nem akarjuk elhagyni a földet, utazni, felfedezni...
— Te a csillagokról álmodsz — Alma félbeszakította gondolatait. Rajtam kívül soha senkinek nem beszéltél erről.
— Igen, mehetnénk, de ahhoz mindnyájunk erőfeszítése szükséges. De előbb, most, azonnal, csak egyetlen feltétlen életszükséglet van: dolgozni az antigravitációs motoron, hogy a világűrben utazhassunk.
„El kell ismerni, hogy tévedtünk a klónozással. Egyetlen alkotásunk nem sikerült, de a következő sikeres lesz, ha mindnyájan így akarjuk. Felfegyverkezésünkön kell dolgozni. Ismerni fegyverüket, az „árnyékrombolót” és megtalálni a védekezést, semlegesítését.
— És ha sikerül kifejleszteniük és ellenünk akcióképes lesz, milyen visszavágásra gondol?
— Tudja jól Jack, hogy csak egyetlen válasz lehetséges. Végleges semlegesítésük.
Kimondták a szót. Századok óta soha senki nem képzelt el olyan helyzetet, ahol létezésük forgott veszélyben. És még kevésbé gondoltak nem létező ellenségek kiirtására. Véletlenül most már tudták, hogy saját ellenségeiket kreálták, és létük volt veszélyben. Századok óta nem ismerték a betegséget és a halált, s most hirtelen eltűnésükkel kellett szembenézniük.